TV bejegyzései

Péntek este, miután kiblogoltam, kijátszottam, kifiúkaklubbóloztam magam, a tévét kezdtem el kapcsolgatni.

Volt már vagy éjjel fél 1, de valamiért kiszállt az álom a szememből, és nem tudtam még aludni. Mivel a tévém általában a 3-ason, azaz a Hírtv-n áll, bekapcsolás után csak egyet nyomtan a Duna irányába, amikor azt láttam, hogy azon a KFT 2006-os Petőfi Csarnokbeli koncertje ment. "Hohó, dejszen ezen én is ott voltam!"—kiáltottam föl magamban, és rögtön elkezdtem vizslatni magam a nézők között. Már legalább a felénél tartott a műsor, mert a Nem csupa angyal album számai addigra lementek, de attól én még nem csüggedtem, hiszen elvileg a fele még hátra volt. Az egyik szám végén aztán körbepásztázott a kamera, és akkor egy pillanatra megpillantottam magam. Sokkal nyomorultabb kinézetre számítottam, de aztán eszembe jutott, hogy ez a koncert már bimbódzó új lényem időszaka alatt volt. Szóval ha a barom AXE-reklám nyomán a mostani önmagam, meg a réges-régi egymásnak rohant volna, akkor hatalmas puffanás kiséretében pont a felvételen látható kinézetem jelent volna meg. Az első valamirevaló pólómban voltam, és már zselézett hajjal.

Az a kék, hosszú ujjú Aboriginal pólóm egyébként egy kínai gyártmányú rántotthús áldozata lett. Az úgy volt, hogy a fekete, hosszú ujjú NIKE pólóm volt rajtam, ami jó dolog ebéd közben, mert ha az ember bénázik, a fröccsenések nem látszanak meg rajta. Sőt, a kimoshatatlan foltok sem, kivéve persze az olajat, mert az gyönyörűen virít. Szóval amikor a szép kis rántotthúsomba belevágtam a késem, a belőle kifröccsenő olaj széles ívet leírva pettyezte be egyik kedvenc pólómat. Hiába mostam meg gyorsan szappanos vízzel, a folt csak nőtt benne. Otthon aztán különleges kezelésnek vetettem alá, azaz fogtam egy lavórt, azt teleengedtem vízzel, ebbe beledobtam az olajos pólót, majd mellédobtam az ominózus kék Aboriginal pólómat is (amin szintén valami apró színelváltozást észleltem), végül az egészre öblítőt öntöttem. Nem kevertem el, csak úgy beleborítottam. Ez volt a tanulópénz, mivel a fekete pólómat így sem sikerült olajtalanítanom, cserébe viszont a kéket is tönkretettem az öblítővel. Szóval nyilvánvaló, hogy a kínaiak tehetnek az egészről.

Na, de vissza a koncerthez. Szóval ott álltam a tömegben, a mostaninál egy kicsit több hajjal, nulla alakkal, igénytelen ruházattal (na jó, nem is) és sok-sok zsírral a testemen (legalább 70 kiló voltam a 175 centimre). Igaz, ekkor már a tíz kilós fogyásom után voltam, de azért még így is maradt rajtam felesleg bőven. Nem táncoltam, nem tapsoltam, nem csápoltam, szóval tutira én voltam, de ha kétségeim lettek volna efelől, néhány percen belül még kétszer megpillanthattam magam.

Egyébként ekkor már sokkal jobban néztem ki, mint még egy évvel korábban. Sajnos már egyetlen felvételem sincs meg arról az időszakról, amikor még rendszeresen szerepeltem a televízióban (bírom egyébként, hogy (pl. nálam) 60 tévéadó van, de a köznyelvben az ember még mindig a tévében szerepel). Nem nagy tévé, a szerepem sem volt sok csak, hogy minden pénteken 15 percig beszélgessek a műsorvezetővel a hobbimról. Interjúnak álcázott reklám volt ez, amit vagy száz különböző alkalommal variáltam, hogy úgy tűnjön, mindig másról van szó. Na, ebben az időben szerintem legalább 80 kiló voltam, sem öltözködésem, sem frizurám nem létezett, és úgy általában nem adtam magamra. Ha most viszontlátnék egy részletet valamelyik adásból, szerintem a röhögőgörcs törne rám önnön látványomtól. Ez még az abszolút-hetero korszakomban történt, és utólag egyáltalán nem vagyok rá büszke.

Már csak a hangommal nem vagyok megelégedve. A hétköznapokban senki nem úgy hallja vissza a saját hangját, ahogy azt a többiek érzékelik. Szerintem az enyém baromi mély, de a felvételeken sokkal inkább tűnik abszolút buzisnak, nem is annyira a tónusa, mint a hangsúlyozás miatt. Mindig szörnyülködöm, ha hallom, és csak az vigasztal, hogy egy korábbi párom odáig volt érte.

Ugyanezen a pénteki napon az edzés után a zuhanyzóba mentem, mint midig. Miközben a tükörrel szembeni radiátorra lepakoltam a gatyámat, meg a törölközőmet, kicsavarodott testtel belenéztem a tükörbe. Nem szokásom feszengeni, és azt lesni, mennyit változtam, de amit ekkor láttam, életem egyik legszebb látványa volt. A medencém feletti, bordáim alatti területet (azaz a hasamat) hatfelé osztotta három nem túl mély barázda. "Basszus! Látszik a hasizmom!" — kiáltottam föl, de örömöm kérészéletűnek bizonyult, mivel ez csak ebben a spontán, de mégis abszurd pozícióban jelent meg. Egy pillanatig azt hittem, csak érzéki csalódás az egész, mert túlságosan kifárasztott az edzés, és emiatt rosszul látok (elő szokott fordulni átmenetileg), de aztán meggyőztem magam, hogy jól láttam, amit láttam. Ez remélem, újabb egy évre ad muníciót az edzéshez. Ez volt ugyanis a második célom, de basszus, ha ezt is gyorsan elérem, mi lesz a következő?

A minap volt szerencsém 70%-osan megtekinteni e szórakoztatóipari műremek egy epizódját. A 70% egyrészt azt jelenti, hogy közben tettem-vettem, tehát nem koncentráltam oda teljes elmémmel, másrészt a fél órás reklámok miatt néha elnyomtam a TV-t, de nem mindig kapcsoltam vissza időben. Emiatt nyilván értékes percekről maradtam le, de tutira nem olyanokról, amik megváltoztatnák a véleményemet. Ez röviden a következő:

Mi ez? MI EZ??? MIII EEEEEZ??? ÚRISTEN!

Hosszabban:

Mivel tegnapelőtt láttam ezt a szörnyűséget, már nem tudok olyan kétségbeesetten kérdezni, mintha közvetlenül utána írnám mindezt, de egy kérdés mindenképpen beleégett az agyamba: minek ez? Mi szükség van erre a műsorra? (Mondjuk ez kettő volt...)

Ez mindenről szól, csak a fogyásról alig. Biztosan más bloggerek is véleményezték már a műsort, és Lyallnál én is vitatkoztam kicsit a szereplőkkel kapcsolatban, de ha nem olvasom végig az összes kritikát, akkor is biztos lehetek benne, hogy a zöme hasonló kétségbeeséssel kérdez hasonlókat.

Az egész mondjuk 1 óra, ebben legalább két reklámblokk van. Az első fél órában 5 percig mutatták, ahogy a szereplők szobabicikliznek, majd azzal voltak elfoglalva, hogy valaki meg akarja kérni a másik valaki kezét, és hogy erről kinek mi a véleménye. Aztán meg is történt az aktus, és a nézők kollektíve örülhettek. A műsor második felében jött a szokásos valóságshows szövegelés: ki, kit, miért szeret-nem szeret, miért fogja kiszavazni, és kinek mennyi az esélye bent maradni, meg mennyire elégedett magával. Hát ez marha izgalmas. Persze a műsor alatt végig olyan zenék mennek, mint a pörgős akciófilmekben, de ez nem feszültséget generál, hanem inkább csak a kevésbé figyelmes nézők figyelmét hívja fel a durva kontrasztra. Volt amikor arra kaptam fel a fejem, hogy a Kaptár zenéjét hallom, aztán rájöttem, hogy csak hasonlít.

Persze most újak voltak a szabályok, ami mindenkit marhára meglepett. A résztvevők enerváltan vették tudomásul e fantasztikus változást (gondolom, már az eleje óta tudták), a nézők pedig nyilván rögtön közelebb húzták a foteljeiket a tévéhez, nehogy egyetlen momentumot is elszalasszanak. Nézi ezt egyáltalán valaki? Kíváncsi lennék, mit élvez benne.

A résztvevőkről is megvan a véleményem, mert meggyőződésem, hogy a büszkeségüket rég elvesztett emberekről van szó, akik úgy gondolták, hogy ha ebbe a sokszor ízléstelen dologba belemennek, hasonló hírnévre tehetnek szert, mint BB Ági meg VV Évi nevű elődeik. Ez persze már önmagában eltorzult jellemre utal. Biztosan nagyon sanyarú az életük, tutira egyáltalán nem tehetnek arról, hogy úgy néznek ki, ahogy, de attól, hogy le akarnak fogyni, még nem kell óriásplakátokon szinte meztelenül mutogatni magukat. Áhh.

Ráadásul az egész műsor nyilvánvalóan pontosan ugyanolyan kamu, mint pl. a Survivor volt, amit jóval a műsorba kerülés előtt leforgattak, majd úgy tettek, mintha az események éppen a napokban történtek volna. Itt most már a saját induló súlyukhoz viszonyítva nézik, melyik versenyző mennyit fogyott, és eszerint es(het)nek ki. És azt akarják elhitetni, hogy van olyan, aki 7 hét alatt a testsúlya 21%-át vesztette el úgy, hogy még nem szenvedett súlyos egészségkárosodást. Ez egy vicc. Remélem, ezen felbuzdulva egy csomó hasonló helyzetű néző majd ugyanolyan eszeveszett önkínzással igyekszik megszabadulni a kilóktól csak, hogy a baleseti sebészeten, meg a belgyógyászaton kössön ki. Miközben nem tudhatjuk, hogy a szereplők valóban végigcsinálják-e mindazt, amiből a műsorban néhány percnyit láthatunk.

Bár sokat lehetne még írni, dolgoznom kell, és szétszórt vagyok, de annyit még elmesélek, miért vagyok ennyire szkeptikus a kereskedelmi televíziók tisztességével kapcsolatban: anno könyveltem annak a cégnek, amelyik a Fókuszba és az MTV Mi?Mennyi?Miért? című műsorába készített összeállításokat. Az RTL Klub Híradójának készítői ezek közül kerülnek ki, ismerem is a zömüket. Nos, az egyikük mondta, hogy ha olyan bejátszás van a Fókuszban, amiben valakinek el van torzítva a hangja, és felismerhetetlen a képen is, akkor az a stáb valamelyik tagja. Ilyenkor nincs semmi téma, kénytelenek valamit kitalálni. Ennyi.

Igen gyanús a TV-m. Talán megsértődött, mert túl keveset nézem, vagy amikor nézem, akkor is állandóan csak a hírműsorokat, meg a tudományos adókat. DVD az persze megy rajta (imádom a horrorfilmeket), de például a sorozatokat nagy ívben kerülöm. A párom állandóan csak az ökörségekre kapcsol, amikor itt van nálam, de a TV-m önérzete szempontjából úgy tűnik, az mellékes. Szerintem féltékeny, mert a párommal többet foglalkozom, mint vele. Volt egy Stephen King könyv (meg film is belőle, nagyon jó zenékkel), a Christine, amikor is egy (feltételezhetően) nőnemű autó szerelmes lett a gazdájába, és jó sok mindenkit kinyírt a srác körül. Remélem a TV-m nem tervez ilyesmit, bár egy kissé nehezen is tudná kivitelezni, lévén helyváltoztatásra nemigen képes (egyszer majdnem lehelyváltoztattam az állványról a padlóra, ami kissé molett alkatát tekintve végzetes következménnyel járhatott volna rá nézve, de becsszó nem direkt volt). És hogy miért is írom ezt a temérdek baromságot?

Tegnap délután pihenésképp bekapcsoltam, és miután délután még a szokásosnál is nézhetetlenebb műsorokkal töltik ki az időt, elkezdtem nyomogatni. A Zone Club adásán (amin rendszerint röhögve szoktam továbbnyomni, annyira szar), valami olyan műsor volt, hogy sok fiúnak meg kell szerezni egy adott fiú kegyeit (vagy mi), vagy legalábbis le kellett nyűgöznie őt valamivel, és annyi dollárt kapott az adott próbálkozó, amennyi ideig sikerült lekötni annak érdeklődését. Hát persze lehet, hogy nem erről szólt, de nekem ez jött le. Mondjuk a próbálkozók teljesen átlagos srácok voltak (5-ből talán kettőn látszott az identitása), na de az alany, az egy akkora metroszexuális nagyasszony volt (párom erőszeretettel használja ezt a kifejezést), hogy csak na. Hajtűdobálás³ és affektálás³. Reklám után meg ugyenez, csak leszbikus csajokkal. Nofene — mondom.

Aztán éjjel kettőkor, amikor elalvás előtt ismét bekapcsolom a nyilvánvalóan hímnemű TV-met (Thomson), a Reality TV-n adott nekem olyan műsort, ahol valami magánnyomozó banda a gyanakvó férj/pár kérésére a másik után nyomul, hogy kiderítse, az valóban megcsalja-e a gyanakvó áldozatot. Na persze még jó, hogy mindig megcsalja, különben baromi unalmas volna a műsor. És akkor aztán végigbőghetjük az illető összeomlását, aztán meg szurkolhatunk valamelyik félnek, amikor a szembesítéskor jön a bunyó/hajtépés. Igazi amerikai háziasszonyoknak való produkció (Cheaters a címe). Na, de tegnap mi volt? Egy srácnak mutogatták éppen a nyomozás során készült felvételeket, és mivel autóból, meg távoli helyekről készülnek, nem feltétlenül lehet elsőre kivenni, ki kivel van. Hát ahogy a tanulástól/blogolvasástól kikészült szemeimet meresztgetem, látom ám, hogy a csúnya megcsalók mindketten fiúk. Meg a gyanakvó is. Mondjuk a megcsalt sráchoz képest a párja két fejjel magasabb volt, ami viccesen nézett ki, azt meg nem tudtam eldönteni, hogy most ki kivel van (mármint olyankor). A 3. srác ugyan egyértelműen a nagyasszony-kategóriába tartozott, de a magas megcsalón meg olyan ruha volt, hogy a travik különbet vesznek föl. Végül s mindegy. Szóval

Nofene kettő — mondom.

A fullbuzi TV-m így akar a kedvemben járni, az biztos. Pedig semmi esélye, ezt igazán tudhatná. Max a kábeleket dugdosom bele, amikor csinálja a hisztit, és nem hajlandó normálisan kommunikálni a DVD-lejátszómmal (aki szintén Thomson), vagy a méltatlanul elhanyagolt videómmal (aki ezzel szemben szintén Thomson).

Na itt az ideje tanulni.