TEÁOR bejegyzései

Itt az ideje, hogy gyászos szívemből végre kitekintsünk egy kicsit, és könnyedebb témákkal is foglalkozzunk. Na persze olyan nagy léptekkel nem fogunk haladni, de nem nyüsszöghetek állandóan a szakítással kapcsolatban, mer' az olyan unalmas. Különben is, egy szakítás mindennapos dolog, nincs benne semmi extra. Aki elszenvedője, annak ez a világegyetem középpontja (meg az alfa és az ómega), de a Föld lakosságát és sorsát tekintve valójában igencsak lényegtelen momentum. Egyébként meg a 2,5 év alatt is volt olyan, hogy késélen táncolt a kapcsolatunk, foglalkozhattam akkor is eleget a szakítás gondolatával. Csak hát ugye más az, amikor már visszafordíthatatlanul megtörtént a dolog. Ezért is nem volt olyan szerencsés, hogy éppen a Roland elhurcolkodásának másnapjára vettem ki szabadságot.

Amikor kivettem, még nem tudtam, hogy előtte való este súlyos lelki trauma ér majd, így viszont félő volt, hogy a különféle ügyintézések helyett majd csak otthon gubbasztok, és nézek ki a fejemből bután, álmatlanságtól vöröslő szemekkel. Eredetileg már hétfőn otthon akartam volna maradni, de aztán rájöttem, hogy akkor éppen új hónap lesz, és odabent le kell adnom az elszámolásokat, hogy mielőbb a fizetésemhez jussak. Nem mintha meg lennék szorulva, de jobb az a saját zsebemben, mint a főnökében. Másrészt szombat este nem úgy sikerült a vigasztaló-party, ahogy azt terveztem, mivel egyetlen megmaradt barátomnál nem csupán I. kolléganőm tartózkodott, hanem az előbbi erdélyi illetőségű haverja is, akit meglehetősen nem kedvelek, amiért olyan, amilyen. Ez mindegy. Az ő jelenlétében szó sem lehetett arról, hogy egy kicsit elengedjem magam vagy, hogy Roland szóba kerüljön, cserébe viszont megbeszéltük ezzel a (lány) barátommal, hogy majd szerdán nála alszom, és másnap tőle megyek dolgozni. Direkt úgy hoztam össze a dolgokat, hogy Desirének se kelljen olyan sokat egyedül lennie, tehát, hogy nap közben azért többet tartózkodjak otthon. Harmadrészt pedig a felhalmozódott tennivalók közül le kellett már faragnom egy keveset, csupa olyan dolgot, amit csak munkaidőben lehet kivitelezni.Ja, és negyedrészt pedig maradt néhány nap tavalyi szabadságom, ezeket sem ártott csökkenteni.

Egyébként már a szerdai nap kivétele is érdekesen alakult. Kb. öt éve nem kérezkedek el a főnökömtől, ha valami dolgom van, egyszerűen csak bejelentem, hogy ekkor meg akkor nem megyek, és kész. A hosszabb szabadságokra pedig van egy X-elős papír, amin mindenki előre bejelölheti, mikor kell őt nélkülöznünk. Most is előre mondogattam, hogy szerdán nem megyek be, tudott róla ez is, az is. Erre kedden 'este', mielőtt I. (az irodavezető) elindult volna haza, a pulóvere húzása közben rákérdezett, hogy elkértem-e magam a főnökömtől. Mondom erre, hogy az már kiment a szokásból, erre ő az éppen arra járó főnökasszonytól megkérdezte, hogy elmehetek-e másnap szabadságra. Ez baromi kellemetlen volt, főtt is a fejem. Mintha nem lenne bátorságom egyetlen napot kivenni, és el kéne járni a helyemben. Plussz egy fekete pont neki (van ott már egy pár).

Nos, egészen délig nem úgy tűnt, hogy valamit is tenni fogok aznap (ide értve az evést is). Egy órával aludtam csak tovább, mint máskor, aztán vörös szemekkel gubbasztottam, hiszen az esti esemény még élénken élt bennem, ha nem is annyira lesújtóan. Megírtam aztán az előző bejegyzést, elmentem fürödni (a depresszió engem leggyakrabban egy kádnyi forró vízben talál), de végül csak útnak indultam. Meglehetősen kevés esélye volt annak, hogy akár az önkormányzatnál, akár a földhivatalban bármit is elintézzek, de úgy gondoltam, ha mással nem is, legalább annyival beljebb leszek, hogy megtudom, mikor, hova és mivel kell beállítanom legközelebb. 

Az önkormányzatnál azt kellett elintéznem, hogy a vállalkozói igazolványomba felvetessem a könyvelést mint tevékenységi kört. Amikor ugyanis elindítottam a vállalkozást, (hivatalosan) még nem voltam mérlegképes, és az akkori hivatali kisasszony a képesített könyvelői végzettséggel nem engedélyezte ezt a tevékenységet. Ezért aztán a munkahelyemnek is adatfeldolgozás címen állítottam ki eddig a számlákat (ami valahol igaz is), viszont az otthoni munkák miatt előbb-utóbb csak kellett volna az a 'könyvelés' is. Szóval elmentem a Polgár Jenő Hivatalba, majd a belépés után rögtön tétlenül megtorpantam. Jártam én már ott többször is, meg a nyomógombos ügyfélirányító izét is láttam már, de most üzemen kívülinek — vagy legalább is számomra haszontalannak — tűnt. Ezért a portástól érdeklődtem meg, hova is kellene mennem a sok emeletes épületben, ő pedig rögtön mondta, hogy "első emelet százöt". Fordultam is kifelé nyomban, aztán eljutott a tudatomig, hogy még "rendelnek", és nem lettem elhajtva. Felszökkentem tehát a mondott ajtóhoz, majd rendes ügyfélhez méltón leültem a folyosón, jól látható helyre.

Odabent szemmel láthatóan nem a munka folyt, de 6-8 perc céltalan ücsörgés után csak megkérdezte tőlem az egyik kisasszony, hogy ugyan minek várok én ott egymagamban. Mondtam, minek, aztán már mehettem is a másik kisasszonyhoz, aki ismét nekem szegezte a kérdést. Hogy ne vesszek el a részletekben, csak annyit, hogy rugalmasan, készségesen, gyorsan és packázás nélkül intéződött el a dolgom. Semmi illetékbélyeg, semmi postára szaladgálás, semmi "jöjjön vissza később". Annyi gubanc akadt csak, hogy mivel a Pénzügyminisztériumnál még nem regisztráltattam magam, nyilatkoznom kellett, hogy becsszó, nem könyvelek olyan céget, aminek az éves árbevétele 10 millió forint felett van. Viszont a hölgy nagyon készségesen íratott velem egy másik nyilatkozatot is, miszerint a regisztráció után az első utam hozzá vezet a kapott papírokkal, így mégsem tett amolyan 'széljegy'-szerű izére, és néhány hét múlva nem kell megint mennem, hogy újabb 3000 Ft illetékért levegye azt a széljegyet onnan. Tényleg nagyon rendes volt, teljesen meglepődtem. Valahonnan érezhette, hogy én betartom az adott szavam, bár elég lehetett csak rám néznie, hiszen én magam vagyok a Tisztesség Manifesztációja (leszámítva más számítógépes levelezésének illetéktelen (de nem ok nélküli) elolvasását). Nahiszen...

Amíg vártuk, hogy a reggel bekapcsolni elfelejtett lamináló gép bemelegedjen, egy idősebb pali is érkezett a szomszéd kisasszonyhoz. Spontán beszélgetés alakult ki, amiből megtudhattam, hogy aznap én voltam az egyetlen, aki nem azért ment oda, hogy megszüntesse a vállalkozását, és ez már napok óta így folyik. A pali is mondta, hogy 20 év után volt kénytelen megtenni ezt a lépést, ugyanis kis híján inge-gatyája ráment az egészre. Az előző nap állítólag egy hasonló korú hölgy fakadt ott sírva, ugyanezen okból kifolyólag. Tudom, hogy brutális állapotok uralkodnak az országban, akárhogy is igyekeznek elleplezni azt, akiknek ez az érdekük, de ha én magam nem lennék e tekintetben elég autentikus személy (hiszen elfogult vagyok), akkor itt a bizonyíték azoktól, akiknek szintén hasonló a munkájuk. Még én is megdöbbentem, mert hiába mondták be a hírekben, hogy januárban már több vállalkozás szűnt meg, mint ahányat alapítottak, azért így direktbe akkor is sokkoló. Tragédia...de nem megyek bele.

Az önkormányzat épületét elhagyva máris úgy éreztem magam, mint aki megváltotta a világot (főleg mivel az új igazolványban már az új TEÁOR-számok* szerepeltek, így még egy utat megspóroltam), így felmerült bennem, hogy azt a földhivatalt akár már hanyagolhatnám is. Majd elmegyek máskor. Elvégre már fél 2 volt, és abból kiindulva, hogy Újpalotán mekkora sorok kígyóztak anno (láttam, amikor még arra mentem dolgozni), nem remélhettem, hogy zárás előtt egy órával egyáltalán szóba állnak velem. Viszont annyira fogalmam sem volt, hol van és mit kell ott csinálnom, hogy gondoltam, azért csak el kellene mennem. Meg az is ösztönzött, hogy a két dolog közül ez volt a fontosabb, hiszen hiteles tulajdoni lap másolat nélkül a szolgáltatók már szóba sem állnak velem, bármit is akarok tőlük. Hiába, Pató Pál a saját lustasága levét issza.

Annyit azért előre megnéztem, hogy az illetékes hivatal a Lehel téren van, mégpedig a Lehel Piacon belül. Micsoda hülyeség! A krumpli meg a zsírszalonna között ülnek a kisasszonyok, azt' a paradicsomoktól nem férnek, amikor bélyegeznek? Noooormális? Nos, hiányos ismeretekkel rendelkeztem a piac belső területét illetően, mivel ott bank és egyéb 'hivatalos' intézmények is vannak, köztük az én uticélom is. Kicsit nehéz volt megtalálni, de azért meglett. Odabent egy suttyó biztonsági őr fogadott, amolyan bajszos-orrtúrós-veresképű, aki a kezembe nyomott egy nyomtatványt, hogy "tőtcsem ki, aztá' majd ad sorszámot". Kitöltöttem, kifizettem az újabb 4000 forintot (egy nagyon kedves pénztáros hölgynél), és ahogy kijött a sorszám, alig ültem le, már következtem is. Hihetetlen! 2-3 perc múlva már a kezemben is volt a tulajdoni lap, és indulhattam haza. Csupa pozitív tapasztalat.

Ennyivel persze még nem ért véget a napom, mert ki kellett mennem a világ végére az egyik vállalkozómhoz, hogy aláírassak vele néhány sürgős bevallást, aztán kondizni is voltam, majd egyetlen megmaradt barátomnál landoltam. Vele még dumáltunk egy kicsit, borozgattunk, aztán éjfélkor lefeküdtünk aludni. Két gyereke jelenléte és mérsékelten toleráns mivolta miatt inkább csak a munkáról volt szó, szóval annyira azért nem tudtam kibeszélni a gondjaimat. Majd bepótolom.

Reggel persze jó nyomottan keltem, ezért is nem írtam tegnap este. Fáradt voltam. Most viszont vége a sztorinak, mert már irdatlan a betűtömeg (pedig még a lelkem gondját még ki se tárgyaltam). 

*: Tevékenységek Egységes Általános Osztályozási Rendszere