Rolcsi bejegyzései

Kissé provokatív a cím — legalábbis a blogomat olvasó ismerőseim egy része biztosan fel is húzta most a szemöldökét, — de tartok tőle, hogy igaz. Vagy nem...nem tudom. Hol így érzek, hol pedig úgy gondolom, hogy azért mégis vannak barátaim. Például amikor nemrég a tandíj összegével bajlódtam, rögtön érkezett pár felajánlás, ami nagyon jól esett, és máris azt éreztem, nem vagyok elveszve, mert vannak olyanok, akikre támaszkodhatok. Máskor viszont éppen a saját ismerőseim és mások ismerősei közötti kontraszt az, ami miatt ismét csak visszatérek a szokásos szemléletmódhoz.  

Ez az én kálváriám.

 

 

Kisgyerekként nem volt problémám a barátkozással, mígnem jött a szüleim válása és a bezárkózásom. Ekkor egy jó barátom volt csak, de neki meg volt egy másik, így ha az is és én is szabadok voltunk, mindig én maradtam alul, azt' rugdoshattam a kavicsokat az utcán. Ennek a srácnak a családjával is nagyon jóban voltam, de miután más-más középiskolákba jelentkeztünk, az élet elsodort bennünket egymástól. Ő egyébként 'gyanús' volt már akkor is, avagy csak éppen akkor élte a "buzikorszakát" — hogy őt magát idézzem, ugyanis neki volt egy mondása, miszerint "az életben mindenkinek van egy buzikorszaka". Ezt a nemiség iránt 13-15 éves korban mutatott fokozott érdeklődésre értette, és bár akkor nem nagyon tudtam, mit akar ez jelenteni, utólag belátom, hogy valóban igaza volt (a hajdani osztály- és évfolyamtársaim játékos heremarkolgatásait és egyéb incselkedéseit visszaidézve).

Jött aztán a szerepjátékos időszak, amikor egy tucatnyi olyan emberrel ismerkedtem össze, akikről korábban is tudtam, kicsodák, de semmi közös dolog nem volt bennünk. Ekkor vetkőztem le a barátkozással kapcsolatos gátlásaimat is — szerencsére. Szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük, és ekkor alakult ki köztem és G. között az a 10 évnyi barátság, aminek sajnos már kb. ugyanennyi ideje vége is (erről a Példaképnek lenni című bejegyzésben már írtam). Ehhez persze kellett, hogy az általános után is egy suliba járjunk, hogy mindketten lúzereknek szülessünk és, hogy egy padba üljünk. A középsuliban volt még 2-3 srác, akikkel mindig együtt lógtunk, és így együtt az osztály fekete bárányainak számítottunk, de ez inkább csak amolyan betyárbarátság volt, nem igazi, mély kapcsolat.

A szerepjáték mellett kártyázni is elkezdtem. Versenyekre jártam meg klubokba, ahol készülhettem a versenyekre. Egy rahedli embert megismertem, akik az érettségi után felváltották a korábbi baráti körömet, főleg, mivel az utolsó évet már Pestről nyomtam le, így a későbbiekben nem nagyon utazgattam le vidékre (bár eleinte még gyakran előfordult). Az új haverok közül némelyik baráttá vált, sokan haverok lettek, egy nagy adag emberke pedig az ismerős kategóriában kötött ki. Együtt akár 100-an is vannak, és sokan még most is lelkendezve sietnek oda hozzám, ha meglátnak, amikor néha felbukkanok itt-ott. A régi bandához rendszeres időközönként ellátogattam, és sokszor ott is aludtam G.-nél, de a korábbi gyanúm egyre csak erősödött: ha ott vagyok, jó, de ha nem, akkor sem hiányzom senkinek. Ez az érzés, a távolság és az új barátok léte szépen lekoptatott onnan, bár haveri szinten még sokáig találkozgattunk, igaz, csak a közös hobbi miatt.

A középiskola után barátkoztunk össze A.-val, aki addig az osztálytársam volt, de egyáltalán nem voltunk jóban. Még verekedtünk is — már ha verekedésnek nevezhetjük azt, hogy ő mellbe rúgott és bemosott egyet, én meg csak röhögtem ezen (lüktető pofával és kicsorduló könnyekkel). Ahogy A.-val egyre jobban összejöttünk, G.-vel véget ért a barátság. Nem volt szándékos egyik sem, csak így alakult. G. átadta magát a totális önpusztításnak, a világnézete pedig 180 fokos fordulatot vett, azaz szembe került az enyémmel, én pedig csak ekkor jöttem rá, mennyire hasonlóan gondolkodtunk A.-val. Eleinte csak bulizni jártunk, aztán leszoktunk erről, mivel rájöttünk, hogy ez nem a mi világunk. Elmentünk viszont sétálni egyet a hegyekbe, ami már nem tudom, kinek az ötlete volt, de aztán megint elmentünk valahova és megint. Aztán célt is kitűztünk magunknak, és nagy léptekkel indultunk el a megvalósítás felé. Még az sem tartott vissza bennünket, hogy ő 45 km-re lakik tőlem, ÉS akkor műszakosan dolgozott, én meg hagyományosan, így az időpontok összeegyeztetése sem volt egyszerű feladat. Elmondhatom, hogy ezek a túrák életem legboldogabb perceit jelentették, kár, hogy összeadva is csak 1,5-2 hónapnyi időről volt szó. Ezen idő alatt rengeteg közös kalandunk volt, számtalan helyen jártunk, egymásra utaltak lettünk, néha pedig összevesztünk. És rengeteget beszélgettünk, mindenről, amiről csak lehet. Abban az időben a meleg énem mélyen el volt temetve a lelkem romjai alá, és ez csak a későbbi barátnőmmel való szakítás után tört elő belőlem újra.

Amikor viszont előtört, szépen átkerültem a melegvilágba. Az addig a barátaimnak nevezett emberekkel egyre kevesebbet találkoztam, akkor is inkább csak azért, hogy "ne érje szó a ház elejét". Blogtalálkozókról például többször is hozzájuk siettem. Hogy miért építettem le őket? Egyrészt bántott a lelkiismeretem, amiért meleg életmódot folytattam, és ők erről nem tudtak. Minden velük töltött percet úgy éltem meg, hogy én akkor és ott a puszta jelenlétemmel is hazudtam. Emiatt inni sem mertem, nehogy egy kontrollálhatatlan őszinteségi roham során előbújjak. Nem lett volna célszerű. Másrészt rájöttem, hogy nem is nevezhetem őket barátnak, ha nem tudnak rólam mindent. Harmadrészt apránként a kártyázást is sorra abbahagytuk, ezért nem maradt olyan rendszeres tevékenység, ami egy légtérbe kényszerített volna bennünket, végül negyedrészt, a párkapcsolatom miatt is kevesebb szabadidőm maradt. Ők tehát 'lekoptak', G. kifordult önmagából, A. pedig egyre kevesebbet érdeklődött irántam, ahogy én is iránta (a lelkiismeret). Vele volt még egy apró fellángolás, de úgy tűnik, ez csak a tűz utolsó lobbanása volt. Amióta az esküvői tanúja lettem, egyszer találkoztunk, aztán akkor beszéltünk utoljára (telefonon), amikor a születésnapja okán felhívtam. Két hétre rá van az én születésnapom, ő viszont nem hívott, és legközelebb csak szilveszterkor beszéltünk. Erről ennyit.

Sok pad között a földre. A melegélet kedvéért mindent feláldoztam. Hogy önmagam lehessek, megromlottak az amúgy sem túl rózsás családi kapcsolataim, és eldobtam magamtól a barátaimat is, vagy legalábbis azokat, akiket korábban barátként emlegettem. Csak egy maradt közülük, a volt kolléganőm, aki az egyetlen közeli ismerősöm, aki mindent tud rólam. Ha egy alkoholos estén nem bújok elő, már ő sem lenne. Neki nem tudtam hazudni, és neki nem is tudtam volna tovább hazudni. Tudtam, hogy a reakciója maximum semleges lesz, de semmiképpen sem elutasító, ezért nem éreztem kockázatot a dologban. Sajnos viszont ő is csak nagyon lassan dologzza fel a dolgot, és neki sem tudok mindent elmondani. Például erről a blogról sem tud (még).

Idő közben megismertem még egy pár embert, akik előtt már eleve melegként szerepeltem. Ők most a Roland lakótársai. Egyszerre találkoztunk velük, és azóta többször is együtt buliztunk, sőt egy fantasztikus közös nyaralás is mögöttünk van már, de ők inkább a Roland barátai. Ezen is elgondolkodtam, és arra jutottam, én nemcsak azért nem kerültem velük közelebbi viszonyba, mert nem töltünk együtt annyi időt a mindennapokban, hanem mert mi csak összesodródtunk, de ha nem így alakult volna, önmaguk miatt biztosan nem kerestem volna velük a társaságot. Nincs velük baj, egyszerűen csak mások, mint én. Nagyon mások. Ezért aztán nemhogy össze nem barátkoztunk igazán, de a Rolanddal való szakításom után nyilvánvalóan az ellenséges télfélre sodródtam. Ennek sosem adnának hangot, de Roland lakótársaiként és barátaiként óhatatlanul az ő pártját fogják.

Így állok most, azaz egy ember van, akit barátomnak nevezhetek, csakhogy ő sem lehet olyan igazi legjobb barát. Amióta blogolok, több embert is megismertem, akiket el tudnék fogadni barátnak, pusztán azért, amilyenek. Tigrivel és Andreassal például most már — mondhatni — rendszeresen összejárunk, és közöttünk nincs olyan gát, mint ami heterok és melegek között lenne. Ez jó. Az igazi barátsághoz azonban hiányzik még a közös és mély élmények sorozata, amiben viszont az a jó, hogy sokkal könnyebben áthidalható, mint a jellembeli eltérés, egyszerűen csak idő kell hozzá.

És hogy miért írom mindezt? Nos, szombaton egy házibuliban jártam, ahol rajtam kívül még vagy 10 másik meleg volt, akik korábbról már ismerték egymást. Valószínűleg régóta és alaposan. Az ő társaságukban nagyon jól éreztem magam, bár messze nem én voltam a középpont. Nemcsak majd' megszakadtam a röhögéstől, de elámultam azon, mennyire nincsenek gátlásaik egymás között, sem témákban, sem testi kontaktusok terén (nem gondolni semmi rosszra!). Természetesek voltak és felszabadultak, ami utóbbi a megilletődöttségem és a fáradtságom ellenére is átragadt rám, olyannyira, hogy huzamosabb ideig boldognak éreztem magam. Ez nálam nagyon ritka, sőt, ha ilyet érzek, akkor is csak maximum másodpercekig.

Aztán persze ennek a bulinak is vége lett, rajtam pedig elhatalmasodott az a hiányérzet, aminek ez a bejegyzés is köszönhető. Most látom csak, milyen lehetne, ha előbb vállalom fel magam előtt a helyzetemet, és nem 27 évesen. Most már — tartok tőle, hogy — késő, mert egyszerűen nincs idő, hogy ilyen mély barátság alakuljon ki köztem és mások között. 30 évesen már hova? Meg hogyan? Kár is lenne pedálozni, nem tehetek semmit. a szerencsém van, mégis bekövetkezik valami hasonló, de ezt csak azért írom, hogy elhitessem magammal, van remény.

Vajon tényleg van remény? 

Adós vagyok még azzal, hogy elmeséljem, miként alakult az életem úgy, hogy ismét egyedülállóvá váltam. Ebben egyrészt a közkívánat, másrészt az motivál, hogy kiírjam magamból a dolgot. Pedig tegnapra már egészen rendbe jöttem (a lehetőségekhez képest), mire este meggondolatlanul bejelentkeztem msn-re. Észre sem vettem, hogy a Roland is ott van (vagy azt nem, amikor belépett), és persze el is kezdtünk egymásnak irkálni. Sok értelme nem volt, mert csak ugyanazokat a köröket futottuk le megint: ő nem csinált semmit — mondta ő — megcsaltál — mondtam én. Ez már lement élőszóban, telefonon, mailben és most msn-en is. Már csak a füstjelek hiányoznak meg a morze. Az egésszel csak annyit értem el, hogy megint álmatlanul forgolódtam éjszaka, és az előző napi nem-alvással együtt ez mára elviselhetetlenül álmossá és ingerültté tett. A kondit is kihagytam — pedig ilyet még sosem csináltam, — mert csak tragikusra rontottam volna vele az állapotomat.

Előrebocsátom, hogy bár én vagyok az esetben a sértett fél, avagy én érzem magamról ezt, nem fogok sem szókimondó, sem acsarkodó lenni. Akármi is történt, akármennyire is dühös és bánatos vagyok, nem fogok a másik után rúgni/köpni, mert az a tróger szokás, én pedig nem érzem magam annak. Már megkapta a büntetését, persze nem tőlem, hanem az élettől. Az sem célom, hogy bárki előtt lejárassam azt az embert, akivel közel 2 és fél évig összekötöttem az életem. Ezzel magamat is minősíteném. Tehát a sztori röviden.

 

Az ominózus hétvégén leutaztam anyámékhoz, Roland viszont kivételesen nem dolgozott. Legalább is szombaton este nem. Én valahogy eltengődtem 'otthon', és a tengődés közben jött egy telefon. Egy közös lány barátunk (haverunk) keresett, hogy elengedném-e vele a páromat bulizni az este. Azt nem mondta, hova, de az nyilvánvaló volt. Mondtam, hogy persze, miért is ne? Én is hányszor mentem nélküle idegen társaságba, és ha igazán szeret, úgysem történik semmi baj. Vicces volt persze, hogy egy ügynök hívott fel, és nem ő maga, de aztán beszéltünk egymással is, én pedig megismételtem a véleményem a dologról. Kicsit kérette magát, mintha én kérném, hogy buziklubba menjen, de ez nála rendszeres volt. Innen tudtam, hogy minden vágya az, ami miatt éppen akkor nyafog.

Másnap hazamentem szépen, bár délelőtt hívtam, hogy minden rendben volt-e, nem rúgott-e be nagyon vagy bármi. Persze semmi érdemleges nem történt, csak a 'milyen szar volt a zene' meg a 'hogy nézett már ki a sok igénytelen' volt. Ez tipikus. Megbeszéltük, hogy este átjön, pontosabban eredetileg úgy volt, hogy ő már ott vár nálam, amikor én hazaérek, de közben hívta a főnöke, hogy szükség lenne rá, így elment dolgozni, és csak 8 óra fele jött meg. Persze fáradt volt nagyon, ami nem csoda, hiszen átmulatta az éjszakát, és pihenni sem tudott nagyon. Azért egy pár szót beszéltünk, viszont a buliról diszkréten hallgatott. Egyébként viszont elkéreckedett tőlem egy hétre Angliába, ahova állítólag egy volt (lány) osztálytársa invitálta, márciusra. Megfürödtünk, vacsoráztunk, tévéztünk (ő elaludt) én pedig hiába próbálkoztam egy kis huncutkodással, nem lett belőle semmi. Fáradt volt.

Én még fent maradtam, gépeztem, és közben járt az agyam. Nem mintha az elhangzottakat elemeztem volna, de — talán a tudatalattim késztetésére — gyanú fészkelte be magát a lelkembe. Valami nem stimmel! Játszottam még egy kicsit valami gagyi netes játékkal, de közben percről-percre erősödött bennem a késztetés, hogy utána járjak a dolognak. A lelkiismeretem is beindult, és a tervezett erkölcstelenség ellen ágált bennem, a másik oldalon viszont ott volt a gyanú, ami nem hagyott nyugodni. Több apró kis momentum, amik külön-külön teljesen jelentéktelenek, együtt azonban gyanakvásra adnak okot. Mint valami betörő, aki a lebukástól fél, úgy léptem be az iwiw-jébe. A jelszót kitalálni semmiség volt, másodikra sikerült (nem az én nevem...). Ennek egyébként már volt előzménye, egy kísértetiesen hasonló eset, amikor majdnem szakítottunk, de aztán mégis együtt maradtunk. Akkor elég volt az msn-beszélgetés előzményeit megnézni (amihez még jelszó sem kellett), és voilá!

Tudom, most többek szemében nagyot zuhantam, és igazatok is van. Erkölcstelen más levelezésébe belenézni, még akkor is, ha érzi az ember, hogy oka van rá. De nem tehettem ellene. Nem vagyok féltékeny típus (mint ami talán a fentiekből sejthető is), de nem tűröm, hogy bolondot csináljanak belőlem, hogy hülyének nézzenek. A büszkeségem erősebb annál...meg a morális gátaknál is — sajnos. Nem vagyok rá büszke. Gyenge voltam, és aki alaposan ismer, meglepődne ezen, hiszen én olyan érzelemmentesnek és zárkózottnak tűnök a külső megfigyelő számára. És lám, mégis az érzelem vezérelt.

A tilosban járás okozta azonnali lelkifurdalás keserűsége, és a félelem attól, hogy vajon mit találok a 'rutin' ellenére is alaposan megdobta a szívverésem ritmusát, de amikor egy fiúnévre kattintottam a lista tetején, akkor ugrott csak fel a szívem a torkomba igazán. Két-két levélke, helyesírási hibákkal tarkítva, írásjelek nélkül, mégis egyértelmű tartalommal. Nem idézek belőlük, nem rontom tovább a renomémat.

Számítottam rá? Igen, hiszen azért néztem meg azt a levelezést. Volt már ilyen? Volt, és mégis letaglózott. Pedig egyszer egy másik fiúval láttam csókolózni a volt barátnőmet, és az sem zaklatott fel ennyire. A harag rossz tanácsadó, ezért eszem ágában sem volt szembesíteni az alvó páromat a levelekkel, inkább kimentem a konyhába, és elláncdohányoztam pár cigarettát. Közben járt az agyam, latolgattam, kételkedtem, a következő lépésen agyaltam. Abban sem lehettem biztos, hogy azt látom, amit látni lehet. Mi van, ha csak féltékenységemben értelmezem a szavakat úgy, ahogy? Akkor este tehát nem volt szabad semmit sem tenni, különben is, zavartam volna haza az éjszakában a páromat? És ha tévedek? Hogy jövök abból ki? Ráadásul a tettemmel magamat is bemocskoltam — még ha magam előtt meg is tudom magyarázni a dolgot — így ha nem lett volna igazam, csak én maradok a mocsokban. Lefeküdtem hát aludni, ami persze nem ment. Jobbra fordultam, balra fordultam, hőhullámok törtek rám, és zavart a horkolás is. A szívem közben végig a torkomban dobogott, a halántékom pedig lüktetett, pedig de szerettem volna aludni. Ez csak valamikor hajnali 2-kor sikerülhetett, de abban sem volt köszönet. Addig abban maradtam magammal, hogy reggel visszakérem a kulcsomat, és csak utána tárgyalhatunk a részletekről. Ezt viszont nem itthon akartam megtenni, hanem az utcán, ahol védve vagyok a 'közvélemény' által.

Persze nem így sikerült. Sosem úgy sikerül, ahogy az ember azt szóról szóra eltervezi. Reggel ugyanúgy keltem, ahogy elaludtam, a feszültségtől reszketve, magas pulzussal. Akárhogy próbáltam természetesen viselkedni, nem sikerült, és ez látszott is rajtam. Ezt a Roland is észrevette, és firtatni kezdte, hogy mi bajom. Összeomlani látszott a 'fantasztikus' terv, és ha ekkor tagadtam volna, még hazug is leszek. Pár másodpercig mérlegeltem az eshetőségeket, de végül előhozakodtam a dologgal, kicsit bizonytalanul, de mindenképpen támadólag, és persze első perctől kezdve az általam erkölcstelenül megtekintett levelezésre hivatkozva.

Veszekedni kezdtünk, aminek nem megyek bele a részleteibe. Próbáltam higgadt maradni, és csak logikus érveket előhozva, a lelkemet megkeményítve talpon maradni. Konformista vagyok, nem szoktam én az ilyet. Az első persze az volt, hogy az csak egy ártatlan csók volt egy régen nem látott ex-től, akivel váratlanul futottak össze. A váratlanságot a levelek sem cáfolták. Később már a "nem történt semmi" üzemmód aktiválta magát, és a tegnapi beszélgetésünk során már az is kiderült, hogy még arra a hirtelen mentségre is én emlékszem rosszul. Nem memorizáltam a leveleket, és az izgatottságtól talán rosszul is emlékezhettem rájuk, ezért a védelmem némileg megroggyant. A kulcsot minden esetre elkértem, hogy ne hozzam magam lehetetlen helyzetbe. Ha nekem lesz igazam, jobb az, ha nálam van, és persze a macskát is féltettem. Mindig azt mondta, ha szakítunk, övé a cica, mert ő kapta (tőlem). Ez általában kihozott a sodromból, mert alaptalannak éreztem mindkét állítást, és tartottam tőle, ha nála marad a kulcs, esetleg váratlanul meglép Desirével. Ez pedig nem lett volna szép dolog, hiszen én szereztem, én foglalkoztam vele többet, és nekem került (jóval) többe, meg aztán hogy számoltam volna el a macskahiánnyal a környezetemben? Mondtam volna, hogy szakítás után elvitte a buzibarátom? Talán önző, de mégis racionális dolog volt ez a részemről. A sírás, a tagadás, a leírtak máshogy történő idézése és a könyörgés az én kétségeimet is megnövelte, ezért viszonylag békében váltunk el a metrón.

Tudtam, hogy később ér be a munkahelyére, mint én, és ha beér megváltoztatja a jelszavát, amit már nem tudok megfejteni, akkor pedig vesztek. Még ha jól is láttam, amit láttam, nem tudom alátámasztani az igazam, mert nem lesz mivel. Akkor pedig alul maradok, mint levéltitkot sértő, gyanúsítgató féreg, és a lelkiismeretem ki tudja, mikor áll helyre. Ezért amint beértem, első dolgom az volt, hogy újra belépjek az iwiw-be. Minden okom megvolt erre, nemcsak a fentiek, hanem az is, hogy amikor veszekedés közben azt mondtam, hogy ha rosszul olvastam, amit olvastam, akkor bizonyítsa be az igazát azzal, hogy belép a profiljába, és felolvassa nekem az inkriminált részeket. Nem tette. Már szinte indulásra készen álltunk, a gépemet is kikapcsoltam, de aztán a szó úgy fordult, hogy visszakapcsoltam mégis, a páromra pedig dühösen ráparancsoltam, hogy akkor lépjen be a profiljába (vagy én teszem), és olvassa fel, amit ott talál (vagy én teszem). Megtagadta, és határozottan megtiltotta nekem is, hiába mondtam, hogy ezen múlik minden.

És a munkahelyemre beérve ennek ellenére sem voltam biztos a dolgomban, pedig ez már önmagáért beszélt. Ott volt minden, és úgy, ahogy én emlékeztem: friss ismeretség, a csókot alátámasztó bók, és a folytatás kilátásba helyezése, mielőtt a srác visszatér... na hova? Angliába! Hát persze, hogy oda.

A többit tudjátok, még ha csak címszavakban is. Az azóta lefolytatott kommunikációink ugyanezt ismételgették. Én érvelek, ő tagad, és ha már nem tud, akkor támad, és mindenféle teljesen ártatlan momentumok felnagyításával vádol viszont. Azóta kiderült az is, hogy ha visszább olvasok, akkor megbizonyosodhattam volna, hogy az illető valóban egy ex-, és minden úgy történt, ahogy mondta, azaz sehogy. Sajnos azonban nem láttam több levelet az illetőtől, és a látottak tartalma szerint nem is létezett több. Exről sem tudtam kettőnél többről. A vagyonosodási vizsgálatos bejegyzésemben említettem, hogy ha nem védekezünk az első pillanattól kezdve konzekvensen, akkor később már hiába jövünk elő újabb, eddig említeni elfelejtett momentumokkal, az már hasztalan. Én is így vagyok ezzel. Ráadásul a közös barátaink állítólag szintén látták a többi levelet, ezért a páromnak adnak igazat. Már mindenhol én vagyok a szar. De kérdem én, milyen barátok azok, akik látják, amit látnak, és arra nem képesek, hogy felhívjanak, és leüvöltsék a hajam, hogy "te hülye, hát kidobod, amikor ártatlan?!".

Most meg már késő. Késő az elhangzottak miatt, késő a büszkeségemnek és késő a szívemnek. Ennek egyszer és mindenkorra vége.

Elemezhetném még a történteket háromszor ekkora terjedelemben, mert sok momentum van még, de a konklúzió úgyis ez lenne. Nagy szavakkal, tagadással, vádakkal el lehet leplezni az egészet, és úgy lehet forgatni a szavakat, hogy a végén én legyek a szemét, a szívtelen, a hazug, de a számtalan apró momentum bármelyike elég lenne Columbonak a letartóztatási parancshoz.

Nekem pedig elég ahhoz, hogy helyesnek érezzem a döntésem, és ha az erkölcsimen csorba is esett, a büszkeségem sértetlen (lehet egy idő után).

Most veszem csak észre, hogy ez az augusztus vége - szeptember vége időszak mennyire tele van megemlékezésre méltó eseményekkel. Talán már egy kicsit sok is. Ha a blogolást egy pár nappal később kezdem el, mind szeptemberre esne, és akkor az tök frappáns lenne, de így sem rossz.

Augusztus végén van ugyebár a blogolásom kezdetének évfordulója, szeptember 6-án meg a születésnapom. Ezekről már írtam, ezért most nem kezdek bele megint.

A cicámnk tegnap, szeptember 9-én volt kereken fél éves. Ennek örömére el is kezdte próbálgatni, mit és mennyit tud kispriccelni a különféle mirigyeiből, pont azelőtt, hogy herélés céljából eljutnék vele az állatorvoshoz... Szerencsére csak a székemen levő párnácska kapott néhány cseppet a cuccból, és az sem volt (még) túl büdös, de azért máris nyugtalanítani kezdett a dolog. Amikor vasárnap redbleknél voltunk, szóba került ez a téma is, de nem gondoltam volna, hogy újabb egy hétnek sem kell eltelnie, és máris realizálódik a probléma. Az eltelt négy napban pedig kétszer is félrepisilt, de valamiért az a gyanúm, hogy eredetileg nem pisilni szeretett volna, hanem a teste újabb funkcióit kipróbálni, csak még bénácska egy kicsit. Desiré egyébként hiába nő egyre nagyobbra, a komolyodási folyamatban ehhez képest jelentősen lemaradt. Úgy kb. két hete rájött, hogy a szekrény tetején semmilyen rá veszélyes dolog nincs, ezért nyomban fel is ugrott oda, és minden négyzetcentijét bejárta azon melegében. Onnantól kezdve állandóan fel-le jár, engem meg minden lejövetelekor az infarktus kerülget, olyan hangosat puffan a tévé tetején. Egyszer kipróbálta, milyen a szekrény tetejéről közvetlenül a szőnyegre ugrani, de miután így lefejelte valamelyik pinamintát, erről gyorsan leszokott. Örömmel üdvözölte viszont a korábban ebbe az elérhetetlennek tűnő magasságba menekített virágaimat, és újra neki is látott rágcsálni őket. Nem maradt más választás, mint a konyhaszekrény tetejére átköltöztetni az összeset, ott ugyanis még egy darabig biztonságban lehetnek. A kis pimasz ráadásul annyira nem nyugszik, hogy amikor az éppen totálisan szétharapdálni készült ananász levelei mellől elemeltük, azért 'úgymond 'röptében' még gyorsan beleharapott azokba kettőt. Ilyenkor persze az ember röhögni kezd, ahelyett, hogy megrendszabályozná őkelmét. Új játékunk is van, a cipősdoboz. Egyszer megmutattam neki, hogy teljes egészében belefér, azóta azt élvezi, ha rácsukom a fedelet, és a két kis lyukon az ujjaimat bedugom, hogy megböködjem velük. Néha csak beleül a nyitott dobozba, és amikor elindulok felé, izgalomtól felpörögve hajtogatja bele magát, hogy aztán erőteljesen doromboljon nekem, amiért rácsukom a fedelet. Olyan hülye...meg lehet zabálni.

Szóval tegnap cicafélévforduló volt, ma meg edzőterem-látogatási jubileum van, hiszen éppen egy éve kezdtem a személyi edzővel történő gyúrást. Meg is látszik rajtam, meg a tartásomon és az önbizalmamon is. Végre kezdem magam helyesnek tartani, és ha azt vesszük, nem is került olyan sokba: alig 200 óra az életemből és pusztán félmillió forint. Khm...ez mintha egy kicsit tényleg sok volna...de akkor is megérte. Főleg, hogy a hasamon a zsír már szignifikánsan kevesebb, mint egy évvel ezelőtt, pedig olyan komolyan soha nem is diétáztam. Sőt, most már a szegycsontomtól kezdődően egy fix mélyedés osztja ketté a bordáim alatti területet, a lengőbordáim környékén pedig egy-egy dudor-ív jelzi, hogy ott sem pusztán belső szervek vannak, hanem valami egyéb is.

Szeptember 23. is jelentős dátum, hiszen akkor leszünk 2 éve együtt a párommal. Ha együtt leszünk...de hát miért is ne lennénk? Erről a témáról sajnos nem tudok olyat írni, amiért később meg ne ütném a bokám, szóval pszt! A párom nem olvassa a blogom, szóval minden itt leírt helytelenségről tud. A párkapcsolatunk pedig tabu.

Már ennyi évforduló is sok, de ehhez még hozzájön 2 jóbarátom születésnapja, egy névnap, és az öcsém is az idén szeptemberben lesz 17 éves. Ami csak így hirtelen eszembe jutott... Zsúfolt egy időszak, az biztos.

(Ja, és mellesleg ez a 250. bejegyzésem.)

Emögött a sokatmondó és gusztusos cím mögött az idei nyaralásom részleges elbaszódásának sztorija húzódik.

Ehhez képest...:

Az eredeti terv az volt, hogy 6-án, vasárnap a legjobb barátommal és három gyerekkel leutazunk Balatonmáriafürdőre, ahol az ő legjobb barátjával, annak barátnőjével és két gyerekével együtt eltöltünk egy lazulós hetet. Bográcsozás, pancsikolás, vattacukor, lángos, szúnyogcsapkodás, tüzeskedés, meg sok hasonló volt tervbe véve. Én mondjuk annyit kutyultam a dolgon, hogy mára meg holnapra haza kellett jönnöm (és ezt előre láttam) valamint, hogy előtte anyámékhoz is el akartam szaladni, mert már nagyon régen láttak (a ballagást leszámítva). Tőlük vasárnap este jöttem volna vissza, de úgy, hogy haza sem megyek, hanem a buszról leszállva csak bepattanok a barátom kocsijába, aztán már repesztünk is a Balaton irányába. Ehhez az kellett volna, hogy az összepakolt holmimat vagy pénteken vagy szombaton reggel átviszem hozzá.

Pénteken este már nem volt kedvem csak emiatt útnak indulni, ezért a pakolást szombat reggelre halasztottam. Este Rolcsival megnéztük (végre) az Indiana Jones 4. részét, miközben popcornt ettünk (ejnye-bejnye), előtte meg a KFC-ben haraptunk egy-egy szendvicstet (ejnye-bejnye 2.), mellé pedig (ugyanitt kapott) benzinszagú szalvétával töröltük a szánkat.

...ez történt:

Reggel már éreztem, hogy valami nincsen rendben odabent, mert enyhén sajgott a gyomrom. Nem fájt nagyon, csak úgy nyomott, hol elviselhetően, hol kellemetlenebbül, de összességében nem tartott vissza némi szexuális együttléttől. Utána viszont egyre nagyobbakat nyilallt, ami rövidesen vécére ülésre sarkallt. Rolcsinak közben távoznia kellett, és az igazat megvallva nekem sem volt már sok elszarható időm, de nemigen tudtam felállni a fajanszról. Amikor mégis sikerült, izzadtságban úszva rogytam vissza az ágyba, de csak azért, hogy pillanatokon belül újra a toalettre siethessek. Valamiért az az érzésem támadt, hogy ha beleülnék egy kádnyi forróvízbe, elviselhetőbbé válna a fájdalom, ezért a következő félórát a wc-fördőkád-ágy háromszögben töltöttem, a következő 2 órát pedig a fürdőkád és az ágy között, de már törölközni sem volt energiám, ezért csak úgy, vizesen gömbölyödtem össze az ágyban.

Összességében semmi változást nem értem el (maximum, hogy az ágyneműm már úszott), ezért a hányás mellett döntöttem. Bár a gyomrom tökéletesen üres volt (hiszen semmit nem ettem), késztetést éreztem önmagam meghánytatására. Első próbálkozásaim kudarcot vallottak, csak a gyomromat kínoztam még jobban meg, de nem tágítottam. Addig turkáltam a saját garatomban, mígnem megéreztem azt az arczsibbasztó "most pedig hányni fogok" érzést. Most már elég gusztustalan vizeken evezünk, ezért aki nem bírja az ilyesmit, az ugorjon. Jött is a cucc: sárga, habos gyomorsav, jelentős mennyiségű lenyelt nyállal keverve. Ejj, de undorító volt.

 

 

 

Azt hiszitek, ettől jobban lettem? Dehogyis. Még szarabbul. Most már arra is képtelen voltam, hogy hunyott szemmel szenvedjek az ágyban vagy a kádban, mert annyira fájt a hasam, hogy 10 másodpercig sem tudtam hely- vagy pózváltoztatás nélkül meglenni. Bevettem egy Algopyrint, de kb. 8 perc múlva azt is kihánytam, meg kétszer annyi vizet, mint amennyit megittam. Végképp nem maradt meg bennem semmi. Hiába ittam, hogy a kiszáradás bekövetkeztét hátráltassam, rögtön kiadtam minden korty vizet, és a gyomrom most már nemcsak sajgott, de a sok összerándulástól konkrétan fájt is. A számban az alkoholmámoros, átdohányzott éjszakák érzete képződött, és már a víz gondolatára is undor fogott el. Kezdtem megijedni.

Közben felhívtam a barátomat is, hogy ne számítson a csomagomra, meg anyámat is, hogy ismét le kell fújjam a hétvégi kiruccanásomat (előtte a málnaszedés miatt). Közben olyan lelkifurdalásom volt, hogy ihaj, de ilyen állapotban egyszerűen nem mertem nekivágni az útnak. Ráadásul én
elég gyatrán bírom a gyötrelmeket, ezért néhány órányi vergődés után már öngyilkossági gondolatok ütötték fel a fejüket az én fejemben. Ilyenkor persze a krónikus és megállíthatatlan fájdalommal kapcsolatban gondolkodom el hasonlókon (önkéntelenül), de valójában eszem ágában sincs szétloccsanni a földszinti lépcsőn.

Na, úgy délután 3-kor aztán elnyomott az álom a sokadik kád vízben, majd amikor felriadtam, és átmásztam az ágyba, ott is aludtam egy nagyot. Szerencsére Desiré végig nagyon rendes volt velem, mert most például ő is velem együtt aludt, sőt, többet is, mint én. Amikor délután megjöttek a Rolcsiék, hogy elvigyék a macsekot, megkértem őket, hogy hozzanak már nekem egy csomag háztartási kekszet. A nap hátralevő részében ezt eszegettem, közben pedig tévéztem. Kezdtem rendbe jönni, de normális kaját még nem mertem enni, nehogy visszaessek.

Vasárnap már étvágyam is volt, nem is kicsi! Nem győztem zabálni, persze csak diétásakat. Nem tudom, mi lehetett ez, de gyanítom, hogy valami vírus. Esetleg a diétás kajához szokott gyomromat viselte meg a péntek esti KFC-s szendvics, bár szerintem az még aznap este gyötört volna meg, és nem másnap reggel. Mindegy, a lényeg, hogy túléltem, és mostanra már a hányás okozta gyomorfájdalmak is elmúltak.

Már megint napokig nem írtam semmit a blogba, ami miatt mindig lelkifurdalásom keletkezik. Most is. Olyan érzés ez nekem, mint amikor valami fontos dolgot elmulasztottam megtenni, és a tudat utána még egy ideig emészti a lelkemet.

Mentségemre váljék, hogy az utóbbi egy hétben jól felszaporodtak a tennivalók, az energiám pedig emiatt totál elpárolgott. Most sem vagyok valami friss, de legalább a munkahelyemen vagyok, tehát ráérek blogolni (pedig nem is, de leszarom). A Rolcsinak nemrég felszámolódott az albérlete, ami miatt most nálam lakik (elvileg átmenetileg (gyakorlatilag is...)), hétfő óta az egyik közös barátunk is nálam tartózkodik, mivel vidéki, de itt keres munkát, őt pedig csütörtökön egy másik barátunk követte, ugyanezzel a céllal. Négyen vagyunk tehát a másfél szobára, ami miatt kissé zsúfolt az ingatlan, a magánéletem pedig gyakorlatilag lenullázódott. Sajnos ha zsibongás van a lakásban, olyan zene szól, amit nem én választottam, vagy karattyol a tévé, akkor sem olvasni, sem blogot írni, sem semmi mást fogalmazni nem tudok, ezért is volt a napokban némi blogszünet. Másrészt pedig vizsgázni voltam, korán keltem, későn feküdtem, kimerültem, elkedvetlenedtem.

 

 

Pénteken du. 2-re vonatoztam Miskolcra, fél óra alatt lement a vizsga, majd hazavonatoztam. Ez 5,5 óra, és 6000 Ft.  Direkt előre megvettem a szombati jegyet is, hogy ezzel már ne kelljen törődnöm, és 6-ra a konditerembe érhessek. Ezért taxiztam, ezért szerveztem. Erre mi történik? A vonat a Keleti előtt 300 méterrel megáll, és ott tobzódik vagy 20 percet. Azt hittem, felrobbanok a dühtől, és már éppen szabadkozó SMS-t kezdtem volna írni az edzőmnek, amikor végre megindultunk, és hamarosan be is gördültünk a pályaudvarra. Így csak valami 3 percet késtem. De az idegeim megszenvedték.

Szombaton reggel aztán jött az újabb út. Gondoltam, majd a vonaton készülök, de a reggel 6-os kelés miatt olyan álmos voltam, hogy természetesen erre nem került sor. Inkább aludtam... volna, de az sem sikerült. Ez a legértelmetlenebb dolog: álmosságra hivatkozva nem tanulni, de közben mégis ébren maradni. Ha nem puskázok, tutira nem is sikerül a vizsga (így sem biztos, még nem tudom az eredményt). Aztán újra lehet hazajönni. Ha nem sikerült volna kifognom pont egy olyan vagont, amiben egy rakat cigány meg a purgyéik megállás nélkül zavarogtak, akkor is tele lett volna a f*szom az egésszel. A két nap alatt 12000 Ft-ot költöttem utazásra, és 10 órát zötykölődtem, buszon, metrón, vonaton és taxiban. Ezt rendkívül soknak találtam.

De hogy a jövő szombati szigorlat előtt valami kis szórakozásom is legyen, szombat este elmentem az egyik vendégemmel az Alteregoba. A másik fáradt volt, a Rolandnak meg másnap reggel dolgoznia kellett, ezért inkább nem jött velünk. De ha már megyünk, akkor előtte menjünk föl ehhez, meg ahhoz, szóval újabb út várt rám. Hajnalban haza, 5 óra alvás után ébredés. Este a cicát hoztuk az ismétlő oltásra (taxival, mert így is úgy remegett, hogy csak úgy kocogott a szállítóboxa), majd egy újabb úttal a közeli TESCO-ban kötöttünk ki, ahonnan kb. 30 kilónyi cuccot cipeltünk haza. Ebből nekem minimum 18 jutott. Totál kidöglés. És mivel a Rolival hétfő óta nem volt egy kis időnk/alkalmunk egymásra (már a legyet is elkaptam volna röptében (és akkor így mentem egy halom csinos buzi közé szórakozni...)), éjfélkor még teljesítenem kellett élettársi kötelességeimet is. Ezt persze annyira nem bántam.

Hát jól aludtam. Csak keveset, úgyhogy egy komplett hétvége után olyan fáradtan jöttem be dolgozni, mintha nem is lett volna közben egy nap szabim, meg két szabadnapom. Ilyen kipihenten indulok hamarost a konditerembe, aztán este még vagy 20 pólót kell kivasalnom, a húgom közelgő ballagására valami ékszert kell vennem (a nővére is azt kapott, így fair)...

Tegnapelőtt este Rolandom egy kissé fájlalta a derekát, majd annál egy kicsit jobban is, de végül úgy aludtunk el, hogy minden rendben levőnek tűnt.

Reggel szépen fölkeltünk, ahogy szoktunk, én elmentem borotválkozni, fogat mosni, stb., Roland pedig csak vécére, mivel neki még volt némi alvásra fordítható ideje. Ahogy azonban visszament a szobába, hangosan elkezdett jajgatni, hogy mennyire fáj az oldala, és tuti, hogy megint veseköve van. Szemmel láthatóan valóban nagy fájdalmai lehettek, mert nem győzte dobálni magát, és egyre keservesebben panaszkodott, majd lassan sírásba is fordult a hangja. Arra kért, hogy hívjak egy taxit, mert be kell mennie a kórházba, de amikor azt kérdeztem, hogy mikorra hívjam, ingerülten letorkollt, hogy azonnalra, mert menten meghal (úgy is nézett ki, mint aki tényleg). A kérdésem abban az értelemben indokolt volt, hogy még mindig csak egy szál boxeralsó volt rajta, valamint az alvós pólója, és nem úgy tűnt, mint aki pillanatokon belül összekészül. Szegénynek később lelkifurdalása is volt emiatt, de megnyugtattam, hogy az adott szituációban egyáltalán nem találtam sértőnek az ingerült hangú felcsattanását. Szerintem én sem lettem volna kedvesebb.

Szóval nekiláttam a telefonom kétségbeesett nyomogatásának, miközben az járt a fejemben, hogy "kettes után hatszor hat". Ezt beütve persze nem történt semmi, majd a 06-2...stb. után sem. Na persze hogy is történt volna, de akkori lelkiállapotomban ez nekem nem tűnt fel. Mit tudom én, amikor sosem kell taxit hívnom, ha buliból tartok hazafelé, csak leintek egyet. Említettem vár, hogy vészhelyzetekben általában csak megkövülten állok? Na jó, ez így persze nem igaz, de a balfasz jelzőt ilyenkor könnyedén kiérdemelném. Harmadszorra aztán sikerült eltalálnom a helyes számot, de addigra szegénykém már nem győzött hányni a fájdalomtól, és tényleg baromira rosszul nézett ki. Sikerült felvennie a zokniját, meg a cipőjét, és már útra készen vergődött a lakás különböző pontjain.

10 perc kellett a taxisnak, hogy odaérjen. Roland előretántorgott a lifthez, én meg közben kitettem az előszobába az egésszel mit sem törődő macskát, összeszedtem Rolcsi táskáját (meg az enyémet is), és igyekeztem rendesen bezárni az ajtót. Francnak sem kell, hogy egy ilyen rohanás után kirámolva fogadjon a lakás.

A lifttel leérve a taxis már ott várt bennünket a parkolóban. Roland feltépte az ajtót, és köszönés nélkül csak annyit mondott, hogy a Honvéd Kórházba szeretne menni, de sürgősen, mert vesegörcse van. Utólag megtudtam, hogy amíg be nem szálltam, a taxis megjegyzést is tett erre az eljárásra. Marha szolidáris. Út közben megkérdezte, melyik bejárathoz álljon, de én csak annyit tudtam, hogy a régi bejárat már nem létezik, mert ugyebár Állami Egészségügyi Központként nemrégiben átépítették az egészet, és ebben az új intézményben még nem jártam. A régiben is csak kétszer, amikor katonaként fogorvoshoz mentem, meg Roland előző veseköve alkalmából. Szóval a taxisra bíztam a döntést, így az a főbejárathoz állt. 1350 pénz lett volna a fuvar, de 2000-et adtam, hogy ne kelljen a visszaadással bajlódni. Pedig meg sem érdemelte...

A kórházban először egy információs pulthoz rohantam, hogy megkérdezzem, vesegörcs esetén merre kell menni. Egy ott ülő csaj azt mondta, hogy van ott valami regisztráció, ahol majd az általános sebészetre kérjünk sorszámot. Sorszám? Marha jó! Irány a regisztráció. Ide szintén sorszám kellett, de a sok ablak közül az egyikhez — szerencsére — pillanatokon belül hívtak is. Mivel Roland beelőzött, és urológiát mondott, én már hiába módosítottam általános sebészetre, az itteni nő az urológiára adta a sorszámot, miközben hozzátette, hogy nyugodtan menjünk be soron kívül. Hát igen, ez a párom akkori állapotában indokoltnak is tűnt.

Na de vajon hol van a protonágyú urológia ebben az irdatlan épületben? Annyit egy kérdésre megtudtam, hogy "félemelet, aztán jobbra", de arra is annyi ajtó meg folyosó volt, hogy percekig kellett bolyongani a helyes irány megtalálásához. Urológia persze több is volt, a regisztrációnál kapott kártyára is "urol II." volt felírva, de az ajtókon nem tüntették fel, melyik melyik. Az elsőre viszont ki volt írva, hogy 05.22. és 06.04. között nem rendel, így át kellett vergődnünk egy távolabbihoz. (Mellesleg arra is ki volt írva, hogy XYZ doktor nem rendel, de ez az apró részlet nekem elsőre nem tűnt fel). Néhány idősebb úr várakozott itt, akiket megkértem, hogy engedjenek minket maguk elé, mert sürgős az eset. Pillanatokon belül nyílt is az ajtó, én pedig semmivel sem törődve benyomultam rajta, és már kezdtem is a mondókámat. Az asszisztensnő azonnal ugrott, de a doktor csak csúnyán nézett, mire elkezdtem szabadkozni, hogy "hát lent mondták, hogy soron kívül...", de erre is csak mogorván válaszolt. Szemmel láthatóan nem tetszett neki a rend megbomlása. Egyébként meg egy büdös paraszt bunkó volt, amit a Roland is megerősített.

Állítólag ennek is az volt a legnagyobb baja, hogy a fájdalomtól vergődő páciens nem köszönt vissza neki, de egy ajtónyíláskor kihallottam azt is, miként üvöltözik telefonon keresztül az egyik betegével. Tiszta hülye. Miután a Rolcsi odabent egy injekciót kapott a veséjébe, ultrahangra küldték, ahova még elkísértem, de ekkor már tűkön ültem, hiszen engem még vártak bent, a melóhelyen. Egy SMS-t azért előreküldtem, utána meg azon morfondíroztam, mit hazudjak, ha beértem. Elvégre nem közölhettem, hogy a nálam alvó (velem együtt) buzi barátomat kellett kórházba kísérni, ezért azt mondtam, hogy "egy közel lakó barátom hívott fel kétségbe esve...". De utálom már ezt.

Néhány óra múlva hívott a párom, hogy az ultrahangon nem találtak semmit, de amikor vizeletmintát kellett produkálnia, kijött a kő is, amit később még analízisre kell vinnie. Szerencsére nem kellett bent maradnia, ráadásul a nap további részében már teljes értékű emberként tevékenykedhetett. Mintha mi sem történt volna.

Igaz, a riadalomnál többről volt szó, és senkinek sem kívánom azt a fájdalmat, amit a Rolandomnak át kellett élnie, de hál' Istennek minden rendben végződött. Se kórházlátogatás, se muszáj-coming out, se túl sok elvesztegetett munkaidő, se fölöslegesen kidobott pénzek. Ezt is meg kell becsülni.

A hetedik napja van annak, hogy folyamatosan dolgozom, ami a nemzetgazdaság első negyedéves adatait tekintve azt jelenti, hogy egyedül állítom elő Magyarország GDP-jét. Ha árnyalom egy kicsit a képet, akkor viszont azt kell mondanom, hogy zsinórban a hetedik napja jövök be a munkahelyemre, viszont ma szinte semmit nem haladtam a munkámmal.

Egyrészt tegnap hazamenés előtt felfedeztem egy durva hibát az egyik legnagyobb cégem nyilvántartásában, ami órákra megakasztott. Tavaly még — a XXI. századhoz méltatlanul — hagyományos floppyra mentegettük a könyvelt cégek adatait, és mivel ez az ominózus cég olyan nagy, hogy 5 évnyi adat már csak két lemezre fért rá, csináltam neki egy új adatbázist, ahova mechanikusan átmásoltam a közös használatú fájlokat, mint például a számlatükröt vagy a tárgyi eszközök analitikáját. Ezt úgy februárban tehettem, azonban a tavalyi mérleg májusi elkészítéséig az eredeti adatbázisban még változtattam, például elszámoltam az utolsó negyedévi értékcsökkenéseket, amit ugyebár már nem vittem át a 2007. évre. 2007-ben aztán szépen elszámolgattam az azévi ÉCS-ket, de úgy, hogy a 2006. már eleve nem volt jó, így természetesen a program is hülyeségeket csinált, mivel a kiinduló adatok rosszak voltak. Nos, ezt tegnap vettem észre, amikor összehasonlítottam a főkönyvet az analitikával. Csak enyhén állt meg bennem az ütő. A hibák 90%-át egy mozdulattal kijavítottam, a maradék 10% javítása azonban 2,5 órát vett igénybe a feltárással együtt.

 

 

Másrészt viszont még meg kellett dolgoznom a szerdán a semmire megkapott 5-ösömért, és mivel idebent a csendben, kollégák, Rolandok és macskák nélkül ideálisnak mutatkozott a terep, neki is láttam (a keresett olvasmányjegyzék végül az otthoni gépemen volt). Ez sem ment persze könnyen, mivel a Winword legalább akkora fasz, mint én a fenti bekezdésben ecseteltek miatt, és 1-2 billentyűlenyomás után se szó, se szóbeszéd, kilépett, megakadályozva ezzel akár egyetlen mondat képernyőre vetését is. Na, de 979 nem olyan hülye, mint amilyennek kinéz, ezért áthidaló megoldásként a blogszerkesztővel írtam meg a recenziómat, majd alkalmanként bemásoltam a Wordbe, ami persze nyomban be is záródott, annyi időt viszont hagyott nekem, hogy megnézzem, meg van-e már a 3 oldal. Jelentem, készen vagyok, és mivel itt írtam meg, akár közre is adhatnám. Egy Magyar Narancsban 2 éve megjelent interjú kritikájáról van szó. A cikk hozzáférhető a neten, szóval akár be is linkelhetném a bejegyzés mellé. Hát nem lett valami 'hű de', nem is adnék rá 5-öst, azonban biztosan nagyon tanulságos (persze, biztosan...). Egyetlen akadálya van csak ezen aktusnak: nem szeretném elijeszteni a másként gondolkodó (és itt nem a melegként gondolkodókat értem) olvasóimat a blogom további látogatásától, tekintve, hogy írásomban az ominózus interjúban elhangzott erős állításokat igyekszem cáfolni, és mivel az interjúalany az MSZP hajdani kampányszakembere, a kritikám nyilván erősen jobboldali érzületű. Ha azonban a közzétételre konkrét kéréseket kapok, elképzelhető, hogy engedek a kísértésnek, ellenkező esetben törlöm a postot. Szavazást nem írok ki, mert ahhoz nem értek, de ha csak egy-két emberkét érdekel a dolog (ha egyáltalán érdekel bárkit is), akkor akár e-mailben is átküldöm, és akkor nem rombolom tovább az imidzsemet itt, a nyilvánosban. Szóval tessék kommentelni (e-mail címet is kérek a személyes küldéshez).

De visszatérve a földre egy harmadik ok is van, amiért hiába jöttem be, mégsem haladok szinte semmit: éppen blogot írok. Nem is a fenti dolgok elmesélése miatt kezdtem bele, hanem, hogy törlesszek egy kicsit az elmaradásaimból, és megírjam, miként éreztük magunkat jól (most már) két héttel ezelőtt a Zöld Pardonban.

Ekkor voltak ugyebár nálam a barátaim, és ekkor voltunk a május 1-e utáni napon (igen, május 1. után május 2. jött, de nem úgy, ahogy március 9. után március 10. (a politikát figyelők ezt érteni fogják)), amiről még be szeretnék számolni. Ha ezt megteszem, már csak 2 elmaradásom lesz (jippíí), de most maradjunk a ZP-nél. Szóval a barátaim egy része már második napja tobzódott nálam, viszont egyikük csak aznapra tervezte az érkezését, és ki kellett mennünk elé. A Keletiig való elbuszozás után a helyi KFC-ben beharaptunk némi elemózsiát (egy részünk ingyen, mivel kiverte a balhét a kiszolgálás lassúsága miatt), majd elsétáltunk az Aréna Plázába papucsnézés céljából. Nem nekem kellett a papucs, mivel én olyat csak otthon hordok (persze attól még otthonra kellhetett volna), hanem az egyik lány barátomnak, akinek a cipője szanaszétösszevissza törte a lábát, és valami kényelmesebbre vágyott. Mivel a Keleti innenső oldalán voltunk, javasoltam, hogy innen is közelítsük meg a buzik hétköznapi tobzódásának ezen színhelyét, de mivel pusztán csak a földrajzi elhelyezkedést vettem figyelembe, de az emberi civilizáció alkotta objektumokat nem (pl. sínek, épületek, stb.), úgy sétáltunk el a Stadionokig, hogy esélyünk sem volt az Aréna Plázát 500 méternél jobban megközelíteni. Cserébe viszont megtekinthettük Budapest gettóinak egy igen szép példányát az emberi ürülékhalmokkal, szemétkupacokkal, kapualjban söröző tróger alakokkal és legyektől körülzsongott hányásfoltokkal együtt. Szakemberek persze tudják, hogy a Keleti ezen környéke valójában nem gettó, hanem slum, de maradjunk a köznapi szóhasználatnál.

Mire aztán a plázába értünk, nem sok időnk maradt a papucsvásárlásra, mivel hiányzó tagunk erősen érkezőfélben volt. Ennek ellenére sikerült papucsot is találni, és én is vettem magamnak egy fasza kis pólót, aminek a színe is tetszik, az anyaga is jó, ráadásul úgy tűnök benne, mintha izmos lennék (holott nem vagyok az). Na, miután összetalálkoztunk a várt baráttal, hazamentünk hozzám, és konkretizálni igyekeztünk az esti programot. Buli volt ugyanis készülőben. Én a legutóbb nem mentem sehova, ezért most már aztán nagyon szerettem volna bulizni egyet, vagy inkább csak buzik közt lenni (még több és kevésbé ismert buzik között). Az Alteregora szavaztam tehát, ahol aznap este ráadásul valami retro-féle party volt. Szóba került aztán alternatívaként a Zöld pardon is, sőt az is, hogy az egyikből majd átmegyünk a másikba, de mivel némely vendégem kijelentette, hogy nem akar Alteregozni, és a némely vendég szava szent (mivel vendég), maradt a ZP. Drat! And double drat! Eleve fáradtak voltunk, a kis délutáni sétánk is inkább vitte az energiánkat, minthogy szaporította volna, ezért a before-party elég nyugalmasra sikeredett. Roland volt az egyetlen, aki a pezsgősüvegek nyakára hágott, és mire berúgott, kellőképpen haragudott is ránk, amiért mi meg nem. Hiába mondtuk neki, hogy semmi baj a bulival, mert így is jól érezzük magunkat, ő csak durcázott. Ezzel azt érte el, hogy 1. az én hangulatom is elromlott, 2. a szakításon kezdtem el ismét agyalni, és 3. ha nem ültünk volna a metrón, könnyen lehet, hogy bemostam volna egyet neki. Pedig nem is vagyok agresszív.

A Petőfi híd budai hídfőjéhez közeledve már hallható volt a szélben szálló zene, ami rögtön ellenkező előjelűvé varázsolta a kedvem, tekintve, hogy jó kis régi számokat hallhattunk. Hit the road Jack, Wake me up a Wham!-től, és hasonlók. Később is csak akkor csalódtam, amikor RAP-számok kezdték váltani egymást, cserébe viszont jót mulattam a faszkalapok mozgáskultúráján.

Hát igen, már belépés után megállapítottam, hogy egyrészt öreg vagyok, másrészt, hogy az olcsó belépő miatt ide bizony válogatott nyomorultak (is) járnak. Hangsúlyozom, hogy a koncert után voltunk, mivel a koncertre nyilván más társaság érkezik. Öregnek azét éreztem magam, mert a fiúk-lányok átlagéletkora valahol 14-16 év körül mozgott, a nyomorultak magas száma viszont magáért beszélt. Milyen emberek voltak már ott?! Annyit röhögtünk rajtuk, hogy a vége felé már kezdett megfájdulni a rekeszizomzatom. Mellesleg ezért nem szoktam én táncolni. Mivel nem is tudok, úgy érzem, hogy rajtam ugyanúgy röhögnének, mint ahogy én röhögök másokon (és ezzel jelentős egoizmusról teszek tanúbizonyságot, pedig valójában senki sem velem foglalkozna), amihez még hozzá jön, hogy van önkritikám, tehát ha nem tudok táncolni, nem is próbálkozom vele. Általában. Most viszont 4-5 Rézangyal pálinka legurítása után megoldódott a lábam, és pölö a Grease-mixre úgy roptam, hogy majd kiböktem egy-két emberke szemét. Pedig be sem rúgtam, sőt, még csak be sem csíptem. Hiába, az ottani átlagéletkor személyemmel történő jelentős növelése ellenhatásaként magam is visszafiatalodtam akkori mivoltomba, amikor még a tetemes mennyiségű elfogyasztott alkoholtól maximum behánytam, de nem részegedtem le. Igaz, akkor még bort is ittam, mostanában meg már csak töményet (nagyon töményet). Közben egyébként Rolcsi is észhez tért, főleg, amikor egy rund pálinka kikérése után a kisasszony bejelentette neki, hogy 4900 Ft. Rolandom erre kikerekítette a szemeit, és a lottóreklámokban szokásos, hangos "Mennyi???" kérdéssel nyugtázta az elhangzottakat. Úgy itta utána a szeszt, mintha aranyból volna. Mindenki rendelt egy kört (kivéve, aki nem is ivott), csak én maradtam ki, mert addigra elindultunk haza. Előtte még elmentünk vizeldét nézni, és közben megtekinthettük, hogy a szomszédos tinci-tánci platformon hogyan lötyögnek a Prodigy zúzós számaira. Basszus, nem kell kibökni egymás máját, de még jó, hogy a Firestarterre, meg a Breathe-re el nem kezdtek keringőzni.

Az elmaradt pálinka-rundot a taxi finanszírozásával kompenzáltam (leszámítva a vendéglátás költségeit), de a hazafelé út inkább a sofőrnek volt megtiszteltetés, mivel annyit röhögött a Roland poénjain, hogy majd kiesett a szélvédőn. Még neki kellett volna fizetnie az ingyen kabaréért.

Utólag aztán már nem bántam, hogy nem melegedni mentünk (huhh, már hova...?), hanem kabátos buliba. Pedig ha egy kicsit bátrabbak lettünk volna, nyugodtan nekiállhattunk volna smárolni akár ott is, nem mi lettünk volna az egyetlenek. Ezek a mai fiatalok már fel sem veszik, ha az alapvetően hetero tömegben néhány srác egymással lassúzik, vagy éppen lekapja egymást. Hová fajul a világ...

A BKV-sztrájk második felvonása számomra már nem volt olyan könnyen elviselhető, mint az első — mint ahogy azt korábban már sejteni engedtem. Ennek ellenére éltem a szabadnap lehetőségével, igaz, ezek a lehetőségek Újpest-központ környékére korlátozódtak.

Mindenesetre elintéztem a fodrászt (él még, csak voltam nála), aki szemmel követhetetlen sebességgel fabrikált nekem új fejet. Mindig a Keleti Pályaudvarhoz közeli kollégájához szoktam járni, de az most ugye ugrott, nekem meg kellett az új frizura (ami csak annyiban új, hogy rövidebb). Aztán bankba is mentem, hogy megszabadítsam magam egy halom pénztől, meg vásárolni, hogy beszerezzem az estére tervezett csirkesütés hiányzó kellékeit. Otthon meg takarítottam, de csak úgy tessék-lássék, hogy a holnap a macskával érkező anyámék ne egy disznóólba toppanjanak be, csak egy szemmel láthatóan lakott lakásba. Közben megtekintettem a Hiruko, a goblin című japán horrorfilmet, ami olyan szinten nevetséges, hogy ihaj. Ezekkel a japán horrorokkal mindig ráfaragok. Vettem belőlük egy csomót, hogy majd apránként megnézegetem őket, aztán amikor DVD-zésre kerülne sor, a tekintetemmel azon nyomban át is siklok felettük. Ha nagy ritkán mégis rászánnám magam valamelyik megtekintésére, állandóan csak csalódok. Nem is veszek többet.

Rolandomat felszólítottam, hogy pakolja el szem elől a holmijait, mert nem óhajtok spontán coming out-ot. Így eltűntek a cipői, ingjei, farmerjai, a törölközője, én meg elraktam a porfogó plüssállatokat, amiket annak ellenére kaptam ajándékba, hogy már előre nyilvánvalóvá tettem, mennyire nem díjazom őket. A hazugság egy újabb állomása...

Szóval kihasználtam ugyan a sztrájk adta lehetőségeket, de csak annyiban, amennyiben felcseréltem a pénteket a szombattal. Most tehát itt ülök a munkahelyemen, és közben viselem a kolléganőim ittlétét is. Főleg Hajnalkáét, aki ebben a nyirkos-nyálkás, szar időben külön rontja az amúgy sem rózsás hangulatomat. Most éppen bizonyos adatok egyik programból a másikba történő exportálásával vesződik, amit pontosan ugyanúgy kell csinálni, mint tavaly, meg tavalyelőtt, ő azonban mégis bénázik vele. Közben morog, motyog, sóhajtozik és szemmel láthatóan fogalma sincs, mi lehet a problémák megoldása. Én meg leszarom, nem fogom neki megcsinálni.

I kolléganőm a gyerekkel jött be, aki viszont a neten játszik valami autós izével, és közben megállás nélkül szinkronizálja azt. Én meg már sokadszorra hiszem azt, hogy baleset volt a ház előtt, (merthogy az előbb tényleg volt) de aztán mindig rájövök, hogy csak a kölök csikorog a játék helyett (ilyenkor fékez).

Megérte bejönni, mondhatom.

Tegnap, miközben éppen azon agonizáltam, hogy akkor most fájjon-e a fejem, avagy se, szörnyű gondolat hasított buta kis agyacskámba: az Alteregoban ugyebár csupa jó testű, jó képű, csinos, fiatal srácot láttam, akik közt szívesen tölti az ember az idejét. De mi van, ha éppen én rontottam le az átlagot?

Elvégre a 29. évemet taposom, a hajam kétoldalt ritkulásnak indult, a halántékomnál egyre több az ősz hajszál. Az arcomba kis mitesszerek fúrták be magukat, és amíg be nem durvulok, egész jól el is éldegélnek benne (vagy amíg egyszer el nem kezdek kozmetikushoz járni). Az orrom — állítólag — nagy, a testem viszont csenevész. Öltözködni sosem tudtam, és bármennyire is volna rá pénzem, mégsem visz rá a lélek, hogy olyan ruhadarabokat aggassak magamra, amikre úgy érezhetném, nem illenek a testemre. Elkezdtem a tükörbe bámulni, és egyáltalán nem voltam elégedett a látvánnyal. A hajam is milyen már? Hol túl hosszú, hol hülyén van levágva, hol egy irányba dőlnek a zselézett tincsecskék, hol meg a leghülyébb helyeken lapul le. A borotválkozás után sokszor ott marad egy-egy szőrszál, ami viszont a testemen állandóan burjánzik, nem győzöm gyantázni (bár már javulóban a helyzet). Pedig gyerekként nagyon helyes kis pofim volt. A kezem állandóan száraz, a gerincem duplán ferde, a vádlijaim felemások (mindkettőn az egyik oldalon kurva izmos, a másik oldalon meg csak a csont van). Nem jó ez így. Hogy nézek már ki?

Kapuzárási pánik jött rám, vagy mifene? 

 

 

 

Aztán amikor a párommal a bulit elemeztük, csak úgy mellesleg megemlítette, hogy a barátnője az érkezésemkor azt mondta neki, hogy micsoda jó pasija van. Végül is, ha belegondolok, nekem is azt mondta, hogy kár értem, és ha hozzáveszem a bepróbálkozó illető közeledését is, akkor nincs is okom az aggodalomra. Bár Rolcsi szerint a srác marha ronda volt, de ez nem jelent semmit, mivel valószínűleg a legtutibb modell is ronda lenne neki, amint megkörnyékezne. Minden esetre ez átbillentett az ellenkező végletbe. Vissza a tükör elé. Hmmm... Baromi jól nézek ki! És még csak 28 éves múltam. A legszebb, legkívánatosabb kor, de mivel rendszeresen 23-24-nek néznek, tehetek is úgy, mintha annyi is lennék. A hajam ugyan ritkul, de az még nem olyan látványos (van, aki szerint mindig is ilyen volt, de én tudom, hogy hazudik), a halántékom őszülése pedig csak még szexibbé tesz. A hátam nem is annyira púpos, szemből meg nem is látszik, a testem meg már rég nem olyan csenevész. Sőt, kifejezetten jól kezd kinézni. Végre elkülönülnek egymástól az izmaim, kis munkával a mellizmom kimondottan lapos lesz, és ha betartanám, hogy itthon jó sok felülést csinálok esténként, akkor az utóbbi időben centiket vékonyodott hasam is kockásba fordulna. A vádlim nem is torz, hanem erős, az arcomat a kozmetikus néhány kezeléssel helyre teheti, a hajam pedig ma baromi jó lett. Máskor is így fogom bezselézni. Igen, faszán nézek ki! 8-9 pontot saccolok magamnak egy 10-es skálán...

...ezennel betekinthettetek 979 skizofrénbe hajló, de mindenképpen rendkívül végletes lelkivilágába (holnap reggel megint az első verzió lesz aktuális...).

Szombaton megint születésnappal egybekötött névnap ünneplésére voltam hivatalos a hetero baráti köröm egy részének társaságában. Szokásos 'banda', szokásos hely (szokásos végeredmény...de ne szaladjunk előre).

Miután egész nap döglöttem, majd megküzdöttem a vihar rám eső részével (és a kis híján rám eső virágaimmal), összekészültem, aztán útnak indultam. Rolcsikám szintén bulizni ment, ő viszont a legjobb barátnőjével, és egy nem annyira hetero helyre. Megint elsőként érkeztem (10 perc késéssel), de mire kikértem magamnak egy alkoholmentes koktélt, a többiek már nyitották is az ajtót, és alig pislogtam kettőt, az asztal körül már egyetlen üres hely nem maradt. Hamarosan az asztalon sem, mivel a kettőt fizet, hármat kap koktélakció keretében irdatlan mennyiségben sorakoztak előttünk a durva és kevésbé durva színes-szagos italok. Ezt általában úgy szoktuk csinálni, hogy összeállunk hárman, kikérünk két ilyen akciós triót, így mindhármunknak 2-2 pohárral jut, ami már mennyiség, de még nem túl ártalmas. Most viszont az egyik egy napja nem aludt, a másik a héten már 3x lealjasult, és a szeszre gondolni sem tudott, a harmadiknak pénze nem volt, így hát magamra maradtam, kénytelen voltam egyedül legyűrni a három zombit. Ez sikerült is, de mivel ők is tudták, hogy két sajtburger után semmi esélyük sincs ellenem, segítségül hívtak egy feles szilvapálinkát, meg egy feles Jagermeistert, akikkel együtt már majdnem térdre kényszerítettek. (Az ellentmondást feloldandó árulom el, hogy a sok-sok koktélt a kevésbé ismert illetők rendelték maguknak.)

Közben előkerültek a filmes témák, a régi C-64-es játékokon való nosztalgiázás, egy kis történelem, a Dragonlance-sorozat tartalmának kitárgyalása, és még a statisztikáról is esett némi szó. Legalábbis a köreimben. Amikor éreztem, hogy az irdatlan füsttől alig kapok levegőt, a látásom kissé leredukálódott az elfogyasztott szesztől, ráadásul elálmosodtam, akkor elnézést kértem mindenkitől, és elindultam hazafelé. Persze csak hivatalosan, mert valójában Rolandom tartózkodási helye volt az úticélom. Felhívtam, hogy hol tartózkodik, és hogy az hol van. Mondta, hogy Alterego (asszem hosszú ó-val írják, de nekem így jobban fekszik) meg, hogy itt meg itt. 'Ó, dejszen az pár sarokra van innen' — kiáltottam fel magamban, és már nyomultam is. Út közben azért megfordult a fejemben, hogy talán inkább haza kellene mennem, mert a friss levegő hiába szellőztette ki a fejem, azért mégiscsak be voltam rúgva.

 

 

Alteregohoz érve a párom már a bejáratnál várt. Belépőjegyre kifizettem 1500 Ft-ot, ruhatárra további 200-at, és még nem csináltam semmit (a ruhatárost mellesleg ismertem valahonnan). A lépcsőn lesétálva (?) azonban mindenért kárpótolt a látvány. Szerintem ilyen lehet a buzi-mennyország. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy itt korábban még nem jártam, és a meleg szórakozóhelyekről a képet az Alibi, a Capella és a volt Angyal alapján alakítottam ki magamban. Persze azoknak is meg vannak az  előnyeik, de ennyire igényes helyet én kicsiny hazánkban még nem láttam. Nemcsak a berendezést és az alkalmazottak megjelenését értem itt, hanem (és főleg) a szórakozni vágyókat. Csupa jó képű, jó alakú, jól öltözött, fiatal srác. Szinte egytől-egyig 8-10 pontosak. Ilyen nincs, és mégis van! Az este folyamán nem jöttek nekem minduntalan az agresszív leszbik (mert alig voltak), és nem kellett elviselnem az általam ocsmánynak tartott travik látványát sem (mert alig voltak). Persze nekem van párom, de attól még nem vakultam meg, és az esztétikai kielégülés vágya sem csökkent, szóval ezerrel bámultam...

...volna, ha láttam volna valamit. Tekintve, hogy eleve egy kisebb italmérés teljes árukészletét hordtam magamban, amire érkezésem után kénytelen voltam még rálocsolni némi energiaitalos pezsgőt, meg valami vodkás-pezsgős löttyöt (mert az ismerőseim a kezembe nyomták és rám parancsoltak, hogy igyak belőle). Így aztán a látással igencsak meggyűlt a bajom, később a mozgással is (persze nem tróger szinten), végül az ébren maradás is nehezemre esett. Eleget ittam ahhoz, hogy kivegyem a részem a táncnak nevezett rángatózásból, de a véralkohol-szintem növekedésével fordított arányban változott az erre való hajlandóságom (és képességem is), míg végül csak ácsorogni mertem, mert ha leültem volna, tutira elalszom (az meg milyen csöves már). Amíg a falat támasztottam, megpillantottam a televíziós szerepléseim során megismert szerkesztőt (akiről tudtam, hogy meleg, mert egyszer már az Alibiben is láttam), meg egy másik műsor vezetőjét, akin viszont meglepődtem. Szerintem ők is rajtam... Végül a táncoló tömegben a páromat kerestem (akit ilyenkor felhúznak (naa! nem úgy), és hajnalig ropja), mire egy fehér felsős fiatalember jobbról becserkészve engem, nekem szegezte a kérdést: "Nincs kedved táncolni?". Na, erre Rolcsikámnak sem kellett több, átdúlta magát a táncoló tömegen, és 2 másodperc alatt ott termett mellettem. Látványosan lesmárolt, és gyilkos tekintettel vonta kérdőre a semmiből előkerült lovagomat, majd miután az megalázva ismételte meg, amit az imént mondott, gyorsan megkapta, hogy ezzel a kérdéssel másfél évet késett.

Fogalmam sincs, ki volt az illető, mivel már nem láttam, ráadásul ezek az események nekem már túl gyorsan történtek. Ha itt állna előttem a pali, simán elmennék mellette, mert a fehér felsőjén kívül semmit nem fogott fel az agyam belőle. Na, de ekkor a pánikba esett párom arra hivatkozva, hogy nagyon rosszul nézek ki, gyorsan a ruhatár felé tessékelt, és útnak indított hazafelé (ő még maradt a többiekkel). Gyorsan levágta, hogy a szerelme itt komoly veszélynek van kitéve, és rögtön akcióba lendült az eltávolításom érdekében. Hehe.

Szerencsémre a 950-es éppen akkor gördült be a megállóba, amikor odaértem, hamar haza is vitt. Otthon lehajigáltam magamról mindent, aztán bedőltem az ágyba.

Tegnap meg böjtöltem. Ittam az előző éjjel levét: 6-os erősségű másnaposság, bujkáló fejfájással, étvágytalansággal, fényérzékenységgel. Azért egészen jól átvészeltem, de igazából egész nap nem csináltam semmit. Roli főzött nekünk, de azt is csak háromszorra bírtam megenni, ahhoz pedig semmi kedvem nem volt, hogy az ilyenkor romba döntött konyhát rekonstruáljam utána.

Ez mára maradt, mert olyan zsúfolt hetem lesz, hogy ha ma meg nem csinálom, akkor nem tudom, mikor.