Stephen King bejegyzései

Képzeljünk el egy álmos amerikai kisvárost a napsütéses októberi őszben. Az utcán gyerekek bicikliznek haza az iskolából, a kézen fogva sétálgató párocskák mosolyogva biccentenek egymásnak, a varrónők pedig kacagva végzik a dolgukat a kis szalonjukban. Öcsi, az autószerelő szorgosan dolgozik műhelyében, a mélyen vallásos polgárok istentiszteletre sietnek, az asszonyok finomsággal várják haza férjüket...tiszta idill az egész.

Aztán képzeljük el ugyanazt a kisvárost egy tomboló éjszakai vihar közepette. Amikor az áram nélkül maradt település sötétjébe villám szaggat bele, a felvillanó fénynél láthatjuk, amint emberek ölik halomra egymást. Halálsikoly itt is, halálsikoly ott is. Dühödt, vérben forgó szemű katolikusok és habzó szájú baptisták esnek egymásnak az utca közepén, a rendőrség pedig képtelen megfékezni a tömegverekedést. Autók száguldanak egymásba, és a vihar zaján keresztül is jól hallatszódnak a szirénázó rendőrautók távoli hangjai. Aztán amikor már azt hisszük, hogy a látványt már nem bírjuk tovább ép ésszel, akkor robban fel szemet sértő fényességgel a bank, majd a városháza épülete is, törmelékkel és bútordarabokkal borítva el az aszfaltot...

De mi történhetett közben? Mi viszi rá egy ilyen kisváros lakóit, hogy eszüket vesztve törjenek rá egymásra és, hogy elpusztítsák mindazt, amiért egy egész életen át küzdöttek? Erről szól ez a könyv.

Na meg persze a kapzsiságról, a bírhatnékról, a féltékenységről, az irigységről, lelkiismeretről és számos más pozitív vagy negatív emberi tulajdonságról, egy kis misztikummal fűszerezve.

Az érdi lakótelepen a '80-as évek végén néhány lépcsőház összedobott egy parabola-antennára, amin aztán évekkel később az HBO-t is fogni lehetett. Mivel már akkor is tudtam, Stephen King milyen műfajban utazik, nem volt kétséges, hogy megnézem a Hasznos Holmik megfilmesített változatát. Bevallom, nagyon tetszett. Egyrészt Max von Sydow Gaunt-alakítása feledhetetlen, másrészt lenyűgözött az emberi(?) gonoszság ilyetén megnyilvánulása. Említettem már, hogy az ilyen témák mennyire vonzanak?

Aztán valamikor középiskolás korszakom delén kaptam kölcsön ezen könyvét egy olyan osztálytársamtól, aki gyűjtötte az író könyveit (és persze el is olvasta azokat). Szünetekben mindig elmesélte, hogy hol tart az éppen aktuális kötetben, én pedig szívesen hallgattam, mert elég jól adta tovább a sztorikat. Korábban magam is olvastam egy-két King-művet (Cujo, A ragyogás), de amikor meghallottam a cimborám szájából, hogy megvan neki ez is, rögtön kölcsön kértem. Akkor már egy csomó idő eltelt a filmélmény óta, de arra emlékeztem, mennyire tetszett az adaptáció.

Aztán el is olvastam a könyvet, és bár a több mint 700 oldalból igazán csak a 289.-en történik végre valami (majd a 600. körül kezd igazán beindulni a sztori), úgy tettem le, hogy "én többet nem olvasok Kinget". Na nem azért, mert csalódtam volna, éppen ellenkezőleg: úgy gondoltam, ennél jobbat nem tud írni, és úgyis csak csalódnék. Ehhez azóta is tartom magam, nem is vagyok hajlandó más King-könyvet a kezembe venni.

Kicsivel később valahol ismét adták a filmet, amit újra megnéztem. Bíztam abban, hogy miután már alaposabban is megismertem a történetet, még jobban fogom élvezni azt a másfél órát, de nem így lett. Nagyon nem, ugyanis a film rengeteg helyen eltér a könyvtől, sok helyen kimondottan durván. Max von Sydow persze továbbra is lenyűgöző benne, de a többi hulladék. Ezért aki a filmet látta, annak is ajánlom, hogy inkább a betűkkel bírkózzon meg, mert nagyon megéri.

Mellesleg nem is csodálom, hogy szociológus hallgató lettem, na nem a Hasznos Holmik hatására, hanem inkább azt mondanám, hogy már akkor is nagyon érdekeltek a társadalmi dolgok, az emberek kapcsolatai, viselkedése. Talán ezért is tetszett ennyire ez a mű, ugyanis ez ezekről szól.

Mást nem árulok el róla, tessék elolvasni. Én is ezt tettem a napokban, ugyanis a szakmai lapok száraz szövege nem tudta elterelni a gondolataimat a magam bajáról, valami szórakoztatóbbra vágytam. Most már persze más a helyzet, de erről majd egy másik bejegyzésben.

Mostanában gyakran előfordul, hogy teljesen váratlanul emlékképek törnek rám. Képek a gyerekkoromból, nyaralások, beégések, iskolai élmények vagy akár könyvélmények is. Így jutott eszembe, hogy úgy 13-14 évvel ezelőtt olvastam két James Bond-történetet, erről pedig az a CD, amit a közeli vegyesboltban vettem cca. 300 Ft-ért, és ami Bond-filmek 'utánénekelt' zenéit tartalmazta.

James Bond nekem olyan, mint a fantasy. Azért kell, hogy egy kicsit elrugaszkodjak a világ hideg racionalitásától és kikapcsolódásképp egy kicsit elmerülhessek egy szórakoztató álomvilágban. Ebben az időben bárhol jó volt, csak otthon nem akartam lenni, ezért fél nyarakat töltöttem anyáméknál, ahol viszont nem ismertem senkit, nem voltak barátaim, és az összes szórakozásom max. annyi volt, hogy kigazoltam egy-egy veteményest (kivéve , ha készültem, és vittem magammal kártyát vagy valamit). Amikor már nem bírtam a szörnyen unalmas perceket, elkezdtem a könyvespolcot vizslatni, ahol nem volt sok könyv, és a címük alapján azok egy része is teljesen érdektelennek tűnt számomra. Ekkor olvastam el Stephen Kingtől a Cujo-t, ami szerintem King egyik legunalmasabb könyve lehet. Az ilyet általában szentségtörésnek tartom, de kénytelen voltam az unalmas fejezeteket átlapozni, mert így is baromira szenvedtem közben. Ezekről később egyébként kiderült, hogy valóban nem történt bennük az égvilágon semmi.

A csalódástól kissé bátortalanul emeltem le a polcról a következő könyvet, amit valami Ian Fleming írt, és az volt a címe, hogy Goldfinger. Az első oldalon kiderült, hogy ez bizony egy James Bond- történet, és bevallom, hogy már az elején tetszett. Igaz, abban az időben csak eléggé minimális filmes ismeretekkel rendelkeztem (vagy nem is?), de a narrátoros-videós korszakban szerencsém lehetett a Roger Moore főszereplésével készült Halálvágta (A view to a kill) című epizódhoz, és ebből tudtam, ki is, mi is az a James Bond. Ebben a részben ráadásul Grace Jones is játszott, aki elég feltűnő jelenség ahhoz, hogy az ember egy életen át emlékezzen rá, ha egyszer már látta valahol.

Azt hiszem, ez az életkor pont a legalkalmasabb volt az ilyen titkosügynökös történetek befogadására, főleg nálam, aki menekült a világ elől. Bevallom, akármennyire is bugyuta volt a sztori, le sem bírtam tenni a könyvet, és egy fél nap alatt a végére is értem. A gonosz, aranymániás, nagypályás csaló, Auric Goldfinger, meg a gerendákat a puszta kezével eltörő, pengés-keménykalapos koreai szolga, Oddjob izgalmas ellenfelei voltak Bondnak, a már-már szuperhősi képességekkel rendelkező titkosügynöknek. Úgy emlékszem, a könyben érdekes módon azért nem volt olyan sok valóságtól elrugaszkodott momentum, mint amennyi a filmekben szokott lenni. Persze abban a korban ez talán nem is izgatott volna annyira. Viszont a kaszinók, öltönyök, csinos nők, menő estélyek, úszómedencés, sokcsillagos szállodák világa nyomban magával ragadott. Na és Goldfinger terve, hogy a település teljes lakosságának megmérgezése árán rabolja el Fort Knox aranykészletét...

Amint a Goldfingerrel végeztem, láttam, hogy a polcon egy másik könyv is van ebből a sorozatból, a Gömbvillám akció. Ezt is sebtibe' kiolvastam, pedig tutira nem volt olyan jó, mint az első, mivel gyakorlatilag semmire nem emlékszem belőle. Valószínűleg ebben is volt valami csúnya gonosz bácsi, James Bond ebben is elszívott egy valag Chesterfieldet, ebben is megkefélt 2-3 nőt, meg ebben is ő győzött. A filmekben egyébként rá szokott gyújtani a 007-es? Mert az általam olvasott könyvekben rengeteget cigarettázott, de hát ez nem is csoda egy súlyos dohányfüggőségben szenvedő, láncdohányos író alkotta karakter esetében.

A kérdés azért lehet meglepő a részemről, mert az eddigiekből arra lehetne következtetni, hogy Bond-fanatikus lettem, hogy megvan az összes eddig megjelent könyv meg film, és betéve tudom a menő szövegeket. Pedig nem. Nem vagyok fanatikus, a filmek közül is csak 3-4-et láttam, és azok sem nagyon tetszettek. Mind túlzó volt, és elfogadható Bond számomra csakis Roger Moore és Pierce Brosnan lehetett, a többiek számításba sem jöhettek (Sean Connery nagyon nagy színész, de a fiatalkori ábrázata nekem nem jött be, Timothy Dalton jellegtelen alak, ezt az új palit meg még nem láttam). DE a Bond-filmeknek nagyon szeretem a kezdését, mert szerintem rendkívül ötletesek, főleg a fenti (ami nálam a top). Nagyon tetszik benne, ahogy az egész a kaszinóra van kihegyezve, de főleg az, amikor a 7-es kártyalapot két lövés átlyukasztja.

A másik a főcímdalok kérdése, ugyanis erre mindig nagyon adtak a készítők. A Duran Duran, Shirley Bassey, Tina Turner, Madonna, Paul McCartney és a többiek nem akármilyen előadók, és nem is akármilyen számokat adtak elő. Kár, hogy a filmek nem ennyire igényesek, pontosabban jól vannak megcsinálva, csak az én idegrendszerem nem minden agyament megmozdulást tolerál. A kedvenc főcímdalom meg ez (amitől még sokadik meghallgatásra is borsódzik a hátam):

És hogy mindezt miért írtam le? Nem tudom, csak úgy jött.

Igen gyanús a TV-m. Talán megsértődött, mert túl keveset nézem, vagy amikor nézem, akkor is állandóan csak a hírműsorokat, meg a tudományos adókat. DVD az persze megy rajta (imádom a horrorfilmeket), de például a sorozatokat nagy ívben kerülöm. A párom állandóan csak az ökörségekre kapcsol, amikor itt van nálam, de a TV-m önérzete szempontjából úgy tűnik, az mellékes. Szerintem féltékeny, mert a párommal többet foglalkozom, mint vele. Volt egy Stephen King könyv (meg film is belőle, nagyon jó zenékkel), a Christine, amikor is egy (feltételezhetően) nőnemű autó szerelmes lett a gazdájába, és jó sok mindenkit kinyírt a srác körül. Remélem a TV-m nem tervez ilyesmit, bár egy kissé nehezen is tudná kivitelezni, lévén helyváltoztatásra nemigen képes (egyszer majdnem lehelyváltoztattam az állványról a padlóra, ami kissé molett alkatát tekintve végzetes következménnyel járhatott volna rá nézve, de becsszó nem direkt volt). És hogy miért is írom ezt a temérdek baromságot?

Tegnap délután pihenésképp bekapcsoltam, és miután délután még a szokásosnál is nézhetetlenebb műsorokkal töltik ki az időt, elkezdtem nyomogatni. A Zone Club adásán (amin rendszerint röhögve szoktam továbbnyomni, annyira szar), valami olyan műsor volt, hogy sok fiúnak meg kell szerezni egy adott fiú kegyeit (vagy mi), vagy legalábbis le kellett nyűgöznie őt valamivel, és annyi dollárt kapott az adott próbálkozó, amennyi ideig sikerült lekötni annak érdeklődését. Hát persze lehet, hogy nem erről szólt, de nekem ez jött le. Mondjuk a próbálkozók teljesen átlagos srácok voltak (5-ből talán kettőn látszott az identitása), na de az alany, az egy akkora metroszexuális nagyasszony volt (párom erőszeretettel használja ezt a kifejezést), hogy csak na. Hajtűdobálás³ és affektálás³. Reklám után meg ugyenez, csak leszbikus csajokkal. Nofene — mondom.

Aztán éjjel kettőkor, amikor elalvás előtt ismét bekapcsolom a nyilvánvalóan hímnemű TV-met (Thomson), a Reality TV-n adott nekem olyan műsort, ahol valami magánnyomozó banda a gyanakvó férj/pár kérésére a másik után nyomul, hogy kiderítse, az valóban megcsalja-e a gyanakvó áldozatot. Na persze még jó, hogy mindig megcsalja, különben baromi unalmas volna a műsor. És akkor aztán végigbőghetjük az illető összeomlását, aztán meg szurkolhatunk valamelyik félnek, amikor a szembesítéskor jön a bunyó/hajtépés. Igazi amerikai háziasszonyoknak való produkció (Cheaters a címe). Na, de tegnap mi volt? Egy srácnak mutogatták éppen a nyomozás során készült felvételeket, és mivel autóból, meg távoli helyekről készülnek, nem feltétlenül lehet elsőre kivenni, ki kivel van. Hát ahogy a tanulástól/blogolvasástól kikészült szemeimet meresztgetem, látom ám, hogy a csúnya megcsalók mindketten fiúk. Meg a gyanakvó is. Mondjuk a megcsalt sráchoz képest a párja két fejjel magasabb volt, ami viccesen nézett ki, azt meg nem tudtam eldönteni, hogy most ki kivel van (mármint olyankor). A 3. srác ugyan egyértelműen a nagyasszony-kategóriába tartozott, de a magas megcsalón meg olyan ruha volt, hogy a travik különbet vesznek föl. Végül s mindegy. Szóval

Nofene kettő — mondom.

A fullbuzi TV-m így akar a kedvemben járni, az biztos. Pedig semmi esélye, ezt igazán tudhatná. Max a kábeleket dugdosom bele, amikor csinálja a hisztit, és nem hajlandó normálisan kommunikálni a DVD-lejátszómmal (aki szintén Thomson), vagy a méltatlanul elhanyagolt videómmal (aki ezzel szemben szintén Thomson).

Na itt az ideje tanulni.