Heti Válasz bejegyzései

Pénteken jött a hír (Zolivagyok-Zolitól indulva, de Ricsin keresztül), hogy az aktuális Heti Válaszban a blogomból idéznek (aztán SPF is megírta levélben). Egyszerre töltött el a büszkeség és az ijedség, és nyomban rohantam az első újságoshoz, hogy vegyek magamnak egy példányt. Muszáj volt rögtön látnom, hogy mennyit idéztek tőlem, milyen kontextusban, és mennyire visszanyomozható a szerző kiléte (azaz én), hiszen a kerületi pártszervezetben tutira van egy halom ember, aki rendszeresen olvassa ezt a hetilapot, én pedig nem akartam egy kényszerű coming out-ot. Ha enélkül feküdtem volna le, biztosan nem alszom egy hunyásnyit sem, helyette viszont — gondolatban — lejátszottam volna a vitákat és mentegetőzéseket az összes ismerősömmel, családtagommal, és végiggondoltam volna az eset összes következményét és életemre gyakorolt esetleges hatását.

Az első újságos zárva volt már, de a második helyen sikerült beszereznem egy példányt. Feltéptem, és rögtön meg is találtam a megfelelő oldalt. Ez állt ott: 

"Felnőtt, társadalmi párbeszédre képes embereknek tekinthetők-e azok, akik maszturbálást, anális szexet imitálva pózolnak az összes kamerának?" (Egy, a felvonulást ellenző homoszexuális fiatalember blogbejegyzése, solinthar.freeblog.hu, augusztus 31)

Kétségtelen, ezt én írtam, alatta ott a blogom címe is, meg az önmeghatározásom (kicsit pontatlanul). Megnyugodtam, hogy ezek alapján nem tudható, ki vagyok, és újra a büszkeség kerekedett felül bennem, hiszen már nem volt ami visszahúzza. Vigyorogtam, mint a tejbetök, ezt merem állítani. Aztán amint ez a heves lelkiállapot elmúlt, ismét ambivalenssé váltak az érzéseim. Miért?

A pozitív oldalon ott van, hogy bizony az összes melegblog közül egyedül az én blogom ezen témával foglalkozó bejegyzését használta fel a szerkesztőség, pedig nálam jóval ismertebb és ügyesebben fogalmazó blogger is akad bőven (a szintén ott szereplő Tóta W.-t nem tartom melegbloggernek, sokkal inkább újságírónak). Ez tényleg büszkeséggel töltött el.

Szintén örömteli vigyorgásra késztetett a tudat, hogy az én mondatocskám semmivel sem kapott kisebb részt a blokkból, mint például Whoopi Goldberg mondatai, a 13 nagykövetség közös közleményének kiragadott gondolata vagy Greg Dorey brit nagykövet véleménye. Gyakorlatilag az én kis vacak blogom vacak mondata az átlag HV-olvasó szemében teljesen egyenértékűvé lett a többi mondattal, ergo a blog mögött álló lényem egyenértékű lett ezekkel a neves személyiségekkel. 15 perc hírnév...

Harmadrészt külön öröm volt számomra, hogy nem valamilyen suttyomban, kézről kézre adott lapban, nem szűk közösségben terjesztett hobbiújságban és nem az egyszerre senkinek és mindenkinek szóló ingyenes papírhulladékok valamelyikében citáltak, hanem egy tízezrek által vásárolt és továbbadva újabb tízezrekhez eljutó komoly, politikai hetilapban.

Ahogy itt rendszeresen leírogatom a gondolataimat, beszámolok szánalmas kis érzéseimről, életem apró mozzanatairól, — úgy is mondhatnám, hogy — csápokat nyújtogatok a szellemi éterbe. Amikor ezek a csápok célt érnek, akkor kapok kommentet, akkor lesz új állandó olvasóm, akkor jutok el blogtalálkozókra és akkor ismerkedek meg a többi bloggerrel...de ez messze nem minden. A csápjaim egyre számosabbak és egyre nagyobb távolságokba érnek el. Egyre többen olvasnak, egyre többen linkelnek, egyre többen hivatkoznak az írásaimra, most már segítségkérő leveleket is kapok, és ezzel a Heti Válaszos idézettel megint egy újabb dimenzióba értem el. Ismét egy öles lépést tettem afelé, hogy az internet világának egy ismertebb személyiségévé váljak. 

A negatív érzést viszont az okozta, hogy a nyújtózkodó csápjaim egyikét a Heti Válasz ezen blokkjának szerkesztője megragadta, tőből kitépte, és trófeaként tartva a feje fölé hirdette vele az olvasóknak "Lám, még a buzik is velünk értenek egyet!". Anyám, én nem ilyen lovat akartam! Így már nem is olyan örömteli a dolog, hiszen egy, a szövegkörnyezetből kiragadott mondatommal érveltek nemcsak ellenem, de a sorstársaim ellen is. A mondatot persze leírtam, és nem haragudhatok, amiért felhasználták, hiszen a blogolás egyben azt is jelenti, hogy szabad felhasználásra bocsátom rendelkezésre az életem, a véleményem, a gondolataim. Még csak azt sem kifogásolhatom, hogy nem szó szerint idéztek vagy, hogy nem jelölték meg a forrást, mert de. Ez a része korrekt. Az viszont már nem, hogy egyedüli melegbloggerként, ellenvélemény és alternatíva nélkül szerepelek abban a hasábban, márpedig az én bejegyzésem tartalmával szögesen ellentétes is akad számos a blogvilágban. Azok kimaradtak, így árnyalatlan maradhatott a kép annak a sok előfizetőnek, a Heti Válasszal megajándékozott ismerősnek és azoknak, akik a neten olvassák a lapot. Nincs birtokomban a Bölcsek Köve, és ha egyébként sokan mások is hozzám hasonlóan vélekednek, azért nem teljesen ugyanígy. Még csak azért sem haragudhatok, mert az egyébként sokkal összetettebb blogbejegyzésem legerőteljesebb gondolatát ragadták ki a környezetéből, hiszen tudom, hogy nincs olyan konzervatív sajtóorgánum, ami mellettünk, melegek mellett kardoskodna. Nem örülök neki, de megértem és tudomásul veszem.

Ennyit az esetről, ami azonban felvet egy komoly kérdést? Mekkora egy blogger felelőssége, hol kezdődik és hol ér véget? Van olyan, hogy 100 olvasó alatt még bármit írhatok, ami még nem törvénysértő, aztán viszont meg kell válogatnom a témáimat és a szavaimat? Azt hiszem, így nincs. Persze aki az internet teljes felhasználói társadalma számára (mint potenciális olvasók) rendelkezésre bocsát egy írott szöveget, az tisztában kell legyen azzal, hogy felelősséget vett a nyakába. A megosztott információkat mások átvehetik, a gondolatai pedig más emberek véleményét módosíthatják egyik vagy másik irányba. Talán mérce lehet az, hogy mennyi az a tényleges elme, amire hatással lehetünk, de minimális felelősség akkor is van. Minél nagyobb az olvasótábor, a vállunkat nyomó teher is annál nagyobb.

Mit tehetek én ezután? Mivel ha nem ezt, bármelyik másik mondatot ugyanúgy ki lehet ragadni a környezetéből, és annak akár teljesen ellentétes tartalmat is lehet tulajdonítani, ezért leszögezhetjük, hogy úgysem lehet ez ellen tenni semmit. Különben is, a megfelelési kényszer már így is deformálja a blogom tartalmát, bár hiszem, hogy még egészséges szinten. Van még némi mozgásterem, de van egy pont, amin átlépve az egész mindenről szólna, csak rólam nem. Így is kaptam már javaslatot arra, hogy esetleg nem kéne közszemlére tennem az életemet, és inkább többet kellene közéleti dolgokról, társadalmi jelenségekről vagy olvasmányélményekről írnom (amit a legutóbbi, magánéleti bejegyzésem érdektelenségbe fulladása is alátámaszt). Ennek ellenére azt hiszem, ha erőszakosan akarnék változtatni, az előbb-utóbb kilúgozná a személyiségem a bejegyzésekből, szóval a csápjaim nyújtogatása megmarad az eddigi szinten és stílusban.

Talán annyi változik, hogy a felelősség kérdésköre kicsit többet lebeg majd a szemem előtt.