Prága bejegyzései

(ÚJ BEJEGYZÉS AZ APOKALIPSZIS UTÁNBAN!)

A Prága-trilógia harmadik és egyben utolsó bejegyzéséhez értünk. Ugyan sok kedvem nincs (most) megírni, de ez azért van, mert egyrészt semmihez sincs kedvem, másrészt ebéd után vagyok, és inkább hunynék egyet, mintsem bármivel is foglalkozzak. Aludni sajnos nem tudok, lévén a munkahelyemen vagyok, ezért marad a blogolás (munkáról szó sem lehet, mert akkor az hó közepére elfogy, fél hónapot lézengeni meg nincs kedvem).

A múltkor ott maradt abba a sztori, hogy a Rolandom szülinapi bulija után hajnalban kellett kelnünk, mert 5:45-ig az Arany János utcához kellett érnünk, onnan indult ugyanis a busz. Ilyenkor érdemes volna lefényképezni a fejem: gyűrött, álmos pofa, fókuszálás céljából összeszűkült szemek és valami olyan arckifejezés, hogy a puszta látványát tömegpusztító fegyverként lehetne alkalmazni. Ehhez képest most elég hamar észhez tértem, de azért hozzám szólni még nem volt célszerű.

A buszhoz természetesen időben kiértünk, a cuccot beraktuk a csomagtartóba, és egy táplálék+olvasnivaló tartalmú papírtáska kíséretében fel is szálltunk rá. Nem volt túl meleg — rajta sem. Az volt a vicces, hogy az első 10-12 ember mind párocska volt. Egymás közt röhögtünk is ezen, bár én magamban nem vigyorogtam annyira, mivel arra gondoltam, hogy ők is ezt a következtetést vonják le rólunk, én pedig nem szeretem, amikor úgy kezelnek buziként, hogy nem adtam rá 'engedélyt'. Később aztán megjelent egy apuka+anyuka+hülye lány+hülye lány hülye barátnője család, két fiatal csaj (rögtön kineveztem őket leszbinek) meg néhány nyugdíjas mamika is, így a csupa pár felállás egy kicsit heterogénebb lett. Megnyugodhattam. Kisvártatva el is indultunk, de bármennyire is szerettem volna, még nem aludhattam, mert valamiféle tájékoztató volt beharangozva, és azt ki kellett várnom. Egy negyed óra múlva ez meg is történt, így nekiláthattam hunyni, ami meglepő módon sikerült is. Ez azért érdekes, mert elaludni csak hason fekve tudok (kivéve extrém álmos esetekben), itt pedig ülnöm kellett, a lábaim alig fértek el, és a hideg miatt végig kabátban vacogtam, ami megint csak csökkentette a siker esélyét. Már előre láttam, hogy 64 órán keresztül folyamatosan dúvad leszek, a párommal 600-szor összeveszünk, és végül fáradtabban jövünk haza, mint ahogy pihenni indultunk. 

A fülemet bedugtam, de a — természetesen — mögénk telepedő hülye picsák minden hangeffektjét így sem tudtam kizárni, ezért amikor néha felébredtem, bepillantást nyerhettem a szellemi szintjükbe. Jellemző. Amikor Krakkóban jártunk, akkor is kifogtuk a seggeket, de legalább volt min röhögni utólag. Csak közben nehéz őket elviselni. Két olyan átlagos középiskolás lányt kell elképzelni, akik egyébként nyilván jól tanulnak, de emellett semmi komolyra nincs idejük/igényük. Ezért aztán témájuk sincs nagyon, mégis sokat beszélnek. Csupa idegesítő faszság és kényeskedés hagyja el fogaiknak kerítését, a maradék pedig végképp töltelékkommunikáció (ezt a szót most találtam ki). Amikor nem Stendhal: Vörös és feketéjéből olvastak fel egymásnak, hangosan (hehe, Captain), akkor például ilyen beszélgetést hallhattunk tőlük:

- Alszol?...most alszol?... alszol?

- Nem alszom.

- Jó, akkor aludjál!

- De nem alszom.

- De tőlem aludhatsz. Aludjál!

Utólag belegondolva is lever a víz.

Mivel ezen a héten semmi időm nem volt pénzt váltani, egyetlen korona nélkül indultam útnak, de bíztam benne, hogy nem szívok majd nagyot az árfolyamkülönbségen. Egy szlovákiai felvidéki pisi-kaki pihenő után Csehországban is megálltunk vagy 20 percre, és itt még Rolandnak kellett fizetnie a cappuccinomat. Kényelmetlenül is éreztem magam emiatt.

Ha jól emlékszem, 1 órakor érkeztünk meg a Hotel Opatova parkolójába, Prága külvárosába. Kirámoltuk a csomagjainkat, aztán a szálloda halljában levetettük magunkat az első fotelbe, holott hét órát ücsörögtünk a buszon is. Kitöltöttük a szükséges nyomtatványt, aztán egy órát várakoztunk, hogy felmehessünk a szobába, korán érkeztünk ugyanis. A várakozás közben elsütött egyik poénomra a párom "Édesem..." kezdettel válaszolt, én meg nyomban leizzadtam, mivel alig 6-8 ember volt a csoportból hallótávolságon belül...

A szoba ajtaja nem kulccsal, hanem mágneskártyával nyílt, de ettől eltekintve ez egy ótvar, hajdani munkásszálló volt, annak minden hátrányával. A falon a képet kiszívta a nap, a kerete törött volt, a szőnyeg tele volt foltokkal, a tapéta itt-ott elszakadt, a fürdőben pedig olyan volt a zuhanytálca, mintha egy hatalmas mosogatót kombináltak volna össze egy fürdőfülkével. Az eredeti árban olyan dupla szoba szerepelt volna, amikhez egy közös vécé+zuhanyzó tartozott volna, de ha valaki ráfizetett fejenként ötezer forintot, akkor kaphatott kétágyas szobát is. Mi így tettünk, és jól tettük, mert a két szoba egy az egyben egybe nyílt. Mintha egy lakótelepi lakás két szobájáról lenne szó. Ilyen körülmények között még egy halk, sunyi szellentés is áthallatszódott volna a vadidegenekhez, nemhogy egy összeszorított farpofával leresztett recsegve fingás. Persze nem emiatt aggódtunk, hanem a holminkért és a meghitt percekért. Sok időnk nem volt a pakolászásra (no meg aztán 2,5 napra mennyi holmit visz az ember...), mert perceken belül indultunk a belvárosba. A csoport egy része (aki fizetni akart 120 koronát) sörgyár látogatásra ment, miután a nem-akarókat (köztük minket) kiraktak a városban, hogy akkor most szabad foglalkozás. Később kiderült, hogy a sörgyárazás meghiúsult, mert késtek egy pár percet, azok meg nem várták meg őket. A városról korábban már írtam, ezért erre most nem térek ki, csak annyit, hogy az első 50 métert egy telibe húgyozott aluljárón keresztül tettük meg, ezért itt még voltak fenntartásaim Prága csodálatosságát illetően.

Az első és legfontosabb feladatunk az volt, hogy pénzváltót keressünk, mert nálam még mindig csak forint volt, és csak ezután jöhetett a zabálás, szuvenírek vásárlása, metrózás meg a fényképezgetés. Kivételesen 10 percen belül elmúlt a szokásos szorongás, ami olyan idegen országokban jön rám, ahol nem beszélik a nyelvemet és én sem az övéket (kivéve Szlovákia, ahol mindig szorongok, nem is tudom, miért). Angolul szinte perfekt értek, akár eredeti nyelven is nézhetek filmeket, az olvasással sincsenek problémáim, de egy épkézláb közhasználatú mondatot nem tudok megalkotni, ezért aztán állandóan azt érzem, hogy ha angolul szólalnék meg, égés lenne a vége. Roland meg pont a fordítottja: minimális idegennyelv tudás nélkül is fenntartások nélkül áll neki kommunikálni. Pénzváltót kerestünk tehát, és szerencsére nem az első útba eső helyen vettük igénybe a szolgáltatást, hanem vagy a 20.-nál. De így jártam a legjobban. Utána ettünk, mászkáltunk, vacsorát vettünk, aztán 19 órára visszamentünk a buszhoz, de mivel korán érkeztünk majd belénk fagyott a szar addig.

A hotelbe visszaérve visszakértük az iratainkat, majd a szobánkban ruhástól dőltünk be az ágyba, és egymást átölelve el is aludtunk. Csak valamikor éjfélkor tértünk magunkhoz, hogy rendbe tegyük magunkat, és tovább aludjunk. Ja, egyébként valamelyik cseh adón a Jóbarátok ment, persze cseh nyelven. Hát az elég szórakoztató volt, pedig a poénokat nem is értettük...

Még este láttuk a kiírást, hogy órát kell állítani, amit a részemről rögvest meg is tettem. Szombat reggel tehát nyugodtan feküdtünk az ágyban, készülve a párom megajándékozására (merthogy aznapra esett a születésnapja), mígnem valamilyen ismeretlen forrású sugallat legyintette meg az agyam: nem is péntekről szombatra, hanem szombatról vasárnapra kell az órát áttolni, azaz alig van időnk reggelizni. Mint akit seggbe lőttek, úgy pattantunk föl, kaptuk magunkat össze és rohantunk le valami kaját tolni az arcunkba. Svédasztalos reggeli is tartozott a szállásdíjhoz, ami általában egy kényelmes táplálkozási módot jelent. A földszintre leérve, majd az étterembe belépve azonban meglepő látvány fogadott bennünket: egyetlen szabad asztal sem volt, a mindenféle nyelveken karattyoló nép meg csak úgy hömpölygött köztük, vagy éppen sorba állt, hogy hozzájusson a betevőhöz. A svédasztal is érdekes volt, mert egy U-alakú asztalsort neveztek annak, viszont a választék messze alulmúlta a várakozásaimat. Az ételek fele eleve valami édes izé volt, a harmada meg meleg étel, és pedig ilyenkor ilyesmivel még nem tudok élni, ezért csak egy kis vajas pékizét ettem, meg gyümölcslevet ittam hozzá.

A buszra szinte az utolsó pillanatban sikerült felszállni, és már mentünk is vissza a belvárosba. 6 órányi idegenvezetéses városnézés volt kilátásba helyezve, és így is történt. Jó sok mindent megnéztünk, de még így is csak a látnivalók töredékét, aztán lett egy kis klikkesedés is, de átsiklottunk felette. Közben mi összehaverkodtunk egy fiatal párral, akikkel egy asztalnál reggeliztünk, meg aztán kapocs volt a buszon való egymás mellé kerülés, ennél fogva pedig a HP-k elleni véd- és dacszövetség is. A buszról leszállva rögtön éreztem, hogy nem leszek kibékülve az időjárással, mivel baromi hideg volt. Egy óra múlva kénytelen voltam legurítani egy forralt bort majd, hogy tovább is bírjam az irgalmatlan körülményeket, utána küldtem még kettőt, egy Becherovkát meg egy cseh vodkát is. A 6. óra után ismét szabadon mászkálhattunk, nekem viszont egyre csökkent a kedvem a flangáláshoz. Végül 'hazametróztunk', így Rolandomnak is meg lehetett az öröme. A hotelben még küldtem egy-két e-mailt a hallba kitett pénzzel, működő gépről, ami egyébként úgy nyelte a koronát, mint a kormány az adófizetők pénzét.

Egy aranyból készült nyakláncot vettem a Roland születésnapjára, ami végig egy kis karton dobozkában rejtőzött a zsebemben, ezért miután átadtam, fél órába telt a spontán keletkezett csomók kibogozása. Közös zuhanyzás után aztán ismét az alvásé volt a főszerep. Ránk fért.

Vasárnap összepakolás után irány a busz, onnan a város, ha esetleg valaki még nem járta volna be keresztül-kasul, majd fél 3-kor indulás hazafelé. Brno mellett még beugrottunk egy cseh TESCO-ba, ahol végig azon izgultunk, hogy jól számoljuk ki fejben az összevásárolt termékek árát. Ez nekem olyan jól sikerült, hogy végül egyetlen árva koronám sem maradt, pedig nem is küzdöttem nagyon. 

Este 9-re értünk vissza Budapestre, újabb 7 óra buszozás után. A végére nekem már rendkívül elegem volt az egészből, főleg mivel a változatosság kedvéért ezúttal majd' meggyulladtam alvás közben. Bár most nem is tudtam sokat aludni, mert nem voltam elég álmos, cserébe viszont befejeztem a két elvitt könyv közül az egyiket.

Másnap reggel találtam a pénztárcámban egy tízkoronást...

Ha egyszerre értekeznék magáról Prágáról és a prágai utunk történéseiről, azt — tekintve a rám jellemző terjengős stílust — megírni is, olvasni is baromi hosszú lenne, ezért úgy döntöttem, hogy az események taglalása előtt külön foglalkoznék a tapasztaltakkal, és holnapra hagynám a személyes élményeket.

Szóval Prága, avagy a Cseh Köztársaság fővárosa. Amikor társadalmi vagy gazdasági összehasonlításokat olvasok, gyakran látom, hogy a készítők Magyarországot erőszeretettel hasonlítják Csehországhoz, Budapestet pedig Prágához, ezért az első órákban vizsla szemekkel tekintettem mindenre, hogy megerősíthessem vagy alaptalannak tekinthessem magamban Csehország mindehol kihangsúlyozott előnyét. Kicsit utána is néztem, vajon mennyi alapja van ennek az összehasonlításnak.

Csehország területe kb. 14000 km2-rel kisebb, lakossága nem sokkal több, szintén Közép-Európa részét képezi. Fővárosa szintén kisebb valamivel, annak lakossága kb. 2/3-a Budapestének, de egyébként sok minden egyéb stimmel: a főváros egy folyó két partján fekszik, szintén három metróvonala van, az ország Habsburg-Birodalom tagja volt, itt is a kommunisták kerültek hatalomra, és ugyanúgy tönkre is tették őket (mint mindent, ahol hatalomra jutottak), a rendszerváltásuk velünk egy időben zajlott, mint ahogy a kereszténység felvétele is, viszont tőlük 1918-ban nem elvették a honfitársaikat, hanem hozzájuk passzintottak néhány millió idegent. Cserébe a csehek GDP-je közel a másfélszerese a miénknek (az országos és az egy főre jutó is), és egyéb gazdasági mutatókban is előttünk járnak. Ennek sok egyéb mellett két jelentős oka lehet, szerintem: 1. az ország lakosságának 94%-a cseh, azaz nagyon homogén a társadalmuk. A cigányok száma teljesen elhanyagolható, ami persze nem jelenti azt, hogy nincs nagy számú embertömeg, ami anyagi téren visszahúzná az országot. Egyébként a (szlovákot leszámítva) 4% kisebbség jelentős része szembe jött velem a főváros utcáin, vagy a boltokban dolgozott eladóként, mivel rengeteg arabos-négeres alakot számoltam össze, akik nyilvánvalóan nem turisták voltak. 2. a csehek a rendszerváltásuk során megalkották az ún. lusztrációs törvényt, ami kimondta, hogy a volt kommunisták (a diktatúra "üzemeltetői") nem tölthetnek be funkciókat az államigazgatás, a törvényhozás és a rendvédelmi szervek soraiban. Fel ugyan nem akasztották őket, de ez hosszú időre biztosította a nép számára, hogy ne kerüljenek abba a helyzetbe, amibe mi is csöppentünk (pl. hogy a tévében azt kelljen látni, hogy a volt állampárti cenzorasszony a hajdan az életét is kockára tevő ellenzék képviselőitől védje sikoltozva a demokráciát). Ennek egyéb, nem annyira jelentős következményei is lehettek, amiket most nem firtatnék.

A busszal a szállás közelébe érve meg kellett állapítanom, hogy a lakótelepek kinézetét anno nem a magyar elvtársak, hanem inkább a szovjet elvtársak szabták meg, mivel az tök ugyanúgy nézett ki, mint nálunk. Mintha csak Újpesten szálltam volna le a buszról. Talán annyi különbség lehetett, hogy a cseh panelek valahogy mégis egy fokkal jobban néztek ki, mint a mieink, mármint állagukat tekintve. Na, de egy külvárostól mit várhat az ember, az mindenhol lepukkant. A város közepe felé utazva viszont direkt sasoltam, látok-e például graffitiket. Láttam, de nagyon meresztenem kellett hozzá a szememet, a turistalátványosságnak számító (igen terjedelmes) környéken viszont mindössze csak 1 helyen. Meglepő volt.

Az óvárosi épületeken felül nagyon tetszett az a két irodanegyed, amikben látványosan koncentrálódtak a híres márkákat képviselő cégek üvegfalú épületei. Hatalmas, kocka alakú, acélból és üvegből emelt épületekről van szó, amiknek a tetején ott virít a bérlő/tulaj logója, az oldalain futónövények kapaszkodnak az ég felé, a belsejükben pedig látni a számtalan íróasztalt a számítógépekkel. Szerintem tök jól mutat, és hasznos is ez az elrendezés, mert így a modern épületek nem szennyezik az óvárosi látképet, mint nálunk. Le kell szögezzem, hogy az ember alkotta képződmények messze nem tudnak annyira lázba hozni, mint a természet alkotásai, de azt el kell ismernem, hogy Prága egy nagyon szép város. Olyan, mintha egy irdatlan területen nyúlna el sok Astoria-Múzeum Körút-Andrássy út-szerű környék, DE(!) itt vagy minden fel van újítva, vagy direkt hagyták meg koszosan-kormosan. Esetleg pont most újítják, ugyanis legalább 6-8 épületet láttam, amit éppen tataroztak, de köztük egy olyat is lemostak, ami nálunk már átadáskor koszosabb volna. Minden csak úgy virít, a tetőkön, házfalakon a szobrok tiszták és szépek, és úgy általában látszik az egész óvároson, hogy karban van tartva. Ragozhatnám a végtelenségig, de igazából látni kell. A szűk utcácskák, templomok, tornyok a múltba repítenek, a tágas terek, paloták a monarchia korába, a modern épületekkel tarkított környékek pedig hirtelen visszarántanak a jelenbe. Valahogy sehol sem borul fel az arány (a turisták által látogatott környékeken), üvegfal és kivetítő simán megfér a stukkók és aranyozott szobrok mellett.

Érdemesebb mindezt látni, már csak azért is, hogy tudjuk, nálunk hogyan kellene kinéznie a történelmet idéző épületeknek. Prága ezen részében a sima lakóépületek mindegyike műemléknek számít (vagy műemlék jellegűnek), és nem kis területről van szó. Viszont akármennyire szépek kívülről, mégsem tudom elképzelni, hogy belülről olyan az állapotuk, mint nálunk, azaz életveszélyes. Nem tudom elképzelni, hogy miközben a színes festékekkel lekent falak a napfényben csak úgy virítanak, aközben a belső udvaron gerendákkal van aládúcolva néhány emelet, avagy csak szerencse kérdése volna, hogy még nem csapott agyon senkit egy bedőlő kémény. De hagyjuk is az épületeket.

Prága belvárosában megszámlálhatatlan mennyiségű üzletet, éttermet, szállodát és pénzváltót találni, és ezek elég sokáig nyitva is vannak. Az árak hasonlatosak a mieinkhez, már amennyiben sikerül 100 Ft/10 Kc arányban váltani. Ilyenkor a fejben számolás is könnyű, és még a keresztárfolyamok számítása sem túl nehéz. Sajnos nekem nem volt időm idehaza pénzt váltani, ezért csak ott kint tudtam, jelentősen rosszabb árfolyamon. Mindig hasznos, ha nem az első Exchange felíratú bódéban verjük el a pénzünket, hanem alaposan körülnézünk, de itt ez hatványozottan igaz. Míg az arab tulajdonú váltókban (teljesen legális körülmények között) közel 9 koronát lehetett kapni 100 Ft-ért, addig volt olyan hely is, ahol mindössze csak 5,5-öt. Azért ez elég durva különbség. A szuvenírek kissé drágák, de hát ebben azt hiszem semmi meglepő nincs. Egy prágás öngyújtót 500 Ft-ért, egy hűtőmágnest 700-800-ért vehetünk, de képeslapot már 50 Ft-ért is találni, persze a többinél is spórolhatunk, ha alaposan körülnézünk. A híres cseh kristály persze nem az átlag magyar pénztárcájának való, legalábbis nem a terjedelmesebb darabok. Láttam olyan kristályvázát, ami önmagában 100e Ft felett lett volna, és nem ez volt a legdrágább darab. Egy kisebb kristálycsibe is minimum 1500 Ft-nál kezdődött, és az tényleg kicsinek mondható. Kíváncsi lettem volna, hogy a kirakatban a csibék elé 'szórt' kristálykukorica szemecskékért mennyit kértek.

Két deci forraltbor 40, 45 vagy 50 Kc-ért lehet a mienk, a hamburgeres-kolbászos megoldások pedig 25 és 50 Kc között mozognak, attól függően, hol vesszük őket. A Vencel-tér(nek vélt) hosszú, széles úton legalább 10, piros-fehér hamburgeres bódé van, ahol elég jókat ettünk. Gyors, kényelmes és nem túl drága. Érdekes volt, hogy náluk a hamburger hagyományos zsömlébe töltött cuccot takar, azt viszont folyamatosan gőzölve tartják puhán, így nem karcolja fel a szájpadlásunkat. A majonéz meg inkább sós, mint édes, de ez már csak nüansznyi különbség, ráadásul nem is biztos, hogy általános, lehet, hogy csak mi fogtunk ki ilyen étkezdéket.

Turistákból meg aztán annyi van, hogy azt szavakkal le sem tudom írni. Reggel 9-től este 8-ig az utcán tartózkodtam, és közben non-stop hömpölygött az embertömeg. Mindeféle nációk a kanadaitól a németen át a temérdek magyarig — merthogy azokból is volt bőven. Némelyek a 3 fokban is rövid ujjú pólóban vagy rövidnadrágban, mások indokolatlanul beöltözve. Érdekes módon négereket csak mint alkalmazottakat láttam: matrózruhába öltözve és hajókirándulásra invitálás közben, night club 'portásaként', eladóként, pénztárosként...

...és akkor most itt be is fejezem a bejegyzést, mert egyrészt úgysem tudok minden apró részletet leírni, másrészt az élménybeszámolóból úgyis kiderül még egy pár dolog. (Hamarosan képek is lesznek.) De azt leszögezhetem, hogy annak ellenére, hogy vannak rendkívül ocsmány (pl. húgyban úszó) környékek, összességében valóban szebb Prága mint Budapest.