Lovecraft bejegyzései

Azt hiszem, hiba volt átpasszolni nekem ezt a bejegyzés témát, mivel egy magamfajta, állandóan magáról beszélő alak számára ez csak a tűzre való olajlocsolás. A múltkor — eleinte — egy kissé gondban voltam, mert úgy éreztem, véres verejtékkel sikerül csak összeszednem 7 olyan dolgot, amiről addig még nem írtam a blogban, azonban hamarosan kiderült, hogy jóval többet is találok, akár két bejegyzéshez elegendőt is. Úgyis ketten kértek fel a megírására, hát akkor most külön-külön teljesítem a két kérést, jöjjön újabb 7 'titok' rólam.

8. Félelemből is van ott még, ahonnan a múltkoriak jöttek, azaz bennem. Az állatokat általában nagyon szeretem, bár a gerincesek (de főleg a madarak) alatt már nem olyan egységes ez a kép. Mármint rendszertanilag, nem pedig térben a madarak alatt... A gerinctelenektől sokan undorodnak, a rovaroktól meg főleg, és sajnos nekem is jutott ebből az undorból. A bogarak még okésak, meg is fogom őket (kivéve a szarvasbogarat, mert az fájdalommal járhatna), de a többi már nem. Az undortoplista első helyét a fülbemászók foglalják el, a másodikat meg a pókok (majdnem holtversenyben). Tudom én, hogy a fülbemászó nem mászik az ember fülébe, meg egyéb lyukaiba sem, de annyira undorító, hogy csak na. Ha mondjuk egy tömött szőlőfürtből a markomba mászik egy, úgy dobom el az egészet, hogy csak úgy csattan, és ugyanezen okból nem vagyok hajlandó fűzfák alá menni. A pókokkal szembeni rettegésem egy kicsit már enyhült, de egy bizonyos méret fölött még így is 'sikoltva' menekülök előlük. Pedig a Magyarországon honos 300 pókfajból csak 4 csípése mérgező, azoké sem veszélyes, de nem is a csípéssel van a probléma, hanem az anatómiájukkal. Vagy a fóbiáknak van egyáltalán racionális magyarázata? A sorban egyébként még előkelő helyet foglalnak el a poloskák és a víziskorpiók.

9. A múltam több érdekes dolgot tartalmaz, mint a jelenem (az majd a jövőben lesz érdekes...). Ilyen az is, hogy először kb. 7 évesen 'gyújtottam' rá. Apám ugyan sosem dohányzott, de anyám, meg az egész családja igen (gyakran töltötték nálunk az idejüket), szóval könnyen jutott a birtokomba egy szál cigaretta. Meg ugyan nem gyújtottam, de ez is elég volt egy mafláshoz, amikor anyám megpillantotta a számban. A pofon nem tántorított el a felnőttek utánzásától, így valamelyik ősszel, amikor az utcákban az avart égették, kis csoportba verődve tüzeskedtünk, és közben égő kartonpapír csíkokat szívogattunk, mintha dohányoznánk. Keményen toltam az ipart, meg kell hagyni. A rosszullét és a fejfájás 8-9 évre el is tántorított a dologtól, de aztán egy napon kijelentettem: mától dohányzom, és ezt 10 évig folyamatosan be is tartottam (ekkor jött az első leszokás). 

10. Ha már a tüzeskedést említettem, maradjunk is ennél az elemnél. Minden gyerek imád a tűzzel játszani, ez alól én sem voltam kivétel. A sulim alsó tagozatának helyet adó épület vagy 4 sarokra volt tőlünk, ami fél kilométer gyalogutat jelentett a zömében kertvárosi utcákban. Ezen a szakaszon sokszor égettek avart a lakók, mi pedig suli után szívesen élesztgettük a parázsló hamvakat. Száraz leveleket, szemetet égettünk, diót 'sütöttünk', aztán jó későn értünk haza, csupa füstösen, koszosan. Hű, mennyi szidást kaptam én ezért...persze nem ok nélkül. A mi házunk a lakótelep sarkában volt, a lépcsőház mögött pedig egy családi házas utca vezetett a pusztába. Gyakran jártunk ide játszogatni, hiszen egy hajdani szeméttelep, meg a körülötte levő dombos, gazos terület ideális terep volt a háborúzástól a bújócskán át a bringázásig. Az erkélyünkről jól be lehetett látni az egészet. Amikor — talán — környezetismeretből megtanultuk, hogy az ecet reakcióba lép a mészkővel, egy kis üvegcse kíséretében egy barátommal levonultunk erre a terepre mészkövet pezsegtetni. Tél volt, de minket egy darabig nem zavart a hideg. Aztán a nagy játszás közepette a társam rálépett egy befagyott erecske jegére, ami persze be is szakadt alatta, és a cipője csurom víz lett. Haza is mehettünk volna, de mi inkább kitaláltuk, hogy tüzet rakunk, és azon szárítjuk meg a zokniját meg a cipőjét. Egy kis területen itt nádas is volt, ami ebben az időben tökre kiszáradt. Szedtünk hát egy nagy kupac nádszárat meg -levelet, és egy öngyújtóval meggyújtottuk a kupacot. Az ötlet jó lett volna, ha a szél egy pillanat alatt bele nem vágja az égő kazalt magába a nádasba, ami egy szempillantás alatt lángra kapott. Hatalmas tűz keletkezett, mi pedig a nyakunkba kaptuk a lábunkat, és hazáig meg sem álltunk. Az erkélyről aztán jól látszott, hogy több hektárnyi gazt sikerült elszenesítenünk, szóval egy jó ideig nem mertem az utcába sem menni, nehogy felismerjenek az ott lakók. Amikor viszont megjött a bátorságom (kb. egy év múlva), sikerült megismételni ezt az ominózus esetet. Az sem volt szándékos... de ezt talán majd egy másik alkalommal mesélem el.

11. Olyan 7 éves lehettem, amikor először találkoztam számítógépes játékkal. Sajnos nem a saját gépemen (ami még vagy 3-4 évig nem is volt, és akkor sem olyan), de rögtön beleszerelmesedtem a dologba. Állandóan a C64-es tulajdonos barátaimnál lógtam, és ha belegondolok, más barátaim nem is igen voltak akkor. Viszont a nagynéném egyszer bevitt magához az OKGT székházába, azaz a mostani MOL-központba, az Október 23-a utcába. Anyám nem tudott rám vigyázni, mert apámmal együtt valami dolga volt, ezért passzolt le a nagynénémnek. Egy irodában persze egy ekkora gyerek nem nagyon tud mit kezdeni magával, ezért egy antik számítógép elé ültettek, amin szerencsére volt 1-2 nagyon gagyi játék. A gagyiságuk ellenére nekem akkor azok is szuperek voltak, szóval jól eltöltöttem velük az időmet. Mivel a barátaim nem értek rá mindig, én pedig többször is egyedül maradtam otthon, egyszer csak fogtam magam, felszálltam egy budapesti buszra, és bejöttem Pestre, a nagynénémhez (Érdről). Hogy honnan vettem a bátorságot 7 évesen, hogy távolsági busszal utazzak, és hogy miként dumáltam meg a sofőrt, hogy pénz nélkül felengedjen, az a mai napig rejtély. A Kosztolányi Dezső tértől azonban már gyalog mentem, mivel a kék buszokat akkor még nem ismertem, és nem akartam eltévedni egy ekkora városban. Gyalog 10-15 perc volt a Petőfi híd budai hídfője, szóval lesétáltam szépen, a portán megmondtam, hogy kihez megyek, beszálltam a páternoszterbe, aztán megjelentem nagynéném irodájának ajtajában. Nem kicsit döbbent meg, amikor meglátott. Hát el is hiszem... Később még vagy tucatszor játszottam meg ezt az akciót, dacára minden szép szónak.

12. A számítógépes játékokkal kapcsolatos érdeklődésem olyan méreteket öltött, hogy azt már függőségnek lehet nevezni. Ebből két dolog következett: egyrészt már ekkor eldöntöttem, hogy programozó akarok lenni (ez nem jött be), másrészt elkezdtem játéktermekbe járni, és konkrétan játékgép-függő lettem. A szabadidőm szabadon felhasználható részét (azaz du. 5 előtt) azokban a termekben töltöttem, ahova az alkalmazottak beengedtek, és azt néztem, hogyan játszanak mások. Ha volt egy kis pénzem (pl. amit reggelire kaptam), nyomban behajigáltam valamelyik verekedős vagy ügyességi játékba, később pedig a lövöldözősökbe vagy a flipperekbe. Attól függ, hol mi volt, ja és persze a flipper csak onnantól jöhetett szóba, hogy felértem... Középsuliban képes voltam 4-kor kelni, hogy az első busszal mehessek suliba, és az első óra előtt még a gépteremben lebzselhessek. A zsebpénz után a fizetésem egy része jött soron (a józan ész határán belül ), és ez egészen addig így tartott, amíg vettem magamnak egy otthoni számítógépet. Az elbaszott pénzből persze egy egész internet-kávézót is berendezhettem volna, de hát a függőség ugye. A lényeg igazából sosem a játékon magán volt, hanem a feladatmegoldáson. Kitapasztalni minden apró kis, rejtett részletet és persze végigvinni az adott játékot. A saját számítógép beszerzése egy csapásra megoldotta ezt a helyzetet, és bár eleinte nagyon sokat játszottam azon is, mára ebből nem sok maradt. Tényleg csak szórakozás, és nem leküzdhetetlen késztetés, maximum napi fél óra, amíg mennek a hírek a tévében. Ez egy héten kb. 2-3 alkalommal fordul elő, szóval nem veszélyes a dolog. Kiégtem. Azaz annyira nem, hiszen néha még most is feltámad bennem a függésre való hajlam, elég ha csak a Lostnál is taglalt Travianról van szó, igaz, ott sem a játék (volt) a lényeg, hanem a matematika és a sikeresnek levés. Ezt pedig csakis úgy lehet fenntartani, ha az ember időt nem spórólva gondozgatja a karakterét/falvát/stb.-jét, néha még irracionalitásba hajlóan is (éjszaka felkelni, reszketve internet-kávézót keresni nyaralás közben). Mára már azt is abbahagytam, de csak úgy mellékesen még tolok egy másik játékot, ami nem igényel a szabadidőmből többet, mint amennyit bármi más szórakozási forma igényelne. Ebben a függőségben a sok rossz mellett jó is van. Például baromi jók lettek a reflexeim, de ami fontosabb, megismertem a határaimat e téren, azaz tudom, mire kell vigyáznom. Nem biztos, hogy sikerül, de az már az esetleges gyengeségem következménye lehet. Ezért nem mertem megvenni a World of Warcraft játékot sem, mert az újra függőséget okozhatna. Az ugyanis egy magasabb szintű élményt jelentene, amit még nem tapasztaltam, tehát újnak számítana. Ugyanezen okból kell elkerülnöm a Star Wars — The Old Republic nevű leendő netes játékot is. Félő, hogy magába szippantana.

13. Ezek után nehéz lehet elhinni, de én valójában egy baromi jó gyerek voltam. Egyedül is tök jól elszórakoztam. Képes voltam ugyanazt a kirakót századszorra is összerakni, vagy társasjátékot készítettem magamnak (amivel aztán egyedül játszottam), rajzolgattam vagy olvastam. Sőt, ez ugyan egy ideig kiesett az emlékeim közül, de aztán egy szép napon visszatértek az emlékeim, és egyszer csak bevillant: anno én bizony egy csomót hímeztem. Komolyan! Megtaláltam valamelyik dédmamám megrajzolt alapjait, amit már csak fel kellett tölteni fonállal. Szerintem hónapokig lekötöttem magam ezzel A8mikor nem máshol lógtam).

14. Kis háttérzene dramatizálásnak (ami ugyan stílusában nem, de tartalmában illik az alábbiakhoz):

Valamilyen szinten megalomániás vagyok. Ez kétféleképpen nyilvánul meg: gyűjtőszenvedélyben és a 'gonoszoknak' való szurkolásban. A gyűjtőszenvedély már régóta keseríti az életem. Ha valamiből már 3-4 megvan, és tudomásom van róla, hogy abból a valamiből több is létezik, akkor mind kell, esetleg a meghatározhatatlan mennyiségű valamikből szeretnék minél többet összegyűjteni. Előbbire példa egy-egy hobbimagazin vagy egy könyvsorozat, utóbbira a horror DVD-k. Csak olyat gyűjtök, aminek értelme is van, tehát el lehet olvasni, meg lehet nézni, fel lehet használni, ergo sem szalvétát, sem hülye-kurva celebekről készült fotókat nem halmozok fől, mert az nem jó semmire. Egy kicsit visszautalok az imént taglalt játékszenvedélyre. Ez a megalománia itt is közrejátszhatott, hiszen a gyűjtés ebben az esetben a maximális és hiánytalan kivitelezésre vonatkozott (nem tudom, érthető-e az összefüggés). A társas- és stratégiai játékokban részben ki is tudom élni ilyen irányú hajlamaimat, általában ebbe is bukok bele. Mindent én akarok uralni, azt akarom, hogy nekem legyen a legnagyobb seregem, a legnagyobb városom, én uraljam a legnagyobb területet, stb., de végül jön valami gikszer, a hosszú távra való tervezés hiánya vagy egyszerűen csak mindig van egy nagyobb erő, ami felül kerekedik rajtam, így általában elbukom, feldühödök, és rendszerint el is vesztem az érdeklődésem az adott dolog iránt (lásd a Traviant az egyik speed server után). Még a játékoknál maradva, de már egy kicsit a megalomániám másik dimenziója felé evezve el kell elmondanom, hogy mivel általában a gonoszoknak szurkolok, ha lehetőségem van rá, magam is a rosszak táborát erősítem. Persze csak a virtuális térben. Éppen ezért lesz veszélyes rám nézve a Star Wars — TOR, mert ugyebár ott majd nyilván játszhatunk a Sötét Oldalon is, közösséget alkotva, összefogva a szánalmas kis jedik ellen... A filmekben és a könyvekben általában katartikus élménnyel tölt el, amikor a főgonosz valami baromi aljas dologgal kerekedik felül a pozitív hősökön. Nem pitiáner aljasságokra gondolok, hanem valami monumentális gazemberségre, ami akár apokaliptikus pusztítást is okozhat. Nem csoda, hogy szeretem James Bond ellenfeleit, de megelégedéssel töltött el a Richelieu-Mylady páros tevékenysége A három testőrben , Raistlin gonosszá válása a Dragonlance-trilógiában (főleg, amikor a halál szélén táncoló, 1000 oldalon keresztül barátinak hitt társaságot magára hagyva a saját ikertestvére megdöbbent kérdésére valami olyasmit mond, hogy "Egyszer már megöltelek. Máskor is megteszem.", a tudományt az erkölcs fölé helyező, zombikat gyártó Dr. Herbert West karaktere a Herbert West: Újjáélesztő című Lovecraft regényben, Éjmágus mesterkedése a Hatalom Kártyái-trilógiában, de ide sorolhatnám akár Jafart is a Disney-féle Aladdinból. Ja, és ki ne hagyjam Mr. Leeland Gauntot Stephen King: Hasznos holmik című könyvéből, főleg, mivel ő übereli az egész, imént felsorolt bandát (ezt a könyvet annak is ajánlom, aki nem szereti a ponyvát). Nem piti kis gazemberekről beszélek tehát, hanem világuralomra törő, igazi koponyákról,őrült tudósokról, a Sátán küldötteiről és hasonlókról. Sajnos persze az ilyenek végül mindig rajtavesztenek,de amit közben művelnek, az rendszerint kárpótol a végeredményért. Mielőtt azonban bárki megszeppenne, és azt gondolná, hogy én egy csendes őrült vagyok, aki élvezi élőlények (emberek) millióinak pusztulását, valamiféle túlvilági lény eljövetelét várná vagy hasonlók, azt megnyugtatom, hogy ez mind csak a szórakozás síkján van így. Valójában sem tevőlegesen, sem elméleti síkon nem tudnék támogatni semmilyen hasonló törekvést, már csak azért sem, mivel elutasítok minden hazugságot, piti gazemberséget, lopást (igen, az már régen volt, gyerek fejjel), bosszúállást és hasonlókat. De azért a fikció szintjén engedtessék meg nekem, hogy — amíg az adott dolog cselekménye ezt megengedi — a gonoszok ideiglenes térnyerése okozzon számomra néha kulturális élményt.

És akkor most — blogom ego-mivolta ellenére — egy időre lezárom önmagam taglalását, persze nem sokáig, hiszen ugyebár én erre szinte képtelen vagyok. Hogy miként vesztettem el 3 év leforgása alatt 7 kulcscsomótmat zsinórban, miként akartam meggazdagodni papírgyűjtést hazudva, miként akartam a világ leghíresebb gyereke lenni csupa jócselekedettel és a többi sztorit majd akkor mesélem el, ha egyszer egy naiv, a blogomat vissza nem olvasó leendő blogger visszajuttatja hozzám ezt a körposztot, vagy esetleg egy pofa sör és néhány feles társaságában, személyesen.

Tegnap este a Rolcsival megnéztük a Halloween 3. részét, ami után ő csak annyit mondott, hogy elveszett másfél óra az életéből. Ezt a véleményt magam is osztottam, és ez ihletett a mostani post megírására. Jó pár szar horror filmhez volt már szerencsétlenségem, és igazán nem szeretném, ha ti is hasonlóképpen éreznétek, mint a párom, ezért gondoltam, megkíméllek benneteket a csalódástól. Aki eleve nem szereti a horrort, annak mondjuk nem sok jót teszek mindezzel, de a többieknek hasznos lehet a figyelmeztetés.

Kezdjük akkor rögtön a fent említett filmmel.  Az első két részt John Carpenter rendezte, ennek ő volt a producere és a zeneszerzője. Nem értem egyébként, hogy adhatta a nevét e trágyához. Aki ismeri az eredeti sztorit, az tudja, hogy a filmben Mike Myers egy méretes késsel fogyasztja vagy 7(-1) részen keresztül a szereplőket, de legfőképpen a Jamie Lee Curtis által alakított szereplőt szeretné lehentelni (ami csak a Halloween - a feltámadás címűben sikerül neki nagy nehezen). Nos, ebben az epizódban őt hiába keresnénk, kapunk viszont cserébe, egy logikátlan, marha gyenge szart. Kb. valahol a Csendőr és az idegenek című Louis de Funes filmhez hasonlatos, csekély mennyiségű horror elemmel megspékelve. Van olyan szereplő, akivel történik valami (ezt látjuk is), majd a későbbiekben értetlenül állunk (ülünk, fekszünk), mert végül sosem derül ki, hogy mi is lett a veszte (ha egyáltalán meghalt). Számtalan kérdés merülhet föl a hozzám hasonlóan válaszokra éhes nézőben, azonban — fájdalom — hülyén fogunk meghalni, mert válaszok azok nagyon nincsenek. Egyszer ugyan meg lehet nézni, de minek.

A következő elemzendő alkotás Brian Yuzna műve. Róla azt kell tudni, hogy a sikeres számítógépes játékokból rettenetesen szar filmeket rendező Uwe Bollhoz hasonlóan ő is késztetést érez remekművek elbaszásához, csak éppen ő producerként. Nekem ráadásul kifejezetten rosszul esik, hogy kedvenc (horror) íróm, H.P.Lovecraft alkotásait filmesíti meg, de úgy, hogy szegény Lovecraft forog a sírjában. Ominózus emberünk egyetlen valamire való filmhez adta a nevét, a Darknesshez, az viszont kifejezetten jó lett. Nem úgy a Dagon című. Ez Lovecraft Árnyék Inssmouth felett című regényét dolgozza fel, de milyen módon... Milyen módon, basszus! A sztori kifacsarva, tovább gondolva (feleslegesen), a szereplők mérhetetlenül gagyi módon játszanak, trükkjelenetek ugyan vannak, de tök kár volt ennyi pénzt ölni rájuk. Mondjuk, aki röhögni akar, az éppenséggel megnézheti. A másik film a Holtak tava. Ez szintén a Cthulhu-mítosz elemeit vonultatja fel, amolyan Dagon 2., de ez még annál is szarabb. A város csúnya szektájának tagjait egy gáttal elárasztott városrészbe zárják, de egy arra tévedő gyerek buta módon kiengedi őket, így azok tovább garázdálkodhatnak, és vezetőjük (meglepő) módon csúnyán meg akarja idézni az ultimate főgonoszt, meg ő akar lenni a világ ura, és hasonló eredeti ötletek. Nem sorolom.

Egy klasszikus következik, a Lucio Fulci által rendezett Zombik városa. Nekem a zombis filmek a kedvenceim, nem hiába örvendtem ennek az alkotásnak oly nagyon. Azonban mivel még a megszerzés napján meg is néztem, hamar lelohadt a lelkesedésem. A zombis film kifejezés ez esetben nem is annyira helyénvaló, mivel mindössze 3 példánnyal találkozhatunk a filmben, azok viszont élőholtakhoz méltatlanul teleportálnak. Igen, jól olvastátok, teleportálnak. Külön gyöngyszem, amikor a film végén a főgonosz papot elpusztítják. Ekkor ő kigyullad, és cca. 6 percig szemlélhetjük az agóniáját, nem meglepő tehát, ha eddigre a gyanútlan néző már nagyon a film végét kívánja.

Na, de végül jöjjön az ősfos. A horrornak nevezett elemi őstrészar, a Marabunta - gyilkos hangyák. Amellett, hogy egy kliségyűjtemény (tudós apuka+ kamasz fiú, köztük rossz viszony, de a végére összekovácsolódnak, stb.) és, hogy a sztori egyszerűen nevetséges, MINŐSÍTHETETLENÜL GAGYI a kivitelezés. Igazából el is dugtam szem elől e DVD-t, mert nem akarom magam égetni vele mások előtt.  Én még olyan filmet nem nagyon láttam, amiben ugyanazok a képsorok többszörösen ismétlődnek egy jelenetben. Ennyire azért kevesen aljasodnak le filmrendezőként. Aztán van egy olyan jelenet, amiben az egyik szereplő egy iskolabuszban reked, amit elleptek a hangyákok. Amikor közelről látjuk a bent rekedt fiatalembert, akkor a hangyák az ablaküvegen mászkálnak, de amikor távolról szemléljük az eseményeket ugyanazon a buszon egy légypiszok nincs, nemhogy hangyák. Mindezt váltogatva persze, nehogy valaki ne fedezze fel ezt az ordító hibát. Nem sorolom. Ezt semmiképpen ne nézzétek meg!

Legközelebb újabb garnitúrával jelentkezem (de addig még megcsinálom a krakkói fotómontázst, mivel Wiko volt olyan szíves, és rendelkezésemre bocsátott egy hasznos képszerkesztő programot).