MDF bejegyzései

Közel két hét telt el a választás óta, és én még mindig nem írtam meg a már aznap eltervezett helyzetértékelő bejegyzést. Eredetileg főleg a Jobbik sikeres szereplésére, és annak okaira, következményeire akartam kihegyezni az egészet, de az eltelt időben annyi érdekes dolog történt, hogy azokat meg kár lenne szó nélkül hagyni. Ezért arra gondoltam, hogy a pártok jelenlegi helyzetének értékelésén túl visszatekintek egy kicsit az időben, és megpróbálom összefoglalni, melyik honnan jutott idáig. Rendhagyó történelemóra lesz tehát, bár hozzá kell tennem, hogy mivel fejből fogom megírni mindezt, előfordulhatnak majd pontatlanságok benne. Szívesen veszem a pontosító kommenteket, amennyiben mások máshogy emlékeznek/tudják ezen eseményeket. 

És ha már a történelmet említettem, külön érdekesség, hogy éppen az idén 'ünnepeljük' a rendszerváltás 20. évfordulóját, csak azt nem tudom eldönteni, hogy a 20 évvel ezelőtt történtek vajon történelemnek számítanak-e már. Olyan ez, mint amikor azon morfondíroztam (úgy 10 éve), hogy én már felnőtt vagyok-e avagy még gyerek. Akkor úgy döntöttem, a leghelyesebb magamra nézve a fiatalember kifejezés, a történelemre azonban nem tudok ilyen jó kis áthidaló megoldást találni. Elvégre mi a történelem? Mennyire régen kell valaminek történnie ahhoz, hogy múltnak nevezhessük? Ami tegnap esett meg, az már történelem? Vagy csak az, aminek már nincs közvetlen következménye? Akkor nevezhetünk valamit történelmi eseménynek, ha már senki nem él az akkoriak közül? Azt hiszem, erre a kérdéskörre most sem fogok tudni válaszolni, de maradjunk annyiban, hogy a 20 évvel ezelőtt történtek messze nem zárultak le, és nagyon is a jelenünket képezik. Majd mindjárt meglátjuk, hogy miért.

MDF

Kezdjük az MDF-fel, hiszen ez a párt adta a rendszerváltozás utáni első miniszterelnököt, és nekem is könnyebb dolgom van, ha alapkőként használom őket az elmúlt két évtized felidézéséhez. Nem akarok nagyon részletes lenni, mert akkor sorozatot kéne írnom a témából, de néhány körülményt nem szabad említés nélkül hagyni. Amikor az első szabadon választott kormány hatalomra került, nagyon mély vízbe ugrottak fejest.

Először is, az ország minimum 20 milliárd dollár államadóssággal indította új életét, a nyugdíjkassza pedig üresen tátongott. A gazdaság addig is csak mesterségesen, a gazdasági törvényszerűségeket — és sok esetben a józan észt — megkerülve tengődött, amit a továbbiakban nem lehetett fenntartani. Na persze addig sem lehetett, ez volt az oka mind az államadósságnak, mind a rendszerváltásnak. Néhány hónap, 1-2 év leforgása alatt, több mint 1,5 millió ember vesztette el az állását, és rengeteg ipari létesítmény zárt be, hiszen addig is mesterségesen tartották fent őket, és a kapitalista berendezkedésben életképtelennek bizonyultak. Ekkor jelent meg a teljes valójában a munkanélküliség és a cigánykérdés.

A bezárt, leépített gyárak mind az államkasszát húzták, az államnak pedig pénzre volt szüksége, ezért nagy ütemben indult el a privatizáció és a kárpótlás. Az akkori állapotokhoz persze az is hozzájárult, hogy a korábbi urak — érezve, sőt általuk levezényelve — készültek a nagy változásra, és a spontán privatizációnak nevezett folyamatban zsebre vágták szépen a rentábilis ipari létesítményeket, TSZ-gépparkot, ilyesmit, így a továbbiak megszerzéséhez is ők rendelkeztek tőkével. Nem is beszélve arról, hogy ugye kinek lehetett pénze, amikor néhány évtizeddel korábban mindenkit kifosztottak, aki addig vagyonosnak számított? Ugye nem ismeretlenek az alábbi nevek: Demján Sándor, Széles Gábor, Kapolyi László, Csányi Sándor.Nem állítom, hogy ők etikátlan módon gazdagodtak meg, de meggazdagodtak, méghozzá nagyon. A kárpótlás ugyan enyhítette volna valamelyest a károkat, de az akkori kormány nem gazdasági szakemberekből állt, ezért ezt az egészet jól elb*szták, és így a tőke még inkább a kevesek markában koncentrálódott. Elvégre mi a francot kezdhetett valaki egy távoli földterületen álló, egyetlen csíknyi földdel? Persze, hogy eladta, és örült, hogy egy kis pénzhez jutott. Mások meg jól felvásárolták ezeket, a hasznot pedig megforgatták, és jól meggazdagodtak.

Az MSZMP korábbi funkcijainak egy része — miután rájöttek, hogy mégsem fogják őket meglincselni — szépen visszahúzódott a gazdasági életbe, ahol jól tudta hasznosítani az információkat és a kapcsolati tőkéjét, és egy részük csak a közelmúltban tért vissza, hogy "sikeres üzletemberként" az ország javát szolgálja. (lásd: Kolosy Tamás: A terhes babapiskóta, vö: Pierre Bourdieu tőkeelmélete). De most nem róluk van szó.

Az első szabadon választott kormány a rengeteg problémához kevés idővel és kevés szakemberrel rendelkezett. Az államigazgatásban addig dolgozók jelentős részét kénytelenek voltak megtartani, hiszen egyszerűen nem volt elég megbízható ember, akivel ennyi pozíciót be lehetett volna tölteni. Komoly ballaszttal kellett tehát működniük, mivel a régi rendszerben pozíciót szerzett emberek egyrészt szándékosan akadályozták a rendes működést, másrészt egyéb szolgáltatásokat végeztek az akkor ellenzékben levő korábbi uraiknak. Szilvásy György például már az Antall-kormányban is államtitkár volt, ebben az időben játszott át például Gyurcsány tulajdonába egy-két drága állami ingatlant. Éppen a közelmúltban hozták nyilvánosságra azoknak a nevét, akik hajdan a frissen létrejött rendszerváltó pártokba beépülve végeztek titkosszolgálati (besúgó) munkát, és biztos vagyok benne, hogy a korábbi pártszakadásokban ezeknek jelentős szerepük volt. Éppen ezért kellett mielőbb törvényt hozni a munkásőrök lefegyverezésére, de számos más teendő is akadt, például az önkormányzatokkal kapcsolatban.

Nem akarom őket mentegetni, de ismerjük el, hogy nem lehettek könnyű helyzetben. Ez pedig egyre csak rosszabbodott. Sokaknak nem tetszett, hogy nem kérték az államadósság — legalább részleges — elengedését, pontosabban kinyilatkoztatták, hogy nem kérik az elengedést, mert akkor Magyarország nem kapna újabb hiteleket, az pedig lehetetlen helyzetbe hozná az amúgy is nagy bajban levő országot. Rossz nyelvek szerint ez a Rózsadombi Paktumnak nevezett megállapodás következménye, ahogy számtalan más, általam negatívumnak tekintett dolog is. De a munkanélküliség és az infláció megugrása is egyre növekvő elégedetlenséget szült, amikor pedig a kormány megemelte a benzin árát, 'kitört' a taxisblokád. Ma már tudjuk, hogy ebben az SZDSZ elévülhetetlen érdemeket szerzett. Szerették volna ők megnyerni az első választást, és amikor ez nem következett be, mindent elkövettek, hogy mielőbb megszerezzék a hatalmat. Már akkor jelentős gazdasági és médiapotenciállal rendelkeztek, amit szépen fel is használtak céljaik eléréséhez. A rendszerváltáskori megállapodás szerint például ők adhatták az első köztársasági elnököt, aki nem ápolt túl jó kapcsolatokat a miniszterelnökkel, külföldön pedig azt nyilatkozgatta, hogy Magyarországon teret nyert az újraéledő fasizmus (igen, már akkor is ez volt a napirend). A taxisblokád idején az SZDSZ politikusai a 'barikádokon' biztatták a törvényszegőket — akiket Göncz Árpád eleve amnesztiában részesített —, és azt terjesztették, hogy a belügyminiszter (Horváth Balázs) a tömegbe akar lövetni, holott ilyenről szó sem volt. Mondtak persze egyéb szép dolgokat is, de a végeredmény szempontjából ez mindegy, hiszen a dolog végül békésen oldódott meg. Nem jött be a puccs...

Ott volt aztán a média esete, amit szintén meg kellett oldani. Megfogalmazni a közszolgálatiság kritériumait, és olyan embereket találni a TV és a rádió élére, akik megfelelően látják el ezt a feladatot. Nem volt könnyű az eset, mivel nemigen akart senki sem ilyen feladatot magára venni, de hosszas huzavona után a rádió élére Gombár Csaba, a tévé élére pedig Hankiss Elemér került, akik egyébként abszolúte szabad kezet kaptak. Ha valaki erről többet akar tudni, ajánlom neki Zsolt Péter Médiaháromszög című könyvét, amiből a hajdani (és szerintem máig le nem zárult) médiaháború elemzését is elolvashatja. Merthogy persze az is volt ám, nem is kicsi. Igazi törzsi háború zajlott abban az időben, minden szinten (és zajlik ma is, csak részben mások a frontok). A sajtó (összetételéből adódóan) eleve ellenséges volt az Antall-kormánnyal, amit csak fokozott a kormány hatalmi törekvése, aminek Csurka István volt a fő mozgatórugója. Szerinte a kormánynak el kellett volna foglalni a tévét, hogy saját médiafelülete legyen, mert csak így lehetett volna megtartani a hatalmat. Állítólag neki ez részben sikerült is — amennyiben a későbbiekben számos csurkista volt ott megtalálható, — bár én ezt a vélekedést nem osztom.

És ha már Csurka, lépjünk egyet, hogy eljussak végre az MDF első nagy szakadásához, amikor is megalakult a MIÉP. Csurkának volt egy elég szókimondó beszéde, ami szinte felrobbantotta a közéletet, és tarthatatlan volt a saját pártja számára is. Többek között erre hivatkozva jött létre a Demokratikus Charta is, ami összehozta szépen az addig harcos antikommunista SZDSZ-t az utódpárttal, az MSZP-vel. Itt gyökerezik a máig tartó nászuk, és egyesek szerint ezt Csurkának köszönhetik. Szabó Iván szintén kilépett, és megalapította az MDNP-t (Magyar Demokrata Néppárt), amit szerintem sosem jegyeztek sehol sem, később pedig — újabb csapásként — meghalt a miniszterelnök Antall, és a helyét az a Boross Péter vette át, aki éppen a napokban jelezte pártja felé, hogy ez már neki is sok. Közben viszont a balliberális oldal liblingje lett, pedig anno még azt hangoztatták, hogy majd rendkívüli állapotot fog hirdetni, hogy ne lehessen megtartani a következő választást.

Természetesen ez sem volt igaz, volt új választás. A hajdani 42%-nyi mandátum 10%-ra olvadt, és az 1998-as választásokon be sem jutottak volna a parlamentbe, ha a FIDESZ nem viszi be őket a hátán. Ebben a négy évben nem sok dolog történt (amire emlékeznék), de a következő jelentős lépés az volt, amikor Dávid Ibolya (aki 1999-től a párt elnöke (és mától ismét...)) megkapta az igazságügyi miniszter székét. Jött aztán a 2002-es választás, amit a FIDESZ (és ezzel együtt az MDF is) elvesztett, és itt történhetett valami, mert a párt azóta csak egyre jobban süllyed a fertőbe.

Kezdték a békejobbozással, ami az első megnyilvánulásuk volt az MSZP felé, majd jött a ORTT kuratóriumának elfoglalása. Az akkori visszaélések miatt ugyanis a FIDESZ nem vett részt a további osztozkodásban, és ahelyett, hogy az MDF együttműködött volna ebben, szépen befoglalta a FIDESZ távozásával felszabaduló helyeket. Ugyanezt csinálta a seggnyaló Napkeltével is: amikor a FIDESZ kinyilatkoztatta, hogy a közszolgálatinak nevezett tévé ellenséges hangvétele miatt a továbbiakban nem hajlandó a műsorban szerepelni, Dávid Ibolya és Herényi Károly szíves örömest rohant az ellenzék-kormány megjelenési arányát fenntartani. Ez persze érthető, hiszen haldokló pártként minden médiafelületre szükségük van. Említhetném még a '70-30%-os mutyizás' esetét is, és még számtalan, a FIDESZ-t ostorozó megnyilvánulásukat is, de akkor sosem érkeznék el a mához. Ekkor már szárnyra kelt a pesti utcán az a mondóka, miszerint "Sej a tulipánnak nagy bánata van, mert az Ibolyának szegfűszaga van". Milyen találó.

2006 előtt az alapítók egy része fellázadt Ibolya ellen, de ezzel csak azt érték el, hogy kizáratták magukat a pártból (egy részük a FIDESZ sorait erősíti azóta), ami azért elég elképesztő eset volt. Mivel a nép-nemzeti irányvonal Csurka távozásával meggyengült, az MDF a továbbiakban a tradicionális konzervatív eszméket vállalta fel, ez pedig mostanra a 'középosztály pártja' eszmeiségre olvadt, hiszen nehéz lenne a hatalmasra duzzadt FIDESZ mellett ugyanazt hangoztatni. Ebben pedig még az sem zavarta őket, hogy közben választási szövetséget kötöttek a volt MSZP-s Schmuck Andor alapította Tisztelet Társaságával, amit állítólag a szintén MSZP-kötődésű milliárdos, LeisztingerTamás pénzel(t).

2006-ban az MDF-en múlt, hogy a jobboldal nem tudott újra hatalomra kerülni, ahogy a főpolgármesteri szék is — természetesen sok egyéb ok mellett — miattuk csúszott ki Tarlós István kezéből. Ha volt valaki, aki még meg tudott lepődni az MDF tevékenységén, talán ekkor már végképp képbe kerülhetett, de ha mégsem, akkor a fővárosi közgyűlésben végzett munkásságuk önmagáért beszél, ugyanis számos fontos kérdésben az ő szavazataik döntöttek, a kormányoldal javára. Én ekkor már rég tudtam, mi a helyzet, főleg azután, hogy a választási kampány során megtapasztaltam, hogy az MDF nagyobb ellenfele a FIDESZ-nek, mint az MSZP, mivel azt láttam, hogy az azonos felületre, egymás mellé kiragasztott MSZP-s és FIDESZ-es plakátok közül az utóbbit ragasztgatták fölül a saját hirdetéseikkel. Ez is önmagáért beszélt.

Az MDF legutóbbi tisztújításakor Dávid Ibolyának — kivételesen — ellenfele is akadt, méghozzá Almássy Kornél képében. Ekkor került Ibolyánk birtokába — rejtélyes módon — az a hagfelvétel, ami állítólag a FIDESZ 'árnyék-titkosszolgálata' és Demeter Ervin között zajlott, és ahhoz vezetett, hogy Almássy megüsse a bokáját, Ibolya pedig pártelnök maradjon. Az eset nagyon jól jött egyrészt Ibolyának, másrészt az MSZP-nek, mert ismét üthettek egy nagyot a FIDESZ-en, de mindez kérészéletűnek bizonyult, hiszen most ettől függetlenül is jól el lettek picsázva a legutóbbi választáson. Az ügybe sikeresen belevonták az OTP-elnök Csányi Sándort, és a FIDESZ egykori kancelláriaminiszterét, Stumpf Istvánt is, a fagyi azonban visszanyal, mivel azóta kiderült, hogy bármi is történt, a bűncselekményeket az ügy kapcsán mások követték el. Talán még arra is sor kerülhet, hogy a minden lében kanál Szilváy végre ott köt ki, ahova már 20 éve való, a börtönben. (Ez az ember tényleg egy jelenség, kezdve a Gyurcsánynak átjátszott ingatlanoktól, a gyurcsányi cégek igazgatásán át, a halálos tűzijátékon túl, ezer más botrányos ügyig.)

Most pedig ott tartunk, hogy ugyan az EP-választáson sikerült mandátumot szerezniük, de ehhez irdatlan mennyiségű pénzt kellett kampányra fordítaniuk, és el kellett érniük (egyeseknél), hogy a valahogy összekanalazott Bokros Lajost egy szociális mészáros helyett az ország gondjáért aggódó és felelősséget vállaló precíz szakembernek tekintsék. Nagy munka volt, kérdés, hogy honnan volt ennyi pénzük? A parlamentben már nem lehet önálló frakciójuk, mert a létszámuk 10 alá csökkent, ami azóta szinte hetente apadozik, de ez nem zavarja őket abban, hogy a kormányt minden erejükkel támogassák, hol erre, hol arra hivatkozva (már a legutóbbi köztársasági elnök választáson is nagyot produkáltak (volna, ha a FIDESZ nem tesz nekik keresztbe)). A tagság egyre lázadozik, már a ballib-libling Boross Péter is hevesen tiltakozik az MDF politikája ellen, és az újabb pártszakadás elkerülhetetlennek látszik. Mivel azonban az SZDSZ-ben is hasonló folyamatok indultak meg, szinte biztosra veszem, hogy a hacacárék után megmaradó pártocskák egymásra találnak majd szépen, és együtt indulnak a következő országgyűlési választáson, természetesen csakis az ország érdekében. Remélem, mindkettő kiesik, és az összes csápjuk és nyúlványuk is a süllyesztőben végzi végre. Elég kárt okoztak már eddig is.

Sic transit gloria mundi — ahogy a zimbabwei mondja, és ez nem csak az MDF-re vonatkozhat.

És akkor most itt befejezem, pedig még sehol sem tartok. Látjátok, így lehet nekem hinni: azt mondtam, nem akarok sorozatot, de hogy egy részben nem ússzuk meg, az már most látszik. Majd igyekszem rövidebbre fogni.