PaPe bejegyzései

Négy nap pihenés után egész sok tetterővel indultam dolgozni, de mégsem megy annyira. A legszükségesebbeket megcsináltam, ami nem annyira sürgős, az most nekem sem az. Inkább blogot olvasok, bár az sem vidít fel annyira. Meg aztán a linkfalamon sorakozó blogok egyre nagyobb hányada van a temetőben, és a maradék fele is oda való (a frissülésük alapján), de szerencsére az utóbbi években elég sok embert rántottam a szívembe a blogsírból. A barátaim zöme is közülük való.

Kaptam ma üzenetet az IWIW-en egy régi ismerőstől. Nem is annyira régi; még amikor a Rolanddal jártunk, akkor alkottunk egy társaságot. Szép volt, jó volt, de nagyon más jellemű, stílusú emberek vagyunk. Találkozni szeretne, meg tanácsot. Én meg a kölcsönkönyvemet vissza, ezt írtam neki. Meg hogy persze találkozhatunk.

Hívott a sokkal tartozós, hogy akkor most mennyit is kell ÁFÁ-ra fizetni, mert a bankban áll éppen. Mondtam neki, bár én valahogy mindig tudom, mennyi az, amire nincs pénzem. Mostanában egyre kevesebbre nincs (sincs), sőt, ügyvezető létemre a jövedelemmel nem rendelkező páromtól kell kölcsönkérnem. Szégyenszemre.

Le kéne szoknom a cigiről, akkor havi 15-tel többől gazdálkodhatnék. Vagy majdnem annyi maradna, de ez részletkérdés. Szeretek dohányozni, és szánalmas anyagi okoknál többre lenne szükség a leszokáshoz. Mondjuk egy komoly elhatározás, önként, nem kényszerből. Addig meg minden apró kis elváltozástól és szokatlannak minősíthető testi megfigyeléstől rákot vizionálok magamnak...de a hipochondriát már megszoktam.

Reggel a Thököly-Hungária sarkon egy 17-18 éves kinézetű srác megkérdezte, teccenék-e neki tüzet adni a cigarettájához, mert az öngyújtója tönkrement. Szíven ütött a dolog, és legszívesebben elkértem volna a személyijét, de nem azért, mert ha 18 alatti, akkor nem adok neki tüzet, hanem hogy megtudjam, az apja lehetnék-e valóban, vagy csak szándékosan akart az önérzetembe tiporni.

Délelőtt spontán a falhoz álltam, és azt vettem észre, hogy a derekam meg a lapockám versus a hátam közepe közül mindig csak az egyik érintette a tapétát. Nagyon csak az egyik. Ha azt akartam, hogy meg a hátam közepe érintse, akkor fektetett U-betű lettem, és ez is ijesztő. Valamit csinálni kéne, de a partvisnyél már veszett fejsze nyele, a gyógytorna meg nem kompatibilis az íróasztalommal. Persze el tudnék képzelni íróasztalon végzett tornagyakorlatokat, de ahhoz túl sok az illetéktelen az irodában, és viszonylag kevés közülük a párom.

Hívott ma a volt főnököm is, hogy kéne neki pénz, méghozzá holnapra. 65 ezer forint, mert vízszerelők jönnek, blabla. Nekem is kéne, kedves, de én beérném már egy tízezressel is, az elég lenne a hétre. Meg aztán ÉN már hónapok óta szeretném kihívni a vízszerelőt, mielőtt eláztatok 6 családot meg egy kozmetikust. De tessék, tessék, csak Ön után. Önnek ez jár, nekem meg maximum a szám. Kapott százezret, annyi futotta. Már csak 95 meg a közös költség (45), és a maradékra máris rávethetjük magunkat. Nem sokáig lenne elég, ha csak annyiból kellene megélnem...

Nincs most olyan jó kedvem. Szar az idő, nyomott a hangulatom. Nincs semmi bajom igazán, és ezt az időt is jobban szeretem, mint a meleget, de lehet, hogy mostanra már kicsit sok. Ketten vagyunk a titkárnővel (a többiek szabin), az meg boldogtalan, kisírt szemű. Ragadós az ilyen ilyenkor. Ha rákos lenne az egyik családtagom, talán én is kisírt szemű lennék, talán nem. Szerintem inkább utóbbi, elvégre már négyet temettem rákkal, és még csak 32 leszek, van már benne rutinom. Lassan már a tükörben is meglátom a halált az arcomon, ahogy azokén is meglátszott az utolsó napokon. Beesett, üres szemek, vékony szálú, kócos haj, aszott ajkak... Így megy ez, az élet meg megy tovább, úgy-ahogy. Lassan olyan leszek, mint egy kőszikla.

Most nem kéne Annie Lennoxot hallgatni talán, legalábbis nem ilyeneket meg ilyeneket. De ilyeneket sem.

Amíg két napig nem dolgoztam, valaki ült a gépemnél, csak nem tudom, minek. Egyből észreveszem, mert a tollaimon rajta voltak a kupakok, az meg nekem nem szokásom, kivéve, ha kiszáradnának. De a Firefoxról előbb tudom, hiszen a gyakran használt oldalak közül a nagyja elszublimált. Minden előzmény megtekintése: csak a mai. Eltököltem vagy 40 percet a nyomozással a nyomozó után, de sikertelenül. Kíváncsi vagyok, aki amit talált, azzal mikor fog élni vagy visszaélni. Mondjuk sokat nem találhatott, mert semmi olyan nincs a gépemen, maximum a blogom, mint gyakran látogatott oldal, de az éppen elég. Pedig pár faszos kép jól jönne néha idebe'. Mindegy, egyszer minden dal véget ér, az enyém is véget fog, azután már máshogy énekelek, csak még azt nem tudom, hogyan....
Vagy csak paranoiás hipochonder vagyok, és senki nem is volt itt. Vagy itt volt, de nem azért, csak valami fontos miatt, és szerdán én magam töröltem ki minden előzményt, nehogy amíg nem vagyok, valaki azért ideüljön és találjon is ezt-azt, csak éppen nem emlékszem az egészre, mert egy nagyon kimerült paranoiás hipochonder voltam. Csökkenti a valószínűségét, hogy nem szoktam kitörölni az előzményeket, főleg nem mindet, mert akkor később csak a kényelmetlenség van. Sőt, most már biztos is vagyok benne, hogy nem én voltam, ergo két lehetőség van: valaki nyomozott utánam, vagy valami bágátel.

PaPe-t kellene folytatni, mert ő vicces, és nevetek is a megfogalmazásain sokat. Azt írta egyszer, hogy rájött, mégis inkább a magyart szereti az idegen nyelvek helyett, mert azt olyan jól lehet csavargatni. Bezony. Ennek mindig örülök, de biztosan csak azért, mert egy elfogult, autoriter, sovinisztafasisztanáci fidesznyik vagyok, akinek nem mindig az idegen a szép meg a jó. Ez van.

Olvasok inkább tovább. Meg dolgozom is, tessék-lássék.

Az utóbbi időszak megint elég érdekesre sikeredett... vagyis hát másnak talán nem olyan érdekes, de az a biztos, hogy leírom, aztán majd mindenki eldönti magának.

Sajnos egyre-másra fedezek fel magamon amolyan kedvetlenségi tüneteket, és nem tudom, hogyan lehetne kezelni őket. Alig-alig van kedvem bármihez is, de ha mégis megsuhint valami kis tennivágyás-hangulat, mire tényleg nekifognék a dolognak, már huss, el is szállt az egész. Percnyi időintervallumokról beszélünk, ezt hozzátenném. Aztán fél órán keresztül csak vagyok, majd újra kedvet kapok valamihez, amit aztán megint el sem kezdek. Kóros. Ilyen hangulatban tengődöm, és bármit csinálok, csak azért teszem, mert muszáj megtennem. Dolgozni sincs kedvem, edzeni sincs, játszani sincs (de még csak egy újabb játék feltelepítésének ötlete sem dob fel), vagy ha mégis, csak valami rövid és primkó gagyiságot kattintgatok, filmet nézni sincs, háztartást vezetni sincs, meg tényleg szinte semmihez. Persze nem ülök enerváltan az üres szobában, mert végtére is mindig elfoglalom magam (játszom is, filmet is nézek, főzök-mosok, gombot varrok), csak éppen más a hozzáállásom a létezéshez, mint korábban. Szóval annyira azért nem durva a helyzet, nem kell megijedni, inkább csak egy picit most nem találom a helyem.

Az egyik feltételezett ok, ami a háttérben állhat, az a meleg, amivel csak az hibádzik, hogy olyan most nincs (mármint kánikula), szóval szerintem nem ez lehet a probléma. Amikor a légzés is nehezemre esik, akkor persze, hogy nem csinálok semmi hasznosat, de az érthető is, szerintem. Nem ezen nyavajgok.

A másik lehetséges ok a fáradtság. Ez persze nálam örökös téma, ezért már egész jól hozzászoktam, de talán most megütött egy olyan szintet, ami már felhívja magára a figyelmemet. Az rendszeres későn fekvés és a minden eddiginél nagyobb stressz elég szépen leszívja az energiámat. Régebben ezt egy kiadós alvással kipihentem, aztán kipattantam az ágyból, és tetterővel telten vágtam neki az aznapnak, most viszont ólmos-ragacsos ballasztként húz vissza, és megkeseríti minden pillanatomat. Éjjel ugyan alszom (mint akit agyonütöttek), de reggel akkor is felébredek a szokott időben, ha nem kéne. Már kitaláltam mindenféle trükköket, hátha be tudom csapni magam. Ha tehetem, direkt jó sokáig fennmaradok, hogy majd másnap akkor tovább is alszom, de aztán mégsem, és csak még álmosabbnak érzem magam, mint egyébként tenném. Aztán direkt nem hagyom magamon az órámat (egyébként órával alszom), hogy reggel, amikor ébredezik a tudatom, hiába érezzem az idő meghatározásának szükségességét, túl sokat kelljen hozzá erőfeszítenem, és inkább letegyek róla. Ez alkalmasint még működni is szokott. Vagy van olyan módszerem is, hogy beállítva hagyom az ébresztőmet, mert megfigyeltem, hogy a legjobban akkor tudok aludni, amikor felkelni kéne, azaz az ébresztő lenyomása és a tényleges, önkéntelen ébredés közötti percekben. Ez azonban csak akkor válik be, amikor dolgoznom kell menni, hétvégén sajnos nem... Ennek ellenére tegnapelőtt direkt sokáig ébren voltam (ja, most szabadságon vagyok), ÉS beállítva hagytam az ébresztőt, de a kombinált módszer ellenére is fenn voltam már 7 órakor, majd az egész napot végigkornyadoztam. Azt hiszem, ez a valódi stressz következménye. Azért írom, hogy valódi, mert manapság ugyanúgy szokás minden apró kis bosszúságra rámondani, hogy stressz, mint ahogy a neveletlen gyerekeket is szokás hiperaktívnak nevezni (pedig egy-két, jó időben elhelyezett pofon ki is gyógyítaná őket belőle). Idegeskedés, emésztési problémák, ingerültség, fáradtság, kedvtelenség, céltalanság, stb., stb., ez valódi stressz, és a kiváltó oka is alapos (de azt majd mindjárt). Az alvásról még annyit, hogy jó módszernek látszott a hétvégi durmolás a délutáni órákban, de azt vagy nem lehet, mert Ricsi nem engedi, vagy csak arra jó, hogy éjjel még inkább kukorékoljak miatta, aztán még jobban ne tudjak kikelni az ágyból, amikor kellene. Persze van olyan, amikor bejön, de előre sosem tudni.

A harmadik és legvalószerűbb ok a pénztelenség. Na, az tudom, hogy megvisel, mert minden nap érzem, átélem. Kicsit fárasztó állandóan az ügyfeleket várni és a bankszámlát figyelni, de a legcsüggesztőbb a mozdulatlan bankegyenlegre ocsúdni a netbankot vizslatva. Ügyfelek jönnek és mennek (tönkre), és a bevételeink viszonylag fixek is (a kiszámlázottak), de az utóbbi három hónapban valahogy mégis beütött a krach. Egyszerűen kevesebb pénzből tudunk gazdálkodni, mint amennyit el kellene költenünk, amiből két dolog következik: vannak dolgok, amivel csúszunk, és nekünk, tulajdonosoknak nem marad a végén szinte semmi. Csak annyit veszünk ki, amennyi az éhhalál és a szolgáltatások kikapcsolásának elkerüléséhez kell. Ez kérem botrányos. Az alkalmazottak persze megkapják a jussukat, ahogy a cég megvásárlásának részleteit is szépen fizetjük, de az előző hónapban az ÁFÁ-t nem tudtuk maradéktalanul befizetni, aztán a közös költséget toltuk el két héttel, és most is tartozunk kétszázezer forinttal (ide-oda). Hozzátenném, hogy nekünk meg 4 millióval lógnak... Hátrálni egyszerűen nincsen hova, mert minden tartaléklángon ég, és ezen túl bármilyen megszorítás súlyos, nehezen orvosolható, talán hosszú távú következményekkel járna. Válságmenedzselünk tehát, és megpróbálunk (a társammal) abból kijönni, ami nekünk jut. Ez azt jelenti, hogy a magánéletben is válságmenedzselünk: sakkozunk a számlákkal, az alsóbb polcokról vásárolunk, a szórakozásra és 'luxusra' költött pénzeket jelentéktelenre redukáljuk, mindeközben pedig folyamatosan reménykedünk abban, hogy befut valami kis extra zsozsó. Az extra alatt nem arra gondolok, hogy potya, hanem olyanra, amiért már hónapokkal korábban megdolgoztunk, csak nem számítottunk a renitens ügyfél váratlan tartozásrendezésére. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy felszaporodott a "nincs pénzem" kezdetű és tartalmú mondatok száma, valamint a lemondó sóhaj. Mivel ez a téma még év végéig napirenden lesz, nem is firtatom tovább, mert úgyis fogok még vele foglalkozni.

Szóval a pénztelenség az alapok, abból következik a stressz, abból pedig a többi tünet, Mindenesetre az látszik, hogy ha viszont valaminek végre nekifogok, akkor azt csinálom is, lásd jelen bejegyzést, ami már elég terjedelmes, és a lényeget még csak el sem kezdtem részletezni. Mert ugye mi az a sok érdekes, ami a héten történt?

Először is kedden Budapesten járt Defalla, és ennek örömére páran összecsődültünk (ha lehet ilyet páran is) a Café&-ben. Ott volt ugye Defalla, Defalla kedves ismerőse, Ricsim, Kevin meg a magamat utoljára is. Eleinte hallgattuk Defalla élettörténetének apró részleteit, aztán beszélgetésbe mentünk át (meg részegedésbe, mivel meg kellett innom négy páleszt is), majd megérkezett Kevin is, amikor meg nekünk már mennünk kellett. Másnap nagyon észnél kellett lennem, ezért korán akartam lefeküdni és józanul. A találkozó jó volt, sajnáltam, hogy korán távoznunk kellett, és hogy végig az időn stresszeltem magamban, de vigasztal a tudat, hogy úgyis lesznek még ilyenek.

A szerda aztán nagyon durva volt. Határidős nap egy csomó utolsó pillanatra kényszerült melóval és extra zaklatással, plusz két tárgyalással a leendő ügyfelekkel. Borzalmasan kimerültem a nap végére, de lett két új ügyfelünk, nekem még egy munkám (kb. heti egy nap), meg havi 200k HUF+. Utóbbi elég komoly gyógyír a korábban taglalt problémákra (juppí, lassan talán rendes fizetésem is lesz?), viszont a kimerültségtől még csak örülni sem tudtam neki. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve bejelentettem, hogy akkor én most két napig szabin leszek, és otthagytam csapot-papot. Elvileg mindennel készen lettem, ma viszont eszembe jutott, hogy két dolgot elfelejtettem, amit éppen erre a két munkanapra ígértem egyes ügyfeleknek. Blama, de talán megértik, így nyáron... A csajok egyébként is figyelmeztettek, hogy legalább két éve nem voltam egy-két napnál hosszabb szabadságon (minden két...), és hogy ebből bajom lehet, hát most törlesztek egy kicsit a szabadság-munka aránytalanságból. Hatkor tehát felálltam az asztalomtól, és már nyargaltam is újra a Café&-be (úgy, zakóban, ingben, nyakkendőben), mert most meg Tamás blogger és Pape várt rám, de Ricsi és Kevin is emelték az est fényét. Ismét hamar eljöttem, de most azért, mert már kifolyni készült a szemem.

Szemfülesek egyébként jogosan állapíthatják meg, hogy az imént még a pénztelenségen nyavalyogtam, aztán lelkesen mesélem, miként 'kocsmáztam' egymás után két nap is. Nos, a megfigyelés és a kimondatlan feddés jogos lenne, ha kedden nem Defalla finanszírozta volna a belém szuszakolt szeszeket (amit ezúton is köszönök), másnap pedig nem Ricsi törlesztette volna vissza a korábbi 'meghívást'. Mondom én, hogy válságmenedzselés... Azóta meg szabadságon vagyok, és próbálok legalább pihenni.

De most meg mennem kell, mert kezdődik a Xanax Extra a Rádiópinken, a párommal és a barátaimmal, meg má' egyébként is sokat írtam (kivételesen). A felét persze kihagytam, de hát legyen elég ennyi. (Csak olyan befejezetlennek érzem...)