Magyarország bejegyzései

Egy ilyen kerek évfordulót, és mától törvénybe iktatott nemzeti emléknapot nem hagyhatok szó nélkül, már csak azért sem, mert jobboldali magyar emberként nekem is fáj a tudat, hogy volt a történelmünkben egy olyan nap, amely honfitársaim millióinak életét keserítette meg, és amely jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország ott tartson, ahol jelenleg tart.

1920. június negyedikén lépett életbe a trianoni békediktátum, amely megfosztotta Magyarországot területei és állampolgárai 2/3-adától (közte 3,3 millió magyar nemzetiségűtől), aranybányáitól, ezüst- és sóbányáitól, erdőségei 88%-ától, vasút- és közútvonalai jelentős részétől, vízgyűjtő területektől és sorolhatnám. Közép-Európa egyik legjelentősebb állama és egyik legrégebbi országa olyan súlyos csapást szenvedett el, amelyre mind a magyar, mind az egyetemes történelemben kevés hasonló példa akad. Talán a Mohácsi vészt említhetném vagy a Tatárjárást. De mindez önmagában még nem minden, hiszen a békediktátumnak más hatásai is voltak. Az egyik pillanatról a másikra idegen országba szakadt magyaroknak a mai napig megaláztatásokat kell elszenvedniük, pedig ők igazán nem tehetnek semmiről. A politikusok, a hadvezetés, a nagypolitika talán még okolható, büntethető, de azok a nők és gyerekek, vagy a katonának alkalmatlan férfiak, akiket halomra gyilkoltak Bácskában, akik falvait Ceaucescu leromboltatta, akiket szanaszét telepítettek, akiknek lakóhelyeit háromfelé szakította ez a tragédia, azok vajon miről tehettek?

90 év telt el azóta. Az első két évtizedben a nemzet hihetetlen egységbe kovácsolódott a gyászban, a következőben óhatatlanul beteljesítette a sorsát, amit e döntés predesztinált számára (a szerepvállalás a II. Világháborúban), majd 40 évig hallgatnia kellett egy ilyen horderejű csapásról. Felnőtt egy generáció, akik sokáig nem értették, hogy a történelmi atlaszokban miféle ország szerepel, akiknek emiatt az erdélyi magyar román, a felvidéki meg szlovák, akiknek történelmi tudása nem pusztán amiatt hiányos, ami miatt egyébként is az lenne, hanem mert hiányossá is tették. A rendszerváltás óta pedig — bár a téma szabadon tárgyalható — akik ezzel foglalkoztak, óhatatlanul perifériára szorultak, és megkapták a szokásos jelzőket: revizionista, szélsőséges, soviniszta, radikális, stb.

Most viszont végre itt az alkalom, hogy a témát beemeljük a köztudatba, és e történelmi eseményünk bekerüljön nemzeti emlékeink közé, hivatalosan is. Ne pusztán a radikálisok állandó témája legyen, de legyen egy nap az évben (az évforduló), ami kimondottan erről szól. Nem mondom, hogy méltó a mód, mert az szerintem akkor lenne, ha ezen a napon minden közintézményen fekete zászló lobogna, az emberek egy része pedig fekete szalagot tűzne a ruhájára, a március 15-i kokárdához hasonlatosan. Talán majd az az idő is eljön.

Sajnálom, hogy — természetesen — ismét beindult a fanyalgók és ordítók kórusa, akik maguk bizonyítják be a viselkedésükkel, hogy nemzeti egység valóban nem lehetséges, még egy ilyen témában sem. Keresik a kifogásokat, a támadási felületeket, hápognak a törvény preambulumában szereplő Isten szó miatt (és mesterséges vakságuk miatt nem látják az inkriminált mondat második felét), és gúnyolódnak azokon, akik a létezésben nem pusztán a pénzt látják fontosnak, meg a testi szépséget, hanem annál magasztosabb dolgokat is (igen, egyeseknek fontosak a szimbólumok is), az emberben pedig nemcsak a munkaerőt látják, hanem a nemzetet alkotó egyéneket is. Nem akarok csúnyákat írni, ezért most nem címkézem őket, de szégyellhetnék magukat.

Ez a törvény nem a határrevízióról szól, csak emléket állít történelmünk e gyászos eseményének, felsorakoztatva azt március 15. és október 23. mellé (bár nem munkaszüneti nap), és ugye Holokauszt-emléknapunk is van, ne felejtsük el. Ezért aztán felesleges is a "nem lehet visszacsinálni" és a "minek" duma. De tényleg, miért nem lehet visszacsinálni? Vajon 1900-ban gondolta volna valaki, hogy ilyet meg lehet tenni? Pedig akik ezt megtették velünk, azoknak nem esett különösebben nehezükre, hiszen az egész gyakorlatilag csak egy papírhalmaz és néhány aláírás. Akkor nem volt probléma, hogy egy nemzet 1000 éven át halmozott vagyonának jelentős részét odavessék másoknak, az sem volt probléma, hogy embermilliók sorsát tették visszavonhatatlanul tönkre, és az sem, hogy a tragikus következmények ismeretében is mélyen hallgassanak. Nem, most nem is kell visszacsinálni, a történelem majd mindent elintéz. Gondolta volna egy római úgy 400-ban, hogy a 76 év múlva a birodalom megszűnik létezni? Gondolták vajon az aztékok 1400-ban, hogy 200 év múlva hírmondójuk sem marad? Akkor mi miért gondoljuk, hogy ami most van, az később is így lesz?

A Földön minden organizmus arra törekszik, hogy minél nagyobb életteret szerezzen magának, mindenki más rovására. Nemcsak faji szinten, de fajon belül is. Bár valami hülye oknál fogva tagadjuk, valójában az ember sem különb. Mi is terjeszkedünk, birodalmat építünk, gyarmatosítunk, leigázunk másokat, és elvesszük tőlük, amit el tudunk venni. Az egész történelem erről szól, és napjaink eseményei is, ne is tagadjuk. Elég csak az Északi-sarkért folyó versenyzést tekinteni, és nem is kell több bizonyíték. Aki nem száll be a versenybe, bármilyen módon, az előbb-utóbb eltűnik. Normál körülmények között csak a beteg egyed adja fel, amelyikben van életösztön, az akár áldozatot is hoz azért, hogy élhessen. Mi 75 évig ilyen beteg egyed voltunk, egy beteg nemzet, amely magába roskadva tűrt, butult és önmaga létezése ellen tevékenykedett.

Még most sem gyógyultunk meg — és amíg hallgatunk azokra a magukat magyaroknak nevezőkre, akik ilyenkor is csak a nemzetet gyalázzák, addig nem is fogunk, — de a javulás jelei már mutatkoznak. Ismerjük meg múltunkat, alakítsuk jövőnket, legyen egészséges öntudatunk és énképünk, sokasodjunk, gyarapodjunk és tegyük a jelenünket élhetőbbé! Ehhez az olyan megmozdulások is kellenek, mint ez a mai.

Ha egyszerre értekeznék magáról Prágáról és a prágai utunk történéseiről, azt — tekintve a rám jellemző terjengős stílust — megírni is, olvasni is baromi hosszú lenne, ezért úgy döntöttem, hogy az események taglalása előtt külön foglalkoznék a tapasztaltakkal, és holnapra hagynám a személyes élményeket.

Szóval Prága, avagy a Cseh Köztársaság fővárosa. Amikor társadalmi vagy gazdasági összehasonlításokat olvasok, gyakran látom, hogy a készítők Magyarországot erőszeretettel hasonlítják Csehországhoz, Budapestet pedig Prágához, ezért az első órákban vizsla szemekkel tekintettem mindenre, hogy megerősíthessem vagy alaptalannak tekinthessem magamban Csehország mindehol kihangsúlyozott előnyét. Kicsit utána is néztem, vajon mennyi alapja van ennek az összehasonlításnak.

Csehország területe kb. 14000 km2-rel kisebb, lakossága nem sokkal több, szintén Közép-Európa részét képezi. Fővárosa szintén kisebb valamivel, annak lakossága kb. 2/3-a Budapestének, de egyébként sok minden egyéb stimmel: a főváros egy folyó két partján fekszik, szintén három metróvonala van, az ország Habsburg-Birodalom tagja volt, itt is a kommunisták kerültek hatalomra, és ugyanúgy tönkre is tették őket (mint mindent, ahol hatalomra jutottak), a rendszerváltásuk velünk egy időben zajlott, mint ahogy a kereszténység felvétele is, viszont tőlük 1918-ban nem elvették a honfitársaikat, hanem hozzájuk passzintottak néhány millió idegent. Cserébe a csehek GDP-je közel a másfélszerese a miénknek (az országos és az egy főre jutó is), és egyéb gazdasági mutatókban is előttünk járnak. Ennek sok egyéb mellett két jelentős oka lehet, szerintem: 1. az ország lakosságának 94%-a cseh, azaz nagyon homogén a társadalmuk. A cigányok száma teljesen elhanyagolható, ami persze nem jelenti azt, hogy nincs nagy számú embertömeg, ami anyagi téren visszahúzná az országot. Egyébként a (szlovákot leszámítva) 4% kisebbség jelentős része szembe jött velem a főváros utcáin, vagy a boltokban dolgozott eladóként, mivel rengeteg arabos-négeres alakot számoltam össze, akik nyilvánvalóan nem turisták voltak. 2. a csehek a rendszerváltásuk során megalkották az ún. lusztrációs törvényt, ami kimondta, hogy a volt kommunisták (a diktatúra "üzemeltetői") nem tölthetnek be funkciókat az államigazgatás, a törvényhozás és a rendvédelmi szervek soraiban. Fel ugyan nem akasztották őket, de ez hosszú időre biztosította a nép számára, hogy ne kerüljenek abba a helyzetbe, amibe mi is csöppentünk (pl. hogy a tévében azt kelljen látni, hogy a volt állampárti cenzorasszony a hajdan az életét is kockára tevő ellenzék képviselőitől védje sikoltozva a demokráciát). Ennek egyéb, nem annyira jelentős következményei is lehettek, amiket most nem firtatnék.

A busszal a szállás közelébe érve meg kellett állapítanom, hogy a lakótelepek kinézetét anno nem a magyar elvtársak, hanem inkább a szovjet elvtársak szabták meg, mivel az tök ugyanúgy nézett ki, mint nálunk. Mintha csak Újpesten szálltam volna le a buszról. Talán annyi különbség lehetett, hogy a cseh panelek valahogy mégis egy fokkal jobban néztek ki, mint a mieink, mármint állagukat tekintve. Na, de egy külvárostól mit várhat az ember, az mindenhol lepukkant. A város közepe felé utazva viszont direkt sasoltam, látok-e például graffitiket. Láttam, de nagyon meresztenem kellett hozzá a szememet, a turistalátványosságnak számító (igen terjedelmes) környéken viszont mindössze csak 1 helyen. Meglepő volt.

Az óvárosi épületeken felül nagyon tetszett az a két irodanegyed, amikben látványosan koncentrálódtak a híres márkákat képviselő cégek üvegfalú épületei. Hatalmas, kocka alakú, acélból és üvegből emelt épületekről van szó, amiknek a tetején ott virít a bérlő/tulaj logója, az oldalain futónövények kapaszkodnak az ég felé, a belsejükben pedig látni a számtalan íróasztalt a számítógépekkel. Szerintem tök jól mutat, és hasznos is ez az elrendezés, mert így a modern épületek nem szennyezik az óvárosi látképet, mint nálunk. Le kell szögezzem, hogy az ember alkotta képződmények messze nem tudnak annyira lázba hozni, mint a természet alkotásai, de azt el kell ismernem, hogy Prága egy nagyon szép város. Olyan, mintha egy irdatlan területen nyúlna el sok Astoria-Múzeum Körút-Andrássy út-szerű környék, DE(!) itt vagy minden fel van újítva, vagy direkt hagyták meg koszosan-kormosan. Esetleg pont most újítják, ugyanis legalább 6-8 épületet láttam, amit éppen tataroztak, de köztük egy olyat is lemostak, ami nálunk már átadáskor koszosabb volna. Minden csak úgy virít, a tetőkön, házfalakon a szobrok tiszták és szépek, és úgy általában látszik az egész óvároson, hogy karban van tartva. Ragozhatnám a végtelenségig, de igazából látni kell. A szűk utcácskák, templomok, tornyok a múltba repítenek, a tágas terek, paloták a monarchia korába, a modern épületekkel tarkított környékek pedig hirtelen visszarántanak a jelenbe. Valahogy sehol sem borul fel az arány (a turisták által látogatott környékeken), üvegfal és kivetítő simán megfér a stukkók és aranyozott szobrok mellett.

Érdemesebb mindezt látni, már csak azért is, hogy tudjuk, nálunk hogyan kellene kinéznie a történelmet idéző épületeknek. Prága ezen részében a sima lakóépületek mindegyike műemléknek számít (vagy műemlék jellegűnek), és nem kis területről van szó. Viszont akármennyire szépek kívülről, mégsem tudom elképzelni, hogy belülről olyan az állapotuk, mint nálunk, azaz életveszélyes. Nem tudom elképzelni, hogy miközben a színes festékekkel lekent falak a napfényben csak úgy virítanak, aközben a belső udvaron gerendákkal van aládúcolva néhány emelet, avagy csak szerencse kérdése volna, hogy még nem csapott agyon senkit egy bedőlő kémény. De hagyjuk is az épületeket.

Prága belvárosában megszámlálhatatlan mennyiségű üzletet, éttermet, szállodát és pénzváltót találni, és ezek elég sokáig nyitva is vannak. Az árak hasonlatosak a mieinkhez, már amennyiben sikerül 100 Ft/10 Kc arányban váltani. Ilyenkor a fejben számolás is könnyű, és még a keresztárfolyamok számítása sem túl nehéz. Sajnos nekem nem volt időm idehaza pénzt váltani, ezért csak ott kint tudtam, jelentősen rosszabb árfolyamon. Mindig hasznos, ha nem az első Exchange felíratú bódéban verjük el a pénzünket, hanem alaposan körülnézünk, de itt ez hatványozottan igaz. Míg az arab tulajdonú váltókban (teljesen legális körülmények között) közel 9 koronát lehetett kapni 100 Ft-ért, addig volt olyan hely is, ahol mindössze csak 5,5-öt. Azért ez elég durva különbség. A szuvenírek kissé drágák, de hát ebben azt hiszem semmi meglepő nincs. Egy prágás öngyújtót 500 Ft-ért, egy hűtőmágnest 700-800-ért vehetünk, de képeslapot már 50 Ft-ért is találni, persze a többinél is spórolhatunk, ha alaposan körülnézünk. A híres cseh kristály persze nem az átlag magyar pénztárcájának való, legalábbis nem a terjedelmesebb darabok. Láttam olyan kristályvázát, ami önmagában 100e Ft felett lett volna, és nem ez volt a legdrágább darab. Egy kisebb kristálycsibe is minimum 1500 Ft-nál kezdődött, és az tényleg kicsinek mondható. Kíváncsi lettem volna, hogy a kirakatban a csibék elé 'szórt' kristálykukorica szemecskékért mennyit kértek.

Két deci forraltbor 40, 45 vagy 50 Kc-ért lehet a mienk, a hamburgeres-kolbászos megoldások pedig 25 és 50 Kc között mozognak, attól függően, hol vesszük őket. A Vencel-tér(nek vélt) hosszú, széles úton legalább 10, piros-fehér hamburgeres bódé van, ahol elég jókat ettünk. Gyors, kényelmes és nem túl drága. Érdekes volt, hogy náluk a hamburger hagyományos zsömlébe töltött cuccot takar, azt viszont folyamatosan gőzölve tartják puhán, így nem karcolja fel a szájpadlásunkat. A majonéz meg inkább sós, mint édes, de ez már csak nüansznyi különbség, ráadásul nem is biztos, hogy általános, lehet, hogy csak mi fogtunk ki ilyen étkezdéket.

Turistákból meg aztán annyi van, hogy azt szavakkal le sem tudom írni. Reggel 9-től este 8-ig az utcán tartózkodtam, és közben non-stop hömpölygött az embertömeg. Mindeféle nációk a kanadaitól a németen át a temérdek magyarig — merthogy azokból is volt bőven. Némelyek a 3 fokban is rövid ujjú pólóban vagy rövidnadrágban, mások indokolatlanul beöltözve. Érdekes módon négereket csak mint alkalmazottakat láttam: matrózruhába öltözve és hajókirándulásra invitálás közben, night club 'portásaként', eladóként, pénztárosként...

...és akkor most itt be is fejezem a bejegyzést, mert egyrészt úgysem tudok minden apró részletet leírni, másrészt az élménybeszámolóból úgyis kiderül még egy pár dolog. (Hamarosan képek is lesznek.) De azt leszögezhetem, hogy annak ellenére, hogy vannak rendkívül ocsmány (pl. húgyban úszó) környékek, összességében valóban szebb Prága mint Budapest.