TESCO bejegyzései

1. Hú. Az utóbbi egy hét úgy elröpült, hogy szinte észre sem vettem. Ez abból a szempontból jó, hogy már megint hétvége van, másrészt viszont így hamar eltelik az életem, megöregszem és kimúlok. Blogot olvasni egyáltalán nem volt időm, és sajnos írni még annyi sem. Most pótolom.

2. Odabent megint baromira felszaporodott a munka, ami jó, mert unalmas lenne, ha csak ülnénk és várnánk, hogy betoppanjon végre egy ügyfél, de most már nemcsak érzem, hanem hangot is adtam neki, hogy ezen a szinten már kezdem nem bírni. Komolyan. Megint négy új ügyfelünk van, meg egy alkalmi, de elég munkás megbízásunk, plusz indul a bérszámfejtés (az új törvényekkel), az éves ÁFA, a szakképzési hozzájárulás bevallása, az egyéni vállalkozók SZJA-bevallása, és egyéb dolgokat is intézni kellene. Hol enerváltan, hol aktívan küzdök, hogy naprakészek legyünk, de már mindent az eddig megszokottnál csak kb. 2 nappal később tudok megcsinálni (persze még mindig határidőn belül), és egyre kevésbé tudom garantálni azt a minőséget, amit eddig megszoktak tőlünk. Minden kész és hibátlan, de a gondos odafigyelésre nem marad idő.

3. Így ha még 4-5 valamire való ügyfelet sikerül begyűjteni (mondjuk őszintén szólva annyi új ügyfelünk van, hogy már lassan azt sem tudom, ki kivel van), felveszünk egy új alkalmazottat, de egyelőre csak 4 órában. Az anyagi helyzetünk most stabilnak mondható, és ha az év végéig nem történik valami nagy gebasz, akkor nyugodtak is lehetünk, ez a stabil helyzet azonban ingatag, mivel fluktuáció most is van, és amíg csak kis ügyfelek jönnek (havonta pár számlácska valami kis melóról) nem merünk nagyon virgonckodni. Ezért nem veszünk fel már most valakit, mert ha kiesik egy nagy vagy több kis ügyfelünk, kénytelenek leszünk elküldeni őt, az meg mindenkinek kellemetlen. De hamarosan!

4. A céges anyagiak stabilizálódásával és a hó elejével az én helyzetem is nagyban javulni látszik. Remélhetőleg most egy jó időre (nem merem azt álmodni, hogy örökre) elfelejthetem a számolgatást meg a kuporgatást. Csak bírjam megállni, hogy hirtelen bevásároljak minden "szükséges" dolgot.

5. Megint voltam fogorvosnál. Ezúttal a jobb alsó 7-est tömte be, meg a 6-ost furkálta ki, mert abba is inlay jön majd. Kicsit csúszott az előző pácienssel, ezért nem gondoltam, hogy végül mindkét fognak nekilát, de mégis bevállalta. Ennek nagy előnye, hogy a hosszadalmas fúrás után vettem csak észre, hogy egy nekifutásra rögtön mindkét szenvedést letudtam, és abba lehet hagyni a fájdalomtól való rettegést, mert most nincs több belőle. A tömés viszont most magas lett, és már kezd is tőle fájni a fogsorom, de sajna még másfél hetet várnom kell a korrekcióig.

6. Kaptam egy bírósági idézést, így április végén azt is megtapasztalhatom, milyen adócsalás ügyében tanúnak lenni. Mondjuk kihagytam volna... Egy réges-régi ügyfelünk keveredett (megalapozott?) gyanúba, de jóval azután, hogy elment tőlünk, azaz elküldtük, mert nem fizetett. Valami tőzsdei kavar volt, részvények, ki tudja, mi még, aztán elkapták. Én úgy jövök a képbe, hogy anno én könyveltem (mint csicska kis alkalmazott a cégnél), és a nevem szerepelt a beküldött bevallásokon. Vélhetőleg nem fognak ott fogni.

7. Péntek délután/este senki ne menjen a Tescoba, ha jót akar magának. Én újra és újra elkövetem ezt a hibát, és mindig meg is bánom, de hát mit csináljak, ha megint csak akkor volt erre időm? Nem tudom, hogy tényleg mindenki ennyire hülye és figyelmetlen, vagy csak a Tescoba járó emberek, de tényleg kurva bosszantó, hogy a sok suttyó miatt ha nem közlekedsz agresszívan, nettó fél órád megy el azzal, hogy mindenkit magad elé engedsz, és/vagy arra vársz, hogy húzzák már végre odébb azt a kurvakibaszott kosarat.

8. A sok üléstől vagy tudomisén, mitől, de múlt hét végén elég csúnyán bedurrant a derekam. Nem emlékszem, hogy nehezet emeltem volna, és topokat sem hordok a mínusz 10-ben, ezért tippeltem az állandó ülés+rossz tartás kombóra. Két napig kicsit előre dőlve közlekedtem, és egyes mozdulatoknál elég nagyokat ugrottam (a fájdalomtól), és bevallom, meg is ijedtem kicsit, de végül szerencsére elmúlt. Mozogni is kéne már, úgyhogy mindjárt indulok squasholni.

9. Nem is tudtam, hogy egyes esetekben a macskák is használhatók időjárás-előrejelzésre, de a sajátom most rádöbbentett erre. Egész ősszel és decemberben is hiányoltam, hogy nem zabál két pofára, merthogy a macsekok télre általában felhizlalják magukat. Gondoltam, biztosan csak nekem nem tűnik fel, vagy a mindig megrakott tálkái biztonságában elszunnyadt az ösztöne (ha van ilyen), de aztán csak kiderült, hogy nem érezte a zabálás alapos okát...egészen a múlt hétig. Akkor aztán napokig mindenből duplán kért, és lőn, meg is jöttek a kemény fagyok. Ilyenek ez a cicák, már csak az a kérdés, hogy honnan a szarból tudják, mikor lesz kemény a tél?

10. Hétfőn és kedden nem indult túl jól a napom, mivel az egyik reggel a metró döglött meg, a másik reggel meg az 1-es villamos. Jól fel is kúrtam az agyam ezen, és ez jól megalapozta mindkét napomat. Aztán már előre rettegtem, hogy a hidegek miatt ez egy darabig sztenderd állapot lesz (hol ez robban le, hol az nem indul), de nekem legalábbis nem volt ilyennel több gondom a héten. Maradjon is így a jövőre nézvést is! (Nem fog...)

(ÚJ BEJEGYZÉS AZ APOKALIPSZIS UTÁNBAN!)

A Prága-trilógia harmadik és egyben utolsó bejegyzéséhez értünk. Ugyan sok kedvem nincs (most) megírni, de ez azért van, mert egyrészt semmihez sincs kedvem, másrészt ebéd után vagyok, és inkább hunynék egyet, mintsem bármivel is foglalkozzak. Aludni sajnos nem tudok, lévén a munkahelyemen vagyok, ezért marad a blogolás (munkáról szó sem lehet, mert akkor az hó közepére elfogy, fél hónapot lézengeni meg nincs kedvem).

A múltkor ott maradt abba a sztori, hogy a Rolandom szülinapi bulija után hajnalban kellett kelnünk, mert 5:45-ig az Arany János utcához kellett érnünk, onnan indult ugyanis a busz. Ilyenkor érdemes volna lefényképezni a fejem: gyűrött, álmos pofa, fókuszálás céljából összeszűkült szemek és valami olyan arckifejezés, hogy a puszta látványát tömegpusztító fegyverként lehetne alkalmazni. Ehhez képest most elég hamar észhez tértem, de azért hozzám szólni még nem volt célszerű.

A buszhoz természetesen időben kiértünk, a cuccot beraktuk a csomagtartóba, és egy táplálék+olvasnivaló tartalmú papírtáska kíséretében fel is szálltunk rá. Nem volt túl meleg — rajta sem. Az volt a vicces, hogy az első 10-12 ember mind párocska volt. Egymás közt röhögtünk is ezen, bár én magamban nem vigyorogtam annyira, mivel arra gondoltam, hogy ők is ezt a következtetést vonják le rólunk, én pedig nem szeretem, amikor úgy kezelnek buziként, hogy nem adtam rá 'engedélyt'. Később aztán megjelent egy apuka+anyuka+hülye lány+hülye lány hülye barátnője család, két fiatal csaj (rögtön kineveztem őket leszbinek) meg néhány nyugdíjas mamika is, így a csupa pár felállás egy kicsit heterogénebb lett. Megnyugodhattam. Kisvártatva el is indultunk, de bármennyire is szerettem volna, még nem aludhattam, mert valamiféle tájékoztató volt beharangozva, és azt ki kellett várnom. Egy negyed óra múlva ez meg is történt, így nekiláthattam hunyni, ami meglepő módon sikerült is. Ez azért érdekes, mert elaludni csak hason fekve tudok (kivéve extrém álmos esetekben), itt pedig ülnöm kellett, a lábaim alig fértek el, és a hideg miatt végig kabátban vacogtam, ami megint csak csökkentette a siker esélyét. Már előre láttam, hogy 64 órán keresztül folyamatosan dúvad leszek, a párommal 600-szor összeveszünk, és végül fáradtabban jövünk haza, mint ahogy pihenni indultunk. 

A fülemet bedugtam, de a — természetesen — mögénk telepedő hülye picsák minden hangeffektjét így sem tudtam kizárni, ezért amikor néha felébredtem, bepillantást nyerhettem a szellemi szintjükbe. Jellemző. Amikor Krakkóban jártunk, akkor is kifogtuk a seggeket, de legalább volt min röhögni utólag. Csak közben nehéz őket elviselni. Két olyan átlagos középiskolás lányt kell elképzelni, akik egyébként nyilván jól tanulnak, de emellett semmi komolyra nincs idejük/igényük. Ezért aztán témájuk sincs nagyon, mégis sokat beszélnek. Csupa idegesítő faszság és kényeskedés hagyja el fogaiknak kerítését, a maradék pedig végképp töltelékkommunikáció (ezt a szót most találtam ki). Amikor nem Stendhal: Vörös és feketéjéből olvastak fel egymásnak, hangosan (hehe, Captain), akkor például ilyen beszélgetést hallhattunk tőlük:

- Alszol?...most alszol?... alszol?

- Nem alszom.

- Jó, akkor aludjál!

- De nem alszom.

- De tőlem aludhatsz. Aludjál!

Utólag belegondolva is lever a víz.

Mivel ezen a héten semmi időm nem volt pénzt váltani, egyetlen korona nélkül indultam útnak, de bíztam benne, hogy nem szívok majd nagyot az árfolyamkülönbségen. Egy szlovákiai felvidéki pisi-kaki pihenő után Csehországban is megálltunk vagy 20 percre, és itt még Rolandnak kellett fizetnie a cappuccinomat. Kényelmetlenül is éreztem magam emiatt.

Ha jól emlékszem, 1 órakor érkeztünk meg a Hotel Opatova parkolójába, Prága külvárosába. Kirámoltuk a csomagjainkat, aztán a szálloda halljában levetettük magunkat az első fotelbe, holott hét órát ücsörögtünk a buszon is. Kitöltöttük a szükséges nyomtatványt, aztán egy órát várakoztunk, hogy felmehessünk a szobába, korán érkeztünk ugyanis. A várakozás közben elsütött egyik poénomra a párom "Édesem..." kezdettel válaszolt, én meg nyomban leizzadtam, mivel alig 6-8 ember volt a csoportból hallótávolságon belül...

A szoba ajtaja nem kulccsal, hanem mágneskártyával nyílt, de ettől eltekintve ez egy ótvar, hajdani munkásszálló volt, annak minden hátrányával. A falon a képet kiszívta a nap, a kerete törött volt, a szőnyeg tele volt foltokkal, a tapéta itt-ott elszakadt, a fürdőben pedig olyan volt a zuhanytálca, mintha egy hatalmas mosogatót kombináltak volna össze egy fürdőfülkével. Az eredeti árban olyan dupla szoba szerepelt volna, amikhez egy közös vécé+zuhanyzó tartozott volna, de ha valaki ráfizetett fejenként ötezer forintot, akkor kaphatott kétágyas szobát is. Mi így tettünk, és jól tettük, mert a két szoba egy az egyben egybe nyílt. Mintha egy lakótelepi lakás két szobájáról lenne szó. Ilyen körülmények között még egy halk, sunyi szellentés is áthallatszódott volna a vadidegenekhez, nemhogy egy összeszorított farpofával leresztett recsegve fingás. Persze nem emiatt aggódtunk, hanem a holminkért és a meghitt percekért. Sok időnk nem volt a pakolászásra (no meg aztán 2,5 napra mennyi holmit visz az ember...), mert perceken belül indultunk a belvárosba. A csoport egy része (aki fizetni akart 120 koronát) sörgyár látogatásra ment, miután a nem-akarókat (köztük minket) kiraktak a városban, hogy akkor most szabad foglalkozás. Később kiderült, hogy a sörgyárazás meghiúsult, mert késtek egy pár percet, azok meg nem várták meg őket. A városról korábban már írtam, ezért erre most nem térek ki, csak annyit, hogy az első 50 métert egy telibe húgyozott aluljárón keresztül tettük meg, ezért itt még voltak fenntartásaim Prága csodálatosságát illetően.

Az első és legfontosabb feladatunk az volt, hogy pénzváltót keressünk, mert nálam még mindig csak forint volt, és csak ezután jöhetett a zabálás, szuvenírek vásárlása, metrózás meg a fényképezgetés. Kivételesen 10 percen belül elmúlt a szokásos szorongás, ami olyan idegen országokban jön rám, ahol nem beszélik a nyelvemet és én sem az övéket (kivéve Szlovákia, ahol mindig szorongok, nem is tudom, miért). Angolul szinte perfekt értek, akár eredeti nyelven is nézhetek filmeket, az olvasással sincsenek problémáim, de egy épkézláb közhasználatú mondatot nem tudok megalkotni, ezért aztán állandóan azt érzem, hogy ha angolul szólalnék meg, égés lenne a vége. Roland meg pont a fordítottja: minimális idegennyelv tudás nélkül is fenntartások nélkül áll neki kommunikálni. Pénzváltót kerestünk tehát, és szerencsére nem az első útba eső helyen vettük igénybe a szolgáltatást, hanem vagy a 20.-nál. De így jártam a legjobban. Utána ettünk, mászkáltunk, vacsorát vettünk, aztán 19 órára visszamentünk a buszhoz, de mivel korán érkeztünk majd belénk fagyott a szar addig.

A hotelbe visszaérve visszakértük az iratainkat, majd a szobánkban ruhástól dőltünk be az ágyba, és egymást átölelve el is aludtunk. Csak valamikor éjfélkor tértünk magunkhoz, hogy rendbe tegyük magunkat, és tovább aludjunk. Ja, egyébként valamelyik cseh adón a Jóbarátok ment, persze cseh nyelven. Hát az elég szórakoztató volt, pedig a poénokat nem is értettük...

Még este láttuk a kiírást, hogy órát kell állítani, amit a részemről rögvest meg is tettem. Szombat reggel tehát nyugodtan feküdtünk az ágyban, készülve a párom megajándékozására (merthogy aznapra esett a születésnapja), mígnem valamilyen ismeretlen forrású sugallat legyintette meg az agyam: nem is péntekről szombatra, hanem szombatról vasárnapra kell az órát áttolni, azaz alig van időnk reggelizni. Mint akit seggbe lőttek, úgy pattantunk föl, kaptuk magunkat össze és rohantunk le valami kaját tolni az arcunkba. Svédasztalos reggeli is tartozott a szállásdíjhoz, ami általában egy kényelmes táplálkozási módot jelent. A földszintre leérve, majd az étterembe belépve azonban meglepő látvány fogadott bennünket: egyetlen szabad asztal sem volt, a mindenféle nyelveken karattyoló nép meg csak úgy hömpölygött köztük, vagy éppen sorba állt, hogy hozzájusson a betevőhöz. A svédasztal is érdekes volt, mert egy U-alakú asztalsort neveztek annak, viszont a választék messze alulmúlta a várakozásaimat. Az ételek fele eleve valami édes izé volt, a harmada meg meleg étel, és pedig ilyenkor ilyesmivel még nem tudok élni, ezért csak egy kis vajas pékizét ettem, meg gyümölcslevet ittam hozzá.

A buszra szinte az utolsó pillanatban sikerült felszállni, és már mentünk is vissza a belvárosba. 6 órányi idegenvezetéses városnézés volt kilátásba helyezve, és így is történt. Jó sok mindent megnéztünk, de még így is csak a látnivalók töredékét, aztán lett egy kis klikkesedés is, de átsiklottunk felette. Közben mi összehaverkodtunk egy fiatal párral, akikkel egy asztalnál reggeliztünk, meg aztán kapocs volt a buszon való egymás mellé kerülés, ennél fogva pedig a HP-k elleni véd- és dacszövetség is. A buszról leszállva rögtön éreztem, hogy nem leszek kibékülve az időjárással, mivel baromi hideg volt. Egy óra múlva kénytelen voltam legurítani egy forralt bort majd, hogy tovább is bírjam az irgalmatlan körülményeket, utána küldtem még kettőt, egy Becherovkát meg egy cseh vodkát is. A 6. óra után ismét szabadon mászkálhattunk, nekem viszont egyre csökkent a kedvem a flangáláshoz. Végül 'hazametróztunk', így Rolandomnak is meg lehetett az öröme. A hotelben még küldtem egy-két e-mailt a hallba kitett pénzzel, működő gépről, ami egyébként úgy nyelte a koronát, mint a kormány az adófizetők pénzét.

Egy aranyból készült nyakláncot vettem a Roland születésnapjára, ami végig egy kis karton dobozkában rejtőzött a zsebemben, ezért miután átadtam, fél órába telt a spontán keletkezett csomók kibogozása. Közös zuhanyzás után aztán ismét az alvásé volt a főszerep. Ránk fért.

Vasárnap összepakolás után irány a busz, onnan a város, ha esetleg valaki még nem járta volna be keresztül-kasul, majd fél 3-kor indulás hazafelé. Brno mellett még beugrottunk egy cseh TESCO-ba, ahol végig azon izgultunk, hogy jól számoljuk ki fejben az összevásárolt termékek árát. Ez nekem olyan jól sikerült, hogy végül egyetlen árva koronám sem maradt, pedig nem is küzdöttem nagyon. 

Este 9-re értünk vissza Budapestre, újabb 7 óra buszozás után. A végére nekem már rendkívül elegem volt az egészből, főleg mivel a változatosság kedvéért ezúttal majd' meggyulladtam alvás közben. Bár most nem is tudtam sokat aludni, mert nem voltam elég álmos, cserébe viszont befejeztem a két elvitt könyv közül az egyiket.

Másnap reggel találtam a pénztárcámban egy tízkoronást...

Rolandom ugyan csak szombaton töltötte be a 24. életévét, de mivel akkor éppen Prágában szándékoztunk tartózkodni, ő pedig ennek ellenére szeretett volna magának egy bulit, kénytelenek voltunk a rendezvényt az elutazásunk előtti napra hozni. Mintha nem volna elég bonyolult az életünk, azt terveztük (pontosabban ő tervezte, én meg rábólintottam), hogy korán kezdjük a bulit, korán is fejezzük be, és a cicát a — szintén meghívott — lakótársai viszik majd át hozzájuk, így a hajnali kelés előtt a takarítással együtt is lesz elég időnk pihenni.

Egy pillanatig sem titkoltam, hogy nincs ínyemre a lakásom két tucatnyi emberrel való feltöltése — merthogy persze más helyszín szóba sem jöhetett —, de a párom kedvéért belementem a dologba. Ez viszont további problémákkal járt együtt. Be kellett például vásárolni, ami a Rolandnak vett ajándékon felül jelentett költséget, takarítani kellett meg főzni, aztán a buli utáni romokat eltüntetni, ja és persze akkor még úgy volt, hogy aznap a központi FIDESZ-rendezvényt megyek biztosítani, azt viszont nem közölték előre, hogy mikor és hol kell majd megjelennem, ezért tiszta lutri volt az egész. Abban maradtam magammal, hogy a takarítás rám eső részével jutok, amíg jutok, aztán mindenki nyaljon szart, ha nem tetszik a szoba állapota.

Szerdán tehát munka és edzés után a TESCO irányába vezetett az utam, persze a párommal az oldalamon. Szatyrot szerencsére nem hozott, így eleve megvolt a hangulatom a várható kényelmetlenségek miatt. Ezt csak tetézte a párom sorok közötti kavirnyázása, ami nem is volna baj, ha előre közölné, hova megy és mikor jön vissza. Egy darabig ilyenkor hűséges kutyaként követem, majd amikor a szituáció eléri nálam a kritikus határt, akkor elkezdek balhézni. Szépen nézhetünk ki ilyenkor a tömött bevásárlóközpont közepén — merthogy természetesen már kosarat is úgy kellett vadászni, annyian voltak. Ez tovább pipásított, mert nemcsak sokan voltak, de balfaszok is, akik úgy állítják le a kosaraikat, hogy amellett ne lehessen elférni, öklelnek, neked mennek, meg ami szem-szájnak ingere. Valahogy azért összeszedtünk minden szükséges alapanyagot, Desinek is vettünk némi finomságot, aztán hazamentünk, ezúttal taxival. Szóval volt költségem bőven: ajándék+vásárlás fele+vacsora+taxi. Senkinek nem lehet egy szava sem.

Másnap Rolcsi korán kipattant az ágyból, hogy nekilásson főzni, elvégre az első vendégek fél 3-ra ígérték magukat, ennek nyomán pedig Desi is aktívba fordult. Ilyen körülmények között én sem tudtam tovább aludni, hiába volt munkaszüneti nap, tehát nekiláttam a takarításnak. A részletekbe nem megyek bele, mert senkit sem érdekelnek, de annyit azért elárulok, hogy úgy végeztem a munkákat, mintha nyúztak volna. Persze reggeltől 2-ig vagy háromszor összevesztünk, de hát ilyenek vagyunk, ha összezárjuk magunkat. Kiderült, hogy a FIDESZ ezúttal nem tart központi rendezvényt, ezért az esős időben való ácsorgás szerencsére elmaradt.

Öt perccel azután, hogy kipattantam a fürdőkádból, már csörgött is a Roland telefonja, és rohant a metróhoz, az első vendégek elé. Összességében valami 21 embert csődített volna össze, ami miatt kellőképpen pöröltem is vele, mivel anno már a tízeniksz sem fért el kényelmesen, erre meg még rálicitált... Szerencsére végül nem voltunk annyian, de eljött 5 hetero barátnő(nk), meg 4 meleg ismerősünk. Pontosabban két meleg ismerősünk, meg az egyikük párja, plusz annak a barátja. Összesen három embert magam sem ismertem, a Rolcsi meg kettőt (nem is számítottunk rájuk), mások viszont vagy a városban levő felfordulás vagy egyéb okok miatt végül nem értek oda hozzánk. Ennek ellenére jó kis hangulat kerekedett, ment is a nevetgélés bőszen. Mivel direkt nem vettünk sok piát, ami volt meg amit a vendégek hoztak viszont vagy hamar elfogyott vagy nem kellett, a Roland leszaladt, hogy a még nyitva tartó kisboltból hozzon egy üveg pezsgőt. Közben elkapta a liftajtó nyílására kiszaladó szomszédasszonyom, és ez egyik éppen távozó vendégünkkel együtt leordította, hogy mit képzelünk mi, hogy így hangoskodunk. Rolcsi ezért gyorsan visszajött, közölte, hogy a szomszéd mit művelt, majd visszament és közben úgy bebaszta az ajtót, hogy csak úgy zengett tőle a ház. Később ezért jól lehordtam, mert az egy dolog, hogy igyekszik minél több emberrel haragban lenni meg, hogy a saját lépcsőházukban a közös képviselővel háborúban áll, de nekem ne csináljon ellenségeket a viselkedésével. Mielőtt visszajött volna, csengettek. Mondom mifene, valaki ráfordította a kulcsot? Ajtót nyitottam, ami mögött az ominózus szomszéd állt, hajcsavarókkal a fején. A következő párbeszéd zajlott le köztünk.

Aranka: Lenne szíves szólni a vendégeinek, hogy egy kicsit halkabban legyenek? Ne kelljen már kihívni a rendőrséget.

979: A rendőrséget azt hiszem nem kell kihívni, mivel még csak 7 óra van (és tényleg csak annyi volt).

Aranka: a belső szobában is hallani a nevetést, olyan hangosak. (Közben fel és le nézegetett, metakommunikatíve aggódva a többi lakóért).

979: Jó, majd szólok, elnézést.

Ezzel elment. Mondanom sem kell, hogy a buli számomra innentől kezdve egy merő idegességbe csapott át, szórakozásról szó sem lehetett. Nem a rendőrségtől féltem, mivel az nevetséges dolog volt, hanem a további inzultusoktól. Minden hangos röhögéstől összerezzentem, vagy lehajtott fejjel hunyorogtam, a különféle hangerősség befolyásoló eszközöket — mint például a konyhai rádió, a számítógép vagy az ajtók — pedig bőszen látogattam. Nem kívántam, hogy a vendégeim bárcsak elmennének, de hálát adtam a sorsnak, hogy némelyikük szemmel láthatólag már nem ért oda.

Már csak azért sem, mert a városban közben ment a hacacáré. Pontosabban — mint tudjuk — valójában semmi sem történt, de azért a rendőrség lezárta fél Budapestet, és a metrók sem álltak meg mindenhol. Leendő vendégeinkkel közben online telefonos kapcsolatban álltunk, és a televízió híreit tolmácsolva adtunk nekik tanácsokat, miként érhetnének el mégis Újpestre. Aztán az elsőként érkezett vendégpáros felpattant, és távozott (egyébként sem ígérték magukat sokáig), majd az általam korábban ismeretlennek titulált (és az is maradt) meleg srácok is elindultak, velük pedig Roland egyik lakótársa, aki nyilván valamilyen szorosabb ismeretség megkötése reményében tartott velük. Mivel a másik lakótárs volt az egyik, aki végül nem ért oda hozzám, a harmadik pedig velünk együtt szándékozott kelni (mivel vidékre utazott haza), Desiré kérdése hirtelen ismét aktuálissá vált. Némi sértődés után Roland feláldozta magát, és a társaság megmaradt tagjaival együtt eltávozott. Vitte az alomtálcát, meg a szállítódoboza megpillantásakor heves ellenkezésbe kezdő macskát, aki eddig egyébként azt se tudta, hova bújjon a zaklató érintések elől , míg végül a szekrény tetején pihent meg. Csodálom a páromban, hogy ilyen fáradhatatlanul intézi el a muszáj dolgokat — amiket én is megtennék, de egyrészt az utolsó pillanatig halogatnám, másrészt amikor elvégezném őket, úgy szenvednék közben, mintha kínoznának.

A megmaradt vendéggel/baráttal nekiláttunk a takarításnak. Ő mosogatott, én pedig helyre tettem mindent, kiborogattam a maradékokat, összeszedtem a szemetet. Aztán megágyaztam, összepakoltam a másnapi utazáshoz szükséges holmikat, és lefeküdtem aludni.

Rolcsim kiért az Őrs Vezér terén túl levő albérletükbe, elintézte a macskát, és csak valamikor hajnal 3 körül ért haza. Nem feküdt azonban le, hanem nekiállt szendvicseket gyártani az útra, és csak azután bújt mellém az ágyba, hogy összebújva aludhasson velem egy órácskát. Fantasztikus ez a srác!