Phil Collins bejegyzései

Tegnap délután felhívott a Roland, hogy mikor jöhet el a cuccaiért. Mondtam, hogy bármikor, de kedden és csütörtökön vagyok csak korán otthon (mint eddig). Megállapodtunk, hogy csütörtökön jön, de aztán 5 perc múlva újra hívott, hogy mégis inkább este jönne át, mert csütörtökön dolga van. Már egyébként is hazafelé tartottam, de meglepő módon még nem tört rám a reszketős idegesség.

Itthon tettem-vettem, és a munkába temetkeztem, hogy ne legyen alkalmam a várható találkozással foglalkozni, mert azzal csak kikészítettem volna magam már jó előre. Tudtam, hogy erősnek kell lennem, mert nem lesz könnyű a találkozás. Nyolc előtt jött valamennyivel. Láttam rajta, hogy nagyon ki van, vörös szemek, reszketeg hang. Néztem, ahogy játszik a cicával, hogy enni ad neki (hozott is), és nem nyúlhattam hozzá. Itt mászkált körülöttem, kergette a macsekot, és ami olyan sokáig teljesen természetes volt, az most a 'nem szabad' kategóriába került. Nem sokáig bírtam, ezért kimentem a konyhába rágyújtani, hogy addig is lefoglaljam magam. Ő is utánam jött. "Nem akarok haragban elválni, de..." — kezdte, és nekiláttunk vitatkozni. Kábé ugyanaz, mint eddig, én viszont magamban már megbocsátottam, ezért a harag és  büszkeség nem tudott megkeményíteni eléggé.

Az eszemmel még mindig szinte biztosan tudom, hogy akkor és ott történt valami, hiszen most már táncról is szó esett, de a szívemben már nincs meg ez a biztos tudat. Éreztem, hogy gyengül az ellenállásom, és azt is megállapítottam, hogy ha százszor ismétlünk el egy hazugságot, az egy idő után igazzá válik. Teljesen elbizonytalanodtam, és elkezdtem azt érezni, hogy ebben az esetben valóban én vagyok a rossz, aki ok nélkül dobja ki a másikat. Persze szinte végig rólam volt szó. "Hogy ha már az elején tudtam, hogy ez lesz, miért hagytam, hogy idáig fajuljon?", "Azóta vagyok ilyen, amióta blogírásba kezdtem.", "Az előző bejegyzéssel még meg is aláztam, a blogos haverjaim meg mind azt írták, hogy ők is azt tették volna, amit én", "Ha egy hét alatt kiszerettem belőle, akkor addig sem szerettem", és a többi szólam. Azt is mondta, hogy vasárnap estig még arra is képes lett volna, hogy beismerje, amit nem tett meg, de akkor azt írtam msn-en, hogy már nem szeretem, és emiatt már ennek sem volna értelme. Tudtam, hogy ez is el fog hangzani, bármennyire is szíven ütött.

Nem volt heves veszekedés, még csak nem is lehet veszekedésnek nevezni. Halkan, sírhatnéktól el-elcsukló hanggal futottunk még pár kört, aztán azt mondta, hogy nem tart föl, inkább megy. Ekkor már azt éreztem, tényleg jó lenne, ha mielőbb menne, mert már nagyon ki akart törni belőlem a zokogás, és nem akartam, hogy emiatt visszatáncoljunk. Felöltözött, megpuszilgatta Desirét, megmarkolta a cuccait tartalmazó szatyrokat, nyomott egy gyors puszit az arcomra, aztán kisietett az ajtón. Nem tudtam, mit csináljak. Csak zárjam be gyorsan az ajtót, vagy nézzek utána? Melyik volna a helyes ebben a helyzetben? Féltem, ha meglátom, ahogy a lift előtt áll, és kisírt, vádló tekintettel néz vissza rám, az túlságosan mély nyomot hagyna bennem. Önvédelem. Végül mégis kinéztem, mielőtt bezártam volna az ajtót. Ott állt a lift előtt, háttal, az arca szinte hozzáért az ajtóhoz, de így is jól láttam, hogy vörös a füle és az arca. Nyilván nagyon sírt. Biztosan azt remélte, hogy majd marasztalom, bocsánatot kérek, amiért 'ilyen' voltam, és minden megy tovább a régiben, én pedig mégsem tettem.

Nem tehettem.

Amikor becsuktam az ajtót, az én torok-gombócom is felugrott az agyamig, és megindultak a könnyeim. Az ablakhoz álltam, hátha látom még, ahogy elsétál az utcán, de aztán csipogott egyet a kaputelefon, ami azt jelentette, hogy bejött a kapun. Talán eszébe jutott még valami, talán mégis csak be akarta vallani, amit tett vagy nem tudom. Gyorsan elugrottam az ablaktól, és próbáltam rendbe szedni magam. Bennszakadt a sírás. Zaklatottan tébláboltam, és azt találgattam, hogy mit fogok most tenni, de ehhez persze tudnom kellett volna, hogy ő miért fordult vissza. Néhány pillanaton belül azonban rájöttem, hogy nem jött vissza, csak azt akarta, hogy lenézzek az ablakból, hogy ő meg visszanézhessen rám. Én pedig ezt is elbasztam, és most biztosan tényleg szívtelennek tart. A vita közben is többször is elhangzott, hogy már nem szeretem, és most alá is támasztottam ezt. Látszólag. Így néz ki az, amikor valaki nem szeret valakit?

Kedd estig viszonylag könnyű volt, hiszen még ott voltak nálam a cuccai, és tudtam, hogy el fog értük jönni. De amikor elment, az a bástya is leomlott...és milyen hirtelen. Ez sokat lendített a helyzet felfogásán, ami ugye nálam lassan szokott menni, néha hetekig, hónapokig is eltart. Most viszont tudtam, hogy elment és ezzel tényleg vége. Nincs apelláta.

Pár percig még tébláboltam, vártam, aztán elindultam fürdeni. Sírni már nem tudtam, az bennszakadt a csipogással, és utána sem tért vissza. Cserébe viszont átmentem zombiba. Feküdtem a kádnyi forróvízben, és emésztettem magam. Hogy lehetek ilyen hülye? Hogy engedhettem el? Hogyan vádolhattam és alázhattam meg a páromat, aki nem is tett semmit? Ezek most erősebben pusztították az agysejtjeimet, mint a racionális érvek. Pedig az is ott motoszkált, hogy ha valóban nem történt semmi, és ezt további (korábbi) levelek is alátámasztják, akkor miért nem hozta el azokat? Persze tudom: mert azt írtam és mondtam, hogy már nem szeretem meg, hogy már úgyis késő. Tehát erről is én tehetek. Ha csak önmagában boncolgatnánk egy-egy részletet, alul maradnék, de a sok kis részlet együtt a napnál világosabb. Most viszont napfogyatkozás volt nálam, és vagy fél óra után értettem meg, miért írja Defalla szinte minden kommentje végén, hogy vigyázzak magamra.

Rég nem volt már, hogy öngyilkossági gondolatok törtek volna rám, most viszont elkezdtem ezen morfondírozni. Elvégre kinek hiányoznék? Az anyámnak, aki otthagyott? Az apámnak, akinek csak nyűg voltam a hátán? A barátaimnak, akik már nincsenek? Hiszen a maradékot is most vesztettem el. Az jutott eszembe, ha akkor a forró vízben felvágtam volna az ereimet, és írtam volna egy sms-t a Rolandnak, hogy mit tettem, vajon mekkora esélyem lett volna a túlélésre. Nem nagy. Azért variálgattam magamban a dolgot egy darabig, de aztán kikászálódtam a kihűlt vízből.

Gondoltam, jót tenne, ha megnéznék egy-két részt a Dr. House-ból, hátha az felvidít vagy megríkat végre. Ezt is mindig együtt néztük. Két rész után egészen rendbe jöttem, ráadásul közben el is álmosodtam, ami általában csak ront a lelkiállapotom, de mivel semmi akadálya nem volt, hogy aludjak is — és az alvás viszont sokat javít az állapotomon —kikapcsoltam a tévét, és aludtam.

Ma reggel már sokkal jobb volt. Az érezmi töltöttség java része elmúlt, de azért még elegendő maradt az önsajnálathoz. Viszont újra felerősödött a tudat, hogy az egyetlen ilyen esetben elfogadható dolgot tettem, amikor szakítottam. A nyilvánvalót nem tudta és nem is akarta hitelt érdemlően cáfolni, és ez engem támaszt alá. Aki pedig egyszer (már kétszer) megteszi, többször is... de ebbe most nem megyek bele, majd talán írok egy bejegyzést arról, mit veszítettem és mit nyertem az egésszel. 

Hogy nyertem volna bármit is, azt most nagyon nem érzem, a veszteséget annál inkább. Sokat vesztettem.

Negyedik napja üres a lakás...és egyben tele is. Tele van emlékekkel, amiknek most még nem kellene előjönni, hiszen még csak négy nap telt el. Vagy talán még annyi sem. Máskor is volt, hogy napokig nem láttuk egymást, de akkor hiányzott az egészből a tudat, hogy nem is fogjuk egyhamar, vagy legalább is nem mint egy pár.

Most viszont itt a tudat, és bár még nem fogtam fel a helyzet komolyságát (mindig nagyon lassan esik le a tantusz), itt kering körülöttem, és csak arra vár, hogy lecsapjon rám, hogy a szívembe, agyamba mélyessze karmait, és addig szorítsa, míg zokogásban nem török ki. De még nem, még tartom magam. Nap közben könnyű, mert sok dolog tereli el a figyelmemet, és emberek vesznek körül. De ahogy kilépek az iroda ajtaján, máris ott kőröz felettem a veszteség tudata, a hiányérzet, a gondolat, hogy ma is üres lakásba térek haza. És aztán tényleg. 

Igaz, ma nem voltam edzésen (mert ma nincs edzés), ezért amúgy is előbb értem volna haza, de hétfőn vagy tegnap nem így volt. Amikor beléptem volna az ajtón, vagy a konyhában sertepertélt volna, és vacsorát készített volna, az ő szavai szerint "nekem", az én szavaim szerint "nekünk", esetleg a számítógép elől állt volna fel, hogy puszit nyomjon a számra. Persze ki tudja, utóbbi esetben kivel levelezett volna, és miről... A puszi után feddőn szemrehányást tett volna, hogy "megint dohányoztál"— utalva a metrótól hazáig levő úton elszívott cigire — én pedig kölykös félmosollyal mentegetőztem volna,hogy "de hisz tudod, hogy visszaszoktam". Sosem szerette a cigit, mindig azt mondta, olyan, mintha egy hamutállal csókolózna. Mégis megengedte, hogy visszaszokjak, amit utóbb egy szüzes öngyújtó ajándékozásával is elismert. Ez aznap ment tönkre, amikor szakítottam vele, én pedig dühösen kidobtam, pedig most szívesen végigtúrnám miatta azt a kukát, hogy legyen valami, ami emlékeztet erre a 2 és fél évre. 

Persze olyan lesz bőven, ha más nem, az emlékeken túl a közös fényképek is. Itt vannak még a gépemen, ki kell neki írnom őket, hogy ha eljön a holmijáért (és a macskától "elbúcsúzni"), azokat is odaadhassam. Hétfő este még dühösen szedtem össze a ruháit, a füzeteit, CD-ket, ajándékpoharat, ilyesmit, beraktam őket két szatyorba, és eltettem mind a szemem elől. Ezzel azonban nem lehet kitörölni semmit. Roland mindenhol ott van a lakásban, és ha a tapétáig lebontanék mindent, akkor is itt maradna. Üres a lakás, mert nincs itt, és már nem is lesz, mégis tele van. Milyen paradox, mi? Persze, hogy itt van, mert a lelkem kivetíti őt egy halom tárgyra, amik lépten-nyomon elém kerülnek. A fotelben az én ágyneműm alatt ott az övé is, benne a testének illatával, a törölközője is ott lóg a fürdőben. Barna, az volt az övé, a kék pedig az enyém, legalább is ennél a párnál. A fogkeféjét bevágtam a szatyorba a többi cucc mellé, de még a szárítón is maradt egy alsógatyája meg egy pólója. Majd azt is odateszem a többi mellé, ahogy a piros inget is, ami az egyik szekrényen lóg, és valahogy kimaradt a dühödt pakolás során. De ha benyúlok a kajás szekrénybe, az alapanyagokon felül meglátom azokat a TESCO-májkrém konzerveket, amiket együtt vettünk. A közös vásárlásokkor mindig szóváltás volt ebből, de inkább csak gyengéd vita, hiszen én azt mondtam, hogy vegye a drágábbat, úgyis én fizetem, ő viszont — szűkösen telt múltjából kiindulva — kardoskodott, hogy az ugyanolyan jó, mint a márkázottak. Hát engedtem, de azóta sem ettük meg őket, és most a fehér borításukkal ott világítanak a sötét polcokon.

Itt vannak aztán az irodaszerek, amiket szinte kivétel nélkül ő hozott nekem az írószerboltból, ahol dolgozik. Ha dolgoznom kell majd, mindig ő fog eszembe jutni, még egy vacak tűzőgépről is. Itt van az asztalomon két csomag elem, ezeket is ő hozta, és egy ívnyi fűszertartóra való címke, amit a frissen vásárolt fűszeres üvegekhez kértem tőle. Mivel ő tud főzni (nagyon is), én meg nem, nekem lett volna szükségem a feliratokra, hiszen ő ránézésre megmondja, mi micsoda. Ha valamilyen íztelen saláta-izét kotyvasztottam, csak kiszaladt a konyhába, és két percen belül egy mennyei saláta-csodával tért vissza. Mert ő tud főzni, én meg nem. 

Ott sorakoznak a polcon a DVD-k, amiket együtt néztünk meg, meg a könyvek, amiket tőle kaptam ajándékba. Na és persze (hogy ne legyen végtelen a felsorolás), itt van Desiré, a 'közös' cicánk. Ő úgy gondolja, hogy neki hoztam ajándékba, szerintem viszont az ő unszolására szereztem leginkább magamnak, hogy legyen valamilyen állat a lakásban. Desirének ez az otthona, és — most már csak — én vagyok a gazdája, ez nem vitatéma. Egy lélegző, hús-vér, kajla cica, testén a Rolcsi keze nyomával, nyávogásában Rolcsi hangjával, tekintetében Rolcsi tekintetével (habár a cica szeme sárga, míg Rolcsié kék). Ez a kis(?) állat a legszorosabb kapocs közöttünk, ő hordozza magában a legtöbb emléket. 

Furcsán hangozhat, hogy emlék, hiszen ezek között olyan dolog is van, ami csak a múlt héten történt. De az elvesztés érzése máris a távoli múltba repíti még a hétköznapi apróságokat is, a tudat, hogy vége, szinte a jelent is múlttá változtatja. Talán így is van rendjén, hiszen bármennyire is fáj, bármennyire is szenvedek, ezt már nem lehet visszacsinálni. Milyen kapcsolat volna az, ami nem létező alapra (a bizalomra) épül? Barátként, haverként, ex-ként minden további nélkül mehet tovább minden, de párként már nem. Talán évek múlva...de ilyen csak a mesében van, és különben is, ezt csak a még mindig érzett szeretet mondatja velem. Majd elmúlik.

Addig is szenvedek, egyedül az üres, de mégis emlékekkel teli lakásban. Ha a macskával játszom, eszembe jut majd, hogyan szaladgáltak, a Rolcsi hogyan pörgette nevetve a padlón, ha a fogkrémre nézek, eszembe jut majd, hányszor mondtam, hogy ne kupakkal felfele tegye vissza a pohárba, ha a sütőt tisztítom, eszembe jut majd, egy-egy főzés után milyen disznóól maradt a konyhában, ami persze utólag egyáltalán nem bosszantónak tűnik, hanem az életemből kiszakadt résznek. 

Összetört a szívem, és a romok közül kiszökött a szerelem. A helyét a ragaszkodás és a hiányérzet vette át, mint valami légnemű anyag, ami a réseken át illan el apránként. De előtte még kitölti teret, és amikor már nem fér több, akkor kezd csak szivárogni. Még messze nincs teli minden, úgyhogy ennél csak napról napra rosszabb lesz, ezt már előre tudom.

Rossz hír, hogy erről ti is értesülni fogtok (előre is elnézést, ha kissé beszűkül a blogom).

Kérlek, szánj rám az életedből 15 percet, és hallgasd/nézd meg az alábbi videókat.

Angolul értőknek és a dalszöveg-sorok közt olvasni tudóknak:

Továbbra is angol nyelven, de a csak magyarosoknak már a klip is mondhat valamit:

Angolul nem értőknek (is):

...hogy bárcsak megtanultam volna valamilyen hangszeren játszani.

A fúvós cuccok sosem vonzottak igazán, a pengetősök közül is maximum a basszusgitár, a billentyűsök viszont már közelebb állnak a lelkemhez. Nem a zongora (bár anélkül nehéz lenne), hanem a szintetizátor. De mind közül a legjobban a dobok érdekelnének/érdekeltek volna. Ahhoz szerintem érzékem is lenne, bár az igazat megvallva, a két kezemet sem tudom külön mozgatni, nemhogy még a lábamat is. Viszont ha dobolni tanultam volna, nyilván azt is megtanultam volna.

Zenei nem-tudásom mindenesetre egyáltalán nem tart vissza attól, hogy munka közben zenére — főleg dobra — könyveljek. Szól valami a fülemben, én pedig ritmusra nyomogatom a klaviatúrát, néha pedig a tollammal csapkodom a körülöttem felsorakoztatott képzeletbeli (lég-)dobokat. Külső szemlélő számára nyilván elég komikus a dolog, és a végén még bárki azt képzelhetné, hogy ennyire élvezem a munkát. Ilyenkor mondjuk nem panaszkodom, elvagyok.

Ha időben elkezdek dobolni, és esetleg még tehetségem is van hozzá, talán erre a szintre is eljuthattam volna (na jó, nem). Érdemes végighallgatni, főleg annak, akit szintén vonz ez a hangszer:

Azt hiszem, lenyűgöző tehetségekről beszélhetünk.

Ezen a koncerten (a Magyarországi állomásán) egyébként én is ott voltam, és férfiasan bevallom, 8:25 környékén kicsordultak a könnyeim a gyönyörűségtől. Azóta is azt bánom, hogy nem mentem előre az első sorba (lett volna hely), mert akkor talán én is lepacsizhattam volna Collinssal, ami egy örök életre szóló momentum lehetett volna. Ez elmaradt, de azért így is gyönyörűséggel gondolok vissza erre a koncertre.

Mivel ez a blog első sorban rólam szól, és csak aztán minden másról, talán az a néhány olvasó, aki olvas, megbocsátja, ha egyik zenei kedvencemről írok néhány sort, és mellesleg néhány felvételével is traktálom őket.

A címből már kiderült, hogy Peter Gabrielről van szó, aki szerintem méltánytalanul ismeretlen az átlag zenei hallgatók körében. (Vagy mégsem olyan ismeretlen?). Talán ez amiatt van, hogy a zenéje és a dalszövegei első hallásra nem olyan könnyen befogadhatók, valamint túl hosszúak a számai ahhoz, hogy a zenei adókon rendszeresen nyomhatnák őket. Pedig a hozzáértők már többször elismerték a munkásságát: számtalan díjat kapott már, méghozzá a legkülönfélébbeket, de ezek közül a 4 Grammy-díj a legbeszédesebb. Mond valakinek valamit az a filmcím, hogy Madárka? Na, annak is ő írta a zenéjét. Ismert és elismert előadókkal dolgozott együtt (mint pl. Sinead O'Connor vagy a U2 némely tagja), videoklipjei egy időben újítóak és szokatlanok voltak (Sledgehammer, Digging in the dirt, Big time), a koncertjei pedig életre szóló vizuális élményt jelentettek bárkinek, aki volt olyan szerencsés, hogy elmehetett akár egyre is. A mai napig aktívan zenél, hamarosan új albuma jelenik meg.

Véleményem szerint a Genesisből való kilépése az egyik legszerencsésebb dolog volt, mert így az Phil Collinssal bővülve fantasztikus számokat alkotott (nagy kedvencem, ahogy Collins is), és nem mellesleg Peter Gabriel ezután korlátok nélkül valósíthatta meg önmagát.

Imádom, szerelmes vagyok a dalaiba, amelyek egyik része elgondolkodtat, másik része fantasztikusan nyugtató hatással van rám, a koncertfelvételei nézése közben pedig már többször éltem át katarzist, ami az orgazmus után a második legjobb érzés a világon.

Azt hittem, már visszavonult, és bánatosan gondoltam arra, hogy a 2003-as magyarországi fellépésén még csak a legismertebb (hajdani listavezető) Sledgehammer című számát ismertem, ezért eszembe sem jutott a koncertre elmenni, de itt-ott azt olvasom, hogy az új albumával újra turnézni fog, így talán még őt is láthatom (ahogy 2 éve Phil Collinshoz is szerencsém volt).

De a seggnyalás helyett jöjjenek a kedvenc felvételeim. Legszívesebben mindet beraknám ide, de mértékletes leszek, két számhoz már így is volt nálam szerencsétek. Az első felvétel a Lay your hands on me, ami zeneileg elsőre biztosan nem jön be senkinek, de érdemes 5 percig nézni/hallgatni, amikor is némi lelki felkészülés után a színpadról bedől a közönség sorai közé, és hagyja, hogy testszörfözzenek vele (és megszabadítsák némi ruházattól). A szám címéből ez persze következik is, de micsoda bátorság és bizalom kell ahhoz, hogy ezt megtegye!

A második szám a 2003-as Growing up turné címadó dala. Gabriel itt már nem túl fiatal, de a hangja semmit nem változott (igazából azon kevesek közé tartozik, akinek a hangja ugyanolyan a stúdiófelvételeken, mint élőben). A hatalmas, vélhetőleg anyaméhet szimbolizáló műanyaggömb fantasztikus ötlet, de ehhez hasonlókat nála gyakran látni a fellépésein. Itt következik:

A harmadik szám ugyanerről a koncertről való. Itt is szokatlan dolgok történnek a színpadon, de nem emiatt adom közre, hanem a (rám) nyugtató hatással levő számainak példájaként.

A múltkor megígértem, hogy elmesélem első meleg kapcsolatom történetét, és mivel unalmas kis életemben mostanában semmi említésre méltó nem történt, itt az idő betartani az ígéretet.

Ehhez vissza kell menni egészen a 18. életévemig, amikor még ezen a téren mindenképpen szűz voltam. El sem tudnám képzelni magam olyannak, mint a mostani nyunyókák, akik 16-17 évesen már kb. ugyanennyi emberrel henteregtek az ágyban. Én éppen az ellenkezője voltam, és olyan kis félénk, hogy minden szexszel kapcsolatos dolgoktól a hasmenésig izgultam magam már előre. A vérem azonban hajtott, és mivel anno hallottam, hogy a Népliget egyfajta találkahely, egy szabad (és felügyelet nélküli) estémen kimentem, de nem akartam senkitől semmit, csak akklimatizálódni, meg meggyőződni arról, igazak-e a híresztelések. Igazak voltak, és bár én nem akartam semmit, tőlem nagyon is akartak, konkrétabban egyetlen srác. Beszélgettünk egy pár órácskát a városban sétálva, de végül mégis nála kötöttünk ki, és többé nem voltam szűz (ezen a téren). Az élmény egyáltalán nem volt pozitív (szerencsére a srác sem), talán azért mert túlságosan izgultam, vagy mert azokkal a méretekkel nemigen lehetett semmit kezdeni vagy mittomén. Néhányszor még felhívott, talán egy újabb aktus reményében, de szerencsére sosem láttam többet (és nem is szeretném).

Az élmény vagy a lehetőségek hiánya/gyávaság következtében három évre letettem arról, hogy a saját nemem iránt újabb lépéseket tegyek. Aztán behívtak katonának (ami egy külön sztori), de az első 3 hónap után Budapestre kerültem, így majdnem minden másnap hazamehettem, azonban keletkezett egy idősáv a mindennapjaimban, amivel nem kellett elszámolnom otthon. Ettől persze megint elkezdtem érezni, hogy melegvérű vagyok, és többszöri nekifutásra sikerült lejutnom az általam akkor ismert egyetlen meleg szórakozóhelyre, az Angyalba. Becsszóra senkitől nem akartam semmit, csak a közeget szokni, meg sasolni, de mégis megismerkedtem ezzel az ominózus sráccal. Hamarosan elhagytuk a szórakozóhelyet, és az éjszakában sétálva beszélgettünk, ami nagyon jó volt. Én persze nagyon kis tapasztalatlan buta voltam, és még a fogalmakkal sem igen voltam tisztában, de a melegvilágon kívül bármilyen témában képes voltam megszólalni, és nála ez nem volt hátrány.

Aztán többször is találkoztunk, az Angyalban is voltunk még párszor, de egymáshoz sem értünk. Én nem mertem, ő meg szerintem nem akart megijeszteni, hiszen nyilvánvalóvá tettem, hogy bátortalan és tudatlan vagyok. Aztán már szinte minden nap találkoztunk (amennyire a szolgálat engedte), dumáltunk és dumáltunk, egyszerre szerettük meg a KFT zenéjét, ő pedig nyilvánvalóan belémszeretett. Sajnos elég sok embernek törtem már össze a szívét, de hogy mi olyan marha szerethető rajtam, azt nem tudom. Hülye voltam, talán éretlen is, de legfőképpen érzéketlen. Nem voltam képes szeretni, csak kedvelni, meg nemtudomitakarokni, amit ő (okkal) csak egy ideig viselt el, aztán tutira nagy lelki fájdalmak közepette kénytelen volt lekoptatni. Talán kicsit örültem is, hogy így alakult, mert így lekerült a vállamról a döntés és önmagam elismerésének, felvállalásának a súlya. Vettem egy mély lélegzetet a meleg témával kapcsolatban...

... ami öt évig tartott. Közben egy lány megtanított szeretni, bár a szeretetemet továbbra is képtelen vagyok kimutatni (aki ismer, az viszont felismeri a jeleket), bölcsebb lettem és már túl vagyok önmagam elfogadásán is. Talán a sors úgy gondolta, hogy az érzéketlenségemért nem bűnhődtem eleget, és újra utamba sodorta az Ominózust, hogy az emlékek felszínre törésével együtt olyan lelki sebeket szerezzek, amilyeneket anno én magam okoztam neki. Megérdemlem. Pedig csak részben én vagyok a hibás, mert oka volt annak, hogy 25 éves koromig képtelen voltam szeretni. Sajnos annyi tisztesség még nincs bennem, hogy egy bocsánatkérő levélben helyrehozzam a dolgokat. Talán majd egyszer.

Addig pedig lesem majd Őt, és ha legközelebb látom valahol, akkor már nem kell azt találgatnom, hogy vajon Ő-e az, hiszen már tudom, hogyan néz ki (ha nem derült volna ki, teljesen megváltozott a külseje, azért nem ismertem fel), és megpróbálok egy pár szót váltani vele. Talán nem hagy faképnél.

A mai napom baromi unalmas volt, ha a tevékenységeimet nézem, de baromi érdekes volt, ha a hangulatomat. Itthon voltam ugyebár, és ki sem tettem a lábam. Elvileg takarítottam, és részben gyakorlatilag is, de nem erőltettem meg magam túlzottan. Reggel Rolcsika elkérte a fényképezőgépemet, mert esküvőre megy. Mondta, hogy töltsem fel, de én meg nem töltöttem, mert elvileg maxon volt, és csak akkor derült ki, hogy mégsem, amikor már a munkahelyén volt. Megkért, hogy vigyem be neki a töltőkábelt, én meg nem nagyon akartam, erre persze azonmód megsértődött, és lenyomta a telefont. Na ez az, amivel a sírba lehet kergetni, és persze rögtön 1000 a vérnyomásom tőle. Ilyen jó hangulatban indultam. Két takarítási tevékenység között netezgettem, és mivel most College blogja van napirenden, az egyik februári bejegyzésében található linkre kattintva megtekintettem a Saladfinger animációs sorozat epizódjait, amitől extrém módon nyomott lett a hangulatom. Ha éjjel néztem volna meg, még paráznék is. Elképesztően nyomasztó rajzfilmek ezek...

Délután aztán aludtam is egy kicsit, ami merénylet saját magam ellen, mert ilyenkor éjjel nem tudok rendesen pihenni (csak felületes az alvásom tőle), és reggel dúvadként ébredek. Közben jött egy sms az edzőmtől, hogy ma nem jó neki, és majd hétfőn találkozunk, így mégiscsak lett értelme Rolcsi esti látogatásának (eredetileg nem jött volna fel), és a fényképezőgép problémája is megoldódott. Szegénynek volt egy elég durva helyzete a boltban, mert rajtakapott egy cigány párt, amikor azok elloptak egy bőrdzsekit. Ennek persze az lett a vége, hogy majdnem meg is verték (és persze senki nem akart segíteni neki), úgyhogy kissé feldúltan érkezett. Az idegtől még most is majdnem elbőgte magát, és a szokásos 3 helyett most 4-5 alkalommal is elmondta ugyanazt. Úgy sajnáltam szegényt, de aztán megvigasztaltam, aztán elment (ehe-ehe). Valahogy rám tört a szerelem érzése, ami nálam elég ritka, meg is kapom mindig miatta a magamét. Nekem ugyanis kifejezetten nehezemre esik bókolni, vagy kimondani azt, hogy 'szeretlek', még akkor is, ha egyébként szándékomban volna. Ez nálam valami pszichés izé, amit még magam sem fejtettem meg. Aztán meg rákattantam Phil Collinsra, ami nálam nem nagy kunszt, mivel imádom a számait. Amilyen értelmi ember vagyok, annyira bejönnek a szerelmes dalai (van egy pár). Igazából a kedvenc előadóm, két éve a koncertjén is voltam, és a szívem is elszorul, ha arra gondolok, hogy többet nem jön ide (meg sehova sem), vagy ha eszembe jutnak a koncert epizódjai.

Van egy száma, ami viszonylag új, és meleg szemmel nézve egy kissé áthallásos is. Mingyá' belinkelem ide. Szerintem a melegek himnusza is lehetne, ha nem volna már így is 1-2 másik dal ebben a szerepben. Szerintetek nem jó?