MÁV bejegyzései

Update 1, blog: az első és legfontosabb, hogy újra lesz tőlem blog. A nyaralási élményeken túl vár rám még a május 1-i beszámoló, a Dragonlance-könyvekről egy ismertető leírás és Rás-nak egy, a cigánysággal kapcsolatos írás. Ez utóbbit mondjuk nem ígérem, mivel azt akkor kellett volna megírnom, amikor ugyanerről olvastam nála, és meglódultak a gondolataim. Viszont amikor megint történik valami, ami e kisebbséggel kapcsolatos (kb. 1 héten belül), valószínűleg előveszem a témát.

Update 2, macska: a nyaralás után cicámat is hazahoztam, aki megint egy csomót nőtt. Szerintem már közel három kiló, de készítettem is róla egy fényképet:

Már nagyon komoly és méltóságteljes, ezért csak akkor simogathatom, ha azt ő is akarja. Egyébként meg sokat dorombol és nyávog, viszont kevesebbet játszik. Rolcsival úgy döntöttünk, hogy elég az ablak miatti izgulásból, ezért ma este felszerelünk egy szúnyoghálót. Akkor aztán Desiré annyit ülhet ott, amennyit csak akar, és mi is nyugodtabban alszunk (főleg mivel így talán hűvösebb is lesz a panelban).

Update 3, MÁV. Amikor legutóbb Balatonlellére mentem, megint jól kezdődött az utam. A Keleti Pályaudvarról indult a vonat, ahova lóhalálában nyargaltam el, mert balfaszkodó időhúzások miatt későn léptem ki az ajtón. Ha tudtam volna, hogy semmi okom a sietségre... Amikor odaértem, a központi kijelzőn még nem szerepelt a vágányszám, viszont percről percre egyre több induló és érkező vonat mellett volt adat a késés oszlopban. Hol 10 perc, hol meg 30. Ennek megfelelően az enyém is fél óra késéssel indult... de nem is folytatom. Ez egyszerűen elképesztő.

Update 4, bőrszín: bár a lellei hétvégén nem volt túl jó az idő, és a víz is csak 17 fokos volt, egy kicsit azért ért a nap. Az utána következő egyhetes nyaralásom alatt viszont folyamatosan tűzött a nap, és én sem tudtam előle sehova bújni, ezért mostanra olyan barna vagyok, hogy elképesztő. Csak úgy világítanak a fogaim.

Update 5, Kormorán: a később elmesélendő nyaralást és a régebbi, Kormorán együttest összekötő írást összekötendő toldom ide, hogy az utóbbi egy hét egyik katartikus pillanata volt számomra, amikor újra hallhattam ezt a dalt élőben (csak az első 3 perc):

Update 6, alsógatyák: a szélsőjobboldalinak tartott gondolkodásom, biszexualitásom és frissen kifejlődött alsónadrág-fetisizmusom együttesen elégül ki egy most vásárolt gatya segítségével. Íme a kép róla (a fekete a Rolcsié lett):

UPDATE 7, anyagi helyzet: (ami anniyra update, hogy még az eredeti bejegyzésből is kimaradt) Nos, miután egy hónapon belül 3 nyaralást is megfinanszíroztam, a következőképpen alakul az anyagi helyzetem: az összes bankszámlám 0-ás, vagy egy kicsit mínuszos, a zsebemben pedig kicsit több mint 2000 Ft van. Ez az össz vagyonom. Ha a kettős könyvvitel szerinti szemléletet is hozzáveszem, akkor árnyaltabb a kép. 20 e Ft-tal tartozom egy barátomnak, 18 e Ft-tal a UPC-nek és az ELMŰ-nek, 46 e Ft-tal az APEH-nak. Ez nem kevés, de mégis sokkal kevesebb, mint a másik oldal. Ugyanis nekem is 20 e Ft-tal tartozik két barátom, az önkormányzat 37 e Ft-tal, a főnököm pedig egészen pontosan 673450 Ft-tal. Gratulálok! Úgy nyomorgok, hogy közben egy valag pénzem van...

A múltkor úgy fejeztem be a 4 órás vonatozásomról szóló bejegyzésemet, hogy a visszaút elmesélésétől megkíméllek benneteket, mert azt hittem, hogy azon semmi rendkívüli nem fog történni. Akkor még nem tudhattam, hogy bőven lesz miről mesélni, ezért most mégis leírom a kálváriám történetét (ha másnak nem is, legalább magamnak, a blog napló jelleggét erősítendő).

Szombat reggel terveztem tehát visszamenni Balatonmáriafürdőre. Nem is a pancsolás miatt, hanem mert a barátomnak este terveztük megülni a születésnapi buliját, és az alól nem lett volna illendő kihúzni magam. Még csütörtökön megvettem az ajándékát (meg I. kolléganőmnek is, aki szintén ott volt), és csodával határos módon nem is felejtettem otthon, amikor útnak indultam. 6 órakor keltem, ami az előző napi edzés után némileg megviselt, de egy tyrosine-tabletta bevétele után pár perccel már pörögtem is. A vonat 7:45-kor indult, és 11:40-re kellett volna célba érnie, ezért igyekeztem gyorsan összekapni magam. 30-kor már úton is voltam, ajtó-ablak bezárva, váltásruha, ajándék elrakva, itóka bekészítve.

Amikor a Deák téren átszálltam a piros metróra, gyanúsan sokan tartózkodtak azon. Persze leendő szociológusként nem lepődhettem meg, hogy szombat reggel sokan tartanak a Balaton (+ Velencei-tó) irányába, de azért egy kicsit alulbecsültem a várható embermennyiséget. És hogy valóban mennyire sokan voltak, az csak a Déli Pályaudvarhoz érkezve mutatkozott meg. Leesett állal és bosszúsan igyekeztem a mozgólépcső irányába, ahol csak úgy tülekedett a nép. Lelki szemeimmel már kígyózó sorokat vízionáltam a MÁV-pénztárak elé, de amikor odaértem, megnyugodhattam, mivel 5 egész pénztár is nyitva volt, és mindennek ellenére mindegyiknél alig álltak úgy 15-en. Így 15 percen belül enyém lehetett a vonatjegy (2540 Ft), és még némi ételt is maradt időm venni. Pedig nem is voltam még éhes, de gondoltam, később nagyon jól fog jönni. Hej, ha tudtam volna... Miután felvonszoltam magam a vonatra, újra egy 4-es ülésre vetettem le a cuccom, de előtte megkérdeztem a már ott ülő fiatal csajt, hogy szabad-e. Persze szabad volt. A harmadik ülésen egy szivaros hangú öreglány ült, a negyediken pedig a szivaros hangú öreglány egyik táskája. A vagonban összesen ha 20 hely volt, de mire elindultunk, valamilyen módon mindet elfoglalták. Az utasok többsége gyerekkel jött, ezért az összesen 8-9 felnőttre minimum 10 gyerek jutott, akik ekkor még nyugton ültek a helyükön (és ezzel máris azt vetítem előre, hogy később viszont nem).

Elindultunk. Elővettem a könyvem, és olvasni kezdtem, aztán elővettem a rejtvényújságomat, és fejteni kezdtem. Aztán az egyiket letettem, és a másikat vettem magam elé (stb.), a zene szólt a fülemen (és egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy igazán feltölthettem volna az aksikat, mert így nem biztos, hogy végig hallgatni tudom majd), és igazából nem is foglalkoztam vele, hol járunk.

Aztán a vonat megállt a puszta kellős közepén, két település között valahol. Nincs ebben semmi szokatlan, elvégre ez csak egy csicska gyorsvonat volt, olyan, aminek rögtön félre kell állnia, ha arra jön egy IC. Pár percen belül el is robogott mellettünk egy, majd újabb percek múlva még egy, az ellenkező irányba. De a vonatunk nem ment tovább. Kicsit furcsálltam, hogy ennyi másik vonatnak kell elsőbbséget adni, és azon morfondíroztam, ez vajon bele van-e kalkulálva a menetidőbe, vagy máris késünk. A többi utas egyre nyugtalanabb lett, és némelyek már tudni is vélték az ácsorgás okát, bár a többség valószínűleg nem találta el. Miközben tovább cserélgettem az ölemben a rejtvényt és a Galaxis útikalauzt, két újabb vonat robogott el mellettünk, és kisvártatva a valós ok is kiderült: tönkrement a mozdony. Ilyen is csak velem történhet...

Na, sokan ekkor a mobiljukhoz kaptak, hogy sopánkodva telefonáljanak egyet az őket váró családtagoknak/barátoknak, mások rögtön összefüggéseket kerestek a sztrájkok és az eset között (én persze végig tudtam, hogy Orbán Viktor a felelős, vagy ha ő nem akkor a FIDESZ, de ha az sem, akkor az Ajrópunilyó követeli meg a késést), megint mások kivonultak a kocsiból vagy leszálltak, hogy szívjanak egy kis friss levegőt. Én inkább maradtam, jobbról balra tettem a lábam, aztán balról jobbra, olvastam és fejtettem, és próbáltam nem észrevenni, hogy a temérdek gyerek kezdett egyre jobban felélénkülni.

Nem is ragozom; 1 óra múlva küldtek utánunk egy másik mozdonyt, ami az egész kócerájt el tudta vontatni Székesfehérvárig. Ez kb. 25-30 km/h-val történt, szóval eltartott egy darabig, amíg Érdtől (mert itt robbantunk le) odaértünk, és aztán újabb 20 perc kellett, mire itt a meghalt mozdonyt lecserélték egy működőképesre. Már most közel 2 óra volt a késésünk. Szerencsére a vezető később igyekezett minél többet ledolgozni ebből, de a Balaton mellé érve erre már nem sok esélye volt, tekintve, hogy ott olyan közel vannak egymáshoz a megállók, hogy felgyorsulni sem igazán lehet, és máris lassítani kell.

Szerencsétlenségemre viszont a családok is csak Siófok után szálltak le, a gyerekeik pedig addig végig sikoltoztak, rohangáltak, trappoltak, az ülésemet rugdalták és csámcsogva-cuppogva ettek. Még nagyobb szerencsétlenség, hogy tényleg lemerült az mp3-am, ezért mindezt tompítatlanul hallhattam, és még a szülők nyalakodását sem úszhattam meg (merthogy aztán azok is rákezdtek). Már olyan éhes voltam, hogy ha nem harapok be reggel egy illegális pizzás táskát (nehéz ez a diéta, ha az embernek alig van 5 perce magára is...), görcsökben fetrengve múltam volna ki. Eléggé szomjas is voltam, mivel egy fél liter folyadékkal indultam útnak, az meg 5,5 órára még előrelátó beosztással is kevésnek bizonyult.

Balatonmáriafürdő-alsón 13:15-kor szálltam le a vonatról. Éhes voltam, szomjas voltam, és rendkívül ideges. Ezért az első utam a part melletti büfébe vezetett, ahol nyomban betoltam egy pár falatot, amiket bőséges ásványvízmennyiségel öblítettem le. Fizikailag rendbe jöttem, és mivel néhány perc múlva már a Balatonban pancsoltam, az idegeim is hamar regenerálódtak. Azért szívesen kihagytam volna ezt a hacacárét...

Ja, és menyugtatásul közlöm, hogy a "3 óra veszteglés az autópályán" című bejegyzést már tényleg nem írom meg (mert a hazaút sem volt olyan egyszerű).

Ha az ember (vagy én) nem a rendkívül lerobbant, trágya és lassú vasúti kocsikkal akar pl. Miskolcra utazni, hanem ehelyett a kevésbé lerobbant, de viszonylag gyors IC-k valamelyikével, akkor azt tapasztalhatja, hogy a MÁV-Start Zrt. a hiányosságokért cserébe érdekes, izgalmas, rendkívül objektív és főleg INGYENES magazinokkal szeretné elviselhetőbbé tenni a 2 órás utat. Van egy olyan, hogy InterCity Magazin, ami utazással, gasztronómiával kapcsolatos cikkeket tartalmaz, de valójában inkább egy reklámújság. Ezzel semmi gond nincs.

A WC falára felszerelt újságtartóban, esetleg minden egyes ülésre kiosztva viszont ott van a MIX Magazin, ami egyébként több, mint 500 Ft-ba kerülne, azonban a lap címlapjára bélyegzett feliratból megtudhatjuk, hogy az "Intercity tiszteletpéldány" és, hogy "vigyen egyet". Aki egy kicsit is nyitott szemmel jár az országban, az tudhatja, hogy ha egy nem hirdetési újság ingyenes, akkor az vagy a ballib kormányhoz vagy annak holdudvarához tartozó kiadvány lehet csak. Lásd pl. a Metro újságot, Demszky házilapját. Az utóbbi időben feltűnt egy Helyi Téma nevű lap is, ami végre üdítő kivételt jelentett, és bár eleinte egyre újabb kerületekben jelent meg, mostanra már csak itt-ott találni belőle egy-egy példányt. De vissza a MIX-hez.

A gyönyörű kiadású, színes és vastag magazin természetesen csak annyira ingyenes, amennyiben az utasoknak közvetlenül nem kell érte pénzt adni, azonban a MÁV tutira fizet a haverkáknak, amit utána a jegyárakban zsebel be — természetesen az utasoktól. Az újság  tartalmát nem ecsetelném lapról-lapra, a fentiekből is kiderülhetett már, hogy szó sincs objektív kiadványról. Már régebben is az öklendezés jött rám egy pár esetben, főleg a főszerkesztő előszavait olvasva, ugyanis az rendszeresen a Népszava nevű munkásőröknek való kukabélelő alkalmatosság stílusára hajaz némi arisztokratikus felhanggal vegyítve, aminek következtében geil, nyálas és rendkívül demagóg egyveleg lesz az egészből. De a többi cikk íróját sem kell félteni. Most például volt egy több oldalas összeállítás arról, hogy ki miként vélekedik a 2007-es évről úgy en bloc, már amennyire lehet 7-8 mondatban egy egész évről vélekedni. Nem is akárkiket kérdeztek meg ám! Fodor Gábor, környezetvédelmi miniszter, Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes, Gurmai Zita, európa-parlamenti képviselő (aki mellesleg néhány éve erőfeszítéseket tett a vörös csillag újbóli legalizálása érdekében), valami nő, a Népszavát kiadó xyz Kft. igazgatója, és sokan mások, akikre most nem emlékszem (de legközelebb megnézem nektek), a lényeg, hogy csupa baloldali politikus, polgármester, publicista.

Félreértés ne essék. Nem konkrétan a baloldali politikusokkal, publicistákkal, médiaszemélyiségekkel van a baj, még csak nem is az ideológiájukkal vagy a gondolataikkal, hanem azzal, hogy az adófizetők pénzén művelik az agitprop tevékenységet.

Akárcsak ma a MR1 déli hírműsorában, ahol leadtak egy összeállítást arról, hogy melyik kórház mennyi vizitdíjat zsebelt be tavaly, és azt micsoda hű-de-jó dolgokra költötte. A párt és a KISZ, győzelemre visz! Hogy jön ez ide? Ki kérdezte? Avagy talán a kormány törekvéseit alátámasztó önkéntes propagandát folytat a drágalátos közrádiónk? Komolyan elgondolkodtam azon, hogy nyomban panaszt teszek az ORTT-nél, mert ez már elképesztő. Természetesen a HírTV által tegnap közreadott rejtett kamerás felvétellel kapcsolatban egy árva szót sem ejtettek, ezért megnéztem a rádió honlapján is a híreket. Persze ott sem szerepelt semmi.

Talán említettem már a múltkor, hogy az MTV-n láttam egy műsort, amiben a vizitdíjjal kapcsolatban adtak le két összeállítást, egyet pro és egyet kontra. A pro ugyebár pro, a kontra meg úgy kezdődött, hogy a bejátszást készítő kis fruska kiállt a kamera elé, majd rákezdett: "Amikor a főszerkesztőm arra kért, hogy készítsek egy összeállítást a vizitdíj elleni érvekkel kapcsolatban, azt hittem könnyű dolgom lesz. Ezzel szemben hamar rá kellett jönnöm, hogy még soha ilyen nehéz feladatot nem kaptam". [979 öklendezik] Folytassam a műsor tartalmának elemzését? Éljen Rákosi Mátyás, az imperialista kémbanda leleplezője! Na jó, azért egy momentum: az agitprop duma alatt végig azt mutatták, ahogy Szabó Istvánné (született Kovács Irén) miként lép be a kórház ajtaján, a nővérek egyike miként kalauzolja őt végig a kórház folyosóján egészen a vizitdíj-automatáig, majd hogyan mutatja meg annak kezelését, végül hogyan magyarázza el készségesen, merre kell mennie a kedves paciensnek, hogy a megfelelő orvosnál kössön ki. Kicsit az '50-es évek filmhíradóira hajazott az egész.

Kossa István kohó- és gépipari miniszter elvtárs ma meglátogatta a Sztalinvárosi Buharin MGTSZ-t, ahol a dolgozók kalászból font koszorúval és frissen sült kenyérrel fogadták őt. A miniszter elvtárs a nap folyamán megtekintette, miként alkalmazhatók szocialista nehéziparunk vívmányai a mezőgazdaságban, majd kitüntetést adott át Kovács Béla sztahanovistának, aki az idén 170%-kal teljesítette túl a normát. 

Undorító. A XXI. században hogyan fordulhat ilyen elő egy európai országban?

A csütörtöki Keleti pályaudvaros eset után a vonat volt a második felvonás.

Reggel 6-kor keltem, ahogy az nálam ilyenkor szokás, és kivételesen a 30-as busz sem ment el az orrom előtt, úgyhogy 20 perccel a vonat indulása előtt ott voltam. Amikor felszálltam, csak egy pillanatra villant át az agyamon, hogy a 18-as kocsi után érdekes módon rögtön a 20-as jött, de ennek akkor még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Amikor a helyemet kerestem, láttam, hogy ott már ülnek (miért is kéne betartani a rendet...), de ahelyett, hogy elhajtottam volna az illetőt, inkább továbbmentem a gyanúsan zsúfolt vagonban, majd a másik végére érve megkérdeztem egy ott ácsorgó nőt, hogy ugye ez a miskolci vonat. Szóval inkább hülyét csináltam magamból, de aztán megfordultam (mivel az volt), visszamentem az illetőhöz, és rákérdeztem, hogy a jó helyen ül-e. Nem ott ült ugyebár, de az ő helyén is ültek, ezért választotta az én ülésemet. Jól van, mondom, nem állítok fel mindenkit, inkább én is jogosulatlanul foglalok be egy üres helyet, aztán max. átülök, ha kell. 5 percen belül ezt kétszer is meg kellett tennem, ezért úgy döntöttem, hogy inkább átmegyek a dohányzóba, ott úgyis mindig van hely. Nem volt. Közben összeakadtam egy csoporttársammal, aki sajnos nem egy szórakoztató útitárs, mivel egy kissé zizi (eleve egy órával korábbi vonattal ment volna eredetileg, de azt lekéste (mondom, hogy zizi)). Beültünk a büfékocsiba, ahol méregdrágán megittunk egy-egy csésze teát, addig is volt hol ülnünk, de aztán innen is távozni kellett, mert jött egy nagy csoport, akiknek le kellett valahova ülniük. Akkor átültünk a dohányzóba, ahol felszabadult két hely, ugyanis egy páros szintén beült a büfékocsiba, de 20 perc múlva vissza is jött, szóval megint tovább kellett állnunk. Erőteljesen szitkozódtam, de főleg magam szapultam, amiért nem rúgtam ki rögtön a legelején a helyemet elfoglaló fiatalembert. Némi keresgélés után azért sikerült találni két helyet, és még aludni is tudtam vagy fél órát.

Az egyetemen nem történt semmi extra, viszont a délutáni előadáson már majdnem elaludtam. Ráadásul megint nemigen hangzott el olyan dolog, amit ne tudtam volna már korábban is, mert a közvélemény-kutatás tananyag javát már megtanultuk módszertanból, a kultúrtörténet előadáson elhangzottakról meg már szintén olvastam korábban más helyeken. Amilyen álmos voltam az előadáson, annyira nem tudtam aludni hazafelé a vonaton, pedig igyekeztem nagyon, mert buli volt eltervezve az estére, és ha hunytam volna egy kicsit, akkor elvileg jobban is bírtam volna az éjszakát.

Mondjuk így sem volt baj, de azt majd később írom meg, mert dolgozni is kéne...

Ismeri valaki a Keleti Pályaudvart? Persze, nyilván sokan, de annak kedvéért, aki nem, most elmesélem, milyen. A világra néző épületrész felújított, gyönyörű. Aki nem járt még belül, az azt gondolhatná, hogy a szobrokkal díszített évszázados bejárat mögött csempézett, kulturált várótermekben várakoznak a tíz percenként induló mágnesvasút szerelvényekre. Hát nem, de nem is ez a lényeg, mert ez csak a fecsegő felszín. A Keleti igazi arca a föld alatt van, a pénztáraknál.

Itt volt nekem is dolgom az este, mert holnap megint suli lesz, és előre meg kell venni az IC-jegyet. A munkahelyemtől a 67V busszal szoktam megközelíteni ezen "elit" környéket,  de a busz megállóit átpakolták a 62/69-es villamos megállóiba. Ezzel azt sikerült elérni, hogy megnőtt a menetideje, mivel a buszoknak állandóan ki kell várni, amíg a villamosokról leszállnak a népek. Így a kiíráshoz képest 7 perccel később jött az én járatom (ami eleve 20 percenként jár). Sebaj, apró bosszúság csak...

A Keleti aluljárója aztán az igazi! A húgypatakok a hozzátartozó szagokkal, az oszlásnak indult hajléktalanok tömegei, meg az ágyaik a különféle beugrókban, a nem létező alapítványoknak agresszíven gyűjtő cigányok mind szerethetővé teszik az egészet. Itt kell minden jegyet vásárló embernek alkalmanként 20 percet kibírnia, merthogy a pénztárak mindig úgy vannak nyitva, hogy ennyi időn alatt ne úszd meg az akciót. Közben a többség számlát kér, amit még mindig kézzel írnak meg a kisasszonyok. Istenem, erre nem is lehet mit mondani. Amikor meg új pénztárat nyitnak, akkor már olyan pozícióban vagy, hogy kár lenne felvenni a versenyt a számtalan emberkével, akik ilyenkor szélsebesen robognak oda, hogy ők lehessenek az elsők. Közben persze jobbról és balról is kitartóan támadnak a kéregetők és az alapítványosok. Sehol egy rendőr... Agyvérzés!

Egy pozitív élményem volt csak közben, de az sem feledtethette velem sokáig az éppen akkor átélt traumát. Mögöttem a sorban állt egy szép srác. Szőke, gondosan belőtt haj, makulátlan bőr, határozott arcél, és ránézésre meleg. Amikor a sor mellett mentem el, a tekintetem valamiért önkéntelenül is a szemébe fúródott, az övé pedig az enyémbe. Amíg elhaladtam mellette volt vagy 3-4 másodperc is, aztán valami forróság áradt szét a mellkasomban, amihez hasonlót én még nem éreztem. Tisztára, mint amikor az adrenalin kiürül a véredből, és ettől annyira elgyengülsz, hogy képes lennél összerogyni. Visszanézni már nem mertem. Tudom, ilyesmiben semmi extra nincs, de én még sosem szemeztem senkivel, és ez most nagyon új volt nekem. Nem is akartam volna tőle semmit, hiszen nekem van egy éppen ilyen jóképű párom, akit szeretek, és ő is nagyon szeret engem. Talán csak az újdonság varázsa miatt volt érdekes az egész szitu.

No, ilyen jó hangulatban indultam a 30-as busz végállomásához, merthogy innen nekem azzal célszerű hazaindulnom. A piros 20-as is jó lett volna, ha éppen nem várt volna egy küldemény a Postán, ráadásul még gyorsabb is, és bent is állt, míg a 30-as természetesen éppen akkor csukta be az ajtajait, amikor odaértem. Gratula, de sebaj, hiszen volt nálam egy könyv. Csakhogy ezúttal megint sikerült egy elég unalmas darabba belevágnom, ami nem kötötte le a figyelmemet, így az agyam nagyobbik része nyugodtan foglalkozhatott a környezetemmel, meg a dühöngéssel. A következő busznak a kiírás szerint 18:04-kor kellett volna indulnia, de ezt természetesen csak vagy 5 perccel később tette meg. DE AKKOR MINEK ÍRJÁK KI?

A buszon sikerült elkövetnem azt a hibát, hogy a 4-es ülések egyikére telepedtem le, így nemcsak mellettem, hanem velem szemben is ülhetnek, ami ezen a viszonylaton az én idegeimnek nem tesz jót. Fikázáshoz megnövesztett kisujjkörmű kínaiak, izzadtságszagú, festékes munkaruhájú trógerek, borostás alkoholgőzös lumpen alakok és hangoskodó cigányok a törzsutasok, meg néhány kulturált kinézetű szerencsétlen, ők a sorstársak. Természetesen sikerült kifognom egy cigány párocskát, akik a másik üléssorban, de mellettem nyalták-falták egymást, fittyet hányva a külvilágra. A srác az a magát négernek képzelő gettó-macsó baseball-sapkában, fejkendővel, a nyakában kilós láncon lógó strasszköves dollárjellel és atlétában, hadd lássa a nép, milyen izmos is ő. A párjával egymás szájában és fülében nyalakodtak, amikor meg nem, akkor egymást nyüstölték, bökdösték, szorongatták: játszottak. Hogy ne lássam őket még a szemem sarkából sem, próbáltam a rendkívül izgalmas könyvre koncentrálni, és még az mp3-at is hangosabbra vettem, hogy még a hangjukat se halljam. Ezzel persze csak azt értem el, hogy egy nagy lépést tettem a halláskárosodás felé, de a lényegen nem változtatott. Előttem meg egy másik párocska smárolt kitartóan, erotikusan, még taperolták is egymást, de ezek legalább viszonylag hamar leszálltak. Már annyira ideges voltam, hogy a sírás kerülgetett, a fejem meg olyan lehetett, mint a terminátornak egy rosszabb pillanatában (állítólag alapból ilyen, de ha ideges vagyok, akkor néz csak ki igazán durván). És mindezt azzal a tudattal kellett elviselnem, hogy vár még rám a Posta, ahol újabb sort kell majd végigállnom.

A sors kegyes volt, és mégsem kellett, de a csomagomat persze alig bírta a kisasszony megtalálni, ami normál körülmények között még vicces is lehetett volna, de akkori idegállapotomban korántsem volt az. Csak azt nem értettem, hogy ha Sz-szel kezdődik a nevem, akkor miért a "B" feliratú fakkban kezd el keresgélni, és végül miért ott találja meg a csomagomat, ahol egyszer már nézte.

Egyéb nem történt, de jobb is, mert az már az idegösszeomlást feszegette volna.

Konklúzió: utálom ezt a várost, ezt a bűzös trágyadombot, ezt az összegraffitizett ocsmány romhalmazt, és el akarok innen menni. A hosszú távú életcélom meg is van.