QKevin bejegyzései

Az utóbbi időszak megint elég érdekesre sikeredett... vagyis hát másnak talán nem olyan érdekes, de az a biztos, hogy leírom, aztán majd mindenki eldönti magának.

Sajnos egyre-másra fedezek fel magamon amolyan kedvetlenségi tüneteket, és nem tudom, hogyan lehetne kezelni őket. Alig-alig van kedvem bármihez is, de ha mégis megsuhint valami kis tennivágyás-hangulat, mire tényleg nekifognék a dolognak, már huss, el is szállt az egész. Percnyi időintervallumokról beszélünk, ezt hozzátenném. Aztán fél órán keresztül csak vagyok, majd újra kedvet kapok valamihez, amit aztán megint el sem kezdek. Kóros. Ilyen hangulatban tengődöm, és bármit csinálok, csak azért teszem, mert muszáj megtennem. Dolgozni sincs kedvem, edzeni sincs, játszani sincs (de még csak egy újabb játék feltelepítésének ötlete sem dob fel), vagy ha mégis, csak valami rövid és primkó gagyiságot kattintgatok, filmet nézni sincs, háztartást vezetni sincs, meg tényleg szinte semmihez. Persze nem ülök enerváltan az üres szobában, mert végtére is mindig elfoglalom magam (játszom is, filmet is nézek, főzök-mosok, gombot varrok), csak éppen más a hozzáállásom a létezéshez, mint korábban. Szóval annyira azért nem durva a helyzet, nem kell megijedni, inkább csak egy picit most nem találom a helyem.

Az egyik feltételezett ok, ami a háttérben állhat, az a meleg, amivel csak az hibádzik, hogy olyan most nincs (mármint kánikula), szóval szerintem nem ez lehet a probléma. Amikor a légzés is nehezemre esik, akkor persze, hogy nem csinálok semmi hasznosat, de az érthető is, szerintem. Nem ezen nyavajgok.

A másik lehetséges ok a fáradtság. Ez persze nálam örökös téma, ezért már egész jól hozzászoktam, de talán most megütött egy olyan szintet, ami már felhívja magára a figyelmemet. Az rendszeres későn fekvés és a minden eddiginél nagyobb stressz elég szépen leszívja az energiámat. Régebben ezt egy kiadós alvással kipihentem, aztán kipattantam az ágyból, és tetterővel telten vágtam neki az aznapnak, most viszont ólmos-ragacsos ballasztként húz vissza, és megkeseríti minden pillanatomat. Éjjel ugyan alszom (mint akit agyonütöttek), de reggel akkor is felébredek a szokott időben, ha nem kéne. Már kitaláltam mindenféle trükköket, hátha be tudom csapni magam. Ha tehetem, direkt jó sokáig fennmaradok, hogy majd másnap akkor tovább is alszom, de aztán mégsem, és csak még álmosabbnak érzem magam, mint egyébként tenném. Aztán direkt nem hagyom magamon az órámat (egyébként órával alszom), hogy reggel, amikor ébredezik a tudatom, hiába érezzem az idő meghatározásának szükségességét, túl sokat kelljen hozzá erőfeszítenem, és inkább letegyek róla. Ez alkalmasint még működni is szokott. Vagy van olyan módszerem is, hogy beállítva hagyom az ébresztőmet, mert megfigyeltem, hogy a legjobban akkor tudok aludni, amikor felkelni kéne, azaz az ébresztő lenyomása és a tényleges, önkéntelen ébredés közötti percekben. Ez azonban csak akkor válik be, amikor dolgoznom kell menni, hétvégén sajnos nem... Ennek ellenére tegnapelőtt direkt sokáig ébren voltam (ja, most szabadságon vagyok), ÉS beállítva hagytam az ébresztőt, de a kombinált módszer ellenére is fenn voltam már 7 órakor, majd az egész napot végigkornyadoztam. Azt hiszem, ez a valódi stressz következménye. Azért írom, hogy valódi, mert manapság ugyanúgy szokás minden apró kis bosszúságra rámondani, hogy stressz, mint ahogy a neveletlen gyerekeket is szokás hiperaktívnak nevezni (pedig egy-két, jó időben elhelyezett pofon ki is gyógyítaná őket belőle). Idegeskedés, emésztési problémák, ingerültség, fáradtság, kedvtelenség, céltalanság, stb., stb., ez valódi stressz, és a kiváltó oka is alapos (de azt majd mindjárt). Az alvásról még annyit, hogy jó módszernek látszott a hétvégi durmolás a délutáni órákban, de azt vagy nem lehet, mert Ricsi nem engedi, vagy csak arra jó, hogy éjjel még inkább kukorékoljak miatta, aztán még jobban ne tudjak kikelni az ágyból, amikor kellene. Persze van olyan, amikor bejön, de előre sosem tudni.

A harmadik és legvalószerűbb ok a pénztelenség. Na, az tudom, hogy megvisel, mert minden nap érzem, átélem. Kicsit fárasztó állandóan az ügyfeleket várni és a bankszámlát figyelni, de a legcsüggesztőbb a mozdulatlan bankegyenlegre ocsúdni a netbankot vizslatva. Ügyfelek jönnek és mennek (tönkre), és a bevételeink viszonylag fixek is (a kiszámlázottak), de az utóbbi három hónapban valahogy mégis beütött a krach. Egyszerűen kevesebb pénzből tudunk gazdálkodni, mint amennyit el kellene költenünk, amiből két dolog következik: vannak dolgok, amivel csúszunk, és nekünk, tulajdonosoknak nem marad a végén szinte semmi. Csak annyit veszünk ki, amennyi az éhhalál és a szolgáltatások kikapcsolásának elkerüléséhez kell. Ez kérem botrányos. Az alkalmazottak persze megkapják a jussukat, ahogy a cég megvásárlásának részleteit is szépen fizetjük, de az előző hónapban az ÁFÁ-t nem tudtuk maradéktalanul befizetni, aztán a közös költséget toltuk el két héttel, és most is tartozunk kétszázezer forinttal (ide-oda). Hozzátenném, hogy nekünk meg 4 millióval lógnak... Hátrálni egyszerűen nincsen hova, mert minden tartaléklángon ég, és ezen túl bármilyen megszorítás súlyos, nehezen orvosolható, talán hosszú távú következményekkel járna. Válságmenedzselünk tehát, és megpróbálunk (a társammal) abból kijönni, ami nekünk jut. Ez azt jelenti, hogy a magánéletben is válságmenedzselünk: sakkozunk a számlákkal, az alsóbb polcokról vásárolunk, a szórakozásra és 'luxusra' költött pénzeket jelentéktelenre redukáljuk, mindeközben pedig folyamatosan reménykedünk abban, hogy befut valami kis extra zsozsó. Az extra alatt nem arra gondolok, hogy potya, hanem olyanra, amiért már hónapokkal korábban megdolgoztunk, csak nem számítottunk a renitens ügyfél váratlan tartozásrendezésére. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy felszaporodott a "nincs pénzem" kezdetű és tartalmú mondatok száma, valamint a lemondó sóhaj. Mivel ez a téma még év végéig napirenden lesz, nem is firtatom tovább, mert úgyis fogok még vele foglalkozni.

Szóval a pénztelenség az alapok, abból következik a stressz, abból pedig a többi tünet, Mindenesetre az látszik, hogy ha viszont valaminek végre nekifogok, akkor azt csinálom is, lásd jelen bejegyzést, ami már elég terjedelmes, és a lényeget még csak el sem kezdtem részletezni. Mert ugye mi az a sok érdekes, ami a héten történt?

Először is kedden Budapesten járt Defalla, és ennek örömére páran összecsődültünk (ha lehet ilyet páran is) a Café&-ben. Ott volt ugye Defalla, Defalla kedves ismerőse, Ricsim, Kevin meg a magamat utoljára is. Eleinte hallgattuk Defalla élettörténetének apró részleteit, aztán beszélgetésbe mentünk át (meg részegedésbe, mivel meg kellett innom négy páleszt is), majd megérkezett Kevin is, amikor meg nekünk már mennünk kellett. Másnap nagyon észnél kellett lennem, ezért korán akartam lefeküdni és józanul. A találkozó jó volt, sajnáltam, hogy korán távoznunk kellett, és hogy végig az időn stresszeltem magamban, de vigasztal a tudat, hogy úgyis lesznek még ilyenek.

A szerda aztán nagyon durva volt. Határidős nap egy csomó utolsó pillanatra kényszerült melóval és extra zaklatással, plusz két tárgyalással a leendő ügyfelekkel. Borzalmasan kimerültem a nap végére, de lett két új ügyfelünk, nekem még egy munkám (kb. heti egy nap), meg havi 200k HUF+. Utóbbi elég komoly gyógyír a korábban taglalt problémákra (juppí, lassan talán rendes fizetésem is lesz?), viszont a kimerültségtől még csak örülni sem tudtam neki. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve bejelentettem, hogy akkor én most két napig szabin leszek, és otthagytam csapot-papot. Elvileg mindennel készen lettem, ma viszont eszembe jutott, hogy két dolgot elfelejtettem, amit éppen erre a két munkanapra ígértem egyes ügyfeleknek. Blama, de talán megértik, így nyáron... A csajok egyébként is figyelmeztettek, hogy legalább két éve nem voltam egy-két napnál hosszabb szabadságon (minden két...), és hogy ebből bajom lehet, hát most törlesztek egy kicsit a szabadság-munka aránytalanságból. Hatkor tehát felálltam az asztalomtól, és már nyargaltam is újra a Café&-be (úgy, zakóban, ingben, nyakkendőben), mert most meg Tamás blogger és Pape várt rám, de Ricsi és Kevin is emelték az est fényét. Ismét hamar eljöttem, de most azért, mert már kifolyni készült a szemem.

Szemfülesek egyébként jogosan állapíthatják meg, hogy az imént még a pénztelenségen nyavalyogtam, aztán lelkesen mesélem, miként 'kocsmáztam' egymás után két nap is. Nos, a megfigyelés és a kimondatlan feddés jogos lenne, ha kedden nem Defalla finanszírozta volna a belém szuszakolt szeszeket (amit ezúton is köszönök), másnap pedig nem Ricsi törlesztette volna vissza a korábbi 'meghívást'. Mondom én, hogy válságmenedzselés... Azóta meg szabadságon vagyok, és próbálok legalább pihenni.

De most meg mennem kell, mert kezdődik a Xanax Extra a Rádiópinken, a párommal és a barátaimmal, meg má' egyébként is sokat írtam (kivételesen). A felét persze kihagytam, de hát legyen elég ennyi. (Csak olyan befejezetlennek érzem...)

Rajtam kívül már talán minden résztvevő blogger megírta, milyen izgalmas dolgok történtek a legutóbbi blogtalálkozón, és azt hiszem, nekem sem kellene kifelejtenem az események rögzítését a bejegyzéseim sorából. Én persze képtelen vagyok az eseményt magát csak úgy végigvezetni, muszáj vagyok egy kicsit régebbről kezdeni.

Nem is volt biztos ugyanis, hogy megyek, mivel a hét elején borultak egy kicsit a dolgok. Eljött ugyanis a kedd, amikor PaPe és Iguazu után Redblekék is beírták a facebookos eseményfalra, hogy nem tudnak jönni. Ricsi és én elvileg velük együtt (kocsival) indultunk volna neki az útnak, de ez így ugrott. Aznap eleve nagyon fáradtnak éreztem magam, az események ilyetén fordulata pedig teljesen levertté tett, és már azon gondolkodtam, hogyan fogalmazzam meg Defallának a bocsánatkérő levelet, amiért nekünk is otthon kell maradnunk. Budapestről Ózdra ugyanis 3,5-4,5 óra az út, a vonatjegy(ek) ára pedig kb. ugyanennyi, ezerben. Ez kettőnknek — még a Ricsi diákjegye mellett is — 10-12 ezer forint lett volna, ami a jelenlegi anyagi helyzetemben eléggé hazavágott volna. De még nem is ez volt a fő probléma, hanem hogy munka után valószínűleg oda sem értünk volna, mert az még oké, hogy Ózdra levonatozunk, de hogy onnan még Sátára is eljussunk, annak már nem sok esélyét láttam. Utolsó esélyként megkértem a Ricsit, hogy hívja fel Tamást, hátha beférünk abba az autóba, amivel ő is megy, és egy napnyi izgalom után kiderült, hogy be. Nem szeretek kérni (sőt, kimondottan utálok), de menni is szerettem volna, a hétvégémet is úgy terveztem, meg Defallával sem szerettem volna kiszúrni. Ez tehát megoldódott.

Eljött aztán a péntek. Munka után egyből rohantam haza, adtam a cicámnak enni (hogy legyen neki még szombatra is), összehajigáltam a holmimat, betettem a cuccok közé egy üveg pálinkát, aztán már nyargaltam is a Nyugati térre, ahová a találkát egyeztettük a Ricsimmel. Közben a Tamás is odajött, TESCO-ztunk egyet, és már indultunk is tovább az Ecseri úti metrómegállóhoz, ahol a bloggerkolléga felvett bennünket. Egész jó időben indultunk, hogy QKevint összeszedjük, viszont a nagy forgalom miatt már eleve a megbeszéltnél később értünk a helyszínre. Visszafelé azonban még rosszabb volt a helyzet, és mire Kevin holmijaival együtt kiértünk Budapestről, már másfél órát vesztettünk is az előzetesen kalkulálthoz képest. A kocsiban volt két olyan megszólalásom is, ami miatt úgy tűnhetett, hogy bárkire is neheztelnék a 'késés' miatt, holott csak a forgalmat kárhoztattam meg a lámpákat, szóval ez elég szerencsétlenül sikeredett. Hogy jönnék már ahhoz, hogy úgymond vendégként bárkinek is beszóljak? Mondjuk talán fel sem tűnt senkinek, vagy talán úgy maradt meg az agyakban, ahogy azt mondani szándékoztam, de azért emésztett egy kicsit a dolog. Utálom, amikor a seggségem miatt félreérthető vagyok, mert utálok magyarázkodni is (aminél jobban csak azt utálom, amikor a funkcionális analfabéták az egyértelmű mondataimat sem fogják fel).

Kevin némi pálinkát is hozott magával, amit az út első felében be is termeltünk. Finom volt mindkét fajta, és mivel legutóbb csak ebédeltem, egy kicsit be is csíptem tőlük, de csak olyan ellazulósan. Egerben még a srácok TESCO-ztak egyet, mi meg addig a Ricsivel elszívtunk pár cigit a parkolóban. A hátralévő út sem telt rossz hangulatban, aztán valamikor este 9 után (talán már 10 is volt) megérkeztünk a célállomáshoz. Rajtunk kívül gyakorlatilag már mindenki ott volt, Defalla, Ricsi és Defalla közös ismerősei, Defalla segítőtársa, Matin, Lonelycloud és egy srác, akiről csak valamikor éjfél után derült ki számomra, hogy bizony ő Monogon. Jó, bemutatkozáskor civil nevek hangzottak el, és ha a magam barátkozási hajlandóságából indulok ki, hülyén is jövök vissza, de Monogon megmentette a helyzetet azzal, hogy beközölte, ki is ő. Kipattantunk az autóból, bemutatkoztunk, felmértük a szállást, kipakoltuk a piákat, és már melegedett is a vacsora, ami olyan mennyiségű volt, hogy én annyit csak kettőre eszek meg. Aztán kiültünk szépen a kiülős helyre, és indult az alkoholizálás, meg a kezdetben — szokás szerint — kissé feszélyezett társalgás, ami az elfogyasztott alkohol mennyiségével arányosan egyre oldottabbá vált. Nekem sajnos nagyon megfájdult a fejem, ezért sem kommunikálni, sem inni nem tudtam annyira, mint szerettem volna, de utóbbit annyira nem is bánom, hiszen a világ végén másnaposnak lenni nem olyan jó buli. Még talán ha a Körúton vagyunk, na de itt... Ennélfogva a piarulettezést is csak elszörnyedve figyeltem, mint a vidámparkban a mindenféle pörgőforgó izéket, és meg sem fordult a fejemben, hogy én is részt vegyek benne. Volt még trombita-tanulás, pohártörés, poénkodás, térerő keresés és sok komoly vagy kevésbé komoly téma, aztán hajnali 4-kor elvonultunk lefeküdni. Nem is tudom, mikor voltam fenn ilyen sokáig...

Másnap reggel, mindenki felmérte, mennyire másnapos, és a lehetőségekhez képest megpróbálta összeszedni magát. Mivel én nem ittam annyit, bajom sem volt. Lezuhanyoztam, ettem, aztán egy csoportkép készítése után elbúcsúztunk az első adag vendégtől. Defalla közben egy üveg whiskey-t szopogatott, és igyekezett minél jobban a nagymamák által kedvelt egyél-egyél-vegyél-szedjél még vonalon mozogni, de hát nem is csodálom, hiszen annyi kaja maradt még. Én elég rossz vendéglátó vagyok, ezért mindig megemelem a kalapom azok előtt, akik képesek ennyire törődni a vendégeik gyomrával. Mielőtt eljöttünk volna, még telepakolta(tta) a táskámat minden földi jóval, hogy ne neki kelljen hazacipelni őket, aztán beszélgettünk tovább. Kettő körül indultunk el végül mi is (előttünk még Monogon távozott), és egy hosszadalmas és eléggé hallgatag út után du. 5 körül érkeztünk meg hozzám. Tamás utolsó busza akkor már ki tudja, hol tartott a menetrendje szerint, ezért felajánlottam, hogy aludjon nálam, így Újpesten ő is kipattant Enkimas autójából (akinek ezúton is ismét köszönöm a fuvart, bár egy kicsit zavar, hogy nem fogadott el egy fillért sem a benzinre). Este még megtárgyaltuk az élményeket, lefürödtünk, vacsoráztunk, aztán szokatlanul korán lefeküdtünk aludni. Reggel Ricsinek rádiópinkes megbeszélésre kellett mennie, így a társalgást csak Tamással ketten folytattuk, majd dél körül ő is távozott.

Jó volt ez a blogtalálkozó, kár, hogy olyan sokan nem jöttek. Pedig hely lett volna mindenkinek, az asztal körül is, meg ágy is jutott volna, és talán a világ végén senki nem érezte volna az utolsó busz elérésnek késztetését vagy, hogy N+1. alkalommal is le kelljen mennie az Alteregóba, otthagyva a társaság többi tagját. Remélem, lesz következő alkalom is.