Szilveszter bejegyzései

...már nagyon jó úton haladtam afelé, hogy picsakész legyek, és éjfél utánra ez be is következett. Nemigen emlékszem mindarra, ami akkor történt, csak egy-egy pillanat és kép ugrik be, meg néhány bizonytalan momentum.

Nem mondom, hogy "az az utolsó feles nem kellett volna", mert valószínűleg az utolsónál jóval kevesebb is sok lett volna, legalábbis a másnapi állapotomból kiindulva ez leszögezhető. Régen voltam ennyire másnapos, sőt, W-alakú másnaposságban lehetett részem (mint a világgazdasági válság esetében), ugyanis a dél környéki kelés, és némi javulás után estére ismét hányingerem támadt, és megfájdult a fejem is. Ez utóbbi fázis mondjuk inkább a nem-evés és az alig-ivás következménye lehetett, de nem kívánom magamnak többé.

Azt sem mondom, hogy többé nem fogok inni, bár tegnap eléggé hajtogattam, de jó lenne, ha át tudnám programozni magam a borok és a kisebb szesztartalmú italokra, a pálinkák és egyéb tömény italok kárára. Sajnos túl sokat ittam már ahhoz, hogy az agyam időben jelezhesse: állj! Mire idáig eljutok, a gyomromban felhalmozott, de még fel nem szívódott alkohol már túl sok ahhoz, hogy itt megállhassak. Amikor már érzem, hogy át kellene állni a vízre és az üdítőre, addigra végem van. Mindez azért is gáz, mert az utóbbi 3 Szilveszter során minden alkalommal ugyanezt játszottam el, így ha a másnapossággal végigszenvedett 1-jékre nem számolok egy egész napot, akkor nekem gyakorlatilag csak 364 napból áll az év...

Egyébként a buli kimondottan jó volt. Bár eleinte csak a különféle ülőalkalmatosságokat igénybe véve figyeltem, ahogy a többiek egyre növekvő lelkesedéssel ropják, egy pont után ezzel felhívtam magamra a figyelmet, és nem menekülhettem. Egy felrángatásnál nagyobb ellenállásba ütköztem, mint amit még illett volna visszautasítani, és kénytelen voltam magam is táncolni. De innentől kezdve nem volt megállás: órákon át roptam én is, ami vagy rontott a leendő állapotomon, vagy enélkül lettem volna még rosszabbul, nem tudom, és akkor ezzel (sajnos) nem is foglalkoztam. Éjfélkor Himnusz, jókívánságok egymásnak, aztán mehetett tovább az őrület. Hogy amit eztán műveltem, az nem tudom, mennyire volt táncnak nevezhető, mindenesetre van egy olyan se-előtte-se-utána-semmi képem, hogy a Flasdance híres jelenetét utánzom. Még most is izomlázas a vádlim.

Na, de a bulinak vége, lassan a két ünnep közti pihenésnek is, jöhet a 2011. Durva lesz, ezt megígérhetem.

Az év utolsó napján, sok pihenés után végre ideje nekilátnom átfutni, mi is történt velem ebben a 365 napban. Legyen ez az utolsó idei bejegyzés, ha már azt a sok ígért és tervezett másik bejegyzést végül mégsem pötyögtem be.

Azt hiszem, életem egyik legjelentősebb momentuma (és ez 2010. legnagyobb hozadéka), hogy az 'ölembe pottyant' egy könyvelőiroda, aminek én lettem az egyik ügyvezetője. Ekkor még csak azt tudtam felfogni, mekkora ugrás ez az életemben, mekkora útrövidítés volt a távlati terveimben szereplő jövőhöz viszonyítva, és mekkora helyzeti előnyöm lett más, velem egy korú könyvelőpalántákhoz képest, de hogy ez mi mindennel jár a mindennapokban (mondhatni 'ténylegesen'), azt ekkor még esélyem sem volt átérezni. Tudtam, hogy ez életem nagy lehetősége, amit nem lehet, nem szabad elcseszni, de azt nem sejtettem, mennyi idegeskedés, kudarcélmény, szűkölködés, bosszúság jár vele. Korábban ezt nem láttam. Eltelt egy év, és bár év közben minden jel arra mutatott, hogy a korábbi időszakból a céggel együtt örökölt problémák elsüllyesztik a szépnek ígérkező jövőt, erre mégsem került sor. Mint írtam, még a január kissé nehéz lesz, de aztán sínre kerülünk — csak el ne kiabáljam. Mivel év közben temérdek bejegyzést írtam a témával kapcsolatban, kár ezt most tovább ragozni.

JANUÁR
Meghalt a nagybácsim, akit aztán nekem kellett eltemettetnem. Ő volt az utolsó nagypapa-generációs rokonom, és most már senki nem maradt, akivel tartanám a kapcsolatot az öregek közül. A lakását eredetileg én örököltem volna, azonban Pató Pál és a halálának hirtelensége együttesen elérte, hogy szinte semmit ne lássak abból, amit nekem szántak. A téma máig nem ért véget, mert miután az állam örökölt helyettem, kifizetni tartozik nekem a temetési költségeket, amit lassan egy éve hitelezek. A lakás azóta is lezárva áll, a hűtőben az utolsó vacsora maradékával, és ki tudja, még mi minden szörnyűséggel. Isten malmai lassan őrölnek, ugyebár...

FEBRUÁR
A február a haláleset miatti ügyintézésekkel telt el. Temetési segélyért folyamodtam az újpesti önkormányzathoz, de aztán úgy döntöttem, nem veszem igénybe mégsem, mert másoknak nagyobb szüksége van arra a pénzre. Kórházba, temetkezési vállalkozókhoz rohangáltam, értesítettem, akit tudtam, az óbudai önkormányzathoz rohangáltam hetente, válaszolgattam a lakók és volt barátok telefonjaira, pedig ebben az időszakban bőven tudtam volna mást is csinálni. Sok hasznos és fontos dolgot. Ekkor még azt hittem, be tudom fejezni az egyetemet, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a munka és a munkán kívüli teendők és kiadások miatt nem lesz erre lehetőségem. Megiszom még ennek a levét...

MÁRCIUS
A tavasz a temetéssel indult számomra. Minden legyen kifizetve, minden legyen rendben, ne törjön rám a gyász, amikor nem kéne, a bírhatnékkal teli rokonok és ismerősök elhajtása, és hasonlók tépázták az idegeimet. Szerencsére minden rendben zajlott, és a nagybácsim a feleségével, az anyósával és két sógornőjével közös földben pihen azóta is. Szégyen, hogy a mai napig nem mentem meglátogatni azt a szóróparcellát...

ÁPRILIS
Áprilisban két kört is futottam a helyi szavazókörben. Nem mint szavazó, hanem mint szavazatszámláló bizottsági tag. Érdekes élmények voltak, és mindkét alkalommal annyira kifáradtam, hogy az általam támogatott és képviselt pártformáció elképesztő mértékű győzelmének már örülni sem tudtam annyira. Hogy ezzel a győzelemmel mi minden járt együtt, az ennek a bejegyzésnek nem témája, vitatkoztunk rajta eddig is eleget. A lelkem egy kicsit akkor jobban lett, és a holnap életbe lépő adóváltozások a pénztárcámat is tehermentesítik, nem is kicsit. Végre nem csak emelés van...

MÁJUS
Májusban több bejegyzésben is a gyerekkorommal, az akkori élményekkel és az akkor futó számokkal, klipekkel foglalkoztam a blogban, és elkezdtem részletezni, mi mindent sikerült megmentenem az örökségemből. Az utolsó üveg pezsgőt ma fogjuk elfogyasztani, a szilveszteri bulin, de a temérdek konzerv és a többi pia nagy része még az újévet is megéri. Sőt, talán többet is...

JÚNIUS
Írtam egy nagy bevásárlólistát arról, amire szükségem lenne vagy amire vágyom, de sajnos az anyagi lehetőségeim nem engedték meg, hogy ezek közül többet is valóban magamévá tegyek. Lassan aktuális lesz egy új lista, főleg mivel ruházat terén például újabb igényeim támadtak, a meglévő darabjaim elhasználódásának következtében. Kinőni szerencsére semmit nem nőttem ki, de a viselés nem növeli a ruhák élettartamát. Más kérdés, hogy karácsony előtt egy mentőakció keretében magamévá tettem több olyan tételt is, ami jól jött ugyan, de a prioritási listámon számos más dolog után szerepelt csak. De legalább ennyivel is beljebb vagyok...

JÚLIUS
Anyagilag megint nem tudtam stabilizálódni, mert a folyamatosan húzott-halogatott vízóracserét ekkor már végképp nem tudtam megúszni. A csere utáni napokban csőtörésem volt, ennek az egésznek pedig a mai napig iszom a levét, mivel karácsony előtt egy fél évnyi vízdíjról kaptam számlát, egyben. Szerdáig kellett volna kifizetni. A többi probléma magam mögött tudásával viszont egy kicsit több időm és lelkierőm volt a blogra. Korábban talán még sosem fordult elő, hogy egy nap több bejegyzést is publikáljak, ekkor mégis volt időm erre is, és ekkor indult a verses játék is, igaz, eleinte kissé sután. Azt hiszem, ez volt a blogolásom csúcspontja, azóta ugyanis jelentős hanyatlás tanúi lehetünk. Nincs időm, és sokszor magam is unalmasnak érzem a témáimat, a komolyabb, összeszedettebb írásokhoz pedig vagy agyam nincs éppen, vagy időm. Bízom benne, hogy ez a hanyatlás végül olyan lesz, mint a gazdasági válság: W-alakú. A most induló újév első felének kilátásaiból kiindulva újabb hanyatlás következik (kieső alkalmazott, diplomamunka, stb.), de aztán talán megint fellendülés jön...

AUGUSZTUS
Augusztusban lehetőségem volt végre egy hosszabb nyaralásra is. Időben és főleg pénzben kissé szűkösen, de tudtam egy kicsit pihenni, még akkor is, ha ellenséges területen tartózkodtam, és ha kezdem azt érezni, öreg vagyok én már az állandó iváshoz, éjszakázáshoz és a sátorban alváshoz. Szkinhedek között buziként...

SZEPTEMBER
31 éves lettem, amire már nem lehet ráfogni, hogy huszonéves, hogy fiatal, hogy gyerek, és ez tovább növelte bennem a meg nem élt élet és az időbeli hajszoltság érzését. Átértékeltem az eddigiekben elérteket, és megpróbáltam előre tekinteni, életem hátra levő időszakára. Még mindig nem tudom, hol fogok kikötni, és még mindig nem állapodtam meg, de az elképzeléseim már egy kicsit kristályosodtak, lévén a cég mint az anyagiakat megteremtő ugródeszka már a rendelkezésemre áll. Aztán meg hozzám költözött a húgom, ami jelentősen felborította az életemet, annak is legfőképp a meleg vonulatát. De erről is írtam már bőven...

OKTÓBER
Októberben kiértékeltem a még szeptemberben meghirdetett közvélemény-kutatás eredményeit...és azóta sem csináltam meg semmit, abból, amit ott ígértem. Szégyen, de legalább mindig szem előtt tartom, és igyekszem túl lenni rajtuk. Sokkal izgalmasabb volt ennél az újabb szavazatszámlálás, az újabb választás alkalmával. A FIDESZ-KDNP még a tavaszinál is nagyobb győzelmet aratott, és akkor még azt reméltem, 2014-ig lesz egy kis nyugtom a politikától. Amit azonban a média és amit a mindene károgók, a világvégéit vizionálók és az ellenoldali szimpatizánsok azóta is művelnek, engem sem hagy megnyugodni. A szekértáborharc megállás nélkül folytatódik, sőt, durvábban mint valaha. Az egyik oldalon hatalmi arrogancia és 'mindent megtehetünk' hozzáállás, a másik oldalon a sarokba szorított állat szűkölése és acsarkodása. Hát akkor politizálunk tovább...

NOVEMBER
Ősszel a mindenkit leginkább foglalkoztató magán-nyugdíjpénztári témát boncolgattam magam is. Meg sem kerülhettem, hiszen a munkámból kifolyólag tájékozottnak kell lennem, olyannyira, hogy még a fodrászom is engem faggat, mitévő legyen most. Másrészt elkészültem a cég új honlapjával. Kicsi, savanyú, de a miénk, az enyém. Egy lényeges funkció még mindig csak mankóval működik benne, sőt, azóta rájöttem, hogy az egész struktúra úgy szar, ahogy van, de előbbit idővel megoldom, utóbbit pedig frappánsan áthidaltam. Majd ha már nagyon sok bevételünk lesz, rábízom egy szakemberre a dolgot, de addig szeretnék még én lenni az úr a honlapunkon. Ja, életem legjelentősebb koncertélményét is megéltem (Lady Gaga), valamint résztvevője voltam egy zseniális, házi programsorozatnak, a Melegházi Vacsoracsata 2"-nek, amiből egy szuper film is készült.

DECEMBER
Erről mit lehet írni? Hiszen alig pár napja történt dolgokat alig pár napja boncolgattam... Talán annyit, hogy az év minél tisztesebb zárásával voltam elfoglalva. Minél több tartozásomat, minél több követelésemet kinullázni, minél több munkát még az idén elintézni. Ilyenkor érzem leginkább, hogy kevés vagyok a saját életemhez, és legalább kettő kéne belőlem, hogy mindig minden faszántos legyen. Majd ritkítunk, amikor eljön az ideje...

Most pedig linkké teszem, amit linkké akartam tenni, vacsorázom, fürdök, előkészülök az esti bulira, és aztán azokkal együtt búcsúztatom el ezt az olyan-amilyen évet, akik igazán fontosak nekem, és akik közé tartozom.

Az olvasóimnak pedig köszönöm, hogy ezt az évet is a blogommal (is) töltötték, hogy hozzászóltak az írásaimhoz, hogy vitatkoztak velem, hogy tartották bennem a lelket a rossz pillanataimban, hogy alkalomadtán személyesen is a társaságomban tudhattam őket és/vagy hogy a barátaim lettek. Boldog 2011-et kívánok mindenkinek!

Jövőre találkozunk!

Hát ez az év betyármód el van kezdődve, hogy egy ilyen stilisztikailag többszörösen terhelt mondattal indítsak. Nem is gondoltam, hogy könnyű lesz, de azért az első munkanap a legvadabb rémálmaimat is túlszárnyalta. Na, de haladjunk szépen sorban.

2009. év végére — a szabadságom időtartamára — egy csomó dolgot beterveztem, aminek persze csak a töredékét sikerült elintéznem. Apámékhoz el sem jutottam még, (az marad erre a hétre) és a szakdoga tekintetében sem tartok ott, ahol már kellene, nem is beszélve a megújuló energiaszívó forrásról, a takarításról. Jó, ablakot is mostam, szőnyeget is keféltem, pakolgattam is, de sokkal több mindent szerettem volna eredetileg. Olyan ez, mint a hótolás: ahogy tolod a lapátot, csak egyre nagyobb kupac torlódik fel. Szilveszter estére azért sikerült félre tenni a gondokat, elvégre ilyenkor a legkönnyebb legyinteni: "Majd jövőre!".

Ricsivel házibuliba voltunk hivatalosak, Budapesten. Azért hangsúlyozom ki a települést, mert én még SOHA nem szilvesztereztem Budapesten (az utcán), de eddig még olyan sem volt, hogy a délutáni-esti órákban kint tartózkodtam volna. Ez volt az első ilyen eset, és meg kell valljam, régen voltam ennyire elképedve a tapasztaltak miatt. Ilyen moslék, ótvar, visszataszító ocsmányságot régen is láttam. Mintha erre az estére a város összes lakója kitódult volna az utcára, de miután a 'normálisak' gyorsan a célállomásukhoz siettek, és eltűntek szem elöl, csak a tróger banda maradt volna vissza. Hömpölygő tömegben az illegálisan petárdát áruló cigányok, a szemétkiskeresek, a részegek, a hangoskodók, az idiótán kinézők. Tömve minden, legfőképp az utca, és míg Újpestről az Oktogonig elvergődtünk, az út végére már tényleg a halálfélelem kerülgetett bennünket. Nem tudom, hol van az leírva, hogy ez az este a "mindent lehet, mer' buli van!" erkölcsiség jegyében kell teljen, mert én nem emlékszem, hogy hasonlót olvastam volna valahol. Az évben ilyenkor szabad petárdázni, államilag előírva, ilyenkor lehet köztéren alkoholt fogyasztani és venni (este 10 után is), államilag megengedve, ilyenkor nyugodtan be lehet baszni, nem szégyen, meg egyáltalán, semmi sem szégyen. Hát gratulálok.

A mi bulink azért sokkal jobb volt, sőt, részemről az utóbbi évtized legjobb házibulija. A többi is jó volt, de azon egyszerű oknál fogva, hogy ezúttal nem ütöttem ki magam, ergo mindenre emlékszem is, kellemesebb élményként marad meg. Jó volt a társaság, tök jó volt 200 lufi között fetrengeni, 'molekulásat' játszani köztük, aztán meg hajnalig beszélgetni nagy horderejű dolgokról. Nekem legalábbis jó volt, remélem a partnerek is így gondolják... Bár nem éreztem magam berúgva, másnap felébredve mégis másnaposnak éreztem magam, sőt, kimondottan rosszul is voltam, egészen estig. Hiába, a sok édes pezsgő (nagyon sok)... A következő két napban igyekeztem további takarítási feladatokat letudni, és a nagyobbik szőnyeg macskaszőrtelenítésével sikerült is a komfortérzetemet az elfogadható szint fölé tornázni.

Két interjú is készen van, köszönöm az alanyoknak a közreműködést. Már csak 28 van hátra. Most szólok, hogy köszönöm a többi jelentkezőnek is, de kérlek ne mondjatok le rólam legyintve; idő kell, amíg mindenkire sort tudok keríteni. Az energia és az idő egyensúlya nem mindig megfelelő, pedig most még a harmadik tényező, a kedv nem is játszik.

Sok mindent szeretnék még írni, de rengeteg dolgom van, ezért most nézzétek el nekem, ha a 2010. évi terveimről ma nem értekezek. Majd talán holnap. Sőt, jobb ha felkészültök, hogy kb. az év közepéig vagy kevesebb bejegyzésem lesz mint eddig volt, vagy rövidebb bejegyzéseket kell írnom. Muszáj időt spórolnom, mert már most nem tudom, hogyan élem ezt túl.

Még most is fáj a fejem, pedig a szilveszteri buli már másfél napja volt. Úgy tűnik, a szervezetem alkoholhoz való hozzáállása már nem a régi, igaz, az is felmerült bennem, hogy esetleg nem is a másnaposság már a fejfájásom oka, hanem, hogy romlik a szemem. Ez néhány napon belül elválik. Talán említettem valahol, hogy tartok a tavalyi/idei bulitól, mivel előreláthatólag nyilvános helyen tartjuk, ezért nem lehetünk igazán önmagunk, és ha valaki kidől (mint például ahogy én is), nem nagyon lesz hol kiheverni a 'fáradalmakat'. Szerencsére nem egészen így lett.

Már az nem tetszett, hogy a 10:40-es busszal indultunk Székesfehérvárra, ahol a leendő házigazdánk, és annak párja várt minket kocsival. Korainak tűnt a kezdés, bár tudtam, hogy a buli előtt még beugrunk a lány apjához is, ebédre. Ez egy komplex nemtetszési okhalmazt váltott ki nálam. Ha 1. még a lány barátja sem tudta, hogy én a Roland párja vagyok, 2. a lány apja pedig végképp nem, akkor 3. mi a franc keresnivalóm volt nekem ott? Ennek előzetesen is hangot adtam, mire megkaptam, hogy ne hisztizzek már. De akkor is, én úgy éreztem, hogy nem kéne ott lennem, viszont nem menekülhettem. Elkocsikáztunk hát az apukához, aki szívélyesen fogadott minket a hatalmas házában. Legurítottunk egy-egy felest, közben kolbászos-uborkás kenyérkockákat nyeltünk, és én még a forralt bort is elfogadtam, nehogy megsértődjön a házigazda. Mivel ő egyébként az alkohol nagy barátja, pillanatokon belül újratöltött minden üres poharat, így mire felálltunk, mr 3,5-4 felesnyi házipálinka és vagy 4 deci forralt bor volt a szervezetemben, de ekkor még ezt meg sem éreztem. Mivel azonban aznap gyakorlatilag egy falattal sem ettem többet, nem csoda, ha 9-kor már csak egy lépés választott el a detoxikálótól. Nem is vagyok erre túl büszke.

Miután apukánál végeztünk, átkocsikáztunk anyukához, egy kocsmával egybeépített hatalmas családi házhoz, avagy a buli helyszínére. Itt bemutatkoztunk a vendéglátóinknak, aztán elkezdtük díszítgetni a vendéglátóipari egységet. Lufikat fújtunk, meg lampionokat aggattunk a kiszögellésekre, és közben egy újabb feles is legurult. Miután ezzel megvoltunk, billiárdoztunk egy-két menetet, aztán felmentünk a házba, hogy ott melegedjünk egy kicsit. Mivel a család kocsmáros, előre megrendeltük tőlük a fogyasztani kívánt piákat, így nagyker áron juthattunk hozzá mindhez, és még cipekednünk sem kellett. Odafent elő is kerültek ezek, és nekiláttunk a fogyasztásuknak. Már nem emlékszem, hogy ekkor mennyit ittam, de nem azért, mert már kiesett volna az idő, hanem mert rutin mozdulat volt a részemről a pohár számhoz való emelése. Mire visszamentünk a kocsmába, ott is jó kis hangulat kerekedett. Újra nekiláttunk billiárdozni, közben a zenegépet tömtük pénzzel, én pedig nem győztem kivárni, hogy végre sorra kerüljön az a két karaoke-szám, amit kiválasztottam. Hogy végül elénekeltem-e őket, arra már nem emlékszem, ahogy semmi másra sem ebből az időből. Roland szerint NAGYON csúnyán néztem ki, borzalmasan látszott rajtam, hogy végem van, ezért nagy nehezen felcibáltak az emeletre, hogy lefektessenek aludni. Ha erre büszkének lehetne lenni, akkor most büszkén mondanám, hogy nekem sikerült először hányni is, ami csak részben kötött ki a fajanszban, a többi a padlóra ment, amit szegény párom takarított fel utánam. Nekem itt vége is volt mindennek.

Hajnalban arra ébredtem, hogy a többiek is megérkeznek, és szépen sorban lefeküdtek körém. Úgy éreztem magam, mint akinek semmi baja nincsen, még poénkodtam is. Ittam egy pár korty vizet, aztán visszaaludtam. na de aztán reggel kezdődtek a bajok. Amikor fölkeltem, még csak úgy nem érzetem magam jól, de kisvártatva jött a mindenféle táplálék gyomrom általi módszeres elutasítása, a fényérzékenység, a remegés és a súlypontom áthelyeződése valahova a koponyámba. Mivel az éjszaka folyamán a vendéglátó lány barátunk és annak párja csúnyán összevesztek, kérdéses volt, milyen úton jövünk vissza Budapestre. Nekem egyébként mindegy is lett volna, de a macsek akkor már egy napja egyedül volt itthon, ilyenkor pedig mindig aggódom érte egy cseppet. Végül az autónál maradtunk, és úgy 11 óra felé el is indultunk, csakhogy volt még két kitérőnk. Az úton egyre jobban hatalmasodott el rajtam a hányinger és a fejfájás, ráadásul a párom jobbról pihentette rajtam a fejét (már mindegy volt a ki-kivel-miért van kérdése), a vendéglátónk balról (plusz átkarolt, hogy kényelmesebb legyen neki), az egyik barátunk kiskutyája pedig az ölemet választotta alvóhelyének, így nekem nem volt túl kényelmes a hazautam. Szinte számoltam a kilómétereket, de lassacskán csak beértünk Pestre, és a Keletinél végre ki is szállhattam az autóból. Az a 40 perc, míg onnan a lakásba értem, brutális volt. Bár kialudtam magam, másnaposságom a tetőfokára hágott, én meg remegtem mint a kocsonya.

A Cica itthon pisivel fogadott, meg némi kuplerájjal, ami nemigen volt kedvem feltakarítani. Inkább könnyítettem magamon, aztán beültem egy kádnyi jó forró vízbe, ami mondjuk sokat nem javított az állapotomon. A szobában tovább reszkettem, közben néztem a tévét, majd néhány óra múlva ismét fürdőztem egyet. A fejfájásom egyáltalán nem csillapodott, sőt, én pedig nem tartok itthon gyógyszert, az ügyeletes patikába történő elvergődés is elképzelhetetlen lett volna számomra. Szóval tűrtem. Estére azért megjött az étvágyam is, bár nem sokat ettem, meg kell hagyni. Valamikor éjfél előtt sikerült elaludnom.

Ma reggel már sokkal jobban éreztem magam, de azért még mindig nem túl jó a közérzetem.

Az egészben azt sajnálom a legjobban, hogy szegény Rolandomnak éjfélkor egyedül kellett a 2009-et köszöntenie, míg én ájultan hevertem egy ágyban. Mindenkinek ott volt a párja (akinek volt), csak ő ácsorgott egyedül. Tényleg nagyon sajnálom, és szégyellem is magam emiatt, ráadásul ez volt a 3. közös Szilveszterünk (majdnem ugyanazokkal, de a 3. helyszínen). Ha lesz még negyedik is, megfogadom, hogy vigyázni fogok magamra. Én még egy ilyen szenvedést nem szeretnék elviselni (és a jogos gűnyolódásokat is kihagynám), talán beveszem a fogadalmaim közé az alkoholtól való részleges tartózkodást is...de erről majd később.

Blogos élettörténetem ott szakadt félbe, hogy gyorsan buszra kellett pattannom, mert Székesfehérvárra távoztam, a tervezett szilveszteri buli színhelyére.

A sztori ott kezdődik, hogy a tervek szerint a nyári békésszentandrási duhaj társaság mulatott volna együtt úgy, hogy mindenki max. 1 főt visz még magával, azonban az egyik srác első nekifutásra beszervezett 5 vadidegen embert. Ráadásul ők már 30-án este leutaztak volna, hogy úgymond segítsenek előkészülni. Agyba-főbe kellett telefonálni, hogy ezt megakadályozzuk, mivel a házigazda nem szívesen aludt volna egyedül egy halom idegennel, és ekkor merült föl az eshetőség, hogy akkor menjek már én is előbb le, hogy egy esetleges rablás esetén eggyel szaporodjon az áldozatok száma. Szerencsére sikerült az illetőt ezen tervéről lebeszélni, méghozzá olyan jó hatásfokkal, hogy végül egyedül jött (némi sértődés és kellemetlen telefonbeszélgetések után). Ettől függetlenül továbbra is már egy nappal korábban szeretett volna Fehérvárra utazni, és mivel a házigazdánk őt olyan jól nem ismerte, ezért változatlanul számított a társaságomra. Részemről ennek már csak azért sem volt semmi akadálya, mert mellesleg a második legjobb barátnőm. Tehát szívesen mentem.

Amikor leértünk, ledobtuk a cuccunkat a lakásban, aztán elsétáltunk egy helyi kávézóba, hogy beszélgessünk egy kicsit, de 1,5-2 óra ott tartózkodás után inkább visszatértünk a kevésbé füstös, és sokkal jobban kifűtött panelba. Jókat röhögcséltünk így hármasban, aztán valamikor éjfél után lefeküdtünk aludni. Ez rám is fért, mivel előző éjjel alig aludtam (a moziban nem akartam hunyni).

Rolcsikám délelőtt ért oda, aztán egy rövid Tescozás után elment a közeli, régen látott rokonait meglátogatni. Délután 3-kor kezdtek szállingózni a többiek, majd Rolcsi is visszajött. Mindenki jól egymás nyakába ugrott, és vendéglátónk meleg bátyja is előbújt a szobájából (egy nap után rávette magát, hogy köszöntse a vendégeit...). Elkezdődött az először szolid, majd egyre vadabb italozás. Szólt a zene, ment a sztorizás, felidézve a békésszentandrási élményeket (volt bőven), meg az eltelt időben történteket. Mivel nem bírtam magammal, elárultam Rolinak, hogy tavasszal lesz egy kiscicánk, amit ő akkor fel sem fogott, így elmaradt az oly áhított nyakamba ugrás. Egy ideje ugyanis, rágja a fülemet valami háziállatért, de én minden alkalommal határozottan elutasítottam, hogy ily módon ismét feláldozzam a szabadságom egy részét, azonban a kedvvért belementem a dologba. Meglepetésnek szántam (még ha ezen aktussal előre is hoztam), de nem jött be... Valaki hozott egy kis hatosztatú pörgettyűt, 3 cl-es poharakkal, ami mondanom sem kell, mire szolgált. Összejött 6 önkéntes, köztük én is, akik minden pörgetés után megittak egy pohárkányi tömény italt, plusz ledobtak magukról egy általuk választott ruhadarabot. Szerencsére a félmeztelenségen túl senki nem jutott, cserébe viszont nagyon rövid idő alatt nagyon berúgtunk. Én némi egészségügyi céllal megejtett önhánytatás után ledőltem egy csendes szobában, ahova hamarosan követett a nem sokkal jobb állapotban leledző házigazda csaj is. Míg a többiek tovább duhajkodtak (valamint egy-két 'idegen' lelépett), mi összebújva igyekeztünk kiheverni az alkohol okozta fáradalmakat, hogy éjfélre ismét ünneplős állapotba tornázzuk vissza magunkat. Persze semmi olyan nem történt, viszont megtapasztalhattam, hogy valóban biszexuális vagyok és nem pedig meleg.

Én tök jól el lettem volna így, viszont a társaság még talpon álló része idő közben elfuvaroztatta magát a Roland rokonának helyi kocsmájába, és ott folytatták tovább a bulit, azonban kb. egy óra elteltével igényt tartottak a mi társaságunkra is. Meg sem kérdezve, hogy mi mit akarunk, taxit küldtek értünk, így hamarosan újra együtt volt a banda. Mondanom sem kell, hogy akkori fizikai állapotomban a halál faszára kívántam az egészet, és Rolandomat is csak azért nem osztottam ki, mert nem akartam meggyilkolni a bulit. Mindenesetre eltökéltem, hogy be fogom pótolni ezen mulasztásomat. (Azóta megtörtént, hozzácsapva a feddéshez azt is, hogy nem elég, hogy akaratunk és belegyezésünk nélkül döntött a fejünk felett, hanem, hogy a kivitelezés során a testi épségünket is veszélyeztette, tekintve, hogy odafelé hatan ültünk a taxiban). Itt a rokoni kapcsolatokra való tekintettel ingyen fogyasztottunk (mondjuk én csak egy ásványvizet ittam), a rajtunk kívül a helyszínen tartózkodó HVCS-k meg nem sok vizet zavartak, leszámítva néhány bepróbálkozást a lánytagjainknál és néhány agresszívoskodást a hímtagjainknál. Én persze végigkómáztam az egészet, és amikor Rolandom, fittyet hányva az akkori állapotomra, egy feles Jégert kért nekem, azért dühösen odaszóltam neki, hogy "Remélem, reggel ötig itt kell ülnöm".

Éjfélkor együtt elénekeltük elordítottuk a Himnuszt, miközben a HVCS-k úgy néztek ránk, mint a véres rongyra, majd egy órán belül három turnusban hazataxiztunk, otthon pedig gyorsan ágyba kerültünk. Én megint harmadmagammal aludtam, megint középen, így megint nem túl sokat pihenve (ami azt hiszem, meg is látszik a mostani bejegyzésem stílusán).

Ébredés után egy irdatlan takarítást csaptunk, és felmértük a károkat (sajna volt némi), majd betelepedtünk a net elé, és közösen röhögtünk egy halom vicces videón. Azóta megtudtam, hogy a kárelhárításunk nem volt teljesen sikeres, amiért szegény második legjobb barátnőmet eléggé megalázta az azóta hazaért anyja (pl. fogkefével takaríttatta fel a toalettben észre nem vett hányásmaradékot, stb.).

Én is hazaértem, de Roland nélkül. Ez egyáltalán nem hat pozitívan a jelenlegi hangulatomra, ami a nálam ilyenkor szokásos levertséget jelenti. Az ünnepek után rám szakad életem minden gondja: hogy (jelenleg legalábbis) buzi vagyok, hogy nincs pénzem, várható kiadásom viszont annál több, hogy itt a vizsgaidőszak, én pedig nem tudok semmit, hogy éhes vagyok, hogy álmos vagyok, hogy a hátam mögött hagytam ezt a jó kis társaságot, hogy apámékhoz is át kéne menni és, hogy tavaly elvesztettem a legjobb barátomat.

Ilyenkor mindig meghalok egy kicsit.

Az idén még szerettem volna megírni két karácsonyi tortúrám történetét, meg a tegnap éjjel megnézett mozifilmekkel kapcsolatos véleményemet is, de mivel váratlanul el kell utaznom előszilveszterezni, és már nincs idő, az én terjengős stílusomban megírt beszámolók bepötyögésére, ezért ez már januárra marad.

Köszönöm mindenkinek, aki az utóbbi négy hónapban rendszeresen olvasta szerény kis (helyesírási hibákkal teletűzdelt) blogomat, de annak is, aki csak félúton kapcsolódott be életem ezen időszakának nyomon követésébe. Remélem, senki nem bánta meg. Jövőre újult erővel folytatom a pötyögést, hátha lesz még, akit szórakoztatni tudok (csak előbb kiheverem a szilveszteri buli fáradalmait).

És akkor ezúton kívánok mindenkinek boldog 2008-at (ami már nemigen lehet szarabb, mint a 2007-es év volt (persze nézőpont kérdése))!

Ez pedig a 979 top 10 egy újabb darabja (hogy mégse legyen olyan rövid ez a post):