MSZMP bejegyzései

Ezt a bejegyzést az everyday_normalguy, Assam és köztem folyó komment-vita ihlette, ami pár bejegyzéssel hátrább olvasható, a rádiós bejegyzés után. Ennyire összetett téma esetén mindig szabadkozni szoktam, hogy egy blog túl kevés tered ad az alapos kifejtésre, és ezt annak ellenére fenntartom, hogy ezennel egy kicsit mégis nagyobb tered engedek neki (amennyiben nem kommentről, hanem bejegyzésről van szó). Az a hév elmúlt, amivel szombaton hajnali 4-kor írtam volna meg a véleményem, de mivel megígértem itt-ott, hogy készítek egy bejegyzést a témában, mégis kénytelen vagyok visszazökkenni a rendszerváltó hangulatba.

1. kérdés: Volt-e rendszerváltás?

A címben összevontam a rendszerváltás és rendszerváltozás kifejezéseket, mivel a téma szempontjából mindegy, melyiket használjuk. A kettő között annyi hangzásbeli különbség van, hogy előbbi egy pillanatszerű, aktív közreműködést igénylő tettet sugall, utóbbi pedig egy folyamatszerű, spontán változást. Igaz, ebben is lehetne merülni kissé, ha azt firtatnánk, hogy ez az egész egyszerűen csak úgy esett, szinte magától, mi meg örültünk, és alkalmazkodtunk, avagy felülről vezérelt, előre eltervezett történelmi cselekedet volt, ahol mindenkinek megvolt a kiosztott szerepe. A magam részéről az utóbbi felé hajlok, hiszen sok hozzáértő vitatja azt is, hogy Reagan elnöknek vagy Gorbachovnak volt-e kezdeményező/megkerülhetetlen szerepe a folyamatban, és azt is egyre gyakrabban halljuk, hogy az a bizonyos Vasfüggöny-bontás és Páneurópai piknik sem mehetett volna előzetes rábólintás nélkül. Ugyanígy hajlok a Rózsadombi paktum megköttetésének hitére is, és nem azért, mert többen mondják, hogy valóban volt ilyen aktus, mint ahányan tagadják, hanem mert az idő alátámasztotta annak (feltételezett) tartalmát. Pont mint a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei esetében.

1. válasz: természetesen volt, ha a külsőségeket nézzük, hiszen Magyar Népköztársaságból Magyar Köztársaság lettünk (gyk.:1989.10.23-án), egyjelöltes látszatválasztás helyett országgyűlési választásokat tartunk, plurális parlamenti demokráciában élünk, a tervgazdaságot felváltotta a szabadversenyes kapitalizmus, kialakultak a demokratikus államberendezkedés alapvető intézményei, szétváltak a hatalmi ágak, szólásszabadság van, nyugodtan átléphetjük a határt, satöbbi, satöbbi. Ha ezt a választ fogadnám el helyesnek, itt véget is érne a bejegyzésem, azonban az én véleményem egy kicsit más alapokon nyugszik.

2. kérdés: Először is újrakonstruálom a kérdést magát, méghozzá azért, mert nem pusztán politológiai kategóriaként tekintek erre az egészre, hanem valamiféle morális alapokon nyugvó politiszociohistorita nézőpont szerint, azaz sok egyéb nézőpontot figyelembe véve. Ha csak a lecsupaszított rendszerváltást magát nézem, akkor én sem válaszolhatok máshogy, és józan ember semmiképpen sem, hiszen ez tény. De ha pontosítom a kérdést, és azt kérdezem, hogy "volt-e valódi rendszerváltás?", már közelebb kerülünk a hasonló kérdéseket megfogalmazók megértéséhez, és akkor a 'valódi' jelenti azt a különbséget, ami a mögöttes tartalmak firtatását foglalja magában. Elvégre nemcsak én válaszolom erre, hogy nem, hanem neves közéleti személyiségek, politológusok, egyetemi tanárok, és most már a FIDESZ vezetése is.

Ehhez annyi megjegyzést, hogy visszautasítom a vádat, miszerint én azért állítok ilyesmit, mert a FIDESZ politikai haszonszerzés céljával hangoztatott szólamait szajkózom elvtelenül, mivel én már 10 éve ezt pofázom, míg ők csak pár hónapja. Egészen egyszerűen ők eddig valóban elhitték, hogy volt rendszerváltozás. Voltak ugyan bátortalan hangok, voltak, akik megfogalmazták ellenvéleményüket, de azokat vagy lehurrogták, vagy tudomást sem vettek róluk. A baloldal szemszögéből ez teljesen indokolt, hiszen politikai érdekük is ezt diktálja, a jobbosoknak azonban a rendszerváltás meg nem történtének feltételezése együtt járt volna saját érdemeik, és 20 évnyi tevékenységük eredményeinek lenullázódásával. Ezt így nehéz interiorizálni, hiszen nehéz kimondani, tudatosítani, hogy "én edig azt hittem, tettem valamit, közben meg nem is, ugyanott tartunk, mint 20 éve, csak máshogy hívjuk". Az egész valahol ott kezdődött, amikor rájöttek (és kimondták), hogy "ha nem lett volna rendszerváltozás, Magyarország miniszterelnökét akkor is Gyurcsány Ferencnek hívnák".

2a. válasz: ilyen értelemben nem volt.

Nem volt, mégpedig azért, mert azon túl, hogy a demokratikus intézményrendszerünk csak egy üres váz, nem volt tabula rasa, és ez azt jelenti, hogy a rendszerváltás előtti struktúrák átmenthették magukat a rendszerváltás utáni időszakra (napjainkra), és arra nagyon komoly hatással vannak még most is. Gondoljuk csak el, van egy politikai hatalom, ami emberekből áll, ezek az emberek pedig az ország (szinte) teljhatalmú urai. Míg a nép vegetál, ők dőzsölnek, de mivel a gazdasági és világpolitikai folyamatok előrevetítik a rendszer összeomlását, máris előre menekülnek. Új gazdasági mechanizmus, Glasznoszty, Peresztrojka, hogy fékezzék az összeomlást, majd amikor már nem megy, bejelentik, hogy vége. A történelemkutatás egyre több bizonyítékot szolgáltat arra, hogy ők maguk mindenki más előtt pontosan tudták, hogy mi következik, és alaposan felkészültek rá. Magyarországon egyrészt a spontán privatizációnak nevezett folyamatban potom pénzért, mindenki más előtt foglalták el a legfontosabb gazdasági pozíciókat (és lényegítették át a közvagyont magántulajdonná), másrészt azt a látszatot keltették, mintha maguk is aktív részesei lennének saját kizárólagos hatalmuk megszüntetésének (Ellenzéki Kerekasztal, márc.15., FIDESZ, MDF, stb. engedélyezése).

Tegyünk itt egy kis kitérőt. Manapság sokan kérdőjelezik meg magát a diktatúrát is, avagy csak mentegetik azt ("nem volt az olyan szigorú", "legvidámabb barakk", "Kádár alatt jobb volt", stb.), ami számomra nemcsak elfogadhatatlan, hanem felháborító is. Ezt ugyanúgy nem menthetjük fel, mint a III. Birodalmat (és annak működtetőit) vagy bármely másik már megdőlt vagy máig is létező diktatúrát. Gyerekek, a politikai riválisok kiirtása, bebörtönzése, az akasztások, koncepciós perek, Gulág, Recsk, Hortobágy, ÁVO és ÁVH, Andrássy út 60., kuláklista, szabotázs-vád, csengőfrász, padláslesöprések, beszolgáltatási kötelezettség, határzár és a többi mi a franc volt? Hogy lehet ezeket figyelmen kívül hagyni? Vannak olyan érvek is, hogy "jó, de az csak a Rákosi alatt volt, a Kádár már egészen más", de erre is van pár válaszom. 1. 1961-ben még akasztottak '56 okán, azt' hol volt már akkor a Rákosi?, 2. ez az érvelés kifelejti, hogy közben nem volt hatalomváltás, azaz Kádár és a többiek Rákosi és a többiek művét vitték tovább, egyenes ágon. Nem mondható, hogy "a fiad az nem te vagy, tehát semmi közötök egymáshoz". 3. a rendszer a diktatórikus hatalomgyakorlási modell összes tudományosan megfogalmazott kritériumának megfelelt, 4. ha a gyilkos momentumokat kiszedjük (arra hivatkozva, hogy azok csak egy rövid ideig léteztek), ami visszamarad, az is minden tekintetben sérti a demokráciákban elfogadott demokratikus-, emberi- és polgári szabadságjogokat. Ergo: diktatúra volt.

De térjünk vissza az eredeti vonalra. Tehát a diktatúra működtetői és kiszolgálói már előre elfoglalták a gazdasági pozíciókat, aztán a politikában is ügyesen a víz felett maradtak, és megoldották, hogy megússzák a felelősségre vonást. Az MSZMP-ből MSZP lett, megtartotta kapcsolatrendszerét (egymással és például a szakszervezetekkel), pártvagyonát és politikusainak egy részét (Kovács, Kósáné, Lendvay, Csehák, Szekeres, Horn, Gál Zoltán, stb.), és miközben ezekkel a saját- és háttértőkékkel felvértezve felvette a demokratikus álarcot, kijelentette, hogy új világ van, tessék érvényesülni. Kolosi Tamás (aki nem vádolható jobboldali elfogultsággal) A terhes babapiskóta c. könyvében olvashatjuk, hogy az MSZP az MSZMP első vonalbeli politikusait eltüntette a színről (nyugdíjazta őket), míg mások a gazdaságba menekültek, és csak nemrég tértek vissza a politikába (Medgyessy, Bajnai, Kiss Péter, Gyurcsány, stb.). Azt már én mondom, hogy egy harmadik garnitúra pálfordulást hajtott végre, és szétrajzott az újonnan alakult pártokba, szervezetekbe, vagy azokba beépülve belülről bomlasztott. Ez utóbbira számtalan példát szolgáltat az azóta széthullott pártok története (MDF, FKgP, KDNP, MIÉP).

A rendszerváltás után azt láttuk, hogy az egyik oldalon ott van egy hatalmas gazdasági vagyon, értelmiségi kör, számtalan — hajdan — ál-civil szervezet, politikusi gyakorlat, kapcsolati tőke, a másikon pedig a nagy semmi. Még kapcsolati tőkéről sem beszélhetünk, hiszen a diktatúrában a vertikális emberi kapcsolatokat totálisan megsemmisítették, és családi-baráti szintig silányították vissza, és még a fordulat előtti évekből is van olyan írás, amiben Gyurcsány Ferenc az éledező FIDESZ politikai eszközökkel való megsemmisítésének kívánatosságáról értekezik (mint KISZ-es vezető). Az első kormánynak éppen mindez lett a veszte: az összeomlást okozó, és közben kimazsolázott gazdaság brutális működésképtelensége, nem megfelelő szakembergárda, bizalmatlanság és iszonyú ellenszél a sajtóból, amihez még hozzájött az állampolgárok csalódása is az új rendben.

A rendszerváltás aktusa félbetört azáltal, hogy az aktus előttről a diktatúra lényege ballasztként zuhant át a rendszerváltás utánra. Úgy dördült el a startpisztoly, hogy azt eleve a volt rendszer felső rétege sütötte el, ráadásul hatalmas egérúttal. Sándor György humorista fogalmazta meg ezt nagyon frappánsan még anno: "Egyenlő pályák, egyenlő esélyek! Én biciklivel megyek...".

Lényegében ez a máig fennálló állapot mondatja egyre növekvő tömegekkel (köztük velem), hogy nem volt valódi rendszerváltozás, és ez az oka a kezdetektől meglévő ún. törzsi háborúnak. Ez utóbbi kifejezés az ország kettéosztottságának egyik megnevezése, ami — sokak véleményével ellentétben — nem egy-egy politikus szándékos vagy elfuserált kijelentésének következménye, hanem egészen 1989-ig nyúlik vissza. A két törzs egyike a volt diktatúra haszonélvezőiből áll, és azokból, akik annak idején úgymond felül voltak, jól éltek (plusz a leszármazottak), utóbbi pedig azokból, akik alul maradtak, és a felelősségre vonás elmaradását arculcsapásként élték meg. Az egyik oldal tagjai korábban a Szovjetunió seggét nyalták, majd Amerikáét (később ezzel párhuzamosan az EU-ét), ugyanezek korábban a kollektivizmust hirdették, majd a magántulajdon szentségét (és miközben a korábbi magántulajdont elzabrálták, 40 évvel később ugyanazt a vagyont a saját magántulajdonukká tették), a másik oldalon állók pedig az általuk is kivívott demokratikus rendhez való ragaszkodás miatt tehetetlenül tárták szét a karjaikat, ugyanakkor növekvő dühvel szemlélték az égbekiáltó igazságtalanságot. A két tábor mellett, ezen törésvonal mentén épül fel minden társadalmi mező, a gazdaság, a média, a civil szerveződések, minden. Ezért nincs összefogás sem, hiszen az egyik oldal — szerintem — jogosan mondja, hogy "Azokkal fogjak össze, akik megölték apámat, akik eltiltottak az egyetemtől, akik elvették a földjeinket? Tegyek úgy, mintha mi sem történt volna?".

Összességében: azt hiszem Dsida Jenő Epilógus című versét a Beatrice tökéletesen értelmezte át a rendszerváltás utáni időre, és erre a mai napig tömegek által érzett jelenségre (amihez persze hozzá jön a kapitalista berendezkedésre való átállást kísérő kiábrándultság):

Nagy árat fizettünk érted szabadság.
Drágább lett a lánc.
A forradalom rajtunk nem segít, vége már.
Elmaradt a nagy ünnep.
Hé mama! Azt ígérted, hogy jobb lesz majd,
ha jól és sokat dolgozunk.
De az idő nem dolgozik nekünk, csak megöregít.

2b. válasz: persze van az is, méghozzá semmivel sem rövidebb, mint az eddigiek, úgyhogy az majd a következő részben. Ebben majd sorra veszem a demokratikus intézményrendszer virtuális és valós voltát , valamint egyéb dimenziók mentén firtatom a kialakult új berendezkedést.