Mátraszentimre bejegyzései

A hétvégi mátrai 'kirándulás' után elmondhatom, hogy túl vagyok 2008. vélhetőleg utolsó, néhány óránál hosszabb időtartamú jólérzési-lehetőségi alkalmán, amivel nem az a fő probléma, hogy az idén már nem lesz több hasonló, hanem az, hogy ez is szarul sikeredett. És akkor most, hogy egyetlen mondatban elintéztem a bevezetést és a befejezést is, röviden¹ kitölteném a tárgyalásra szánt helyet. Tehát:

Annak ellenére, hogy tavasszal még itt nyávogtam meg fogadkoztam, hogy én majd idén mennyit fogok a természetben mászkálni, még ennek a hétvégének az ötlete sem az enyém volt. A volt kolléganőm, jelenleg legjobb barátom — a továbbiakban: T. — vetette fel az ötletet, amit egy telefonbeszélgetésünk alkalmával úgy tálalt, mintha azt a jelenlegi kolléganőmmel — továbbiakban (is) I. — már megbeszélte volna. Amikor teljesen gyanútlanul felhívtam, és rákérdezett, hogy mit szólok az ötlethez, nyomban a nyakamba is szakadt a feladat, hogy elintézzem a szállást, merthogy nekem van meg annak a bizonyos vendégháznak a száma. Mivel I. férje miatt a december eleve szóba sem jöhetett, a lányok úgy gondolták, november 29-én mennénk, de aztán jöttem én, és közöltem, hogy az nekem végbél végképp nem megfelelő, ezért az időpontot áttettük 14-ére.

Igazából semmi kedvem nem volt az egészhez, mert már az elején tudtam, hogy ez messze nem túra lesz, hanem T. és I. gyermekeinek folyamatos rendszabályozása, valamint 72 órás küzdelem T.-vel a rend és a szokások betartása érdekében, ugyanis ő mindig mindenhol olyat akar, amit nem illik vagy nem szokás. Például: egy szálláson fél 11-kor megkéri a tulajt, hogy nem volna-e probléma, ha nem 10-ig hagynánk el a szobákat, vagy előre lebeszéli, hogy másnap ne 9-ig kelljen már reggelizés céljából letalálni az étkezdébe, hanem ráérjen csak 11-kor. Nekem az ilyesmi egyáltalán nem stílusom, sőt, állandóan égek, ha éppen a közelemben megy az alkudozás, ha pedig engem bízna meg hasonlóval, jellemzően egy határozott 'nem!' a válaszom. Ezen felül a Gus blogjának 2. születsénapja alkalmából rendezett blogtalira sem tudtam volna elmenni, és az egyik haverom születésnapja okán tervezett atom lerészegedésből is kimaradtam volna...ha végül nem alakul úgy, hogy még ezt a második időpontot is arrébb tesszük egy héttel, múlt hétvégére. Bár a tulajt ekkor már másodszor hívtam, és egy már lefoglalt szállás visszamondását általában semmivel sem tartom kevésbé égőnek, mint a fentieket, ezúttal mégis örömmel égettem magam, hiszen felszabadult az a hétvégém, amin egy csomó kötelező jellegű és egy szívesen-programot letudhattam². Na, de ezt már mind elmeséltem.

Péntekre tehát lemondtam az edzést, és munkaidő után — munka helyett — inkább rohantam haza, hogy összepakoljak. Sok cucc csak azért kellett, mert különféle hőmérsékletekre kellett készülnöm (utcai-, erdei-, Szálasi szállási), egyébként pikk-pakk összehajigáltam mindent. Ha valamelyik buzi/bumbi/meleg³ most azzal jön nekem, hogy szégyelljem magam, amiért nem készültem egy gardróbnyi pulóverrel a helyi őzeknek, menten főbelövöm magam (a prágai út beszámolója kapcsán legalábbis valaki mintha pedzegette volna a témát). Ráadásul semmit sem hagytam itthon, kivéve persze a mobilom töltőjét, ami csak azért számít itthon hagyásnak, mert nem vittem magammal, és nem azért mert előre láthatólag szükség lett volna rá (holott de). Tehát miután hazaloholtam , majd pillanatok alatt összeszedtem a dolgaimat, legalább egy órát ültem a laksában arra várva, hogy a többiek szóljanak, hogy elindultak. A Pólus Center melletti TESCO parkolójába beszéltük meg a találkozót, ahova nyomban el is indultam, amint sikerült végre nekik is beszállni az autóba, Zuglóban. Ők (T.+I.+ két kiskorú gyermek) cca. 5 perccel korábban értek oda, mint én, ezért 2 perc várakozás után T. felhívott, hogy hol vagyok már, és hogy tutira nem akkor indultam, amikor hívott. Ez egy kicsit felbosszantott, mivel nem én tehettem arról, hogy én dugóba kerültem, ők meg nem, ráadásul miután egy órát ücsörögtem otthon rájuk várva, ez a kijelentés kimondottan igazságtalanul hangzott. Persze azért örök harag nem lett belőle, csak vettem egy mély levegőt.

A dugót valószínűleg én idéztem elő, mivel az autóba bepattanva, majd az M3-asra felhajtva ugyanúgy lépésben lehetett csak haladni, de néhány kilométer után szerencsére rendeződött az áldatlan állapot, így viszonylag hamar Gyöngyösre értünk. Bár az indulásunk színhelye is egy TESCO parkolója volt, nekünk a hétvégére való bevásárlás céljára a gyöngyösi TESCO kellett, mert arra számítottunk, hogy itt kisebb lesz a péntek esti embertömeg, mint ott, és lőn! Vettünk egy halom piát, rágcsálni valót, édességet, mindenféle züllésre való dolgot, és még normális kaját is tankoltunk, hogy így olcsóbban ússzuk meg a tervezett kirándulást, mintha minden alkalommal étteremben/büfében étkeznénk. Az autóba visszapattanva (a temérdek szatyrot szintén beleszuszakolva) nekivágtunk a Mátra derekának, és fél óra múlva olyan ködbe futottunk bele, hogy már a szemközti sávot sem lehetett látni tőle. Persze ezek kanyargós hegyi utak voltak, egyik oldalon sziklafallal, a másikon szakadékkal. Rajtam kívül mindenki az ülésbe kapaszkodott, és rettegett a várható meghalástól, én meg folyamatosan csak nyugtattam őket. A kisebbik gyerek kedvéért jeleztem, hogy a ködben vélhetőleg zombik kószálnak, mert az úgy szokás, és különben is, a John Carpenter filmjében is ilyesmi történik, a nagyobbik kölökkel pedig közöltem, hogy MOST léptünk át egy másik dimenzióba, ahol ki tudja, mi vár ránk. Egy ideig tiltakoztak, de aztán egyre hangosabban követelték, hogy forduljunk vissza, hogy hajtsunk lassabban, és hasonlók. Miközben én marha jól szórakoztam, a szüleik gyilkos pillantásokat lövelltek felém, de ők is kaptak rágódni valót, mert elkezdtem ecsetelni, milyen lenne most egy szakadékba zuhanni vagy egy szembe jövő busszal ütközni. Na, miután a köd megszűnt, egy rövid, nyugalmas és tiszta útszakasz következett, majd elkezdett szakadni a hó. Pontosabban a hó akkor már nyilván esett, mi meg belerohantunk, de ez a lényegen nem változtat: a látási viszonyok ismét jelentősen romlottak. Ennek ellenére — egy kis túlmenéstől eltekintve — sikeresen megérkeztünk Galyatetőre, és leparkoltunk 'Leisztinger Tamás, MSZP-közeli nagyvállalkozó' szállodája elé.

Én ugyan már legalább ötször jártam odafent, legalább kétszer ültem be a leendő szállásunk éttermi részébe, és egyszer a panzióban is tartózkodtam, mégsem emlékeztem az egészből semmire. Fogalmam sem volt, hova kell menni, mármint a kiírást láttam, de az első emlékek csak akkor kezdtek derengeni, amikor már feltárult előttünk a bejárati ajtó.  

Szerencsénkre egész hétvégén senki más nem jelentkezett be, azért a közös helyiség (avagy társalgó+konyha) csak a miénk volt, tévéstől fotelestől, asztalostól, edényestől. Ha a nézőpontot felcserélem, akkor viszont annak szerencse, aki nem jött, a beköltözésünk utáni első perctől kezdve ugyanis a két gyerek SPM fokozatra⁴ kapcsolt, és vasárnap délig folyamatosan őrjöngött. Dübögve rohangálás, ágyról padlóra ugrálás, játékautók rendszeres fotel-hátnak csapása, műanyag koronggal való kézilabdázás, hógolyók behordása és folytatólagos szót nem fogadás. Innetől kezdve ment a rendszabályozás, a fenyegetés, az ígérgetés, főleg a kisebbik irányába. I. ilyen szempontból biztosan nem jó anya. Egy kívülálló szemével olyan, mintha állandóan a fia felett zsarnokoskodna, és tényleg percenként parancsolgat neki, de a gyerek meg kifigyelte, hogy milyen módszerekkel lehet meglágyítani az anyja szívét, és ezekkel nem is rest élni. Ha például valamit neki nem szabad, akkor jön a "de én csak...", aztán ismét a "de én csak", aztán a "légyszi anya" közben pedig az arc- és hajsimogatás, orra és arcra puszik tömkelege, de ezt aztán a végtelenségig. Én pedig közben egyre ingerültebben figyelem a jelenetet — mert ugye közben kommunikálni sem lehet — és percekkel később legszívesebben már az anyja helyett ordítanék fel, hogy "Értsd már meg, hogy NEM, baszd meg!". Sőt, halkan jegyzem meg, hogy ha a sajátom volna az a kölök, egy-két, alkalmas időpontban elhelyezett pofonnal is hozzájárulnék a helyes irányba történő fejlődéséhez, főleg, amikor egy késre szúrt almadarabot a PB-gázzal üzemelő konvektor őrlángján sütöget, majd meg is eszik.

Ezt az állapotot csak nagy mennyiségű alkohol kíséretében lehetett elviselni, azonban nem pusztán ez volt az iszogatásunk oka. Egyszerűen eldöntöttük, hogy ha már így kiszabadultunk, leisszuk magunkat...és nekünk még ez sem sikerült. Én például hiába ittam meg egy fél üveg Fütyülős meggypálinkát, ez meg sem kottyant. Még csak be sem csíptem tőle, bár az kétségtelen, hogy közben irdatlan mennyiségű rágcsát legeltem föl. Közben beszélgettünk, rikikiztünk, aztán elmentünk aludni. A két szobát úgy osztottuk el, hogy az egyikben aludt I. meg a két gyerek, a másikban pedig T. és én. Előbbiben alig volt fűtés (mint utóbb kiderült), nálunk viszont olyan hőséget gyártott egy elektromos radiátor, hogy éjjel kitakarózva aludtam, hajnalban pedig ki kellett nyitni az ablakot is.

Másnapra egy enyhe gyalogtúrát terveztünk. Enyhét, mert bár én készültem is (vastag zokni, túrabakancs, sapka, kesztyű), a többieknek nem volt felszerelése, ráadásul T. 90 kiló felett van, ezért aztán nem virgonckodhatott az éjjel szépen behavazott hegyvidéken. Majdnem dél volt, mire összeszedtük magunkat, és útnak indultunk. Mátraszentimre irányába fejlődtünk fel, ami onnan 4,2 km-re volt, de ezt a szinte kizárólag lefelé tartó utat így is majdnem 3 óra alatt tettük meg. A gyerekek minden pocsolya jegénél megálltak némi tördelés, rálépés és beleszakadás céljából, néha pedig a növényzetet csépelték. Egyikük a kesztyűjét is elhagyta, így vissza kellett vele mennem néhány száz métert, de mivel az elvesztett ruhadarab eleve keki színű volt, vajmi kevés esélyünk lehetett a fellelésére. Mátraszentimrére érve, fájós lábbal, szanaössze fagyva (-6 fok volt) kerestünk egy vendéglátóipari egységet, ahol felmelegíthettük magunkat. Véletlenül éppen azt a pöttöm cukrászdát találtuk meg, amit néhány évvel korábban is, majd egy fél óra leforgása alatt leraboltuk az árukészletét. Kivéve persze a Mátrai tántorgó nevezetű helyi specialitást, amiből — okulva a korábbi alkalom negatív tapasztalatából — ezúttal csak egyet toltam be. Így is fejbe vert, de hát ez a nevéből is adódik. Szerencsénkre I. aznap dolgozó férje éppen ekkor telefonált, hogy odaért Galyatetőre, és egy negyed órán belül már nálunk is termett, így kocsival mehettünk vissza, és nem kellett bevállalni a fele úton előre láthatólag bekövetkező megfagyást.

Az este folyamán lementünk vacsorázni, és meglepődtünk azon, hogy félpanzió címén milyen olcsón milyen sokat kaptunk. Én becsápoltam mindent (ráadásul még finom is volt), és miután megállapítottuk, hogy úgy is ráérünk, már odalent elkezdtünk iszogatni. A gyerekek meg közben a kandalló tüzét bámulták, így volt egy kis békességünk. A szállásra történő felsétálás után volt némi hangulati mélypont, mivel I. férje előző nap a szabadságon felbuzdulva bulizni ment, hozzánk pedig kiszívott nyakkal érkezett. Ez a felesége részéről érthető rosszallást váltott ki (sebaj, már úgyis vagy 10 nővel csalta meg az elmúlt években). Miután a vihar elült, ismét kártyázni kezdtünk, a gyerekek meg zajongani. Közben tovább vedeltünk, és rágcsáltunk, én pedig a maradék wasabi-tormás mogyoró elfogyasztása után jelentős mértékű hiányt észleltem az utolsó előtti orvoslátogatásom alkalmával betömött fogamban. Letört belőle egy nagy darab, amit én észrevétlenül lenyeltem. Ilyet sem csináltam még. A szállás a kajával együtt sem volt drága (11 vendégéjszaka, 3 fő vacsorája és reggelije összesen csak kereken 30000), de ha az újabb  fogkezelés árát is hozzáadom, számomra már nem olyan ideális a kép. Főleg, hogy vélhetőleg gyökérkezelés és korona lesz a vége, mivel ezen fogam negyede tövig letört.Ezt az éjszakát már rafinált fűtéssel vészeltük át, ráadásul ezúttal a gyerekek is ki voltak ütve, szóval nem kellett a visongásra ébrednem.

Vasárnap reggel elköltöttük a félpanziós, ismét bőségesnek nevezhető reggelit, összepakoltuk a holminkat, meg a pénteken vásárolt élelmiszer (és italmiszar) harmadát, majd elindultunk Egerszalókra, fürdőzni egyet. A verőfényes napsütésben értünk oda, de már elég későn ahhoz, hogy ne érje meg 3 óránál tovább ott maradnunk. Ez nem is volt célom, mivel szerettem volna mielőbb hazaérni a cicámhoz meg a páromhoz. Azegerszalóki termálfürdőről annyit, hogy az általam eddig látogatottak közül ez viszi a prímet. A belépő ugyan borsos (2400 Ft), de a belső terei, a levegő hőmérséklete és a medencéi mennyisége és hőfoka is megfelelő. Pedig én kritikus vagyok. Valamivel 5 előtt indultunk haza, és mivel már két autónk is volt, nem kellett T-vel beugranom az anyját meglátogatni, így 7-re már itthon is voltam.

Hát így esett.

1: hát persze...

2: saját szó, ezúttal a blogtalálkozóra alkalmazva

3: kívánt rész aláhúzandó

4: a Knight Rider nyomán