Nőnap bejegyzései

Ezt gondolom a nagy nemzetközi szovjet szocialista nőnapról. Tavaly már írtam róla egy pár mondatot traktoros asszonyokkal meg szüfrazsettekkel, de most megint gondolkodtam ezen egy kicsit, és arra jutottam, hogy...

...továbbra sem egészen értem. Ez egy nagy képmutatás szerintem. Ha visszamegyünk a történelemben az ismert korokig, azt látjuk, hogy szinte mindig és mindenhol a nők voltak hátrányban a férfiakhoz képest és nem fordítva. Azt a pár törzset, ahol matriarchális társadalom van, zárványként ne számítsuk, mert elenyésző az arányuk a Föld nagyobbik részéhez képest. A görögöknél a nők sem szavazhattak, meg aztán még úgy 2000 éven keresztül sehol sem, politikusok nem lehettek, könyvet nem írhattak, művészek sem lehettek, nem katonáskodhattak és sorolhatnám, viszont sokuk szexuális tárgyként tengette életét, adták-vették őket, plusz gyerekeket kellett szülniük és nevelniük meg ellátni az urukat. Már az a szó is milyen már, hogy "uruk", nem is beszélve arról, hogy az "ember" és a "gyerek" szó is alapból hímnemű, bár hozzá kell tenni, hogy ez a latens férfitartalom mára jelentősen kikopott belőlük. Ez egy pro-nő érvkupac volt, de fordítsuk meg ugyanezt.

Politika iránt érdeklődő férfiként abban egyet tudok érteni a korábbi korok emberével, hogy a politikába nem való az érzelem, ahogy a gazdaságba sem, a nők pedig az érzelmet képviselték, szemben a férfiúi értelemmel. Ez mára megváltozott (pontosabban elmosódtak a határok), de anno, amikor még nem volt ildomos a férfinak sírni, még nagyon is így volt. Aztán hogy nem szavazhattak. Hát persze, hogy nem, hiszen most mondtuk, hogy nem értenek hozzá, ahogy például a gyerekek sem, meg az elmeháborodottak vagy a jöttmentek sem. Később meg ez a kérdés eleve értelmezhetetlenné vált, mivel a tradicionális legitimáció kizárt mindenféle választást, ergo akkor senki sem szavazhatott, nem csak a nők nem. Hogy politikusok nem lehettek, az szintén ebből következik, de azért nem kellett őket félteni. Jó pár női uralkodóról tudunk (Kleopátra, Mária Terézia, Viktória királynő, stb.), és még több olyanról, aki a férje helyett uralkodott, elég csak a hülye XV. Lajosra és szeretőire gondolni. Meg aztán vajon hány intézkedés született a nők kegyeinek megnyerése érdekében, és ez vajon megállt-e uralkodói szinten, vagy a piramis összes szintjén előfordult? Szerintem utóbbi.

A katonáskodás kérdése nem is szorul magyarázatra, bár például Jeanne D'arc-nak elfelejtettek szólni (hálából máglyára is küldték), és az egri nők esete is beszédes, igaz, ha a megerőszakolás az alternatíva, nem csoda, ha serénykednek, és a férfiaknak szurkolnak. Pár kivételtől letekintve (Izrael állam, ahol a sorkatonaság nőknek is kötelező) manapság sem divat a nőknek háborúzni, ahogy a lövészárokban meghalni sem nagyon szoktak. Azért ez a női nemnek nem nagy veszteség, valljuk be.

Hogy művészek, tudósok, írók nem lehettek, az már egy kicsit az én hím-soviniszta lelkemet is birizgálja, elvégre a női látásmód másabb, de nem kevesebb, mint a férfiak látásmódja. Ennek nem sok értelme volt így, de biztosan megvolt az oka. Mondjuk, hogy a nő dolga a család fenn- és összetartása, nem holmi firkálgatás meg festegetés, és ez a szemlélet egészen a felvilágosodásig tartotta is magát. Konkrétan női művészek akkor sem kezdték ellepni a világot, de az irodalmi és/vagy főúri szalonok 'hostessei' általában nők voltak, köréjük gyűlt a kulturális élet színe-java. Egyes nők már ekkor is vették maguknak a bátorságot, és álnéven írtak, de olyan is akadt, aki a tudományos munkáit a férje neve alatt jelentette meg. De nem is ez a lényeg (már csak azért sem, mert ez elenyésző mértékű volt), hanem a tény, hogy az irodalmi alkotásokat ugyan nem nők alkották, de sokukat nők ihlették. Hány szerelmes vers, hány öngyilkos költő, hány párbajban meghalt író róható a női nem kontójára? Megszámolni is képtelenség.

Hogy adták-vették őket? Nem szép, nem szép, cserébe viszont biztosítva volt az életük, a megélhetésük, és állítólag a nőknek ez a legfontosabb, hacsak nem ezt is férfiak állítják. Szexuális tárgyak? Lehet, de erről nem a férfi nem tehet, hanem egyes férfiak, akik visszaélnek a testi fölényükkel, meg az evolúció/jóisten, ami/aki a férfinél gyengébbnek teremtette a nőt.

De nem sorolom a pro és kontra érveket, mert mindegyik külön témát igényelne, és nem is célom végtelenre nyújtott történelmi és kulturális felvilágosítást tartani, csak azt szeretném firtatni, hogy a nők helyzete vajon tényleg annyira rossz volt mindig, hogy azt gyökerestül meg kellett változtatni? Tényleg szükség volt a női mozgalmakra, az emancipációra, a feministákra, vagy kis türelemmel magától is megváltozott volna a helyzet? Előbbi kérdésre szerintem nem a válasz. Nem lett volna szükség, hiszen az első világháború embervesztesége és munkaerőhiánya amúgy is felborította a nők társadalmi szerepeit, és ebből a mai helyzet előbb-utóbb magától is kialakult volna. A különféle mozgalmak és erőszakos törekvések hasznosságát nem tudom megítélni, mert a tudásom hiányos ezen a téren (is), de csak úgy költőien felteszem, hogy a hatásuk éppen annyira lehetett katalizátor, mint amennyire fék. Másrészt bár sokat változott a helyzet, egyenjogúságról még mindig nem beszélhetünk, hiszen köztudomású, hogy egyenlő munkáért nem egyenlő a bér, és akkor a harmadik világ vagy az arab világ nőinek helyzetét ne is firtassuk.

Maradjunk abban, hogy a mérleg a történelem során a férfiak oldalára billent, és ott is maradt a mai napig. Vissza pedig nem fogja billenteni egy ilyen bűntudat-nap sem, meg öt másik sem, főleg akkor nem, ha kötelezővé tesszük a jópofiskodást, meg a megjátszást. Az egészből a virágboltosok orgazmusa lesz csak maradandó. Ez a nap ugyanúgy ennek az erőszakos mozgalmárkodásnak a maradéka, ráadásul férfi-nap híján most éppen a másik irányba tolódott el az aránytalanság. És akkor még nem firtattam azt a kérdést (sem), hogy ha az utóbbi 100 évben arra ment ki a játék, hogy a nők minél inkább férfiasak lehessenek és minél több férfias dolgot csinálhassanak, ÉS ezt még részben el is érték, akkor mire föl a nőiséget ünnepelni? Meg még a karrierista nőkről sem beszéltem...de már nem is fogok.

Maradjunk annyiban, hogy én nem szeretem ezt a napot.

UPDATE: 11 komment után kezdem sejteni, mivel van itt a probléma: alapvetően nem annyira szájbarágós és nem olyan hosszú ez a bejegyzés, mint az nálam lenni szokott, így vannak benne mondatok, amik a bennük használt szavak súlyossága okán esetleg eltérítik az olvasót a szövegértelmezés mezsgyéjéről az indulat irányába, és akkor aztán már tök mindegy, hogy mit írok, és az mit jelent, elvágtam magam. Ezen csak sajnálkozni tudok, főleg mert akik most neheztelnek, nem veszik észre, hogy éppen azt írom: a nők helyzete mindig rossz volt, és most sem jó, csak éppen egy ilyen ünnep nem változtat a helyzeten, maximum bűntudatot kelt a népesség másik felében. Sze-rin-tem.

Azt hiszem a 2010. évi Nőnapot még sokáig emlegetni fogom, és nem azért mert életem legszebb évének legszebb napja volt.

Először is ugye megint beteg vagyok, azaz — ha a múltkori végighányt éjszakát is számolom — idén már harmadszor. Jó, csak egy napig kapart a torkom, és azóta is csak az orrom folyik, de az olyan szinten, hogy már kívül-belül fáj a szaglószervem, és néha alig kapok levegőt. Megmaradok, de a létezést eléggé megkeseríti ez is, estére teljesen kimerülök, ég a szemem, folyik a könnyem, és így nem sok energiám van (mondjuk) a szakdolgozattal haladni. Ilyen körülmények között indult a nap.

Nőnap. Most nem leszek túl népszerű, de én nem igazán érzem létjogosultságát ennek az ünnepnek. Mire föl ünnepeljük a nőket (és a férfiakat meg nem)? Nem nézek utána a Wikipédiában, de hogy annyira suttyónak mégse tűnjek, gyorsan hozzáteszem, hogy bármit is találnék ott, az ma már nemigen lenne érvényes. Ha azt akarjuk megköszönni nekik, hogy megszültek bennünket, arra ott az anyák napja. Ha azt, hogy feleségül jöttek hozzánk, arra ott a házassági évforduló, ha meg azt, hogy mossák a szarcsíkos alsógatyáinkat (tisztelet a kivételnek), akkor azt nem egy ünneppel kell lerendezni. Különben is, ha kiharcolták maguknak az egyenjogúságot, vagy ha belementek egy házasságba egy léhűtő pasival, aki egy szalmaszálat sem tesz keresztbe, akkor az az 'így jártak' halmaz témaköre. Szóval értem én, hogy emancipáció meg szüfrazsettek, meg kommunista traktoros asszonyok, meg egyenlő választójog és egyenlő munkáért egyenlő bér, de miért kell ezt ilyen erőszakosan a világra kényszeríteni? Avagy ez a férfitársadalom szánalmas megemlékezése azokról a nőkről, akik évszázados küzdelmek árán kiharcolták a jövő generációi számára a lehetőséget, hogy a napi 8 óra munka után még további órákat dolgozhassanak (ingyen)? Hát akkor elég cinikus. "Egész évben szívtál, tessék, itt egy szál virág".

Ez inkább csak a virágárusok kedvenc napja...lenne, ha a cigányok nem happolnák el előlük a jó sok remélt bevételt. Hehe. Merthogy ilyenkor valami másik dimenzióból olyan mennyiségű virágárus cigány özönlik elő, hogy annyit csak május 1-én látni, a Romajálison. Rajzanak (RAJ-zanak). Tényleg, szinte minden sarokra jut egy belőlük, felpakolva jó sok, saját kertben termesztett, full legálisan, közterület-használati engedéllyel, adószámmal és nyugtaadás kíséretében árusított virággal. Estére meg már jól elitták a napi bevételt, úgyhogy akkor meg a BKV van tele a marokból lakodalmas zenét hallgató, rágógumizó-szotyizó, hangoskodó egyedekkel. Nem szeretem én ezt a napot sem, ahogy a Húsvétot és a karácsonyt sem. Mindent utálok, ami muszáj (Valentin-nap meg nem létezik), ilyenkor meg ugye a cég egyetlen férfijaként nem kerülhetem meg a dolgot.

Fenti két bekezdésben egymás után fejtettem ki hímsoviniszta, majd rasszista gondolatokat, bár nem tudom, egy buzi egyáltalán lehet-e hímsoviniszta. Vállalom, mert most dulifuli vagyok, és mindenkit leszarok.

Meg is van erre minden okom, mivel a két legutóbb írt bejegyzéseim tartalma gyakorlatilag sztornó. Akár ki is törölhetném őket, de ha már annyi időt pocsékoltam el a megírásukkal, nem dobom őket a szemétbe. Kár volt megszólalnom. Ha hallgattam volna, talán most nincs ez a helyzet, hiszen eddigi életemben megfigyeltem, hogy a Sors baromira szeret direkt mindent fordítva csinálni, mint ahogy én azt megjósolom, csak hogy ne legyen igazam. Tudom, ez nagyon irracionálisan hangzik, de valahol mégis elhiszem, hogy létezik egy ilyen mechanizmus, miközben a józan eszemmel tudom, hogy nem létezhet. Persze mindegy is, mert most mégis bejött.

Megírtam a — kivételesen — rendkívül optimista bejegyzésemet, a terveimet, az álmaimat, a vágyaimat, ergo elszóltam magam, az azóta eltelt egy hétben ugyanis mindegyik összeomlott. Se ruhatár, se színház, se plafonig csempe, se semmi. Hogy mi történt? Áááá, semmi. Csak azóta kiderült, hogy az egyik egyéni vállalkozónk bezárja a büféjét, egy oktatós cégünk eladta az eddig általa szerkesztett újság jogait (és ezzel a könyvelési díja is meredeken lezuhant), a ruhaboltosunk bezárja az Europarkban található boltját, a légitársaság fióktelepe meg felmondta velünk a szerződést. Ez az év hátralevő hónapjaira együttesen 4 millió forint kiesést jelent, azaz innentől kezdve többet dolgozom, mint eddig, és ezért kevesebbet keresek mint eddig. Jó kis állapot. Van még egy ingó cég, amit a tulajdonosa el akar adni, és ha ez sikerül neki (és az új tulaj másik könyvelőt keres), az számunkra a totális csődöt fogja jelenteni. Kész, vége. Akkor a fizetésekre nem lesz pénzünk, se gyakorlatilag, se elméletileg (most ugye elméletileg van keret mindenre, de mivel nem kapjuk meg maradéktalanul a könyvelési díjakat...). Fluktuáció persze minden könyvelő cégnél és mindenkor van, de miközben normál esetben jönnek-mennek a partnerek, addig

- egyrészt nálunk csak mennek, de nem jönnek

- másrészt egyszerre mennek el sokan, mert ha csak egyenként tennék, talán még volna esélyünk időben pótolni a kiesést

- harmadrészt ha a bevételünk a 'sok'' vagy a még több' között ingadozna, semmi probléma nem volna, de jelenleg az 'elégséges' és a 'csődközeli' között ingadozik

- meg amikor még nem voltam gép előtt, volt egy negyedrészt is, de azt azóta elfelejtettem.

Szóval szar van, méghozzá jó nagy. No para, csak optimistán! Ez mindig bejön... Na hiszen. De tegnap már megvolt a kiborulás, szóval minden okom megvan a pozitív felfogásra: legalább nem érzem érdemtelenül szerzett vagyonnak a majdani plafonig csempét. Akármi is történik, ha a csapások hatására eldobom magamtól ezt a lehetőséget, soha többé nem érdemlek majd meg egy másikat.

Ez a cég lehet életem nagy dobása, csak előtte gyúrni kel egy kicsit izomra, hogy jó messzire repüljön az a labda.