Miskolc bejegyzései

Már majdnem egy hét eltelt életem ezen jelentős eseménye óta, de én még mindig nem jutottam odáig, hogy beszámoljak róla. Azóta volt sok munka (utolsó pillanatban történő hajtás), meg otthonra, a két ünnep közére is sikerült magamnak nem kevés teendőt összehalmozni, amiket apránként igyekszem majd teljesíteni. Tudom, pihenni kellene, de a jól végzett munka öröme nálam nem kevésbé lebecsülendő (sőt), mint a pihenés címén történő semmittevés. Plusz még a komfortérzetem is nagyban javul, de ezekről majd máskor.

Szóval múlt hét csütörtökön minden idők legkomolyabb oktatási megmérettetésén estem túl, amivel végre lezárhattam a 6,5 évnyi egyetemi pályafutásomat. Végre szabad ember vagyok, csak még nem fogtam fel az új helyzetet, ezért fogalmam sincs, mennyiben lesz másabb érzés, mint eddig. Ismételgetem magamnak, hogy innentől kezdve a kérdőívek "legmagasabb befejezett iskolai végzettsége" rovatába a "főiskola/egyetem" való, és nem az érettségi, meg — a tanulmányaimhoz is kapcsolódva — azt is, hogy akkor én most megvalósítottam az intergenerációs mobilitást, azaz középiskolai végzettségű szülők gyermekeként egyetemi végzettséget szereztem. Számomra már csak plusz büszkeség, hogy munka mellett, teljesen önerőből, de hát mielőtt új célokat tűzünk ki magunk elé, nem árt az eddig megmászott csúcsokon élvezni a napsütést és beleordítani a szélbe, és csak aztán új magaslatok felé fordulni. Különben szart sem ér az egész.

Azt határozottan leszögezhetem, hogy az utolsó nap olyan volt, mint a megelőző 5 (6,5) év, ebből is látszik, hogy mennyire javíthatatlan vagyok. Meg így még romantikus is kicsit a dolog, mármint nem szerelmi értelemben, hanem klasszikusan véve, merthogy úgy végeztem, ahogy az egészet elkezdtem. Először is, a tanulás tekintetében ismét kifutottam az időből, és végül messze nem sikerült olyan alaposan felkészülnöm a vizsgára, mint ahogy szerettem volna. Majd holnap, majd holnap, messze van még a vizsga, stb. aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy "Úristen! Már csak másfél hét van!". Pánik indul, balfaszkodás szintén (mint ismeretes, először rossz tantárgyat kezdtem el tanulni...), a stressz pedig az egekben. Ez odáig vezetett, hogy végül a tanulás javát a vonatútra hagytam, ahol viszont szintén a szokásosat játszottam el: nem tudok tanulni, mert álmos vagyok, de nem tudok aludni, mert tanulni kéne. Ez odáig szokott fajulni (és most sem volt másként), hogy végül beleszarok az egészbe, és előveszem a 979-féle biliárdtaktika ("megy, ahova megy") az életre átírt verzióját, azaz kijelentem, hogy "lesz, ami lesz". Aztán a vizsgán sem hoztam semmi újat, ez viszont már a javamra írható: az első szóig torokban dobogó szív, majd hihetetlen magabiztosság, a tanárok gyenge pontjainak eltalálása, és hozott anyagból lenyűgözés (a felkészülés hiányosságait pótlandó), de ne rohanjunk ennyire előre.

Az államvizsga du. 1 órakor kezdődött, én kb. fél órával korábban érkeztem meg az egyetemre. Rögtön fölmentem a könyvtárba, ahol egy ott dolgozó csoporttársamnak visszaadtam egy könyvet, és összeverődtem két másikkal, akik szintén a nagy megmérettetésre készültek. Mivel elfelejtettem megnézni, hol lesz a vizsga (szintén tipikus: az első előadáskor pontosan ugyanezt csináltam), erre is rákérdeztem, és a vizsgával kapcsolatos pluszinformációkat is próbáltam szerezni. Szoktak-e buktatni, vagy ilyenkor már mindenkit átengednek? A szakdolgozat két jeles értékelése számít-e, vagy az csak úgy van? Mikor tudjuk meg az eredményeket? Itt kell-e maradni végig? Kb. ekkor indult be a gyomorideg is igazán. Egyébként a szokásos, vizsgák előtti stresszt leszámítva hihetetlenül nyugodt voltam, talán azért, mert idegileg már nem tudtam hova fokozni a féléves gyötrődést, és kicsit túlcsordultam...egészen eddig.

Aztán kicsivel 1 óra után mindnyájan bementünk a terembe, megkaptuk az eligazítást (ekkor tudtam meg, hogy az államvizsga 5 érdemjegyből áll), majd az első három személyt leszámítva ki is vonultunk. Azt már tudtam, hogy a nevem miatt utolsó előttiként kerül rám majd a sor, és mivel ilyenkor már nem tudok tanulni, azt is tudtam, hogy ez több órányi tömény, és egyre fokozódó idegességet fog jelenteni. Így is lett. Cappuccino+cigi, cappuccino+cigi, még cigi, kijövők faggatása, értelmetlen tételbámulás, idegnyugtató nosztalgiázás, még cigi...ezzel telt el három kínkeserves óra. Egyesek mosollyal az arcukon jöttek ki, mások sírás előtti állapotban, de mint azt az utánuk kijövőktől megtudtuk, nem a tanárokkal volt a baj, hanem ők nem tudtak szinte szart sem. Így eljönni egy államvizsgára... Mondjuk ennek valahol örültem (sajnálva persze a pórul jártakat), mivel szóbeli vizsgákon nem mellékes, az előtted vizsgázók milyen magasra teszik azt a bizonyos lécet. Ha mindenki tudatlan és felkészületlen, te egy középszintű tudással is könnyen jól szerepelsz, hiszen a tanárok is emberek, ők is (önkéntelenül is) viszonyítanak, de ennek persze az ellenkezője is ott van mint kockázati tényező. Eddig úgy tűnt, alacsonyan van az a léc.

Aztán végre rám is sor került. Bevonultam, illedelmesen köszöntem, és leültem az egyik erre a célra beforgatott padhoz. Ilyenkor már nincs tétel, nincs felkészülési idő, bármit kérdeznek, arra kapásból kell tudni a választ, elvégre innen vagy úgy állsz fel, mint szociológus, vagy úgy, hogy "legközelebb találkozunk". Még egy tollat sem vehetsz elő. A szakdolgozatot megvédeni meg nem lehet nagy kunszt, hiszen azt te magad írtad, ahhoz nem kell nagy felkészülés. Eddigre a kettővel előttem bevonult csajszi már bele is kezdett a mondandójába, a 4 tanár meg epekedve figyelte. Eredetileg 6-an voltak, de kettőjüknek (a csúszás miatt) idő közben el kellett mennie. Ott volt egy, aki nem tanított engem, most is csak írnok volt, ott volt az opponensem, akit ekkor láttam először, ott volt az intézményvezető (mint bizottsági elnök), végül minden idők legjobb fej és legnagyobb tudású tanára is, aki nekem a személyes kedvencem és a példaképem. Utóbbi az a fajta, aki rommá alázza a tudatlan hallgatókat, de ezt úgy teszi, hogy az áldozat fülég érő szájjal, röhögve jön ki a vizsgáról, a frissen szerzett karójával. Engem emiatt meg is nyugtatott a jelenléte, mivel sosem a bukástól féltem, hanem az égéstől, az ő személye viszont garancia volt arra, hogy utóbbitól a helyszínen nem, maximum csak utólag kell tartanom.

Szóval a csaj előadta szépen a szakdolgozatával kapcsolatos összefoglalót, válaszolt az azzal kapcsolatos egyik kérdésre, és az első vizsgatárgyi kérdésre is. A másodiknál azonban szabadkozni kezdett, hogy de neki az XY tanárnő azt mondta, hogy nem ebből kell tanulni, hanem egy másik tematika alapján, blabla, mire kapott egy másik kérdést, amire hibátlanul válaszolt. Magasra tette nekem a lécet, de aztán egy kicsit visszább vett belőle, szerencsére... Egyébként milyen már egy államvizsgán ilyen általános iskolás szarral jönni? A következő csaj szintén ezt hangoztatta (az ő szereplése egyébként sem volt olyan rózsás), amin már csak röhögni tudtam, de aztán jött a "most mutasd meg" része a dolognak.

Torkomban dobogó szívvel, kiszáradt szájjal, reszkető hanggal, rendkívül összeszedetlenül adtam elő a szakdolgozatomat pár mondatban, amit kivétel nélkül az idegességnek tudtam be. Aki ismer, tudja, hogy nekem nem probléma a beszéd, és bár ritkán előfordul, hogy egy tagmondat ragozásához nem passzol a következő tagmondat ragozása, azért ez nem szokott olyan gyakran megesni velem, mint akkor és ott. A szakdolgozattal kapcsolatban előzetesen 3 megválaszolandó kérdést kaptam, de a jelentős időbeli csúszás miatt várható volt, hogy ezek közül majd csak egyre kell ténylegesen válaszolni. Amikor ez nyilvánvalóvá vált számomra is, gondolatban kiválasztottam egyet, amit a legvalószínűbbnek tartottam, és be is jött: "mivel magyarázza, hogy Magyarországon magasabb a homoszexuálisok elutasítottságának aránya, mint a cigányságé?". Válaszoltam, majd egy röpke beszélgetéssé fajult a kedvenc tanárom ellenkezése nyomán elindult vita, ami arra mindenképpen jó volt, hogy az idegességemet teljesen feloldotta.

Jött az első vizsgatárgy, a kisebbségszociológia. Az előttem (le)szerepelt lányok nyomán már előzetesen megkaptam a kérdést, hogy az a bizonyos tematika megvan-e nekem és abból tanultam-e. Hehe... Én erre magabiztosan és talán pökhendien is, azt válaszoltam, hogy nem foglalkoztam a tematikákkal, tegyen fel egy kérdést, és megpróbálok rá válaszolni. Gáz? Lehet, de megvolt az első nagyon jó pontom. "A kisebbségek helyzete diktatúrában és demokráciában", mire én: "Magyarországon vagy általában véve?". Erre a tanárok nevetve összenéztek, és azt mondták, "Jó kérdés! Legyen mondjuk a Kádár-rendszer Magyarországa". Második jó pont is megvolt, és a válasszal sem maradtam el. Mielőtt áteveztek volna a következő tárgyra, még gyorsan kiegészítettem a magyarországi helyzetet a korabeli romániaival, mire az opponensem megszólalt, hogy "igen, erről tudnék mesélni...". Bingó, harmadszor is. Ekkor már tudtam, hogy innentől kezdve bármit is mondok (vagy éppen nem mondok), legalább egy négyesem lesz.

Végül — nagy sietve — feltették a településszociológia kérdést is: "A chicagoi városszociológia kezdetei". Mondtam a magamét, de látszott rajtuk, hogy leginkább csak a kulcsszavak érdeklik őket (Chicagoi Iskola, Chicago, szegénység, bűnözés, Robert Ezra Park, Homer Hoyt, Edmund Burgess, koncentrikus körök elmélete, szektorelmélet, több városmag elmélete, stb.), és már meg is köszönték a szereplésem. Nem mehettem azonban ki, mert akkor nem maradt volna bent senki az utolsó vizsgázó tanújaként, aki egyébként minősíthetetlenül szar volt. A saját szakdolgozatát is hülyén adta elő, amire rákérdeztek, arra nem tudott válaszolni, és a vizsgatárgyakkal kapcsolatban sem tudott értelmeset mondani (vagy legalább valamit).

Utána még vagy 40 perc volt, mire megszületett az eredmény. Újra összetereltek minket, előre közölték, hogy mindenki átment (amit azért nem egészen értek...), majd egyenként felolvasták az eredményeket. Ezt az eljárást furcsállottam, mivel előzetesen mindig meg szokták kérdezni, hogy hozzájárulunk-e (a hülye emberi jogok...), de most ez elmaradt. Mindegy is, a lényeg, hogy a 11 államvizsgázó közül én voltam az egyetlen, akinek mind az öt jegye jeles lett. Amikor mindet elmondták, tíz szempár fordult felém irigyen és/vagy büszkén, én meg szerényen (és meglepetten) tűrtem a tekinteteket. Végül elbúcsúztunk egymástól, és szétszéledtünk.

A fagyoskodást a miskolci estében, az IC 50 perces késését és a hazautat már nem ecsetelem, elég legyen annyi, hogy a Védett férfiak utolsó 250 oldalát volt időm elolvasni közben...

A tananyag egy része könyv formájában ott hever a polcomon, más része vagy a szelektívben vagy az irodában végezte firkapapírként, így felszabadult egy fél szekrényem. Ideje lassan a jövőre, benne pedig a jogosítványra és a második nyelvvizsgára koncentrálni.

Na most aztán utolért az ár, és a nyomomban lohol, hiába futok előle. Mint a cunami égig törő hullámai, amikre az áldozat riadtan tekint fel, és talán fel sem fogja, mi vár rá, amikor az elmossa őt, és nekivágja mondjuk egy korlátnak, amitől szerencsétlennek felszakad a hasfala, és kitrottyannak a belei...ja, ez nem az Apokalipszis után.

Szóval nincs menekvés, meg kell csinálnom a beadandókat. Hozzá kell tennem, szinte utolsó pillanatban — ahogy szoktam — de azt mondják, "a határidő a legjobb múzsa". Ez lesz a mai program, meg a holnapi, meg a holnaputáni, egészen január 5-ig. Szépen ki is fulladok majd bele (tessék, már megint a belek). Csinálhattam volna őket eddig is, de csak némi előkészületre futotta. "Majd holnap" — mondogattam,és csak annyira tellett, hogy a neten utánanézzek ennek-annak. Volt, amikor elhatároztam, hogy akkor most utánajárok, mit, hány oldalban, meddig kell elkészíteni/elküldeni, és amikor azt találtam, hogy csak december végére vagy január elejére, rögtön megnyugodtam, és halasztottam a dolgot. Tegnap azonban kiderült, hogy a két, számomra eddig ismeretlen teljesítési módú tárgyból is beadandó van, amiket ráadásul 10-éig kell elküldeni. Az ütő megállt bennem. Lássuk akkor a rövid leltárt (a tárgyak nevét nem írom le, mert a szintén a házidolgozatok lázában égő csoporttársaim nyilván az interneten kutakodnak, és nem örülnék neki, ha nálam kötnének ki):

- a legkönnyebb feladat a művészetekkel kapcsolatos tárgyból van. Írni kell valamit (bármit), ami művészeti témájú VAGY — mivel a tanárnő maga is amatőr irodalmár (nagyon amatőr...) — be lehet adni saját alkotást is. Nosza, eddigi munkásságomból csokorba gyűjtök néhány verset, novellát, blogbejegyzést, és máris teljesítve. Persze a Miért barna? ki fog maradni...

- nem olyan potya az egyik szaktantárgyam, amiből egy kutatási tervet kell készíteni területfejlesztési témában. 2-3 oldallal meg lehet úszni a dolgot, és mivel én úgy döntöttem, hogy kérdőívet szerkesztek, talán másfél óra alatt meg is leszek belőle.

- jogból sem lesz olyan nehéz a helyzet, csak munkás. A beadandóm témája az amerikai esküdtszéki rendszer lesz, de csak azért, hogy a tartalomelemzés alá veendő 12 dühös ember című filmet bevezessem vele. Kicsit analizálgatom a filmet, aztán jól van.

- a másik szakirányos tárgyam sem volna nehéz. A lakóhelyünk (település vagy településrész) alap statisztikáit kell előteremteni, és néhány megjegyzéssel ellátni. Demográfia, munkanélküliség, oktatási helyzet, egészségügyi ellátottság, ilyesmi. Állítólag a tanszéki honlapon fenn van, pontosan mik kellenek. Ez sem volna fasz eget verő feladat, de tartok tőle, hogy Újpest ilyetén adatai nincsenek fent a neten, azokat csak a Statisztikai évkönyvek valamelyikéből tudnám kikotorni, könyvtárazásra pedig nincs időm. Valami majd csak lesz.

- eddig volt a móka, mert a cigánysággal kapcsolatban is kell egy — ezúttal — komoly beadandót készíteni. Lehetett választani a módszerek közül, én pedig a statisztikai táblák másodelemzését választottam (inkább, mint a mélyinterjút), de a hozzáférhető táblák száma baromi kevés. Nem úszom meg azt a könyvtárat. Dec. 23. a határidő, és minimum 8 oldalt kell gyártani. Remélem, 2-est is lehet rá kapni, mert akkor talán meglesz ez a plusz tárgy (nem is volt kötelező, de felvettem az 5 kreditért (én hülye...)).

- a legbrutálisabb feladat pedig január 5. határidős. A XIX-XX. századi német szociológusok valamelyikének munkásságát kell elemezni 8-10 oldalban, rengeteg könyvet felhasználva, rengeteget olvasva a témáról. Ezt nem akarom, hüpp-hüpp. Nekem az ilyen nem megy. Nem tudok a hülyeségről még több hülyeséget összehordani. Valahogy azért csak megoldom, de közben úgy fogom magam érezni, mint akit nyúznak.

Van tehát dolgom bőven, lássunk is hozzá.

Eredetileg Csimborasszót akartam írni, de miközben a bejegyzésen agyaltam, rájöttem, hogy annyira azért nem volt értelmetlen tegnap suliba menni. Mert az ember egy csomó értelmetlen dolgot csinál, bár mentségére váljék, hogy sokszor csak utólag derül ki, ha valami teljesen felesleges volt. Igazából ha a világból minden értelmetlenséget kivonnánk, nem sok maradna belőle, de ne legyünk ennyire szigorúak, egy kicsit mindennek van értelme. 

Nézzünk egy példát: amikor kicsi voltam, és a szüleim elvittek magukkal pecázni a Duna-partra, természetesen baromira unatkoztam. 6-7 éves voltam, és ők nyilván inkább a halfogásra koncentráltak, nem pedig arra, hogy engem is megtanítsanak e tevékenység csínjaira. Jellemzően két világmegváltó tervet próbáltam meg megvalósítani: 1. nagyobb medret ásni a Dunának, 2. betemetni a Dunát. Egyszerre persze csak az egyik volt napirenden, egyik héten az ásás, másik héten a temetés. Nyilvánvalóan egyikre sem volt semmi esélyem, de azért képes voltam több órán keresztül kitartóan gürcölni. Egy szimpla bot segítségével képes voltam majdnem egy négyzetdeciméternyi mederbővítésre is, fél nap alatt! Komoly eredmény. Ásni egyébként könnyebb volt, mint temetni, mert a temetéshez könnyen mozdítható anyagok kellettek, de a botokat elvitte a víz, a part földjét kitúrni fárasztó volt, kavicsot meg csak a part egy másik pontjáról hordhattam, az meg ugye nullszaldós végeredményt jelentett (ami ennek ellenére sokszor nem zavart). Tehát ez egy totálisan értelmetlen cselekmény volt, a Duna most is változatlan mederben folyik tovább. Vagy: mégsem volt teljesen értelmetlen, hiszen így elfoglaltam magam, nem piszkáltam a szüleimet, nekik így több idegsejtjük maradt, és tovább élnek. 

Tegnap felkeltem szépen reggel 6-kor, hogy a 7:35-ös miskolci intercityt elérjem. Amikor a telefonom ébresztett, azt sem tudtam, mi van, utána meg olyan jó volt a páromat átölelni, hogy ki sem akartam kelni az ágyból. Úgy maradtam volna még. De kötelességtudó emberként összekészülődtem, és útnak indultam. Mivel a 30-as busz az orrom előtt ment el, maradt a metrózás, amit ilyenkor nem szeretek. A pályaudvarra időben odaértem, vettem magamnak inni, aztán megkerestem a helyem a vonaton. Rossz előjel volt, hogy fülkés vagonba szólt a jegyem. Azt nem szeretm, mert túl intim, kényelmetlen, és az ember potenciálisan idegesítő utastársakat kap. A fülemet bedugtam, és olvasni kezdtem, de alig indultunk el, egy cigány pasi szállt be közénk. Ezzel semmi probléma nem lett volna, ha nem üvölteti úgy a zenéjét (szintén mp3), hogy zeng tőle a fülke, és ha a komájával nem a dohányzásra NEM kijelölt helyen gyújt rá. Egy idős nő is velünk utazott, aki nehezen viselte a füstöt, de amikor kiszólt nekik, hogy nem itt kéne dohányozni, a válasz természetesen a "Kapd be a faszt!" volt. Már nem is mondok semmit...

Két és fél óra utazás és 3510 Ft árán felértem az egyetemhez, bár egy negyed órát késve. Ha eggyel korábbi vonattal megyek, nem kések, de akkor egy órával hamarabb is kellett volna kelnem. Ezt nem vállaltam be. Fogalmam sincs, milyen előadás volt éppen. Nem is szokott érdekelni, mert viszek egy spirálfüzetet, jegyzetelek, azt' megtanulom, amit kell. A szakdolgozattal kapcsolatos információkról volt szó, de mivel az még egy év, addig úgyis elfelejtem az egészet. AZt hittem, ez csak amolyan beszélgetés a tényleges tananyag előtt, de egy óra múlva kiderült, hogy nem, ez volt az anyag. Az előadás hivatalos vége előtt egy órával szépen felálltunk, hogy akkor most viszonlátásra, mehetünk haza, a délutáni előadás elmarad. Ezért mentem le?! Ezért keltem föl, ezért utaztam ennyit, ezért költöttem el egy halom pénzt? Ezért.

Visszafelé szerencsére kocsival hoztak, de az autóban mindahányan azon indignálódtunk, hogy ez az egész mennyire mihaszna volt. Pipa is voltam cefetül, de végül azzal vígasztalódtam, hogy így legalább van időm dolgozni itthon, sőt, még aludtam is egy keveset. Meg aztán volt katalógus, amit aláírva a tanárnő előtt egy kis plusszal indulok vizsgázni.

Nem Csimborasszó, cak Kékestető, de azért értelmetlen volt.