Margaret Weis bejegyzései

Hat újabb könyvet olvastam el azóta, hogy a Dragonlance világán játszódó történetekről írtam, ezért már nagyon aktuális ezekről beszámolni (mielőtt elfelejtem őket). Ez két "Dragonlance triót" is megtöltene, de mivel nem akarom a többi olvasót újra meg újra ilyen bejegyzésekkel untatni, most egyben tudom le mind a hatot.

Maquesta Kar-Thon

Ez a furcsa cím valójában egy tulajdonnév, mégpedig annak a kalóznőnek a neve, akinek a hajóján az alap trilógia hősei is utaznak egy keveset. Az epizód végkifejlete és csattanója az egyik kedvencem, Maquestáról mindeközben azonban csak keveset tudhatunk meg. Ezt a hiányt hivatott pótolni a Harcosok sorozat ezen könyve, hiszen itt a hajóskapitány lánykoráról és korai kalandjairól van szó. A könyv minőségét jól jellemezhetné, hogy a borítón és a gerincen feltüntetett cím eltér egymástól (azaz a borítón lemaradt egy 'u'), de erről a magyar kiadó tehet, nem a szerző. Sajnos azonban a beltartalom sem nyújt valami felejthetetlen élményt, ahogy általában a Harcosok sorozat többsége sem. Tina Daniell neve nem véletlenül nem kering a köztudatban, és ezen — a később tárgyalandó — Kalandvágy megírása sem változtatott. A sztori szerint Maquesta apja benevezi a hajót és a legénységet a minotaurusz királyság által rendezett éves versenyre, így próbálván pénzt szerezni a legénység bérére és a szükséges javítási munkákra. Minden esélyük megvan a győzelemre, azonban mégis alul maradnak, aminek nem pusztán a dicsőség elmaradása a következménye, hanem az is, hogy Maquesta apja egy kegyetlen minotaurusz lord fogságába esik, hajójuk pedig zálogba kerül. A kiváltás feltétele egy esélytelennek látszó küldetés elvállalása, amit külön nehezít, hogy Maquestának a kapitány lányaként, tapasztalatlanul kell átvenni a hajó irányítását.

Az alapsztori nem lenne rossz, de a megvalósítás sajnos gyengécske. A történet vontatott, a fordulatok erőltetettek és kiszámíthatóak, és nekem valahogy túl sok benne a csodálatos esemény, főleg a reménytelen helyzetből való váratlan megmenekülés. Összességében 5/10-re értékelem.

Vasverő Theros

Na, ez már egy sokkal jobb példány. Számomra a Harcosok sorozat utolsó könyve volt, úgyhogy amiről eddig nem írtam, arról már nem is fogok (ez szolgálati közlemény volt). Emlékszünk az ezüst karú kovácsra, aki a legenda szerint elkészíti majd a Sárkánydárdákat? Nos, ő is volt fiatal, sőt, gyerek is, és aki kíváncsi, miként jutott odáig, hogy rajta álljon vagy bukjon a Dárdaháború megnyerése, az nyugodtan olvassa el ezt a könyvet. Ezúttal nem fog csalódni. Igazán izgalmas ahogy a kis falusi gyerekből rabszolga lesz egy minotaurusz hajón, megtanulja a kovácsmesterséget, majd még mindig rabszolgaként részt vesz az elfek elleni háborúban is, hogy végül szabaddá váljon...és persze tovább is van, de nem árulom el. Lehet, hogy csak azért, mert szeretem a pörgős életrajzi történeteket, de igazán faltam ezt a könyvet. Külön öröm, hogy a történet a végén becsatlakozik az alap trilógia eseménysorába, ergo a Majere testvérek is feltűnnek benne, és persze Fizban, Kova... Az értékelésem: 8/10.

Itt áttérünk egy négy részből álló újabb sorozatra, a Találkozások címűre, és ki is vesézzük mind a négy könyvet.

Rokon lelkek

Az első könyv Tanis Tanthalas és Tűzkovács Kova megismerkedését, összebarátkozását taglalja. A félelf Tanis születésének körülményei, gyerekkora és hányattatásai, és Kovának még a Napszónok udvaráig is elérő ismertsége, tehetsége a két vonulat, ami persze már egészen korán összekapcsolódik. Előbbi nekem talán azért tetszett annyira, mert valahol a saját gyerekkoromra ismertem benne: mellőzöttség, állandó megalázások, magány, és senki, akiben megbízhatnék, aki a mindennapokban ott lenne mellettem. Különösen tetszett, hogy a könyvből úgy ismerhetjük meg az elf királyság mindennapjait és szokásait, hogy az egyáltalán nem szájbarágós, nem valami szárazon leírt szócik egy lexikonban. Akkor is érdemes elolvasni, ha a folytatásokra nem vagyunk kíváncsiak. Szerintem 9/10-es.

Kalandvágy

Bravúros megoldásnak találtam, hogy egy másik szerző folytatja a korábban megkezdett cselekményt, és ahogy abba a korábbiak mellé egy újabb szereplőt told be. Nagyon bíztam benne, hogy ez a további két résszel is így lesz, azonban csalódnom kellett...de erről később. A két elválaszthatatlan barát, Tanis és Kova Qualinestit elhagyva élik mindennapjaikat, amit nyugalmasan is tehetnének, ha a sors nem sodorná az útjukba Tasslehoff Fúrólábat. Ez már önmagában felér egy katasztrófával, Tasslehoff azonban eltökít egy fontos, megrendelésre készített karperecet, ezzel keverve kalamajkába önmagát és újdonsült barátait. Nincs mit tenni, vissza kell szerezni az értékes tárgyat, de ebben nemcsak magukra számíthatnak, hanem magára a megrendelőre is. Kicsit itt is megszaporodnak a csodás események, ami nálam általában az élvezhetőség rovására megy, de ezúttal talán még nem olyan zavaró a mennyiségük. Az előzmény 9/10-es értékelését ezért rontottam le egy ponttal, a másik pontot pedig azért vonom le, mert Taslehoff karaktere (is) csak a Weis-Hickman páros tollából az igazi, úgyhogy 7/10 a végső értékelésem (és vonhatnék még azért is, mert Tasslehoffot több helyen is 'kender'-nek nevezi a fordító (az eredetit fordítatlanul hagyva) a már megszokott 'surranó' helyett). 

Sötét szív

A harmadik könyv jelentősen eltér az első kettőtől, nemcsak azért, mert a cselekmény itt megszakad, hanem mert a színvonala is sokkal gyengébb. Ismét Tina Daniell az elkövető, aki ismét egy női karaktert választott magának, ezúttal Kitiara Uth Matar-t, Raistlin és Caramon féltestvérét. Tanis, Kova és Taslehoff egy pillanatra sem tűnik fel a történetben, ahogy Sturm sem, pedig úgy egy kicsit elfogadhatóbb lenne az egész. Cserébe viszont a sztori fele szembe megy a 'hivatalos' történettel, azaz Raistlin és Caramon gyerekkora máshogy szerepel a könyvben, mint a Weis-féle Lélekkovácsban. Ezen először csak ráncoltam a szemöldököm (merthogy én is másra emlékeztem), aztán leesett, miért szerepelt abban az, hogy "Raistlinről számtalan legenda kering...de ez az igazi". Kitiara kislány kora és felcseperedése, az apja utáni szakadatlan keresése, első ellógásai és mindeközben lelkének megkeményedése van terítéken. El lehet olvasni, maximalistáknak kötelező is, de egyébként teljesen felejthető. 5/10-re értékelem

Kódex és Törvény

A sorozat leggyengébb eresztése ez a könyv, ami egyébként Fényeskardú Sturmról szól. Az apja jogán a solamniai lovagok közé vágyódó fiatalember kalamajkába keveredik, és ha meg akarja menteni a lovagok közt oly nagy becsben tartott becsületét, el kell vállalnia egy kihívást, azaz a megadott időben a megadott helyre kell érnie. Mindeközben igyekezne minél többet megtudni halottnak hitt apjáról, és túl kell élnie egy váratlan összeesküvést, ami az elveszejtésére szövődött. A könyvvel főleg az a bajom, hogy egyrészt abból megint (szinte) teljesen kimaradt a többi ismert szereplő, másrészt, hogy az egész sztori egy baromság, amire a későbbiekben sincs semmiféle utalás. Ennyi erővel akármi másról is szólhatna. Ez csak 4/10.

Az összes magyarul megjelent Dragonlance könyv listája: itt. 

Kicsit hiányolom, hogy az idén — az általam linkelt blogokban legalábbis — elmaradtak a 2008-at ilyen vagy olyan szempontokból értékelő, összegző bejegyzések, leszámítva Ricsi és Gus zenei témájú összeállításait. Ezt a hiányérzetet mérséklendő, előveszem a tavalyi kezdeményezést, és összefoglalom, mit olvastam ebben az évben. A linklistában szereplő bloggereknek pedig továbbpasszolom a lasztit, hogy ha van kedvük, ők is meséljék el olvasmány-élményeiket, hátha kedvet kapnak a többiek is egy-egy könyv elolvasásához. Aki csak felsorolás szintjén intézné el, az sem baj, de ha pár mondatban össze is foglalja, hogy miről szólt az adott könyv, az külön jó volna. Ha pedig valami kimarad, hát előfordul. Szerintem én sem tudom már, mennyi mindent rágtam végig, főleg ha valamelyik könyv semmitmondó volt.

Az idén egy kicsit belehúztam a fantasy gyűjteményem fogyasztásába. Összevásárolok egy halom könyvet, aztán örülök, ha a már meglevők egy részét el tudom olvasni. Így is vagy 300 kötet van, amit ki kéne végeznem, szóval egész életemre elegendő a mennyiség, de azért nem adom fel az újabbak megvételét. De most nem is szabadkoznék, mert nem minősítjük, hogy ki mit olvas, csak felsoroljuk.

Margaret Weis: Lélekkovács

Az idei első olvasmányomat nem bántam meg. Sajnos fantasy téren is nagyon sok a szemét, még a Dragonlance-sorozatban is, főleg, mivel nemcsak az eredeti szerzőpáros termel, hanem egy csomó sokkal gyengébb író is. A Lélekkovács azonban nagyon élvezetes volt, le sem tudtam tenni, pedig nincs valami hű de nagy sztorija. A Sárkánydárda-trilógia egyik főhősének Raistlin Majerének gyerek- és fiatalkoráról olvashatunk, hogyan kezdett mágusiskolába járni, miként derült ki, hogy milyen tehetsége van, és mi volt az első 'kalandja'. Közben persze ikertestvére, Caramon sorsát is nyomonkövethetjük, de féltestvérük, Kitiara eltűnése (lelépése) is szerepet kap a történetben. És ami a legfontosabb, a Dragonlance könyveket már ismerők végre megtudhatják, mi történt pontosan azon a bizonyos Próbán, hiszen eleddig maximum sejtésük lehetett róla. Szerintem amennyire 'hétköznapi' a történet, olyan izgalmas is. Sajnos az eredeti trilógia ismerete ha nem is elengedhetetlen, de legalábbis hasznos, hogy tudjuk, ki kicsoda. Persze az is felmerült bennem, hogy ha valakinek legközelebb kölcsönadom ezeket a könyveket, elsőként ezt fogom neki ajánlani, elvégre időben ez az egyik legelső.

Margaret Weis és Don Perrin: Háború és testvériség

A Lélekkovács közvetlen folytatása. Mintha csak elvágták volna a történetet, úgy olvashatunk tovább Raistlin krónikáiban. Miután kiderült, az ifjú mágus mennyire tehetséges, a főmágusok azt javasolják neki és testvérének, próbálják meg kamatoztatni a tudásukat. Némelyikük közben persze azt reméli, hogy majd a fiatal tehetség elbukik, mert sejti, hogy nem akármilyen erő lakozik annak testében (és milyen igaza van). Mi meg már azt is tudjuk, hogy nemcsak akármilyen erő, hanem akárki is. A két testvér tehát zsoldosnak áll, ahol caramon megismerkedik a katonáskodás valódi arcával, Raistlin pedig egy harci mágus segédjévé válik, később pedig harcolniuk is kell egy háborúban. A történetben (és az előzőben is) felbukkan a trilógia több főhőse, Tanis, Kova, Tasslehoff és Sturm, a sztori pedig majhogynem ott ér véget, ahol Az őszi alkony sárkányai kezdődik.

Douglas Niles: Az utolsó nemes

A Káoszháború sorozat könyveinek nekilátva ez volt az első, amit elolvastam, és gyorsan le is lombozódtam. Bár vizsgaidőszak kellős közepén láttam neki (csak fürdőkádban haladva vele), tudom, hogy ha ezt is rendesen olvastam volna végig, akkor sem lenne pozitívabb véleményem róla. A Káoszháborúnak nevezett eseményről alapvetően a Nyári tűz sárkányaiban olvashatunk, a Káoszháború sorozat történetei pedig ezzel párhuzamosan zajlanak. A fő cselekmény szerint a Dárdaháború vége után még nem köszönt be a béke. Bár a Dárda Hősei diadalmaskodtak a Sötétség Királynője felett, és visszaűzték őt az Abyssba (a pokol megfelelője), a háború folytatódik a jók és a gonosz megmaradt seregei között. Amikor azonban a védtelen irdák (nemes ogrék) saját túlélésük érdekében feltörik a Szürkekövet, abból kiszabadul Chaos, minden istenek atyja, akit anno véletlenül zártak ebbe a relikviába az istenek (de azért nem bánták nagyon). A feldühödött isten-atya égtelen haragra gerjed, és nekilát gyermekei teremtésének elpusztításához. Lávasárkányokat, démonharcosokat és olyan árnyéklényeket küld Krynnre, amik nemcsak minden létezőt semmisítenek meg, de még az elpusztítottak emlékét is örökre kitörlik a megmaradtak elméjéből. A tét tehát nő, a jóknak és gonoszoknak vállvetve kell megküzdeniük a minden eddiginél komolyabb ellenféllel. Az utolsó nemes ezen háború kitörésekor játszódik, a törpék birodalmában. Gyakorlatilag az egész arról szól, ahogyan a Thorbardinban élő klánok kicsinyes ellenségeskedésébe hogyan robbannak be az új ellenfelek, megváltoztatva mindent. A történet sajnos lapos (bár bepillantást kaphatunk a daergarok, theiwarok és a többi törpe klán mindennapjaiba is), ráadásul az író szinte követhetetlenül ugrál a cselekményszálak között, sokszor érthetetlenné téve az egészet. Szóval ezt nem ajánlom.

Linda P. baker és Nancy Varian Barberick: Az égi éj könnyei

Egy újabb hamis gyöngyszem a Káoszháború idejéből. Ezúttal nem valamelyik faj magánháborújáról olvashatunk Chaos seregei ellen, hanem a korábbi könyvekben megismert, vak főpapnő, Lady Crysania sorsának további alakulását követhetjük nyomon. Bár, ha jobban belegondolok, lehet, hogy ez akar lenni az emberekről szóló kötet (mármint az ember (human) faj története). A Dárdaháborút követően Raistlin olyan hatalomra tett szert, amihez foghatót senki más nem tudott felmutatni Krynn földjén, ezért elhatározta, hogy elfoglalja a szerinte őt megillető helyet az istenek között. Ehhez előbb meg kellett küzdeine magával Takhisisszel, a Sötétség Királynőjével annak birodalmában, az Abyssel. Csakhogy az Abysre nyíló kaput az azt lezárók úgy zárták le, hogy csak akkor lehessen újra kinyitni, ha azt egy hithű Paladine pap és egy fekete köpenyes mágus együtt teszi meg. Azaz soha. Raistlin azonban magába habarítja a rend istenének naiv papnőjét, aki szerelme lelki üdvéért rááll a kapu megnyitására. Raistlin el is jut Takhisishoz, de hogy legyőzi-e őt, azt nem árulom el, tessék elolvasni az Ikrek-trilógiát, abból kiderül. Mindenesetre Lady Crysania közben megvakul, de ennek ellenére Palanthas második legbefolyásosabb személyévé válik, mint a helyi Paladine-templom főpapnője. Az égi éj könnyeiben tehát az ő harcáról olvashatunk, amit nem is annyira Chaos seregei ellen, mint inkább a saját megingott hitéért vív meg. A sztori felejthető, de szerencsére a könyv nem túl vastag.

Fergus Ryan: A Ráseránts-hegy ostroma

Újabb Káoszháború-könyv. Az utolsó nemeshez hasonlóan szintén egy hegy mélyén játszódik, ezúttal azonban a gnómok 'földjén'. A nagy konfliktus mellett itt is van kisebb konfliktus, cselszövés, összeesküvés és hasonlók, viszont ha másért nem is, a humor miatt mindenképpen élvezetesebb olvasmány, mint a törpés kötet.

Margaret Weis és Don Perrin: Halálbrigád

Meglepő módon a sárkányfattyak is külön kötetet kaptak, pedig ők a korábbi könyvekben a lehentelendő gonoszokat testesítették csak meg. A szaporodásra képtelen, kizárólag gyilkolásra teremtett lények a Dárdaháború végén haszontalanná válnak. Egy csoportjuk azonban nem várja meg, míg teremtőik megsemmisítik őket, hanem vezérük, Kang vezetésével letelepednek egy erődben, egy dombi törpe falu mellett, és megpróbálnak 'normális' életet élni. Ez zömében abból áll, hogy a szomszéd falut fosztogatják — azok pedig az ő erődítményüket, — isznak és azon keseregnek, mennyire céltalan a létük. Közben persze egyre fogynak. Néhány csibész törpe azonban egy kincs térképére bukkan, amiről kisvártatva kiderül, hogy nem pusztán aranyat és drágaköveket jelent, hanem néhány különösen értékes, nőstény sárkányfattyat tartalmazó tojást is. Amikor ez Kang tudomására jut, egy kis csapat élén megpróbál eljutni a tojásokhoz, hogy a megszerzésükkel értelmet szerezzen a létezésüknek, mivel innentől kezdve képesek lennének szaporodni, de mivel a törpék is magukénak szeretnék tudni a kincseket, megkezdődik a versenyfutás. Közben természetesen maguk is belekeverednek a Káoszháborúba. Szerintem nagyon jó könyv, és akinek nem volt elég, elolvashatja a folytatást is.

Don Perrin és Margaret Weis: Az utolsó erőd

Ez hivatalosan csak annyira a Káoszháború sorozat tagja, amennyire a Halálbrigád folytatása. Tehát egyébként nem az, hanem különálló kötet. A Kásozháborúnak vége, az istenek elhagyták a világot, ezért a mágia is megszűnt. A nőstény fattyakat kikeltették, azonban a sárkányfattyak nem maradhatnak a régi erődjükben, mert valakik az elpusztításukra törekednek. Miközben a nőstényeket hímestojásként védik, elindulnak egy szebb jövőt jelentő, távoli vidék felé. Közben kiderül, hogy nem pusztán ez a sereg maradt meg a fattyakból, hanem egy másik is, amely komoly erődrendszert épített ki a saját védelmére. A nagyobbik sereghez csatlakozva Kang serege megpróbál ellenállni az elpusztításukra szövetkező ellenséggel szemben, de hogy sikerül-e ez nekik, azt csak az tudja meg, aki elolvassa a könyvet.

Roland Green: Önfejű lovagok

Ezt már csak azért olvastam el, mert az első három történeten már átrágtam magam. Azok is szarok voltak, ezek is. Nem szól szinte semmiről, azaz nagyon gyenge a története. Még csak az Összeomlás előtti időkről sem tudunk meg sokat. Ha valaki valóban Dragonlance könyveket szeretne olvasni, ezeket kerülje el nagy ívben (A kard lovagjai, A korona lovagjai, A rózsa lovagjai és ez). A Harcosok sorozat többi három, különálló könyvéről még nem tudok nyilatkozni.

Christie Golden: A Holtak tánca

A fantasy szekció utolsó kötetét elemezve Krynn sárkányokkal teli földjéről átevezünk Ravenloft sötét világába. Ezt a könyvet anno a '90-es évek elején olvastam először, és akkor nagyon tetszett. Ez nem is csoda, hiszen a több mint 40 kötetes sorozatból Magyarországon megjelent 7 könyvből A fekete rózsa lovagja a dilettáns fordítás és a számtalan elgépelés miatt szinte olvashatatlan, Az éjfél szíve egy merő lelki szenvedés, a Sötét lelkek leple olyannyira felejthető, hogy már azt sem tudom, miről szól A félelem cirkusza egy szimpla krimi, A ködök vámpírja hiányzik a gyűjteményből, az Én, Strahdot pedig még nem olvastam el. A Holtak tánca egy varieté-hajó táncosnője és egy gazember kapitány küzdelméről szól, akik közben egy sokkal nagyobb harc részeseivé válnak. Mivel nő írta, a szerelmi szél korántsem elhanyagolható, hiszen a főhősnő a történet során beleszeret az őt segítő, emberi alakot öltött lidércfénybe (will-o-the-wisp), aki végül... de nem mondom el,hátha valaki beszerzi, és elolvassa.

Lee Goldberg: Mr. Monk és a kék nátha

Ezt a könyvet még a Rolandtól kaptam, aki tudja, hogy kedvelem a Monk, a flúgos nyomozó című sorozatot. Sokszor gúnyolódik is vele, hogy olyan vagyok, mint a főhős, de aki járt már enyhén rendetlen otthonomban, az nyugodtan megcáfolhatja ezt az állítást. A könyv stílusa hasonló a filmsorozatéhoz, tehát könnyed és szórakoztató, és nem is túl hosszú. Monk ismét hozza a formáját, és úgy igyekszik egy gyilkos nyomára bukkanni, hogy közben a rendőrök jól megorrolnak rá, amiért a rendőrsztrájk idején elvállalja a főkapitányi posztot. 

Móra Ferenc: Aranykoporsó

Móra Ferencet sosem kedveltem, legalábbis a Kincskereső kisködmön anno egyáltalán nem jött be. Gyerekkori olvasási kudarcélményem azonban egyáltalán nem tántorított el attól, hogy a magyar próza ezen klasszikusát a kezembe vegyem és végigolvassam. Egy, a Római Birodalom tündöklése idején játszódó Rómeó és Júlia történetről van szó, amit azonban kissé befejezetlennek érzek. Pontosabban befejezése van, csak a katarzis-élmény valahogy elmaradt nálam. Mindenesetreközben sokat megtudhattam a hajdani rómaiak szokásairól, és a latintudásom is sokat fejlődött, mivel latin szó aztán van benne bőven. Talán ha ezt is gyerekként olvastam volna, pozitívabb lenne az emléke.

Jorge Amado: Zsubiabá

A teljesség kedvéért a világirodalom klasszikusai közül is végigrágtam egyet, és az utolsó 30-40 oldalig egészen jól is szórakoztam. A történet főszereplője egy szegény sorba született néger gyerek, akinek végigkövethetjük az életét. Sajnos az író lelkes kommunista lehetett, így az egyébként egész olvasható történet végére kiderül, az egész arra ment ki, hogy megértesse az olvasóval, az egyébként a saját életét céltalannak megélő nyomorult néger micsoda felismeréssel nyugtázza, milyen szent cél a tőkések által elnyomott munkásság sztrájkjához csatlakozni, és diadalt aratni a mocskos burzsujok felett. Összességében azért tűrhető, bár sokszor zavaró, hogy a főhős teljes nevét (António Balduínó) minden alkalommal kiírták. Mint egydél-amerikai szappanoperában.

Tarjányi Péter: Meglátni és megveretni

A 2006, október 23-i események taglalásáról szóló könyvet akkor is megvettem volna magamnak, ha azt nem kapom kölcsön Tigriéktől. Most viszont már nem veszem meg, mert sok tekintetben nem értek egyet annak tartalmával. Amikor megjelent, eleve gyanús volt, az a reklámhadjárat, amivel megpróbáltak minket rávenni a megvásárlására, ugyanis Magyarországon az agyonreklámozott dolgok mindig a balliberális oldalhoz köthetők, nekik van ugyanis pénzük ilyesmire. A könyv — előzetes ellenérzéseim ellenére is — olvasmányos és úgymond szórakoztató. A szerző az elején rögtön belecsap a lecsóba, és jópár — szerintem — vitatható megállapítást tesz a tévéostrommal kapcsolatban. Mire azonban a magamfajta ember kellőképpen felháborodik az olvasottakon, a szerző ugrik egyet az időben, és viszonylag semleges témákat vesz elő a rendőrség kötelékében töltött múltjából, amikkel szerintem nemcsak szórakoztatni akar (ez sikerül is), hanem az olvasót megnyugtatni afelől, hogy tökéletesen ismeri azt a közeget, amiről ír. Úgymond beédesgeti magát az elménkbe. Aztán a szolídabb rész után ismét visszatér az aktuális eseményekre, és újabb vitatható állításokat sorakoztat fel, nem cáfolva közben, hogy az ominózus október 23-án a rendőrség is súlyos 'hibákat' követett el. A végkövetkeztetés? Nem vitatja, hogy az Őszödi Beszéd nélkül nem történtek volna meg ezek a dolgok, de azért zömében Orbán Viktor és a FIDESZ a hibás, hiszen például a kordonbontás mennyire felbuzdította a renitenseket, satöbbi. Meglepődtem volna, ha nem ez a konklúzió.

Ezen felül több egyetemi könyvet is olvastam, és három egyéb kötetet is forgatok (csak apránként), de ezekről majd csak jövőre számolok be. Nálatok a labda, ha van kedvetek, üssétek le.

A szörnyen unalmas magánéleti bejegyzéssor után nem arról írok, amiről szívem szerint írnék, mert a napokban rosszul vagyok a politikától, és nem célom egy újabb vita kirobbantása. Amikor a diktatórikus hatalom anyagi és politikai örököseit rendszeresen védő hivatásos bőröndcsomagolók a demokráciát féltve állnak neki sikongatni, meg világvégét vizionálni, nehezen tudok érzelemmentesen kommunikálni a témában, és ilyenkor más blogokon és/vagy az olvasóim fejében könnyen a persona non grata titulust vívom ki a magam számára.

Máskor is elő szokott fordulni, hogy senki és semmi komoly nem érdekel, sőt néha még menekülni is szoktam a politikai-társadalmi témák elől, főleg a vizsgaidőszakok után. Otthon ilyenkor játszani szoktam, de a tömegközlekedési járműveken erre nincs lehetőségem, ezeken marad tehát néhány egyéb elfoglaltság. Rejtvényt fejteni csak ülve lehet, és manapság már nem is nagyon kihívás egyik sem, a fejemből kifelé bámulás nem perspektíva, a legyártása pillanatában hulladékká váló gagyilap, a Metropol a rejtvényeivel csak 2x5+1 percre tud lekötni, olvasni viszont sok félét lehet. Mivel menekülök, az emberi tragédiákat boncolgató világirodalmi remekek vagy magyar klasszikusok alul maradnak a gondolkodásra nem feltétlenül serkentő fantasy-irodalommal szemben. Persze csak átmenetileg, de ilyenkor olyan jó elmerülni egy képzelt világ képzelt hőseinek képzelt kalandjaiban. Kikapcsolhatom végre a politikai korrektséget, vagy azt, hogy vigyáznom kelljen a szavakkal, mert olvasás közben olyan világokba csöppenek, ahol a gonosz kompromisszumok nélkül gonosz, a jó pedig megkérdőjelezhetetlenül jó, és nem kell azzal szembesülnöm, hogy némelyek a szemétséget magasztalják, az érdemeset pedig a sárba rántják. Itt az erényes elnyeri méltó jutalmát, a bűnös pedig megbűnhődik — még ha átmenetileg felül is kerekedik, olvasás közben pedig nemcsak a problémák elől bujdosom, hanem még szórakozom is. Talán elég, ha Michael Ende A végtelen történetére utalok. Aki olvasta, esetleg filmben látta, tudja miről beszélek.

Fantasy témájú könyvből azonban ezernyi van, és ezek egy része bizony egy rakás szar. Unalmas koppintások vagy egyszerűen csak röhejes a témájuk vagy a szereplőgárdájuk. Ilyenekhez is volt szerencsém bőven, ezért ajánlanék egy (?) olyat, ami az én rendkívül kritikus szűrőmön nagyon is könnyen átcsúszott. Ez a Sárkánydárda (Dragonlance)-sorozat alap trilógiája.

Krynn világa sokban hasonlít az ókori görögök által elképzelt Földhöz, ahol számtalan isten és egyéb halhatatlan lény befolyása alakította a halandók életét, léteztek mágikus procedúrák, hatalmas harcosok, legendás olimpikonok és hasonlók. Az emberek és a többi — zömében Tolkien ihlette — faj többé-kevésbé békésen éli életét, a munkáját végzi, mulatságokra jár, tanít vagy a földet túrja. A kényes egyensúlyra a három főisten, Paladine a jóság/rend, Takhisis, a Sötét Úrnő és Gilean az egyensúly semleges ura együttesen ügyel. Takhisis persze újra meg újra kizárólagos uralomra törekszik, Paladine pedig rendszeresen megakadályozza ebben. Olyan ez, mint egy sakkjátszma, ahol rendszerint a sötét kezd, és mindig döntetlen a vége.

Az úrnő ezúttal sem nyugszik, felébreszti az előző háború után évszázados álomra kényszerített gonosz sárkányokat, a legelhivatottabb követőit pedig seregek toborzására biztatja, és a kezükbe ad néhány dolgot, amivel azok a győzelmüket könnyebben kivívhatják. Krynn földjét kisvártatva újra vér borítja, falvak semmisülnek meg és felborul minden, amiben valaha hinni lehetett. A Királynő seregei a legyőzhetetlen erejű sárkányokkal és a szinte a semmiből előbukkant sárkányfattyakkal sorra aratják a győzelmeket, és úgy tűnik, semmi és senki nem képes nekik ellenállni. Az országok behódolnak vagy végük van, Solamnia lovagjai kevesen vannak, hogy szembeszálljanak ekkora túlerővel szemben, a törpék visszahúzódnak föld alatti országukba, Thorbardinba, és magukra zárják a kapukat, az elfek pedig továbbra is egymással hadakoznak. A fajok közötti általános bizalmatlanság meggátol mindenféle összefogást, és ezzel a Sötét Úrnő seregeinek megállítását is kizárja. Úgy tűnik, minden elveszett.

Ilyen körülmények közepette találkozik a sötét seregek által megszállt Vigaszban egy kis társaság: néhány régi barát és egy pár idegen. A megszállókkal történő összezördülést követően menekülniük kell, és mire kettőt pislantanak, máris belesodródtak Krynn történelmébe. Eleinte szinte minden csak történik velük, később egyre inkább maguk alakítják a sorsukat, míg végül az egész világ szeme csak rajtuk áll. Közben számtalan csatát megvívnak, megdöbbentő felfedezéseket tesznek, bejárnak föld alá süllyedt és összeomlott vagy víz alá került városokat, istenekkel társalognak, többször fogságba esnek, hadseregeket vezetnek, ősi relikviákat kutatnak föl, szerelembe esnek egymással, ármány és összeesküvések áldozataivá válnak, és még ki tudja, mi minden történik velük, míg végül hősökké válnak.

Bár Margaret Weis és Tracy Hickman közös regényfolyama nagyban merít a fantasy nagy öregjétől, Tolkientől, mégis könnyedén túlszárnyalják őt. A gyűrűk ura vontatott, helyenként kimondottan unalmas, és a végére még a legelhivatottabb olvasó is bosszankodik, amiért Frodó önmarcangolása egyre csak fokozódik, ahelyett, hogy csökkenne. Ráadásul Tolkien műve ideológiáktól és metaforáktól terhes, ezért a világ problémái elől elmenekülni kívánó olvasó csalódhat, amiért nem azt kapja, amire vágyik. A Sárkánydárda-trilógia azonban végig pörgős, szinte letehetetlen olvasmány, ami sokadik olvasásra is maradandó élményt nyújt, miközben nehezen található benne hasonlóság a cselekménye és a háttere, valamint a való világ között. A karakterek kontúrja határozott, de ennek ellenére nem túl kiszámíthatóak, és míg az olvasó a történet végére ér számtalan meglepetést okoznak neki. A gonoszak őszintén gyűlölhetők, a főszereplők igazán szerethetők, és bevallom őszintén, némelyikük halálakor még sokadik olvasásra, felnőtt fejjel is elfátyolosodik a tekintetem, és gombóc keletkezik a torkomban. A mellékszereplők szintén nem unalmasak, igazi, kidolgozott jellem mindegyik, és ami számomra a legfontosabb, Krynn sárkányai nem olyan lehentelni való hústömegek, mint más történetekben, hanem saját érdekekkel és akarattal rendelkező, önnön hatalmukkal tisztában levő, gondolkodó lények.

Az őszi alkony sárkányait, A téli éj sárkányait és A tavaszi hajnal sárkányait minden korosztálynak és mindenkinek ajánlom. Aki még csak ismerkedne a fantasy irodalommal, annak (természetesen A gyűrűk ura mellett) kötelező darab — bár félő, hogy rögtön túl magasra kerül így a mérce —, aki már megismerkedett vele, de csalódott benne, annak itt a lehetőség új esélyt adni a műfaj számára, de aki csak szórakozna egy kicsit, vagy aki hozzám hasonlóan a valóság elöl menekülne néhány órára, annak is melegen ajánlom.

És ha valaki végigolvasta mindhárom kötetet, és nem tudott betelni a csakis saját hatalmát növelni kívánó Raistlin Majere, a szerelmei között vívódó félelf, Tanis Tanthalas, az örökké zsörtölődő Tűzkovács Kova, az ikertestvérét fenntartások nélkül kiszolgáló, kissé együgyi Caramon Majere, a lovagi erkölcsök szerint élő Sturm, a félelmet nem ismerő, mindenre kíváncsi surranó, Tasslehoff Fúróláb és a többiek kalandjaival, annak nem kell aggódnia, ugyanis a regényfolyam több, mint 200 (!) kötetet számlál. Mellékszálak, előzmények, következmények, a szereplők különálló kalandjai vagy teljesen máshol, máskor játszódó történetek ezek, amik közül 42 jelent meg eddig magyarul. Külön nem térnék ki rájuk, talán majd másik postokban, közös jellemzőjük azonban, hogy amelyikben nem közreműködött a szerzőpáros, az általában nem olyan jó (vagy kifejezetten gyenge), amelyikben viszont szerepel a nevük, az hozza az alapsztori szintjét.