Káoszháború bejegyzései

Az idén már eddig is egy féltucat regényt olvastam el, és ha nem akarom, hogy év végén visszatekintve 20 oldalas bejegyzést kelljen írnom róluk, akkor hasznos, ha már év közben mesélek róluk, és egyben ajánlom vagy éppen nem ajánlom őket. Ezért egy melegblog olvasására áhítozó olvasóimat most ki kell ábrándítanom, mert ezúttal a fantasy témakörébe tartozó keresőkifejezésekkel idelátogatókat szeretném kielégíteni. Már így is van belőlük jó pár, örülnék, ha azt éreznék, megtalálták nálam, amire kíváncsiak voltak. Persze bárki nyugodtan olvassa az alábbiakat, legalább még alaposabb képet kaptok arról, mivel szórakoztatom magam utazás közben.

Douglas Niles: A bábkirály (Káoszháború sorozat IV.)

Mint azt már korábbi bejegyzéseimben is említettem, a Káoszháború sorozat hat különálló történetből áll, amik egy időben zajlanak A nyári tűz sárkányai című regényben írtakkal. Mind a hat Krynn egy-egy meghatározó fajának harca Chaos mindent megsemmisíteni kívánó seregeivel, de maga a háború mindben csak mellékkörülmény, hiszen a belső ellentéteken sokkal nagyobb a hangsúly. Ez az elfek harcát taglaló A bábkirály esetében sincs másként.

A történet előzményeit már jól ismerhetjük az alap trilógiából: a Dárdaháború során előkerült sárkánygömbök egyike Silvanestiben, ez egyik elf birodalomban köt ki, ahol Lorac, a Napszónok megpróbálja felhasználni azt az elfek védelme érdekében. Próbálkozása azonban kudarcba fullad, és a gömb átveszi a hatalmat Lorac elméje fölött. Miközben az öreg Napszónok a trónján görnyedve megpróbálja visszaszerezni öntudatát, szörnyűséges rémálmai valósággá válnak: Silvanesti gyönyörű erdejei megfertőződnek, a fák megcsavarodnak és vért nedvedzenek, az erdő lényei szörnyekké torzulnak, és ebben a rettenetben szellemharcosok, halott elfek lelkei vadásznak mindenre, ami még romlatlan maradt. A Dárda hősei persze legyőzik az erdőt közben elfoglaló zöld sárkányt, és Loracot is megszabadítják a szörnyű béklyótól, bár ez egyben annak halálát is jelenti. 

Bár a rémálmok megszűntek, az erdő a régi maradt, és beavatkozás nélkül sosem tündökölhetne úgy, mint azelőtt. Silvanesti elfjei ezért apránként, módszeresen űzik el a sötétség teremtményeit, és gyógyítják vissza a meggyalázott területeket, győzelmük azonban még várat magára. A sötétség lényeit vezető sárkány alkut köt a másik elf birodalom szenátoraival, és csapdába csalja az elf seregeket vezető Porthiost, aki a szörnyű vereség következtében kegyvesztetté válik felesége testvérei között. A sajátjaihoz sem térhet vissza Qualinestibe, hiszen ott éppen az aljas szenátorok által bábként a trónra ültetett unokaöccse uralkodik, természetesen a szenátorok parancsa szerint. Az eset miatt a két testvérnemzet közötti ingatag béke egy csapásra felbomlik, és a Silvanesti és Qualinesti elfek újra fegyverkezni kezdenek egymás ellen. A száműzött Porthios kétségbeesve próbál felülemelkedni a felforduláson, de a dolga nem könnyű. Az elfek egymás ellen acsarkodnak, Ariakan hadúr seregei elfoglalják Qualinestit, senki nem bízik senkiben...és akkor a meghasadt föld alól elősereglenek Chaos teremtményei...

A sorozat eddigi tagjai nagyrészt csalódást okoztak számomra, és ez a könyv sem jelentett felhőtlen szórakozást, de állíthatom, hogy a 6(+1) könyv középmezőnyében megállja a helyét. Akit érdekel, mi történt a Dárdaháború után Gilthanassal, Lauranával és Porthiossal, és aki kíváncsi, mi történt a Káoszháború alatt az elfek birodalmaiban, az mindenképpen olvassa el ezt a regényt.

Richard A. Knaak: A vértenger kalózai (Káoszháború sorozat V.)

Ennek a könyvnek már a címe is kakukktojás, mivel semmi köze a történethez. Ez nem a fordító hibája, hanem a szerzőé, de az meg szerintem pusztán a minotauruszok jellemző foglalkozására utalt ezzel, és nem a cselekményre. A könyv tehát a minotauruszok harcát írja le, és egy Aryx nevű szerencsés(?) fickó történetét, aki akarata ellenére lett Sargonnas istenség kiválasztottja. Bár a szerző jelentősen eltért a többi könyvben megszokott formulától (szintén a kakukktojás jelzőt kiérdemelve ezzel), ez nem nagyon megy a sztori rovására. Bár én kissé hiányoltam a lávasárkányokat, a démonharcosokat és az árnyéklényeket, és nehezteltem a magorik (félelmetes, tengeri ráklények) szerepeltetése miatt, a háttérben, az istenek között zajló harc leírása miatt viszont kárpótolva éreztem magam. Ez eddig ugyanis sehol sem szerepelt. Több szót nem is érdemes vesztegetni erre, középmezőnyös (a top a Csontbrigád és a folytatása, a legszarabb pedig Az utolsó nemes).

Edo van Belkom: Lord Soth

A Káoszháborút immár kiveséztem a blogban, most ugorjunk a történelem egy másik pontjára, kicsivel az Összeomlás elé, és egyben ugorjunk a Harcosok sorozat IV. kötetére. Ez a sorozat 7 könyvből áll, amelyek közül 4 többé-kevésbé összetartozik, a másik 3 pedig a Dárdaháborúban feltűnő egy-egy jelentős személyiség saját története (akik a fő trilógiában mellesleg csak mellékszereplők). Az a bizonyos négyes külön-külön is egy-egy rakás szar, már írtam róluk (persze másnak attól még tetszhetnek), a Lord Soth azonban feledteti a sorozat általam eddig elolvasott 1000 oldala miatt érzett keserű szájízt.

Élőholt lovagunk már számtalan történetben feltűnt, sőt, külön könyv is szól róla (A Fekete Rózsa lovagja), az azonban a halála(?) utáni eseményeket taglalja (és mellesleg az alap trilógia eseményeinek részleges folytatása is). A tűztől megfeketedett páncélú, izzó szemű, Krynn-szerte rettegett teremtmény hajdan maga is ember volt. Méghozzá nem is akárki! A Solamniai Lovagok legmagasabb rendjének kiváló tagja, hőstettek százainak végrehajtója, hadvezér és hatalmas harcos... a múltja és főleg apja múltja azonban foltot hagy a lelkén. Részben e folt eredménye, hogy szerető felesége nem tud neki gyermeket szűlni, ami előbb elhidegíti őt asszonyától, majd nemhogy más nő karjai közt keres megnyugvást, de végül a tragédiák sorozata Lord Loren Soth életének totális összeomlásához vezet. És amikor elveszti feleségét, becsületét, jövőjét, régi önmagát, már csak egy esélye marad, hogy pozitív hősként éljen a világ lakóinak emlékezetében, és ne gyilkos gazemberként: ha az istenek parancsára megállítja a teljesen meghibbant istari papkirályt, aki immár maga is istenné kíván válni. Mint tudjuk, Soth már út közben elbukik, de vajon milyen események vezettek ehhez a szörnyű tragédiához? És milyen következményei lehetnek a 'Jó' diktatúrájának? Ebből a könyvből ez mind kiderül, olvasás közben pedig magunk dönthetjük el, elítéljük e tragikus sorsú hőst avagy megértjük őt.

Ez egy jó könyv, mondjuk 8/10-es. Egy nagy bajom van vele, mégpedig, hogy túl felszínesen szerepelnek benne az események. Nem tudjuk igazán átérezni Lord Soth fájdalmát, nincs benne katarzis. Pedig ha az író egy kicsit jobban ráfekszik az érzelmi, lelki tényezők taglalására, simán 10/10 lehetne az értékelés. Azért így is élvezhető.

Kicsit hiányolom, hogy az idén — az általam linkelt blogokban legalábbis — elmaradtak a 2008-at ilyen vagy olyan szempontokból értékelő, összegző bejegyzések, leszámítva Ricsi és Gus zenei témájú összeállításait. Ezt a hiányérzetet mérséklendő, előveszem a tavalyi kezdeményezést, és összefoglalom, mit olvastam ebben az évben. A linklistában szereplő bloggereknek pedig továbbpasszolom a lasztit, hogy ha van kedvük, ők is meséljék el olvasmány-élményeiket, hátha kedvet kapnak a többiek is egy-egy könyv elolvasásához. Aki csak felsorolás szintjén intézné el, az sem baj, de ha pár mondatban össze is foglalja, hogy miről szólt az adott könyv, az külön jó volna. Ha pedig valami kimarad, hát előfordul. Szerintem én sem tudom már, mennyi mindent rágtam végig, főleg ha valamelyik könyv semmitmondó volt.

Az idén egy kicsit belehúztam a fantasy gyűjteményem fogyasztásába. Összevásárolok egy halom könyvet, aztán örülök, ha a már meglevők egy részét el tudom olvasni. Így is vagy 300 kötet van, amit ki kéne végeznem, szóval egész életemre elegendő a mennyiség, de azért nem adom fel az újabbak megvételét. De most nem is szabadkoznék, mert nem minősítjük, hogy ki mit olvas, csak felsoroljuk.

Margaret Weis: Lélekkovács

Az idei első olvasmányomat nem bántam meg. Sajnos fantasy téren is nagyon sok a szemét, még a Dragonlance-sorozatban is, főleg, mivel nemcsak az eredeti szerzőpáros termel, hanem egy csomó sokkal gyengébb író is. A Lélekkovács azonban nagyon élvezetes volt, le sem tudtam tenni, pedig nincs valami hű de nagy sztorija. A Sárkánydárda-trilógia egyik főhősének Raistlin Majerének gyerek- és fiatalkoráról olvashatunk, hogyan kezdett mágusiskolába járni, miként derült ki, hogy milyen tehetsége van, és mi volt az első 'kalandja'. Közben persze ikertestvére, Caramon sorsát is nyomonkövethetjük, de féltestvérük, Kitiara eltűnése (lelépése) is szerepet kap a történetben. És ami a legfontosabb, a Dragonlance könyveket már ismerők végre megtudhatják, mi történt pontosan azon a bizonyos Próbán, hiszen eleddig maximum sejtésük lehetett róla. Szerintem amennyire 'hétköznapi' a történet, olyan izgalmas is. Sajnos az eredeti trilógia ismerete ha nem is elengedhetetlen, de legalábbis hasznos, hogy tudjuk, ki kicsoda. Persze az is felmerült bennem, hogy ha valakinek legközelebb kölcsönadom ezeket a könyveket, elsőként ezt fogom neki ajánlani, elvégre időben ez az egyik legelső.

Margaret Weis és Don Perrin: Háború és testvériség

A Lélekkovács közvetlen folytatása. Mintha csak elvágták volna a történetet, úgy olvashatunk tovább Raistlin krónikáiban. Miután kiderült, az ifjú mágus mennyire tehetséges, a főmágusok azt javasolják neki és testvérének, próbálják meg kamatoztatni a tudásukat. Némelyikük közben persze azt reméli, hogy majd a fiatal tehetség elbukik, mert sejti, hogy nem akármilyen erő lakozik annak testében (és milyen igaza van). Mi meg már azt is tudjuk, hogy nemcsak akármilyen erő, hanem akárki is. A két testvér tehát zsoldosnak áll, ahol caramon megismerkedik a katonáskodás valódi arcával, Raistlin pedig egy harci mágus segédjévé válik, később pedig harcolniuk is kell egy háborúban. A történetben (és az előzőben is) felbukkan a trilógia több főhőse, Tanis, Kova, Tasslehoff és Sturm, a sztori pedig majhogynem ott ér véget, ahol Az őszi alkony sárkányai kezdődik.

Douglas Niles: Az utolsó nemes

A Káoszháború sorozat könyveinek nekilátva ez volt az első, amit elolvastam, és gyorsan le is lombozódtam. Bár vizsgaidőszak kellős közepén láttam neki (csak fürdőkádban haladva vele), tudom, hogy ha ezt is rendesen olvastam volna végig, akkor sem lenne pozitívabb véleményem róla. A Káoszháborúnak nevezett eseményről alapvetően a Nyári tűz sárkányaiban olvashatunk, a Káoszháború sorozat történetei pedig ezzel párhuzamosan zajlanak. A fő cselekmény szerint a Dárdaháború vége után még nem köszönt be a béke. Bár a Dárda Hősei diadalmaskodtak a Sötétség Királynője felett, és visszaűzték őt az Abyssba (a pokol megfelelője), a háború folytatódik a jók és a gonosz megmaradt seregei között. Amikor azonban a védtelen irdák (nemes ogrék) saját túlélésük érdekében feltörik a Szürkekövet, abból kiszabadul Chaos, minden istenek atyja, akit anno véletlenül zártak ebbe a relikviába az istenek (de azért nem bánták nagyon). A feldühödött isten-atya égtelen haragra gerjed, és nekilát gyermekei teremtésének elpusztításához. Lávasárkányokat, démonharcosokat és olyan árnyéklényeket küld Krynnre, amik nemcsak minden létezőt semmisítenek meg, de még az elpusztítottak emlékét is örökre kitörlik a megmaradtak elméjéből. A tét tehát nő, a jóknak és gonoszoknak vállvetve kell megküzdeniük a minden eddiginél komolyabb ellenféllel. Az utolsó nemes ezen háború kitörésekor játszódik, a törpék birodalmában. Gyakorlatilag az egész arról szól, ahogyan a Thorbardinban élő klánok kicsinyes ellenségeskedésébe hogyan robbannak be az új ellenfelek, megváltoztatva mindent. A történet sajnos lapos (bár bepillantást kaphatunk a daergarok, theiwarok és a többi törpe klán mindennapjaiba is), ráadásul az író szinte követhetetlenül ugrál a cselekményszálak között, sokszor érthetetlenné téve az egészet. Szóval ezt nem ajánlom.

Linda P. baker és Nancy Varian Barberick: Az égi éj könnyei

Egy újabb hamis gyöngyszem a Káoszháború idejéből. Ezúttal nem valamelyik faj magánháborújáról olvashatunk Chaos seregei ellen, hanem a korábbi könyvekben megismert, vak főpapnő, Lady Crysania sorsának további alakulását követhetjük nyomon. Bár, ha jobban belegondolok, lehet, hogy ez akar lenni az emberekről szóló kötet (mármint az ember (human) faj története). A Dárdaháborút követően Raistlin olyan hatalomra tett szert, amihez foghatót senki más nem tudott felmutatni Krynn földjén, ezért elhatározta, hogy elfoglalja a szerinte őt megillető helyet az istenek között. Ehhez előbb meg kellett küzdeine magával Takhisisszel, a Sötétség Királynőjével annak birodalmában, az Abyssel. Csakhogy az Abysre nyíló kaput az azt lezárók úgy zárták le, hogy csak akkor lehessen újra kinyitni, ha azt egy hithű Paladine pap és egy fekete köpenyes mágus együtt teszi meg. Azaz soha. Raistlin azonban magába habarítja a rend istenének naiv papnőjét, aki szerelme lelki üdvéért rááll a kapu megnyitására. Raistlin el is jut Takhisishoz, de hogy legyőzi-e őt, azt nem árulom el, tessék elolvasni az Ikrek-trilógiát, abból kiderül. Mindenesetre Lady Crysania közben megvakul, de ennek ellenére Palanthas második legbefolyásosabb személyévé válik, mint a helyi Paladine-templom főpapnője. Az égi éj könnyeiben tehát az ő harcáról olvashatunk, amit nem is annyira Chaos seregei ellen, mint inkább a saját megingott hitéért vív meg. A sztori felejthető, de szerencsére a könyv nem túl vastag.

Fergus Ryan: A Ráseránts-hegy ostroma

Újabb Káoszháború-könyv. Az utolsó nemeshez hasonlóan szintén egy hegy mélyén játszódik, ezúttal azonban a gnómok 'földjén'. A nagy konfliktus mellett itt is van kisebb konfliktus, cselszövés, összeesküvés és hasonlók, viszont ha másért nem is, a humor miatt mindenképpen élvezetesebb olvasmány, mint a törpés kötet.

Margaret Weis és Don Perrin: Halálbrigád

Meglepő módon a sárkányfattyak is külön kötetet kaptak, pedig ők a korábbi könyvekben a lehentelendő gonoszokat testesítették csak meg. A szaporodásra képtelen, kizárólag gyilkolásra teremtett lények a Dárdaháború végén haszontalanná válnak. Egy csoportjuk azonban nem várja meg, míg teremtőik megsemmisítik őket, hanem vezérük, Kang vezetésével letelepednek egy erődben, egy dombi törpe falu mellett, és megpróbálnak 'normális' életet élni. Ez zömében abból áll, hogy a szomszéd falut fosztogatják — azok pedig az ő erődítményüket, — isznak és azon keseregnek, mennyire céltalan a létük. Közben persze egyre fogynak. Néhány csibész törpe azonban egy kincs térképére bukkan, amiről kisvártatva kiderül, hogy nem pusztán aranyat és drágaköveket jelent, hanem néhány különösen értékes, nőstény sárkányfattyat tartalmazó tojást is. Amikor ez Kang tudomására jut, egy kis csapat élén megpróbál eljutni a tojásokhoz, hogy a megszerzésükkel értelmet szerezzen a létezésüknek, mivel innentől kezdve képesek lennének szaporodni, de mivel a törpék is magukénak szeretnék tudni a kincseket, megkezdődik a versenyfutás. Közben természetesen maguk is belekeverednek a Káoszháborúba. Szerintem nagyon jó könyv, és akinek nem volt elég, elolvashatja a folytatást is.

Don Perrin és Margaret Weis: Az utolsó erőd

Ez hivatalosan csak annyira a Káoszháború sorozat tagja, amennyire a Halálbrigád folytatása. Tehát egyébként nem az, hanem különálló kötet. A Kásozháborúnak vége, az istenek elhagyták a világot, ezért a mágia is megszűnt. A nőstény fattyakat kikeltették, azonban a sárkányfattyak nem maradhatnak a régi erődjükben, mert valakik az elpusztításukra törekednek. Miközben a nőstényeket hímestojásként védik, elindulnak egy szebb jövőt jelentő, távoli vidék felé. Közben kiderül, hogy nem pusztán ez a sereg maradt meg a fattyakból, hanem egy másik is, amely komoly erődrendszert épített ki a saját védelmére. A nagyobbik sereghez csatlakozva Kang serege megpróbál ellenállni az elpusztításukra szövetkező ellenséggel szemben, de hogy sikerül-e ez nekik, azt csak az tudja meg, aki elolvassa a könyvet.

Roland Green: Önfejű lovagok

Ezt már csak azért olvastam el, mert az első három történeten már átrágtam magam. Azok is szarok voltak, ezek is. Nem szól szinte semmiről, azaz nagyon gyenge a története. Még csak az Összeomlás előtti időkről sem tudunk meg sokat. Ha valaki valóban Dragonlance könyveket szeretne olvasni, ezeket kerülje el nagy ívben (A kard lovagjai, A korona lovagjai, A rózsa lovagjai és ez). A Harcosok sorozat többi három, különálló könyvéről még nem tudok nyilatkozni.

Christie Golden: A Holtak tánca

A fantasy szekció utolsó kötetét elemezve Krynn sárkányokkal teli földjéről átevezünk Ravenloft sötét világába. Ezt a könyvet anno a '90-es évek elején olvastam először, és akkor nagyon tetszett. Ez nem is csoda, hiszen a több mint 40 kötetes sorozatból Magyarországon megjelent 7 könyvből A fekete rózsa lovagja a dilettáns fordítás és a számtalan elgépelés miatt szinte olvashatatlan, Az éjfél szíve egy merő lelki szenvedés, a Sötét lelkek leple olyannyira felejthető, hogy már azt sem tudom, miről szól A félelem cirkusza egy szimpla krimi, A ködök vámpírja hiányzik a gyűjteményből, az Én, Strahdot pedig még nem olvastam el. A Holtak tánca egy varieté-hajó táncosnője és egy gazember kapitány küzdelméről szól, akik közben egy sokkal nagyobb harc részeseivé válnak. Mivel nő írta, a szerelmi szél korántsem elhanyagolható, hiszen a főhősnő a történet során beleszeret az őt segítő, emberi alakot öltött lidércfénybe (will-o-the-wisp), aki végül... de nem mondom el,hátha valaki beszerzi, és elolvassa.

Lee Goldberg: Mr. Monk és a kék nátha

Ezt a könyvet még a Rolandtól kaptam, aki tudja, hogy kedvelem a Monk, a flúgos nyomozó című sorozatot. Sokszor gúnyolódik is vele, hogy olyan vagyok, mint a főhős, de aki járt már enyhén rendetlen otthonomban, az nyugodtan megcáfolhatja ezt az állítást. A könyv stílusa hasonló a filmsorozatéhoz, tehát könnyed és szórakoztató, és nem is túl hosszú. Monk ismét hozza a formáját, és úgy igyekszik egy gyilkos nyomára bukkanni, hogy közben a rendőrök jól megorrolnak rá, amiért a rendőrsztrájk idején elvállalja a főkapitányi posztot. 

Móra Ferenc: Aranykoporsó

Móra Ferencet sosem kedveltem, legalábbis a Kincskereső kisködmön anno egyáltalán nem jött be. Gyerekkori olvasási kudarcélményem azonban egyáltalán nem tántorított el attól, hogy a magyar próza ezen klasszikusát a kezembe vegyem és végigolvassam. Egy, a Római Birodalom tündöklése idején játszódó Rómeó és Júlia történetről van szó, amit azonban kissé befejezetlennek érzek. Pontosabban befejezése van, csak a katarzis-élmény valahogy elmaradt nálam. Mindenesetreközben sokat megtudhattam a hajdani rómaiak szokásairól, és a latintudásom is sokat fejlődött, mivel latin szó aztán van benne bőven. Talán ha ezt is gyerekként olvastam volna, pozitívabb lenne az emléke.

Jorge Amado: Zsubiabá

A teljesség kedvéért a világirodalom klasszikusai közül is végigrágtam egyet, és az utolsó 30-40 oldalig egészen jól is szórakoztam. A történet főszereplője egy szegény sorba született néger gyerek, akinek végigkövethetjük az életét. Sajnos az író lelkes kommunista lehetett, így az egyébként egész olvasható történet végére kiderül, az egész arra ment ki, hogy megértesse az olvasóval, az egyébként a saját életét céltalannak megélő nyomorult néger micsoda felismeréssel nyugtázza, milyen szent cél a tőkések által elnyomott munkásság sztrájkjához csatlakozni, és diadalt aratni a mocskos burzsujok felett. Összességében azért tűrhető, bár sokszor zavaró, hogy a főhős teljes nevét (António Balduínó) minden alkalommal kiírták. Mint egydél-amerikai szappanoperában.

Tarjányi Péter: Meglátni és megveretni

A 2006, október 23-i események taglalásáról szóló könyvet akkor is megvettem volna magamnak, ha azt nem kapom kölcsön Tigriéktől. Most viszont már nem veszem meg, mert sok tekintetben nem értek egyet annak tartalmával. Amikor megjelent, eleve gyanús volt, az a reklámhadjárat, amivel megpróbáltak minket rávenni a megvásárlására, ugyanis Magyarországon az agyonreklámozott dolgok mindig a balliberális oldalhoz köthetők, nekik van ugyanis pénzük ilyesmire. A könyv — előzetes ellenérzéseim ellenére is — olvasmányos és úgymond szórakoztató. A szerző az elején rögtön belecsap a lecsóba, és jópár — szerintem — vitatható megállapítást tesz a tévéostrommal kapcsolatban. Mire azonban a magamfajta ember kellőképpen felháborodik az olvasottakon, a szerző ugrik egyet az időben, és viszonylag semleges témákat vesz elő a rendőrség kötelékében töltött múltjából, amikkel szerintem nemcsak szórakoztatni akar (ez sikerül is), hanem az olvasót megnyugtatni afelől, hogy tökéletesen ismeri azt a közeget, amiről ír. Úgymond beédesgeti magát az elménkbe. Aztán a szolídabb rész után ismét visszatér az aktuális eseményekre, és újabb vitatható állításokat sorakoztat fel, nem cáfolva közben, hogy az ominózus október 23-án a rendőrség is súlyos 'hibákat' követett el. A végkövetkeztetés? Nem vitatja, hogy az Őszödi Beszéd nélkül nem történtek volna meg ezek a dolgok, de azért zömében Orbán Viktor és a FIDESZ a hibás, hiszen például a kordonbontás mennyire felbuzdította a renitenseket, satöbbi. Meglepődtem volna, ha nem ez a konklúzió.

Ezen felül több egyetemi könyvet is olvastam, és három egyéb kötetet is forgatok (csak apránként), de ezekről majd csak jövőre számolok be. Nálatok a labda, ha van kedvetek, üssétek le.