Raistlin bejegyzései

Kicsit hiányolom, hogy az idén — az általam linkelt blogokban legalábbis — elmaradtak a 2008-at ilyen vagy olyan szempontokból értékelő, összegző bejegyzések, leszámítva Ricsi és Gus zenei témájú összeállításait. Ezt a hiányérzetet mérséklendő, előveszem a tavalyi kezdeményezést, és összefoglalom, mit olvastam ebben az évben. A linklistában szereplő bloggereknek pedig továbbpasszolom a lasztit, hogy ha van kedvük, ők is meséljék el olvasmány-élményeiket, hátha kedvet kapnak a többiek is egy-egy könyv elolvasásához. Aki csak felsorolás szintjén intézné el, az sem baj, de ha pár mondatban össze is foglalja, hogy miről szólt az adott könyv, az külön jó volna. Ha pedig valami kimarad, hát előfordul. Szerintem én sem tudom már, mennyi mindent rágtam végig, főleg ha valamelyik könyv semmitmondó volt.

Az idén egy kicsit belehúztam a fantasy gyűjteményem fogyasztásába. Összevásárolok egy halom könyvet, aztán örülök, ha a már meglevők egy részét el tudom olvasni. Így is vagy 300 kötet van, amit ki kéne végeznem, szóval egész életemre elegendő a mennyiség, de azért nem adom fel az újabbak megvételét. De most nem is szabadkoznék, mert nem minősítjük, hogy ki mit olvas, csak felsoroljuk.

Margaret Weis: Lélekkovács

Az idei első olvasmányomat nem bántam meg. Sajnos fantasy téren is nagyon sok a szemét, még a Dragonlance-sorozatban is, főleg, mivel nemcsak az eredeti szerzőpáros termel, hanem egy csomó sokkal gyengébb író is. A Lélekkovács azonban nagyon élvezetes volt, le sem tudtam tenni, pedig nincs valami hű de nagy sztorija. A Sárkánydárda-trilógia egyik főhősének Raistlin Majerének gyerek- és fiatalkoráról olvashatunk, hogyan kezdett mágusiskolába járni, miként derült ki, hogy milyen tehetsége van, és mi volt az első 'kalandja'. Közben persze ikertestvére, Caramon sorsát is nyomonkövethetjük, de féltestvérük, Kitiara eltűnése (lelépése) is szerepet kap a történetben. És ami a legfontosabb, a Dragonlance könyveket már ismerők végre megtudhatják, mi történt pontosan azon a bizonyos Próbán, hiszen eleddig maximum sejtésük lehetett róla. Szerintem amennyire 'hétköznapi' a történet, olyan izgalmas is. Sajnos az eredeti trilógia ismerete ha nem is elengedhetetlen, de legalábbis hasznos, hogy tudjuk, ki kicsoda. Persze az is felmerült bennem, hogy ha valakinek legközelebb kölcsönadom ezeket a könyveket, elsőként ezt fogom neki ajánlani, elvégre időben ez az egyik legelső.

Margaret Weis és Don Perrin: Háború és testvériség

A Lélekkovács közvetlen folytatása. Mintha csak elvágták volna a történetet, úgy olvashatunk tovább Raistlin krónikáiban. Miután kiderült, az ifjú mágus mennyire tehetséges, a főmágusok azt javasolják neki és testvérének, próbálják meg kamatoztatni a tudásukat. Némelyikük közben persze azt reméli, hogy majd a fiatal tehetség elbukik, mert sejti, hogy nem akármilyen erő lakozik annak testében (és milyen igaza van). Mi meg már azt is tudjuk, hogy nemcsak akármilyen erő, hanem akárki is. A két testvér tehát zsoldosnak áll, ahol caramon megismerkedik a katonáskodás valódi arcával, Raistlin pedig egy harci mágus segédjévé válik, később pedig harcolniuk is kell egy háborúban. A történetben (és az előzőben is) felbukkan a trilógia több főhőse, Tanis, Kova, Tasslehoff és Sturm, a sztori pedig majhogynem ott ér véget, ahol Az őszi alkony sárkányai kezdődik.

Douglas Niles: Az utolsó nemes

A Káoszháború sorozat könyveinek nekilátva ez volt az első, amit elolvastam, és gyorsan le is lombozódtam. Bár vizsgaidőszak kellős közepén láttam neki (csak fürdőkádban haladva vele), tudom, hogy ha ezt is rendesen olvastam volna végig, akkor sem lenne pozitívabb véleményem róla. A Káoszháborúnak nevezett eseményről alapvetően a Nyári tűz sárkányaiban olvashatunk, a Káoszháború sorozat történetei pedig ezzel párhuzamosan zajlanak. A fő cselekmény szerint a Dárdaháború vége után még nem köszönt be a béke. Bár a Dárda Hősei diadalmaskodtak a Sötétség Királynője felett, és visszaűzték őt az Abyssba (a pokol megfelelője), a háború folytatódik a jók és a gonosz megmaradt seregei között. Amikor azonban a védtelen irdák (nemes ogrék) saját túlélésük érdekében feltörik a Szürkekövet, abból kiszabadul Chaos, minden istenek atyja, akit anno véletlenül zártak ebbe a relikviába az istenek (de azért nem bánták nagyon). A feldühödött isten-atya égtelen haragra gerjed, és nekilát gyermekei teremtésének elpusztításához. Lávasárkányokat, démonharcosokat és olyan árnyéklényeket küld Krynnre, amik nemcsak minden létezőt semmisítenek meg, de még az elpusztítottak emlékét is örökre kitörlik a megmaradtak elméjéből. A tét tehát nő, a jóknak és gonoszoknak vállvetve kell megküzdeniük a minden eddiginél komolyabb ellenféllel. Az utolsó nemes ezen háború kitörésekor játszódik, a törpék birodalmában. Gyakorlatilag az egész arról szól, ahogyan a Thorbardinban élő klánok kicsinyes ellenségeskedésébe hogyan robbannak be az új ellenfelek, megváltoztatva mindent. A történet sajnos lapos (bár bepillantást kaphatunk a daergarok, theiwarok és a többi törpe klán mindennapjaiba is), ráadásul az író szinte követhetetlenül ugrál a cselekményszálak között, sokszor érthetetlenné téve az egészet. Szóval ezt nem ajánlom.

Linda P. baker és Nancy Varian Barberick: Az égi éj könnyei

Egy újabb hamis gyöngyszem a Káoszháború idejéből. Ezúttal nem valamelyik faj magánháborújáról olvashatunk Chaos seregei ellen, hanem a korábbi könyvekben megismert, vak főpapnő, Lady Crysania sorsának további alakulását követhetjük nyomon. Bár, ha jobban belegondolok, lehet, hogy ez akar lenni az emberekről szóló kötet (mármint az ember (human) faj története). A Dárdaháborút követően Raistlin olyan hatalomra tett szert, amihez foghatót senki más nem tudott felmutatni Krynn földjén, ezért elhatározta, hogy elfoglalja a szerinte őt megillető helyet az istenek között. Ehhez előbb meg kellett küzdeine magával Takhisisszel, a Sötétség Királynőjével annak birodalmában, az Abyssel. Csakhogy az Abysre nyíló kaput az azt lezárók úgy zárták le, hogy csak akkor lehessen újra kinyitni, ha azt egy hithű Paladine pap és egy fekete köpenyes mágus együtt teszi meg. Azaz soha. Raistlin azonban magába habarítja a rend istenének naiv papnőjét, aki szerelme lelki üdvéért rááll a kapu megnyitására. Raistlin el is jut Takhisishoz, de hogy legyőzi-e őt, azt nem árulom el, tessék elolvasni az Ikrek-trilógiát, abból kiderül. Mindenesetre Lady Crysania közben megvakul, de ennek ellenére Palanthas második legbefolyásosabb személyévé válik, mint a helyi Paladine-templom főpapnője. Az égi éj könnyeiben tehát az ő harcáról olvashatunk, amit nem is annyira Chaos seregei ellen, mint inkább a saját megingott hitéért vív meg. A sztori felejthető, de szerencsére a könyv nem túl vastag.

Fergus Ryan: A Ráseránts-hegy ostroma

Újabb Káoszháború-könyv. Az utolsó nemeshez hasonlóan szintén egy hegy mélyén játszódik, ezúttal azonban a gnómok 'földjén'. A nagy konfliktus mellett itt is van kisebb konfliktus, cselszövés, összeesküvés és hasonlók, viszont ha másért nem is, a humor miatt mindenképpen élvezetesebb olvasmány, mint a törpés kötet.

Margaret Weis és Don Perrin: Halálbrigád

Meglepő módon a sárkányfattyak is külön kötetet kaptak, pedig ők a korábbi könyvekben a lehentelendő gonoszokat testesítették csak meg. A szaporodásra képtelen, kizárólag gyilkolásra teremtett lények a Dárdaháború végén haszontalanná válnak. Egy csoportjuk azonban nem várja meg, míg teremtőik megsemmisítik őket, hanem vezérük, Kang vezetésével letelepednek egy erődben, egy dombi törpe falu mellett, és megpróbálnak 'normális' életet élni. Ez zömében abból áll, hogy a szomszéd falut fosztogatják — azok pedig az ő erődítményüket, — isznak és azon keseregnek, mennyire céltalan a létük. Közben persze egyre fogynak. Néhány csibész törpe azonban egy kincs térképére bukkan, amiről kisvártatva kiderül, hogy nem pusztán aranyat és drágaköveket jelent, hanem néhány különösen értékes, nőstény sárkányfattyat tartalmazó tojást is. Amikor ez Kang tudomására jut, egy kis csapat élén megpróbál eljutni a tojásokhoz, hogy a megszerzésükkel értelmet szerezzen a létezésüknek, mivel innentől kezdve képesek lennének szaporodni, de mivel a törpék is magukénak szeretnék tudni a kincseket, megkezdődik a versenyfutás. Közben természetesen maguk is belekeverednek a Káoszháborúba. Szerintem nagyon jó könyv, és akinek nem volt elég, elolvashatja a folytatást is.

Don Perrin és Margaret Weis: Az utolsó erőd

Ez hivatalosan csak annyira a Káoszháború sorozat tagja, amennyire a Halálbrigád folytatása. Tehát egyébként nem az, hanem különálló kötet. A Kásozháborúnak vége, az istenek elhagyták a világot, ezért a mágia is megszűnt. A nőstény fattyakat kikeltették, azonban a sárkányfattyak nem maradhatnak a régi erődjükben, mert valakik az elpusztításukra törekednek. Miközben a nőstényeket hímestojásként védik, elindulnak egy szebb jövőt jelentő, távoli vidék felé. Közben kiderül, hogy nem pusztán ez a sereg maradt meg a fattyakból, hanem egy másik is, amely komoly erődrendszert épített ki a saját védelmére. A nagyobbik sereghez csatlakozva Kang serege megpróbál ellenállni az elpusztításukra szövetkező ellenséggel szemben, de hogy sikerül-e ez nekik, azt csak az tudja meg, aki elolvassa a könyvet.

Roland Green: Önfejű lovagok

Ezt már csak azért olvastam el, mert az első három történeten már átrágtam magam. Azok is szarok voltak, ezek is. Nem szól szinte semmiről, azaz nagyon gyenge a története. Még csak az Összeomlás előtti időkről sem tudunk meg sokat. Ha valaki valóban Dragonlance könyveket szeretne olvasni, ezeket kerülje el nagy ívben (A kard lovagjai, A korona lovagjai, A rózsa lovagjai és ez). A Harcosok sorozat többi három, különálló könyvéről még nem tudok nyilatkozni.

Christie Golden: A Holtak tánca

A fantasy szekció utolsó kötetét elemezve Krynn sárkányokkal teli földjéről átevezünk Ravenloft sötét világába. Ezt a könyvet anno a '90-es évek elején olvastam először, és akkor nagyon tetszett. Ez nem is csoda, hiszen a több mint 40 kötetes sorozatból Magyarországon megjelent 7 könyvből A fekete rózsa lovagja a dilettáns fordítás és a számtalan elgépelés miatt szinte olvashatatlan, Az éjfél szíve egy merő lelki szenvedés, a Sötét lelkek leple olyannyira felejthető, hogy már azt sem tudom, miről szól A félelem cirkusza egy szimpla krimi, A ködök vámpírja hiányzik a gyűjteményből, az Én, Strahdot pedig még nem olvastam el. A Holtak tánca egy varieté-hajó táncosnője és egy gazember kapitány küzdelméről szól, akik közben egy sokkal nagyobb harc részeseivé válnak. Mivel nő írta, a szerelmi szél korántsem elhanyagolható, hiszen a főhősnő a történet során beleszeret az őt segítő, emberi alakot öltött lidércfénybe (will-o-the-wisp), aki végül... de nem mondom el,hátha valaki beszerzi, és elolvassa.

Lee Goldberg: Mr. Monk és a kék nátha

Ezt a könyvet még a Rolandtól kaptam, aki tudja, hogy kedvelem a Monk, a flúgos nyomozó című sorozatot. Sokszor gúnyolódik is vele, hogy olyan vagyok, mint a főhős, de aki járt már enyhén rendetlen otthonomban, az nyugodtan megcáfolhatja ezt az állítást. A könyv stílusa hasonló a filmsorozatéhoz, tehát könnyed és szórakoztató, és nem is túl hosszú. Monk ismét hozza a formáját, és úgy igyekszik egy gyilkos nyomára bukkanni, hogy közben a rendőrök jól megorrolnak rá, amiért a rendőrsztrájk idején elvállalja a főkapitányi posztot. 

Móra Ferenc: Aranykoporsó

Móra Ferencet sosem kedveltem, legalábbis a Kincskereső kisködmön anno egyáltalán nem jött be. Gyerekkori olvasási kudarcélményem azonban egyáltalán nem tántorított el attól, hogy a magyar próza ezen klasszikusát a kezembe vegyem és végigolvassam. Egy, a Római Birodalom tündöklése idején játszódó Rómeó és Júlia történetről van szó, amit azonban kissé befejezetlennek érzek. Pontosabban befejezése van, csak a katarzis-élmény valahogy elmaradt nálam. Mindenesetreközben sokat megtudhattam a hajdani rómaiak szokásairól, és a latintudásom is sokat fejlődött, mivel latin szó aztán van benne bőven. Talán ha ezt is gyerekként olvastam volna, pozitívabb lenne az emléke.

Jorge Amado: Zsubiabá

A teljesség kedvéért a világirodalom klasszikusai közül is végigrágtam egyet, és az utolsó 30-40 oldalig egészen jól is szórakoztam. A történet főszereplője egy szegény sorba született néger gyerek, akinek végigkövethetjük az életét. Sajnos az író lelkes kommunista lehetett, így az egyébként egész olvasható történet végére kiderül, az egész arra ment ki, hogy megértesse az olvasóval, az egyébként a saját életét céltalannak megélő nyomorult néger micsoda felismeréssel nyugtázza, milyen szent cél a tőkések által elnyomott munkásság sztrájkjához csatlakozni, és diadalt aratni a mocskos burzsujok felett. Összességében azért tűrhető, bár sokszor zavaró, hogy a főhős teljes nevét (António Balduínó) minden alkalommal kiírták. Mint egydél-amerikai szappanoperában.

Tarjányi Péter: Meglátni és megveretni

A 2006, október 23-i események taglalásáról szóló könyvet akkor is megvettem volna magamnak, ha azt nem kapom kölcsön Tigriéktől. Most viszont már nem veszem meg, mert sok tekintetben nem értek egyet annak tartalmával. Amikor megjelent, eleve gyanús volt, az a reklámhadjárat, amivel megpróbáltak minket rávenni a megvásárlására, ugyanis Magyarországon az agyonreklámozott dolgok mindig a balliberális oldalhoz köthetők, nekik van ugyanis pénzük ilyesmire. A könyv — előzetes ellenérzéseim ellenére is — olvasmányos és úgymond szórakoztató. A szerző az elején rögtön belecsap a lecsóba, és jópár — szerintem — vitatható megállapítást tesz a tévéostrommal kapcsolatban. Mire azonban a magamfajta ember kellőképpen felháborodik az olvasottakon, a szerző ugrik egyet az időben, és viszonylag semleges témákat vesz elő a rendőrség kötelékében töltött múltjából, amikkel szerintem nemcsak szórakoztatni akar (ez sikerül is), hanem az olvasót megnyugtatni afelől, hogy tökéletesen ismeri azt a közeget, amiről ír. Úgymond beédesgeti magát az elménkbe. Aztán a szolídabb rész után ismét visszatér az aktuális eseményekre, és újabb vitatható állításokat sorakoztat fel, nem cáfolva közben, hogy az ominózus október 23-án a rendőrség is súlyos 'hibákat' követett el. A végkövetkeztetés? Nem vitatja, hogy az Őszödi Beszéd nélkül nem történtek volna meg ezek a dolgok, de azért zömében Orbán Viktor és a FIDESZ a hibás, hiszen például a kordonbontás mennyire felbuzdította a renitenseket, satöbbi. Meglepődtem volna, ha nem ez a konklúzió.

Ezen felül több egyetemi könyvet is olvastam, és három egyéb kötetet is forgatok (csak apránként), de ezekről majd csak jövőre számolok be. Nálatok a labda, ha van kedvetek, üssétek le.

Azt hiszem, hiba volt átpasszolni nekem ezt a bejegyzés témát, mivel egy magamfajta, állandóan magáról beszélő alak számára ez csak a tűzre való olajlocsolás. A múltkor — eleinte — egy kissé gondban voltam, mert úgy éreztem, véres verejtékkel sikerül csak összeszednem 7 olyan dolgot, amiről addig még nem írtam a blogban, azonban hamarosan kiderült, hogy jóval többet is találok, akár két bejegyzéshez elegendőt is. Úgyis ketten kértek fel a megírására, hát akkor most külön-külön teljesítem a két kérést, jöjjön újabb 7 'titok' rólam.

8. Félelemből is van ott még, ahonnan a múltkoriak jöttek, azaz bennem. Az állatokat általában nagyon szeretem, bár a gerincesek (de főleg a madarak) alatt már nem olyan egységes ez a kép. Mármint rendszertanilag, nem pedig térben a madarak alatt... A gerinctelenektől sokan undorodnak, a rovaroktól meg főleg, és sajnos nekem is jutott ebből az undorból. A bogarak még okésak, meg is fogom őket (kivéve a szarvasbogarat, mert az fájdalommal járhatna), de a többi már nem. Az undortoplista első helyét a fülbemászók foglalják el, a másodikat meg a pókok (majdnem holtversenyben). Tudom én, hogy a fülbemászó nem mászik az ember fülébe, meg egyéb lyukaiba sem, de annyira undorító, hogy csak na. Ha mondjuk egy tömött szőlőfürtből a markomba mászik egy, úgy dobom el az egészet, hogy csak úgy csattan, és ugyanezen okból nem vagyok hajlandó fűzfák alá menni. A pókokkal szembeni rettegésem egy kicsit már enyhült, de egy bizonyos méret fölött még így is 'sikoltva' menekülök előlük. Pedig a Magyarországon honos 300 pókfajból csak 4 csípése mérgező, azoké sem veszélyes, de nem is a csípéssel van a probléma, hanem az anatómiájukkal. Vagy a fóbiáknak van egyáltalán racionális magyarázata? A sorban egyébként még előkelő helyet foglalnak el a poloskák és a víziskorpiók.

9. A múltam több érdekes dolgot tartalmaz, mint a jelenem (az majd a jövőben lesz érdekes...). Ilyen az is, hogy először kb. 7 évesen 'gyújtottam' rá. Apám ugyan sosem dohányzott, de anyám, meg az egész családja igen (gyakran töltötték nálunk az idejüket), szóval könnyen jutott a birtokomba egy szál cigaretta. Meg ugyan nem gyújtottam, de ez is elég volt egy mafláshoz, amikor anyám megpillantotta a számban. A pofon nem tántorított el a felnőttek utánzásától, így valamelyik ősszel, amikor az utcákban az avart égették, kis csoportba verődve tüzeskedtünk, és közben égő kartonpapír csíkokat szívogattunk, mintha dohányoznánk. Keményen toltam az ipart, meg kell hagyni. A rosszullét és a fejfájás 8-9 évre el is tántorított a dologtól, de aztán egy napon kijelentettem: mától dohányzom, és ezt 10 évig folyamatosan be is tartottam (ekkor jött az első leszokás). 

10. Ha már a tüzeskedést említettem, maradjunk is ennél az elemnél. Minden gyerek imád a tűzzel játszani, ez alól én sem voltam kivétel. A sulim alsó tagozatának helyet adó épület vagy 4 sarokra volt tőlünk, ami fél kilométer gyalogutat jelentett a zömében kertvárosi utcákban. Ezen a szakaszon sokszor égettek avart a lakók, mi pedig suli után szívesen élesztgettük a parázsló hamvakat. Száraz leveleket, szemetet égettünk, diót 'sütöttünk', aztán jó későn értünk haza, csupa füstösen, koszosan. Hű, mennyi szidást kaptam én ezért...persze nem ok nélkül. A mi házunk a lakótelep sarkában volt, a lépcsőház mögött pedig egy családi házas utca vezetett a pusztába. Gyakran jártunk ide játszogatni, hiszen egy hajdani szeméttelep, meg a körülötte levő dombos, gazos terület ideális terep volt a háborúzástól a bújócskán át a bringázásig. Az erkélyünkről jól be lehetett látni az egészet. Amikor — talán — környezetismeretből megtanultuk, hogy az ecet reakcióba lép a mészkővel, egy kis üvegcse kíséretében egy barátommal levonultunk erre a terepre mészkövet pezsegtetni. Tél volt, de minket egy darabig nem zavart a hideg. Aztán a nagy játszás közepette a társam rálépett egy befagyott erecske jegére, ami persze be is szakadt alatta, és a cipője csurom víz lett. Haza is mehettünk volna, de mi inkább kitaláltuk, hogy tüzet rakunk, és azon szárítjuk meg a zokniját meg a cipőjét. Egy kis területen itt nádas is volt, ami ebben az időben tökre kiszáradt. Szedtünk hát egy nagy kupac nádszárat meg -levelet, és egy öngyújtóval meggyújtottuk a kupacot. Az ötlet jó lett volna, ha a szél egy pillanat alatt bele nem vágja az égő kazalt magába a nádasba, ami egy szempillantás alatt lángra kapott. Hatalmas tűz keletkezett, mi pedig a nyakunkba kaptuk a lábunkat, és hazáig meg sem álltunk. Az erkélyről aztán jól látszott, hogy több hektárnyi gazt sikerült elszenesítenünk, szóval egy jó ideig nem mertem az utcába sem menni, nehogy felismerjenek az ott lakók. Amikor viszont megjött a bátorságom (kb. egy év múlva), sikerült megismételni ezt az ominózus esetet. Az sem volt szándékos... de ezt talán majd egy másik alkalommal mesélem el.

11. Olyan 7 éves lehettem, amikor először találkoztam számítógépes játékkal. Sajnos nem a saját gépemen (ami még vagy 3-4 évig nem is volt, és akkor sem olyan), de rögtön beleszerelmesedtem a dologba. Állandóan a C64-es tulajdonos barátaimnál lógtam, és ha belegondolok, más barátaim nem is igen voltak akkor. Viszont a nagynéném egyszer bevitt magához az OKGT székházába, azaz a mostani MOL-központba, az Október 23-a utcába. Anyám nem tudott rám vigyázni, mert apámmal együtt valami dolga volt, ezért passzolt le a nagynénémnek. Egy irodában persze egy ekkora gyerek nem nagyon tud mit kezdeni magával, ezért egy antik számítógép elé ültettek, amin szerencsére volt 1-2 nagyon gagyi játék. A gagyiságuk ellenére nekem akkor azok is szuperek voltak, szóval jól eltöltöttem velük az időmet. Mivel a barátaim nem értek rá mindig, én pedig többször is egyedül maradtam otthon, egyszer csak fogtam magam, felszálltam egy budapesti buszra, és bejöttem Pestre, a nagynénémhez (Érdről). Hogy honnan vettem a bátorságot 7 évesen, hogy távolsági busszal utazzak, és hogy miként dumáltam meg a sofőrt, hogy pénz nélkül felengedjen, az a mai napig rejtély. A Kosztolányi Dezső tértől azonban már gyalog mentem, mivel a kék buszokat akkor még nem ismertem, és nem akartam eltévedni egy ekkora városban. Gyalog 10-15 perc volt a Petőfi híd budai hídfője, szóval lesétáltam szépen, a portán megmondtam, hogy kihez megyek, beszálltam a páternoszterbe, aztán megjelentem nagynéném irodájának ajtajában. Nem kicsit döbbent meg, amikor meglátott. Hát el is hiszem... Később még vagy tucatszor játszottam meg ezt az akciót, dacára minden szép szónak.

12. A számítógépes játékokkal kapcsolatos érdeklődésem olyan méreteket öltött, hogy azt már függőségnek lehet nevezni. Ebből két dolog következett: egyrészt már ekkor eldöntöttem, hogy programozó akarok lenni (ez nem jött be), másrészt elkezdtem játéktermekbe járni, és konkrétan játékgép-függő lettem. A szabadidőm szabadon felhasználható részét (azaz du. 5 előtt) azokban a termekben töltöttem, ahova az alkalmazottak beengedtek, és azt néztem, hogyan játszanak mások. Ha volt egy kis pénzem (pl. amit reggelire kaptam), nyomban behajigáltam valamelyik verekedős vagy ügyességi játékba, később pedig a lövöldözősökbe vagy a flipperekbe. Attól függ, hol mi volt, ja és persze a flipper csak onnantól jöhetett szóba, hogy felértem... Középsuliban képes voltam 4-kor kelni, hogy az első busszal mehessek suliba, és az első óra előtt még a gépteremben lebzselhessek. A zsebpénz után a fizetésem egy része jött soron (a józan ész határán belül ), és ez egészen addig így tartott, amíg vettem magamnak egy otthoni számítógépet. Az elbaszott pénzből persze egy egész internet-kávézót is berendezhettem volna, de hát a függőség ugye. A lényeg igazából sosem a játékon magán volt, hanem a feladatmegoldáson. Kitapasztalni minden apró kis, rejtett részletet és persze végigvinni az adott játékot. A saját számítógép beszerzése egy csapásra megoldotta ezt a helyzetet, és bár eleinte nagyon sokat játszottam azon is, mára ebből nem sok maradt. Tényleg csak szórakozás, és nem leküzdhetetlen késztetés, maximum napi fél óra, amíg mennek a hírek a tévében. Ez egy héten kb. 2-3 alkalommal fordul elő, szóval nem veszélyes a dolog. Kiégtem. Azaz annyira nem, hiszen néha még most is feltámad bennem a függésre való hajlam, elég ha csak a Lostnál is taglalt Travianról van szó, igaz, ott sem a játék (volt) a lényeg, hanem a matematika és a sikeresnek levés. Ezt pedig csakis úgy lehet fenntartani, ha az ember időt nem spórólva gondozgatja a karakterét/falvát/stb.-jét, néha még irracionalitásba hajlóan is (éjszaka felkelni, reszketve internet-kávézót keresni nyaralás közben). Mára már azt is abbahagytam, de csak úgy mellékesen még tolok egy másik játékot, ami nem igényel a szabadidőmből többet, mint amennyit bármi más szórakozási forma igényelne. Ebben a függőségben a sok rossz mellett jó is van. Például baromi jók lettek a reflexeim, de ami fontosabb, megismertem a határaimat e téren, azaz tudom, mire kell vigyáznom. Nem biztos, hogy sikerül, de az már az esetleges gyengeségem következménye lehet. Ezért nem mertem megvenni a World of Warcraft játékot sem, mert az újra függőséget okozhatna. Az ugyanis egy magasabb szintű élményt jelentene, amit még nem tapasztaltam, tehát újnak számítana. Ugyanezen okból kell elkerülnöm a Star Wars — The Old Republic nevű leendő netes játékot is. Félő, hogy magába szippantana.

13. Ezek után nehéz lehet elhinni, de én valójában egy baromi jó gyerek voltam. Egyedül is tök jól elszórakoztam. Képes voltam ugyanazt a kirakót századszorra is összerakni, vagy társasjátékot készítettem magamnak (amivel aztán egyedül játszottam), rajzolgattam vagy olvastam. Sőt, ez ugyan egy ideig kiesett az emlékeim közül, de aztán egy szép napon visszatértek az emlékeim, és egyszer csak bevillant: anno én bizony egy csomót hímeztem. Komolyan! Megtaláltam valamelyik dédmamám megrajzolt alapjait, amit már csak fel kellett tölteni fonállal. Szerintem hónapokig lekötöttem magam ezzel A8mikor nem máshol lógtam).

14. Kis háttérzene dramatizálásnak (ami ugyan stílusában nem, de tartalmában illik az alábbiakhoz):

Valamilyen szinten megalomániás vagyok. Ez kétféleképpen nyilvánul meg: gyűjtőszenvedélyben és a 'gonoszoknak' való szurkolásban. A gyűjtőszenvedély már régóta keseríti az életem. Ha valamiből már 3-4 megvan, és tudomásom van róla, hogy abból a valamiből több is létezik, akkor mind kell, esetleg a meghatározhatatlan mennyiségű valamikből szeretnék minél többet összegyűjteni. Előbbire példa egy-egy hobbimagazin vagy egy könyvsorozat, utóbbira a horror DVD-k. Csak olyat gyűjtök, aminek értelme is van, tehát el lehet olvasni, meg lehet nézni, fel lehet használni, ergo sem szalvétát, sem hülye-kurva celebekről készült fotókat nem halmozok fől, mert az nem jó semmire. Egy kicsit visszautalok az imént taglalt játékszenvedélyre. Ez a megalománia itt is közrejátszhatott, hiszen a gyűjtés ebben az esetben a maximális és hiánytalan kivitelezésre vonatkozott (nem tudom, érthető-e az összefüggés). A társas- és stratégiai játékokban részben ki is tudom élni ilyen irányú hajlamaimat, általában ebbe is bukok bele. Mindent én akarok uralni, azt akarom, hogy nekem legyen a legnagyobb seregem, a legnagyobb városom, én uraljam a legnagyobb területet, stb., de végül jön valami gikszer, a hosszú távra való tervezés hiánya vagy egyszerűen csak mindig van egy nagyobb erő, ami felül kerekedik rajtam, így általában elbukom, feldühödök, és rendszerint el is vesztem az érdeklődésem az adott dolog iránt (lásd a Traviant az egyik speed server után). Még a játékoknál maradva, de már egy kicsit a megalomániám másik dimenziója felé evezve el kell elmondanom, hogy mivel általában a gonoszoknak szurkolok, ha lehetőségem van rá, magam is a rosszak táborát erősítem. Persze csak a virtuális térben. Éppen ezért lesz veszélyes rám nézve a Star Wars — TOR, mert ugyebár ott majd nyilván játszhatunk a Sötét Oldalon is, közösséget alkotva, összefogva a szánalmas kis jedik ellen... A filmekben és a könyvekben általában katartikus élménnyel tölt el, amikor a főgonosz valami baromi aljas dologgal kerekedik felül a pozitív hősökön. Nem pitiáner aljasságokra gondolok, hanem valami monumentális gazemberségre, ami akár apokaliptikus pusztítást is okozhat. Nem csoda, hogy szeretem James Bond ellenfeleit, de megelégedéssel töltött el a Richelieu-Mylady páros tevékenysége A három testőrben , Raistlin gonosszá válása a Dragonlance-trilógiában (főleg, amikor a halál szélén táncoló, 1000 oldalon keresztül barátinak hitt társaságot magára hagyva a saját ikertestvére megdöbbent kérdésére valami olyasmit mond, hogy "Egyszer már megöltelek. Máskor is megteszem.", a tudományt az erkölcs fölé helyező, zombikat gyártó Dr. Herbert West karaktere a Herbert West: Újjáélesztő című Lovecraft regényben, Éjmágus mesterkedése a Hatalom Kártyái-trilógiában, de ide sorolhatnám akár Jafart is a Disney-féle Aladdinból. Ja, és ki ne hagyjam Mr. Leeland Gauntot Stephen King: Hasznos holmik című könyvéből, főleg, mivel ő übereli az egész, imént felsorolt bandát (ezt a könyvet annak is ajánlom, aki nem szereti a ponyvát). Nem piti kis gazemberekről beszélek tehát, hanem világuralomra törő, igazi koponyákról,őrült tudósokról, a Sátán küldötteiről és hasonlókról. Sajnos persze az ilyenek végül mindig rajtavesztenek,de amit közben művelnek, az rendszerint kárpótol a végeredményért. Mielőtt azonban bárki megszeppenne, és azt gondolná, hogy én egy csendes őrült vagyok, aki élvezi élőlények (emberek) millióinak pusztulását, valamiféle túlvilági lény eljövetelét várná vagy hasonlók, azt megnyugtatom, hogy ez mind csak a szórakozás síkján van így. Valójában sem tevőlegesen, sem elméleti síkon nem tudnék támogatni semmilyen hasonló törekvést, már csak azért sem, mivel elutasítok minden hazugságot, piti gazemberséget, lopást (igen, az már régen volt, gyerek fejjel), bosszúállást és hasonlókat. De azért a fikció szintjén engedtessék meg nekem, hogy — amíg az adott dolog cselekménye ezt megengedi — a gonoszok ideiglenes térnyerése okozzon számomra néha kulturális élményt.

És akkor most — blogom ego-mivolta ellenére — egy időre lezárom önmagam taglalását, persze nem sokáig, hiszen ugyebár én erre szinte képtelen vagyok. Hogy miként vesztettem el 3 év leforgása alatt 7 kulcscsomótmat zsinórban, miként akartam meggazdagodni papírgyűjtést hazudva, miként akartam a világ leghíresebb gyereke lenni csupa jócselekedettel és a többi sztorit majd akkor mesélem el, ha egyszer egy naiv, a blogomat vissza nem olvasó leendő blogger visszajuttatja hozzám ezt a körposztot, vagy esetleg egy pofa sör és néhány feles társaságában, személyesen.

A szörnyen unalmas magánéleti bejegyzéssor után nem arról írok, amiről szívem szerint írnék, mert a napokban rosszul vagyok a politikától, és nem célom egy újabb vita kirobbantása. Amikor a diktatórikus hatalom anyagi és politikai örököseit rendszeresen védő hivatásos bőröndcsomagolók a demokráciát féltve állnak neki sikongatni, meg világvégét vizionálni, nehezen tudok érzelemmentesen kommunikálni a témában, és ilyenkor más blogokon és/vagy az olvasóim fejében könnyen a persona non grata titulust vívom ki a magam számára.

Máskor is elő szokott fordulni, hogy senki és semmi komoly nem érdekel, sőt néha még menekülni is szoktam a politikai-társadalmi témák elől, főleg a vizsgaidőszakok után. Otthon ilyenkor játszani szoktam, de a tömegközlekedési járműveken erre nincs lehetőségem, ezeken marad tehát néhány egyéb elfoglaltság. Rejtvényt fejteni csak ülve lehet, és manapság már nem is nagyon kihívás egyik sem, a fejemből kifelé bámulás nem perspektíva, a legyártása pillanatában hulladékká váló gagyilap, a Metropol a rejtvényeivel csak 2x5+1 percre tud lekötni, olvasni viszont sok félét lehet. Mivel menekülök, az emberi tragédiákat boncolgató világirodalmi remekek vagy magyar klasszikusok alul maradnak a gondolkodásra nem feltétlenül serkentő fantasy-irodalommal szemben. Persze csak átmenetileg, de ilyenkor olyan jó elmerülni egy képzelt világ képzelt hőseinek képzelt kalandjaiban. Kikapcsolhatom végre a politikai korrektséget, vagy azt, hogy vigyáznom kelljen a szavakkal, mert olvasás közben olyan világokba csöppenek, ahol a gonosz kompromisszumok nélkül gonosz, a jó pedig megkérdőjelezhetetlenül jó, és nem kell azzal szembesülnöm, hogy némelyek a szemétséget magasztalják, az érdemeset pedig a sárba rántják. Itt az erényes elnyeri méltó jutalmát, a bűnös pedig megbűnhődik — még ha átmenetileg felül is kerekedik, olvasás közben pedig nemcsak a problémák elől bujdosom, hanem még szórakozom is. Talán elég, ha Michael Ende A végtelen történetére utalok. Aki olvasta, esetleg filmben látta, tudja miről beszélek.

Fantasy témájú könyvből azonban ezernyi van, és ezek egy része bizony egy rakás szar. Unalmas koppintások vagy egyszerűen csak röhejes a témájuk vagy a szereplőgárdájuk. Ilyenekhez is volt szerencsém bőven, ezért ajánlanék egy (?) olyat, ami az én rendkívül kritikus szűrőmön nagyon is könnyen átcsúszott. Ez a Sárkánydárda (Dragonlance)-sorozat alap trilógiája.

Krynn világa sokban hasonlít az ókori görögök által elképzelt Földhöz, ahol számtalan isten és egyéb halhatatlan lény befolyása alakította a halandók életét, léteztek mágikus procedúrák, hatalmas harcosok, legendás olimpikonok és hasonlók. Az emberek és a többi — zömében Tolkien ihlette — faj többé-kevésbé békésen éli életét, a munkáját végzi, mulatságokra jár, tanít vagy a földet túrja. A kényes egyensúlyra a három főisten, Paladine a jóság/rend, Takhisis, a Sötét Úrnő és Gilean az egyensúly semleges ura együttesen ügyel. Takhisis persze újra meg újra kizárólagos uralomra törekszik, Paladine pedig rendszeresen megakadályozza ebben. Olyan ez, mint egy sakkjátszma, ahol rendszerint a sötét kezd, és mindig döntetlen a vége.

Az úrnő ezúttal sem nyugszik, felébreszti az előző háború után évszázados álomra kényszerített gonosz sárkányokat, a legelhivatottabb követőit pedig seregek toborzására biztatja, és a kezükbe ad néhány dolgot, amivel azok a győzelmüket könnyebben kivívhatják. Krynn földjét kisvártatva újra vér borítja, falvak semmisülnek meg és felborul minden, amiben valaha hinni lehetett. A Királynő seregei a legyőzhetetlen erejű sárkányokkal és a szinte a semmiből előbukkant sárkányfattyakkal sorra aratják a győzelmeket, és úgy tűnik, semmi és senki nem képes nekik ellenállni. Az országok behódolnak vagy végük van, Solamnia lovagjai kevesen vannak, hogy szembeszálljanak ekkora túlerővel szemben, a törpék visszahúzódnak föld alatti országukba, Thorbardinba, és magukra zárják a kapukat, az elfek pedig továbbra is egymással hadakoznak. A fajok közötti általános bizalmatlanság meggátol mindenféle összefogást, és ezzel a Sötét Úrnő seregeinek megállítását is kizárja. Úgy tűnik, minden elveszett.

Ilyen körülmények közepette találkozik a sötét seregek által megszállt Vigaszban egy kis társaság: néhány régi barát és egy pár idegen. A megszállókkal történő összezördülést követően menekülniük kell, és mire kettőt pislantanak, máris belesodródtak Krynn történelmébe. Eleinte szinte minden csak történik velük, később egyre inkább maguk alakítják a sorsukat, míg végül az egész világ szeme csak rajtuk áll. Közben számtalan csatát megvívnak, megdöbbentő felfedezéseket tesznek, bejárnak föld alá süllyedt és összeomlott vagy víz alá került városokat, istenekkel társalognak, többször fogságba esnek, hadseregeket vezetnek, ősi relikviákat kutatnak föl, szerelembe esnek egymással, ármány és összeesküvések áldozataivá válnak, és még ki tudja, mi minden történik velük, míg végül hősökké válnak.

Bár Margaret Weis és Tracy Hickman közös regényfolyama nagyban merít a fantasy nagy öregjétől, Tolkientől, mégis könnyedén túlszárnyalják őt. A gyűrűk ura vontatott, helyenként kimondottan unalmas, és a végére még a legelhivatottabb olvasó is bosszankodik, amiért Frodó önmarcangolása egyre csak fokozódik, ahelyett, hogy csökkenne. Ráadásul Tolkien műve ideológiáktól és metaforáktól terhes, ezért a világ problémái elől elmenekülni kívánó olvasó csalódhat, amiért nem azt kapja, amire vágyik. A Sárkánydárda-trilógia azonban végig pörgős, szinte letehetetlen olvasmány, ami sokadik olvasásra is maradandó élményt nyújt, miközben nehezen található benne hasonlóság a cselekménye és a háttere, valamint a való világ között. A karakterek kontúrja határozott, de ennek ellenére nem túl kiszámíthatóak, és míg az olvasó a történet végére ér számtalan meglepetést okoznak neki. A gonoszak őszintén gyűlölhetők, a főszereplők igazán szerethetők, és bevallom őszintén, némelyikük halálakor még sokadik olvasásra, felnőtt fejjel is elfátyolosodik a tekintetem, és gombóc keletkezik a torkomban. A mellékszereplők szintén nem unalmasak, igazi, kidolgozott jellem mindegyik, és ami számomra a legfontosabb, Krynn sárkányai nem olyan lehentelni való hústömegek, mint más történetekben, hanem saját érdekekkel és akarattal rendelkező, önnön hatalmukkal tisztában levő, gondolkodó lények.

Az őszi alkony sárkányait, A téli éj sárkányait és A tavaszi hajnal sárkányait minden korosztálynak és mindenkinek ajánlom. Aki még csak ismerkedne a fantasy irodalommal, annak (természetesen A gyűrűk ura mellett) kötelező darab — bár félő, hogy rögtön túl magasra kerül így a mérce —, aki már megismerkedett vele, de csalódott benne, annak itt a lehetőség új esélyt adni a műfaj számára, de aki csak szórakozna egy kicsit, vagy aki hozzám hasonlóan a valóság elöl menekülne néhány órára, annak is melegen ajánlom.

És ha valaki végigolvasta mindhárom kötetet, és nem tudott betelni a csakis saját hatalmát növelni kívánó Raistlin Majere, a szerelmei között vívódó félelf, Tanis Tanthalas, az örökké zsörtölődő Tűzkovács Kova, az ikertestvérét fenntartások nélkül kiszolgáló, kissé együgyi Caramon Majere, a lovagi erkölcsök szerint élő Sturm, a félelmet nem ismerő, mindenre kíváncsi surranó, Tasslehoff Fúróláb és a többiek kalandjaival, annak nem kell aggódnia, ugyanis a regényfolyam több, mint 200 (!) kötetet számlál. Mellékszálak, előzmények, következmények, a szereplők különálló kalandjai vagy teljesen máshol, máskor játszódó történetek ezek, amik közül 42 jelent meg eddig magyarul. Külön nem térnék ki rájuk, talán majd másik postokban, közös jellemzőjük azonban, hogy amelyikben nem közreműködött a szerzőpáros, az általában nem olyan jó (vagy kifejezetten gyenge), amelyikben viszont szerepel a nevük, az hozza az alapsztori szintjét.