Peter Gabriel bejegyzései

Direktbe zenéről ritkán szoktam írni, mert nem követem nyomon az új dalokat és trendeket, így sokaknak úgy sem tudnék újat mutatni, az én popzenei ízlésemnek meg a mostanában sikeres együttesek és előadók csak nagy ritkán felelnek meg, szóval mondható, hogy baromi maradi vagyok.

Meg (bár ezt már lehet, hogy írtam) a zene terén is úgy mozgok, mint a macskám a világban: amit már ismer, ott otthonosan, fesztelenül flangál, és csak óvatos felderítéssel mer újabb területeket ehhez a biztonságos zónához csatolni (de a törekvés mindig megvan benne). Én is leginkább csak azokat a dalokat és előadókat hallgatom ronggyá, amiket ismerek, szeretek, és csak nagy ritkán veszem rá magam arra, hogy valami új után nézzek. Szerencsére a 'kockázat' nagyját csökkenti, hogy a párom igazi popzenei lexikon, és alkalmanként olyan dalokat javasol nekem, amikről sejti, hogy be fognak jönni. Egy ideig — valami érthetetlen okból kifolyólag — tiltakozom ellenük, de ha kitartó az ostrom, beadom a derekam, és a végén persze mégis megnézem/meghallgatom őket, és jól járok...

...ahogy az most is történt. Semmi lexikon, semmi Wikipédia, diszkográfia, az nem az én műfajom, csak a dal, ami megtetszett. Ez az én műfajom.

Az első 1,5 percben én is csak vártam, hogy mikor jön végre valami jó a lityi-lötyi helyett, de amikor felcsendült a refrén, igazat adtam Ricsinek, mert a srác hangja tényleg olyan, mint Stingé és/vagy Peter Gabrielé (utóbbi nekem nagyon nagy kedvenc). Én azt mondanám, hogy "és", mert szerintem 70% Sting, 30% Peter Gabriel. A klip is inkább az utóbbi '80-as évekbeli videóit idézi, ahogy ez a másik is:

Eddig jutottam a felderítésben, de biztosan próbálkozom még. Azoktól már megkíméllek benneteket...

Közkívánatra a ballaszt-bejegyzés újabb epizódja következik. A végén még tényleg sorozat lesz belőle, mármint hosszú sorozat, mivel már most is az, csak még nem olyan hosszú. Érted...De előtte még néhány szóban megemlékeznék a hétről, hiszen egy csomó izgalmas dolog történt. Na jó, valójában csak kettő.

Az egyik az, hogy a múlt heti picsogás után teleszívtam a tüdőmet, és nekiláttam felszámolni az elmaradásaimat, amíg a lendület tartott. Felhívtam például az ELMŰ-t, hogy mé' követelnek rajtam egy 3 évvel ezelőtti tartozást, ami ráadásul nem is tartozás. Mondta a diszpécser, hogy faxoljam le a csekket a felszólításra biggyesztve, aztán megnézik. Pipa..mint én két nap múlva, amikor jött egy felszólítás, hogy most már aztán fizessek, mert kikapcsolják az áramot. A levél persze korábbra volt keltezve, de azért nem bosszantó? Másrészt meg felhívtam a vízórásokat is, akik tegnap meg is csinálták a cserét, de valami olyan zajjal és pusztítás-hanggal, hogy azt hittem, több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak. Ezzel még van egy feladatom: kitölteni egy nyomtatványt, kitöltetni a közösképviselővel is, aztán postára adni.

A másik izgalmasság meg az, hogy amikor így — a lendület erejéig — elintézek bizonyos dolgokat, akkor az Univerzum kényes egyensúlya miatt a másik oldalon egy csomó bosszantó dolog történik. Például a vízórások tevékenysége, vagy az internetem szarakodása. Egyik napról a másikra olyan lassú lett a Firefox, hogy néhány órányi használat után a fejemet fogtam. Mondom, ez tarthatatlan, ezért letöltöttem az Internet Explorer 8-at (elvégre régebben is IE-t használtam), de azzal is egy csomó gond akadt. A Facebookon azt javasolták, hogy inkább a Google Chrome-ot használjam, úgyhogy végül ráálltam. Ez tényleg tök gyors, de nem tökéletes, ráadásul a gép kikapcsolása után újra kell telepíteni, mert nem indul el magától. Remélem ezt is abbahagyja.

Na, de jöjjenek inkább gyerekkorom jellemző klipjei, most ráadásul tematikusan.

Az elsőt a sorozat első részében már emlegettem, csak akkor nem akartam annyi videót összehalmozni. De ami késik nem múlik, és most mindenki láthatja, mi az, amit gyerek fejjel még lerajzolni is megpróbáltam. Igen, annyira tetszett.

A második videó szintén megihletett, és nyilván fontos szerepet játszott abban, hogy 20 évvel később beleszerelmesedtem Peter Gabriel zenéjébe. Igaz, a Sledgehammer még a korai korszakának termése, hiszen azóta megjárta Afrikát, a Béke Embere lett (ha minden igaz), és a későbbi dalai már inkább a világzene kategóriájába tartoznak. Ez a videó nem mellesleg az MTV minden idők legjobb animált klipje 'kitüntetést' is elnyerte. (Nekem a bontott csirkék tánca a kedvencem...)

A harmadik dal még mindig a '80-as évek termése, bár annak már a végén járunk. Az együttes másik remek száma a Shout volt, de azt most kihagyom, a klipje megvalósítása egyébként sem illik bele ebbe a vonulatba — ha esetleg valakinek feltűnt, hogy az eddigi dalok mindegyikének kissé elborult és egyben korához képest szokatlan a megvalósítása. Külön vicces, hogy az együttes egyik tagja éppen úgy mozog gitározás közben mint Robert Palmer híres egyforma női.

Végül egy negyedik dalt is berakok, mert azt nem lehet kihagyni. Kicsit ugyan későbbi, azaz már a '90-es években készült, de extrém beteg, ijesztő és nyomasztó.

...izgalmas dolgok történtek velem. Normál körülmények között ilyenkor a telefonom ébresztőjére ébredek, majd miután azt lenyomom, nyomban vissza is alszom, ma azonban...

...valami szórakozóhelyre mentem, és talán a Ricsi is ott volt velem. Egy nagy tömegben nyomultunk egy sötét aluljáróban, ami már vagy maga a szórakozóhely volt, vagy csak egy kivilágítatlan metróállomás. Esetleg egy kivilágítatlan metróállomás, ami szórakozóhelynek volt kialakítva — nem tudom, — de az biztos, hogy tök sokan voltak, és ment a lökdösődés. Amikor valaki erőteljesen nekem jött, reflex-szerűen odakaptam az övtáskámhoz (ahol a pénztárcámat hordom), és nyomban láttam, hogy hiányzik belőle a buksza. Egy fiatal srác kezében volt, én pedig rögtön utána kaptam, és visszaszereztem azt, mielőtt még meglépett volna vele. Nem emlékszem, hogy konfliktus lett volna belőle, bár én nyilván nem örültem. Kicsivel később hasonló szituáció esett meg, és még az is lehet, hogy ugyanazzal a sráccal. A pénztárcám ismét megmaradt, de nekem valamiért menekülnöm kellett. A sötét épületből kiszaladtam a szabadba, ahol még nappal volt.

Hegyoldal, parkosított emelkedő, éppen zöldellni kezdő fák, a földből előbújó sziklák, én pedig megfelelő búvóhelyet kerestem magamnak, hogy az üldözőimet lerázhassam. Már nem emlékszem, hogy mi mögé bújtam, csak arra, hogy nagyon lassan futottam (valamiért nem bírtam gyorsabban), de aztán mégis megúsztam a verést vagy talán valami még rosszabbat. Nem PC, de nem hallgathatom el, hogy öt fiatal cigánygyerek volt a nyomomban. Miután a veszély elmúlt, azon kaptam magam, hogy közben beesteledett, én pedig ezúttal a Ricsi pénztárcáját kerestem az avarban.

A Ricsi már rég nem volt ott (talán eredetileg sem), de azt tudtam, hogy elvesztette a tárcáját, esetleg az övét is ellopták. Aggódtam, hogy szegénynek most minden iratát megint be kell szereznie, és dühös voltam azokra a ganékra, akik ebből élnek, és akik sokkal nagyobb kárt okoznak áldozataiknak, mint azt gondolnák. Valahol továbbra is a nyomomban voltak, de a részeg fiatalokkal teli park sötétje engem is elrejtett, nyugodtan keresgélhettem tehát. Hamarosan találtam is egy tárcát, ami a Ricsiére emlékeztetett, de nem volt benne semmi. Rögtön ezután találtam egy másikat, ami csupa aprópénzzel volt tele, de valami eszméletlen sokkal. Alig bírtam zsebembe tömni az érméket. Tovább keresgélve egy harmadik is a kezembe akadt, ebben viszont csak ezresek és régi, zöld 200-asok voltak, utána viszont találtam egy összegumizott pénzköteget is a száraz falevelek közé rejtve. Széttúrtam az avart, és egy csomó pénztárcát, és összegumizott pénzköteget vettem észre.

Áhá! Szóval ide hozzák a meglopott áldozatok holmiját, amíg a lebukás veszélye el nem múlik! Hogy fognak majd nézni, amikor a sok orzott vagyonnak a hűlt helyét találják csak.

Ezzel leléptem. Nem emlékszem már, milyen helyeken kavirnyáztam, és milyen járművekkel, de tudom, hogy nagy távolságot tettem meg. Talán a pia, talán valami drog hatása lehetett...arra viszont emlékszem, hogy a nagybácsim lakásában járok. Igazából nem az övé volt, de én mégis tudtam, hogy ez az övé. Még az sem tűnt fel, hogy kertes háza van, miközben társasházban kellene laknia, ahogy az sem, hogy éppen akkor halt meg, kicsivel az érkezésem előtt. Az ő természetes állapota az, hogy halott, ha mégis él, az csak valami furcsa kavar következménye lehet. A szállítók el is vitték a testét, nekem pedig valami papírt kellett szereznem a közeli hullaházból. Betettem a kaput (ami valamiért nagyon hasonlított annak a háznak a kapujához, ahol kb. 5 éves koromig éltem), majd elindultam az utcán a cél felé. Gondos épületek, rendes kertek előtt sétáltam végig, a járda melletti kis kertecskéjük is frissen volt felásva.

Hogy a halottasházba hogyan kerültem, nem tudom, de az biztos, hogy sikeresen odaértem. Amikor kinyitottam a megfelelő ajtót, egy fehér falú folyosóra jutottam. Kis helyiség volt, neonfénnyel megvilágítva, a túlsó végében egy újabb ajtóval. Már érezni kezdtem a formalin szagát, és a vérnyomásom is érezhetően megemelkedett, ahogy a következő ajtóhoz sétáltam. Azt kinyitva szerencsére csak egy, az előzőhöz hasonló helyiségbe jutottam, majd még egybe, és még egybe. Teljes dísztelenség, csak a fehér falak, a modern fémkilincsek és a tudat, hogy minden lépéssel egyre közelebb kerülök valami igazán rémisztő dologhoz. Aztán egy olyan szobába jutottam, ahonnan balra is nyílt egy beugró (toalett), a szemközti ajtón pedig a "Kórbonctan" felirat díszelgett. Torkomban dobogó szívvel nyomtam le a kilincset, de még mindig semmi szörnyűség nem fogadott, csak az előzőekhez hasonló helyiségek, és lefelé vezető lépcsősorok. Az utolsó lépcső alján egy orvosi eszközökkel, krómozott csapokkal és az emberi testeket ábrázoló makettekkel teli szoba, és egy ajtó egy újabb felirattal: "Hullaház". Ennek is lenyomtam a kilincsét, és amikor kinyitottam az ajtót, a túloldalán valami szörnyű látvány fogadott: egy vörös fénnyel megvilágított helyiség, amiben egy véres masszává trancsírozott testet áll körül vagy egy tucatnyi fehér köpenyes, maszkos orvos, plexi szemüvegben, zöldes hajfogóval, és mintha mind egyszerre végezne rajta boncolást. Nem számítottam sokkal jobbra, de ez annak ellenére is szörnyű volt, hogy ezen a helyen ez a természetes: egy vezető orvos patológus-hallgatóknak tart gyakorlatot. Az éppen fennhangon beszélő nő felém fordult, és miközben biccentett, hogy rögtön jön, egy pillanatra sem vette ki a kezeit a néhai férfi fénylően lucskos mellkasából. Gyorsan becsuktam az ajtót, és fel-alá sétálgatva vártam, hogy kijöjjenek.

Lassan el is kezdtek szivárogni bentről a fiatalok. Vidáman beszélgettek, megtárgyalták a látottakat, közben pedig jóízűeket nevettek, és még az sem zavarta őket, hogy a ruhájukat vér borította. Aztán kijött az oktató nő is, aki egy nejlonba csomagolt papírt fogott a halottszutykos gumikesztyűs kezében; ezért jöttem. Nem tudom, mi volt az, csak arra emlékszem, hogy a nő felháborodottan mondta, hogy nem adhatja azt oda nekem, mert nem fertőtlenítettem a kezem, és különben is, hogy lehetek ilyen felelőtlen, hogy így bejövök ide. Rémülten tekintettem körbe, minden olyan ponton végigfuttatva a kezem, amit boncolás után fogdoshattak össze, és amit én most puszta kézzel fogtam meg, majd elindultam kezet mosni. Közben a nő kisétált, és csatlakozott a hallgatók csivitelő társaságához.

Míg magamra maradtam, nem bírtam megállni, hogy bemenjek a helyiségbe, ahonnan a hallgatók kijöttek. A filmekben is mindig mindenki ilyen kíváncsi... Odabent most senki nem volt, csak a vörös fény és a lepedőkkel letakart holttestek. Az asztalon, ahol a boncolást végezték még mindig ott feküdt az a valami, ami az alanyból maradt: égnek meredő, vérmocskos bordák és öles húscafatok. Ahogy oldalra tekintettem, észrevettem, hogy a lépcsőn, ahol én is állok egy újabb tetemdarab hever. Egy gerincoszlop néhány bordával, ami úgy nézett ki, mintha nemrég lefaragták volna róla az összes húst, és csak odavetették volna a lépcsőfokokra. Undorodva és kissé rémülten fordultam ki a szobából, és sietve elindultam kifelé az épületből is.

A makettekkel és eszközökkel teli helyiségből kilépve máris részese lehettem annak a beteg orgiának, aminek a hangjait már eddig is hallhattam. Abban még semmi különös nincs, hogy egyetemi hallgatók partizgatnak kicsit, sőt talán még abban sincs, hogy ezt az oktatásuk helyszínén, esetünkben egy hullaházban teszik. Az viszont már mondhatni szokatlan, hogy a boncolás után át sem öltöztek. A köpenyük csurom véres volt, és a műanyag poharaikat is trutymós, gumikesztyűs kézzel fogták meg és emelték a szájukhoz. Mintha mi sem volna természetesebb ennél, mintha mindig is ehhez szoktak volna. Némelyiküknek az arca is véres volt, ahogy véletlenül hozzáérhetett, de ez sem zavarta őt, és úgy tűnik, az is csak nekem okozott megrökönyödést, hogy a tanárnőjük fején egy frissen lecsupaszított emberi medencecsont ékeskedett, mint valami korona. Így bulizott együtt a hallgatóival, a vér pedig közben diszkréten csordogált végig az arcán. Nekem ez már sok volt.

Sietve elhagytam az épületet, kezemben a papírral, amiért jöttem, és arra indultam el, amerről jöttem. Séta közben beleolvasgattam a papírba, és ekkor vettem észre, hogy az nem is boncolási jegyzőkönyv, hanem egy hatósági engedély a közeli állattemetőként használt földek exhumálására, merthogy autópálya fog épülni a helyükön. Autópálya, itt? — kérdeztem magamban, és amikor körülnéztem, hogy hol lehet majd a nyomvonala, megakadt a szemem a takaros kis házak járda melletti, frissen felásott földhalmain. Rothadó kutyapofák és szőrös bordacsontok bújtak elő a földből amerre csak néztem...

... basszus, Ricsi, megint elaludtunk! Keljél fölfele légyszíves...

A fenti cím nem az ismert márka akar lenni, hanem egy igen durva káromkodás rövidítése, ami az imént csúszott ki a számom, amikor az elég hosszúra sikeredett beszámolóm második része karbantartás miatt elszállt. Mivel még egyszer nem vagyok hajlandó bepötyögni, ezért csak holnap olvashatjátok a társaságról szóló részt. Addig is belinkelek egy újabb Peter Gabriel számot, ami az egyik kedvencem, és amivel most az igen elbaszott kedvemet javítgatni igyekszem. 

Tegnap éppen a konditerem felé tartottam, amikor a gondolataimból feltekintve, a fülemben szóló zene dúdolását egy pillanatra megszakítva az egyik falon megpillantottam egy plakátot: Gwen Stefani 2007.10.19. 20:00

A 'hölgy' zenéjét nem szeretem (csak nagyon kevés '90 utáni számot kedvelek meg), magamban egyébként is csak otthonkás kurvának hívom, mivel a hajdani No doubt szám klipjében egy ilyen ruhában szerepelt. Azt a számot egyébként is utálom (Don't speak), mert anno a csapból is az folyt. Hónapokig vezette a toplistákat, ezért minden zenei tévé- és rádióadón folyamatosan ezt nyomták, ez pedig nálam a totális megutálást eredményezi (asszem abban az időben volt Faithless Insomniája a második, de az ilyesmit Gus jobban tudja). Viszont amikor a plakáton megakadt a szemem, abban a másodpercben eszembe villant, hogy a Rolcsinak most lesz a születésnapja és, hogy mennyire örülne, ha egy koncertjegyet kapna ajándékba .

Alig bírtam kivárni a kondizás végét, rohantam haza, hogy a neten utánajárjak, hol lehet jegyet venni, és persze, hogy mennyibe kerül. Felírtam a jegyiroda számát, címét, az árat pedig megjegyeztem. Mondjuk meglep, hogy holmi otthonkás kurva koncertjére csak kicsit olcsóbb a belépő, mint 2 éve Phil Collins fellépésére, de hát manapság erre van kereslet... Reggel a 9 órát kellett kiböjtölnöm, majd jó pár sikertelen telefonhívás után megnyugtattak, hogy van még rá jegy. Közben rácsörögtem a kedvesemre, hogy ugye a hét végén semmi dolga, mondanom sem kell, hogy rögtön gyanút fogott, de lecsillapítottam. Délután aztán előbb eljöttem bentről (nálunk rugalmas a hozzáállás, ha valakinek dolga van, nyugodtan elintézheti, csak a munka legyen kész), aztán elindultam jegyet venni.

Olyan környékre kellett mennem, ahol még sosem jártam, és ilyenkor mindig kissé bizonytalan vagyok. Mivel sem a telefonszám, sem a cím nem volt már nálam, az 5 óra felé közelítva egyre kétségbeesetten rohangáltam föl-le az utcában, hogy még zárás előtt megtaláljam az irodát. Na igen, ennyi eszem van...

Végül meglett az iroda, ahogy a jegy is, én pedig boldogságban úszva vettem az irányt az Árkád felé, hogy magamnak is vegyek valamit. A Media Marktban célirányosan kutatva megtaláltam annak a Peter Gabriel-koncertnek a DVD-jét, amiből tegnap két klipet is bevágtam, így most már nem vagyok a Youtube-ra kényszerülve. Akkor nézem meg és azt a számot, amikor csak és amelyiket csak akarom. Hazafelé még Orwell: 1984-e sem tudta annyira elcseszni a hangulatom, amennyire egy ilyen könyvtől az várható lett volna, itthon pedig a DVD-t berakva, és Rolcsi holnapi örömére gondolva énekelve és táncolva vasaltam a pólóimat. Tökéletes lett a lelki békém.

Mivel a DVD-n olyan számok is vannak, amiket eddig még nem láttam, elérzékenyülve hallgattam/néztem meg őket. Volt, amelyiknél majdnem sírtam is (olyan a szám). Hiába, amilyen érzéketlen (érzelmetlen) tuskó voltam vagyok, néha olyan szentimentális fasz tudok lenni.

Jobb adni, mint kapni, tartja a közmondás, és ilyenkor érezni igazán, hogy ez mit is jelent. Már alig várom a holnapot, hogy este odaadhassam a szerelmemnek az ajándékát, és lássam, miként örül neki. A nyakamba ugrik? El is sírja magát a boldogságtól? Tudja, hogy kap majd valamit, mert rászóltam, hogy péntek este senkinek sem ér rá, de vajon mire számít? Kicsit önző az ilyen ajándékozás, hiszen az adás aktusával az ő öröméből szeretnék én is részesülni, de azért neki mégis nagyobb lesz a boldogsága, mint nekem.

Legyen már holnap este...

Mivel ez a blog első sorban rólam szól, és csak aztán minden másról, talán az a néhány olvasó, aki olvas, megbocsátja, ha egyik zenei kedvencemről írok néhány sort, és mellesleg néhány felvételével is traktálom őket.

A címből már kiderült, hogy Peter Gabrielről van szó, aki szerintem méltánytalanul ismeretlen az átlag zenei hallgatók körében. (Vagy mégsem olyan ismeretlen?). Talán ez amiatt van, hogy a zenéje és a dalszövegei első hallásra nem olyan könnyen befogadhatók, valamint túl hosszúak a számai ahhoz, hogy a zenei adókon rendszeresen nyomhatnák őket. Pedig a hozzáértők már többször elismerték a munkásságát: számtalan díjat kapott már, méghozzá a legkülönfélébbeket, de ezek közül a 4 Grammy-díj a legbeszédesebb. Mond valakinek valamit az a filmcím, hogy Madárka? Na, annak is ő írta a zenéjét. Ismert és elismert előadókkal dolgozott együtt (mint pl. Sinead O'Connor vagy a U2 némely tagja), videoklipjei egy időben újítóak és szokatlanok voltak (Sledgehammer, Digging in the dirt, Big time), a koncertjei pedig életre szóló vizuális élményt jelentettek bárkinek, aki volt olyan szerencsés, hogy elmehetett akár egyre is. A mai napig aktívan zenél, hamarosan új albuma jelenik meg.

Véleményem szerint a Genesisből való kilépése az egyik legszerencsésebb dolog volt, mert így az Phil Collinssal bővülve fantasztikus számokat alkotott (nagy kedvencem, ahogy Collins is), és nem mellesleg Peter Gabriel ezután korlátok nélkül valósíthatta meg önmagát.

Imádom, szerelmes vagyok a dalaiba, amelyek egyik része elgondolkodtat, másik része fantasztikusan nyugtató hatással van rám, a koncertfelvételei nézése közben pedig már többször éltem át katarzist, ami az orgazmus után a második legjobb érzés a világon.

Azt hittem, már visszavonult, és bánatosan gondoltam arra, hogy a 2003-as magyarországi fellépésén még csak a legismertebb (hajdani listavezető) Sledgehammer című számát ismertem, ezért eszembe sem jutott a koncertre elmenni, de itt-ott azt olvasom, hogy az új albumával újra turnézni fog, így talán még őt is láthatom (ahogy 2 éve Phil Collinshoz is szerencsém volt).

De a seggnyalás helyett jöjjenek a kedvenc felvételeim. Legszívesebben mindet beraknám ide, de mértékletes leszek, két számhoz már így is volt nálam szerencsétek. Az első felvétel a Lay your hands on me, ami zeneileg elsőre biztosan nem jön be senkinek, de érdemes 5 percig nézni/hallgatni, amikor is némi lelki felkészülés után a színpadról bedől a közönség sorai közé, és hagyja, hogy testszörfözzenek vele (és megszabadítsák némi ruházattól). A szám címéből ez persze következik is, de micsoda bátorság és bizalom kell ahhoz, hogy ezt megtegye!

A második szám a 2003-as Growing up turné címadó dala. Gabriel itt már nem túl fiatal, de a hangja semmit nem változott (igazából azon kevesek közé tartozik, akinek a hangja ugyanolyan a stúdiófelvételeken, mint élőben). A hatalmas, vélhetőleg anyaméhet szimbolizáló műanyaggömb fantasztikus ötlet, de ehhez hasonlókat nála gyakran látni a fellépésein. Itt következik:

A harmadik szám ugyanerről a koncertről való. Itt is szokatlan dolgok történnek a színpadon, de nem emiatt adom közre, hanem a (rám) nyugtató hatással levő számainak példájaként.

Van egy angol horror 28 nappal később címmel, aminek a folytatása mostanában megy majd a mozikban (vagy már volt?), ennek meg 28 héttel később a címe. Ez onnan jutott eszembe, hogy éppen 28 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot, és elgondolkodtam, vajon ez a 28 év horror volt-e bárki számára, vagy csak nekem. Ezeken a napokon mindig magamba fordulok, és ahelyett, hogy örömködnék meg poénkodnék, a nap végére jól lehúzom magam. Ma sem volt ez máshogy, na persze a világ sem könnyítette meg a dolgomat.

Reggel nem járt a villamos, először felsővezeték szakadás, aztán baleset miatt, úgyhogy vagy két kilométert kellett gyalogolnom a munkába, bent meg folyamatosan zaklattak a kollégáim a hülye kérdéseikkel, meg az extra kéréseikkel. Hazafelé minden busz elment az orrom előtt, és baromi sokára nem jött egy sem, aztán bérletért kellett tök sokáig sorba állnom, mert egy nő előttem vagy tíz percig traccsolt. A sarki hamburgeresnél megint egy csomót kellett ácsorognom, tekintve, hogy az előttem rendelő pasi az egész családnak akkor rendelte meg a vacsorát. Mindez amellett, hogy baromi bosszantó, el is gondolkodtat. Mennyi időm megy el feleslegesen, rajtam kívül álló okok miatt?

Basszus, 28 évem eltelt, tehát gyakorlatilag az életem (elvileg) legmozgalmasabb, legszabadabb részén túl vagyok. Ami ezután jön, már nem lehet olyan intenzív, és ahogy idősödöm, egyre inkább saját egzisztenciám rabja leszek, az elmúlt éveim során épített korlátok gátolnak majd a szabadságban, és a kor miatt a párkapcsolati esélyeim is egyre csökkennek. Ez a 28 év is úgy telt el, hogy java részét a zsarnok mostohaanyám tette tönkre, aztán cseberből vederbe, a nagymamám istápolására mentek el a legszebb éveim. Soha nem tehettem azt, amit akartam és soha nem lehettem az, ami lenni szerettem volna. Másfél éve élek igazán, de mire belejönnék, és elkezdeném élvezni a dolgot, azon kapom magam, hogy fiatal kölykök között töltöm az időmet, és nem veszem észre, hogy egyre több mindenkinek lehetnékaz apja. Bár korántsem nézek ki 28-nak (legutóbb nem néztek ki belőlem 24-et sem, előtte meg 19-nek gondoltak), azért én tudom, honnan hiányzik már a haj, és mennyivel kevesebbet tudok teljesíteni. Nem is beszélve anyámról, aki egyre gyakrabban jön a 'mikor leszek már nagymama?', és a 'mikor nősülsz már meg, fiam?' kérdésekkel. Most is éppen apám keresett, és azt kérdezte, van-e már barátnőm. De elegem van már ebből is. Ami időt meg élvezhetnék a fiatalságomból, azt várakozással, meg sorban állással cseszem el, de legalábbis olyan felesleges időtöltésekkel, amiket nem én választok.

A másik kérdés pedig, a hogyan tovább témája. Rövid távú terveim persze vannak, meg némi távoli jövőképem is, de az pusztán az anyagiakra vonatkozik (lakás, autó, tudás, stb.). Volt egy lány, akit nagyon szerettem, de elhagyott. Vele már mindenféléket terveztem, ami egy csapásra füstbe ment. Se közös élet, se gyerekek, se semmi. Most pedig egy fiúval járok (mint igazi biszexuális), vele viszont csak a mindennapokba integrált hazugság és a család utáni vágyakozás lehet a jövőm. Mit csináljak? Még visszafordulhatok, de nem tagadhatom meg magam, a páromat pedig szeretem. Sokáig úgy éreztem, hogy ha most meghalnék, akkor is maradna utánam egy csomó dolog, hiszen olyan sok mindent alkottam, és ezrek ismerik a nevemet. Játékot terveztem, rendszeresen szerepeltem a tévében, és egy novellasorozatot írok, ami meg is jelenik nyomtatásban. Amikor ezeket csinálom, valóban azt érzem, hogy nyomot hagyok magam után a világban, de utólag mindig rájövök, hogy ezek csak egy szűk kör szórakozását szolgálják. A kör idősebb tagjai egy idő után kikopnak, és elfelejtenek engem is, az újak meg már nem tudják kihez kötni, amit olvasnak, így aztán mégsem marad utánam olyan dolog, amit a nevemhez lehetne kötni. Minden út Rómába vezet: mit hagyhatok magam után, ami értelmet ad az életemnek, ha nem utódokat? Ahhoz viszont szakítani kéne a jelenlegi életemmel, ÖNMAGAMMAL, és elkezdeni lépéseket tenni az ellenkező nem felé. Megéri? Érdemes belevágni? Boldog lehetek akkor, ha eldobok mindent, ami vagyok, és újra magamra veszem a már részben ledobott a maszkokat?

Nincs is türelmem mindezt végiggondolni, mert úgyis csak belehülyülnék a kétségekbe, előbbre meg nem jutnék. Csak sodródom, sodródom, a homok pedig visszafordíthatatlanul pereg...

Tökre örülök most, mert végre a munkahelyemen is tudok olyan számokat hallgatni, amik nincsenek meg CD-n. Van itt mellettem egy nagy torony CD, amiken az eddig összevásárolt (/szerzett) zenéim vannak, ezeket használom Hajnalkátlanításra, meg hogy az unalmas munkahelyi perceimet feldobjam velük.

Sokáig csak a főnököm gépén volt net, merthogy nekünk az minek a könyveléshez. Aztán az APEH kötelezővé tette az elektronikus adatszolgáltatást, azonban még ekkor is csak egy netkapcsolatunk volt három gépre, így hol nálam volt a net, hol a kolléganőmnél, mikor kinek kellett. 2007. nyarára azonban lehetővé tették nekünk, hogy egyszerre minden gépen, korlátlanul hozzáférjünk a világhálóhoz, sőt, még a gépeinket is lecserélték (ilyen legközelebb csak 2107-ben lesz, úgyhogy meg kell becsülnünk). Az új gépben már hangkártya is van, bár hangfal természetesen nincsen hozzá, végtére mégsem szórakozni járunk ide. Most viszont eszembe jutott a nagy agyammal, hogy nem is kell hangfal, elég, ha a fülhallgatómat bedugom, és máris kész a minidisco. Így is tettem, és most igazán jó kedvvel ülök idebent, mert hallgathatom a nagy kedvenceimet, és olyan számokat keresgethetek munka közben, amiket imádok, de nagyon régen nem hallottam. Ilyen pl. Michael Jackson: Leave me alone (ami az én esetemben is nagyon aktuális), Peter Gabriel: Sledgehammer, Kylie Minogue és Nick Cave duettje vagy az ősi nagy kedvenc, a következő: