The Last House on the Left bejegyzései

A címmel a Mi folyik itt, Gyöngyösön? című elhíresült mondatra szeretnék utalni.

12 éve ebben a városban élek. Sok helyen jártam, elég jól kiismertem a közlekedést, néha még a mellékutcákat is be tudom azonosítani, látatlanban. Hozzászoktam a tömeghez, az emberek mentalitásához, de ez nem jelenti azt, hogy belefásultam volna a közegbe, ezért amikor valamilyen visszásságot tapasztalok, legalább belül tiltakozom. Nem lehet persze mindig mindent szóvá tenni, hiszen annyi említésre méltó eset történik nap mint nap, hogy az ember nem győzne méltatlankodni, vannak azonban olyan napok, amikor — talán a lelkivilágom felborultsága miatt — nagyon besűrűsödnek a dolgok, és ilyenkor hőbörögni kezdek. Mint például most.

Nem is említem a hajléktalanokat, a kéregetők tömegeit, a naponta százával lerobbanó BKV-buszokat, a húgy- és hányásszagot, a szemetet, a fővárosi pénzügyi botrányokat, a közlekedési dugókat, mert nem erről akarok írni, hanem az emberek, főleg a fiatalok (nálam fiatalabbak) viselkedéséről.

Felszállsz például egy tömegközlekedési járműre. Tegyük fel, hogy fel is férsz, és találsz olyan ülést, amin nem éktelenkedik egy öles, fényesre kopott fekete massza, nem sárgállik a vizelettől, és nem úszik a morzsában. Utazgatsz szépen, és közben a fiatal utastársaid viselkedését figyeled/szenveded el. Mert mit csinálnak?

— fennhangon beszélik meg a szexuális életüket, hogy ki kit mikor és hányszor baszott meg, szopott le (így), ki hányszor veri ki naponta. Általános iskolás kis nyikhajok is (főleg azok).   

— zenét hallgatnak a mobiljukon, persze fülhallgató nélkül, hogy mindenki hallja, milyen jó kis számaik vannak. Eleve ki van írva a buszokon, hogy tilos rádiózni, avagy az utastársakat a nyugodt közlekedésben zavarni, de ugye ki tartatná be ezeket?

— szinte nekilátnak baszni szeretkezni (ha tudnak egyáltalán ilyet), annyira falják egymást. Kidugott nyelvvel nyalakodnak, és néha még egymás nyakát is lefetyelik, pedig az már igazán a hálószobába való tevékenység. Nem akarsz odafigyelni? Nehéz, mert közben cuppognak, csettegnek, meg minden, ami ezzel együtt jár.

— hanyatt fekszenek az üléseken, a lábaikat pedig vagy felteszik más ülésekre, vagy belenyomják az előttük ülők hátába.

— rágóznak, amit egyrészt fújkálnak, hogy csak úgy zeng tőle az egész jármű, és esetleg még az ülésekbe is nyomják a ragacsos szarjaikat.

A hangoskodás , egyéb közönséges viselkedés már meg sem üti az ingerküszöbömet.

Tegnap* Pénteken moziba mentünk a Ricsivel. Az utolsó ház balra (The Last House on the Left) című filmet terveztük megnézni, amit viszont már csak alig-alig játszanak valahol. A Westendben még ment, ezért oda mentünk, annak ellenére, hogy előzetesen megbeszéltük, igyekszünk azt a plázát elkerülni, mivel ott gyűlik össze a legtöbb ótvaros, viselkedni képtelen pöcs. Mivel azonban ennyire a végét járja már ez a film, a vélhetőleg kevés nézőre való tekintettel mégis a Nyugatinál kötöttünk ki. Jó, megvesszük a jegyet, lóhalálában eszünk egy pár falatot, aztán beülünk mozizni.

Tényleg nem voltak sokan, a jegyünk is jó helyre szólt, ami ráadásul még csak foglalt sem volt. Igaz, a reklámok alatt érkeztünk, át is kellett verekednünk magunkat egy párocskán, én meg még bohócot is csináltam magamból, amikor rosszul léptem, és kis híján a csaj ölében kötöttem ki. Előfordul. Annak viszont nem kellene előfordulnia, hogy a balra-mögöttem ülő trió mindhárom tagja az előttük levő sor fejtámláira teszi a lábát, majd 40 percen keresztül rugdossa azt, az egész sort rezonáltatva ezzel. Baszd meg, oda rakod a kutyaszaros talpad, ahova más a fejét dönti!? A kezdés után vagy 10 perccel egy kupac barom érkezett, akik további 10 percig tanakodtak fennhangon, hogy hova szól a jegyük, zavarva ezzel (meg a furakodással) az összes többi nézőt, újabb fél óra elteltével meg egy újabb párocska érkezett, akik pont mellettem kaptak helyet, a sarokban. Ahogy leülnek, az első dolguk, hogy ők is az előttük levő sor támláira basszák fel a lábaikat, majd ölelkezni, csókolózni és beszélgetni kezdenek. Na így nézz meg egy filmet emberek (?) között, drága pénzért. Az már csak a hab volt a tortán, hogy a csoportosan érkezett suttyók a legizgalmasabb részeknél (és a legvéresebbeknél) hangosan röhögtek, és tapsoltak! Hogy röhögnek, az még oké, mert bár az adott jelenetek pont, hogy brutálisak voltak, és a csökött kis agyuk nyilván csak így tudta lekezelni a látottakat, na de tapsolni? Istenem, hova kerültem? Lassan az lesz, mint Amerikában, ahol a nézőközönség végigérzelmezi a filmet (tapsol, röhög, hujjog, fujjog, ujjong)?

Mire kijöttünk a teremből, én olyan ideges voltam, hogy azon magam is meglepődtem. A Westend tetején tartott cigarettaszünet keretében persze újabb cigányoid suttyó-hordák társaságába kerültünk, az épületbe visszatérve pedig újabb és újabb galerik mellett haladtunk el. Mindenki laza, mindenki menő, és egyik sem tud viselkedni. Most komoly, mire az Eklektikába értünk, olyan agresszivitás tolult fel bennem, hogy már fennhangon mondtam a Ricsinek: "Bárcsak a Magyar Gárda olyan is lenne, amilyennek beállítják, és nem egyenruhás bohócok gyülekezete, aki néha kiállnak itt-ott a főtérre". Jó érzésű ember persze az ilyet magában tartja, ha meg már kiszaladt, legalább nem reklámozza, de ezzel nem is az a célom, hogy magamat égessem vagy megbotránkoztassam az olvasóimat, csak szeretnék előzetesen megvillantani egy motivációt, ami a Jobbik választási sikerének kulcsát jelenti. Később erre úgyis visszatérek (külön bejegyzésben).

(Néhány mondatban azért emlékezzünk meg magáról a filmről is. Nos, összességében nem tetszett. Az eredetit nem láttam, ezért nem tudom őket összehasonlítani, de az biztos, hogy ebben, amikor nem történik semmi, akkor valóban semmi nem történik, amikor viszont történik, az nagyon erőszakos. Megrázó. Talán, ha eredeti történeten alapulna, de ennek nincs nyoma. 5/10-re értékelem.)

De tényleg, ennyi suttyót elviselni egy rakáson, valóban embert próbáló feladat. Ahogy később hazafelé metróztunk, azon gondolkodtam, miként lehetne a legjobban körülírni azt a kifejezést, ami a leggyakrabban kiül az arcukra. Tudjátok, az a világfájdalommal elegy flegma pofa (valójában a totális szellemi nihil), amit csak még teljesebbé tesz egy rágógumi nyitott szájjal való csócsálása, és/vagy a hulahopp-karika fülbevaló a buta kis női arcocskák két oldalán. Nem mondom, hogy néha még azt is hallani, miről beszélnek, mert mindig hallani — tekintve, hogy képtelenek kulturált hangerőn megnyilvánulni. A tapasztalat pedig elkeserítő. Hallották-e, mi van a Bubuval Csucsuval, Karesszal vagy a Sanyikával, (ki, kivel, mikor, hányszor), hol voltak bulizni, mit ittak és mennyit (Esküdj! Halloood?). Semmi.  Ezek soha egy könyvet nem vesznek a kezükbe, soha egy rejtvényt nem fejtenek, csak mobilt nyomkodnak vagy néznek ki az okos kis fejükből, bele a világba, és közben csettegnek. Rájuk sem lehet nézni, pedig amellett, hogy hangosak, kötözködnek — eleve baromi agresszívak—, rágyújtanak a metrón, beszólogatnak a fiatal lányoknak, meg amit csak el lehet képzelni. És mindenhol ott vannak, egyre nagyobb számban. A jövő generációja, a jövő apukái és nagypapái.

Amíg az Eklektikáig átvillamosoztunk, csupa ilyeneket lehetett látni. Ez talán azért van —általában —, mert a hétköznapi emberek este 9 után jellemzően már otthon tespednek, és a Győzikét meg a többi hülye műsort nézik, sőt, a különféle házibulikba, kerti partykra hivatalos egyedek zöme is célba ér addigra, így az utcán a csavargó, plázákban bandázó tróger népség aránya jelentősen megnövekszik. Ezért tűnik úgy, mintha csupa ilyenből állna az egész város. Na mindegy. A blogtalin a kézfogások, ismerkedések és egy nagy sokára megkapott koktél elfogyasztása után elkezdtem végre feloldódni. Komolyan mondom, az áldatlan állapotok, és a kilátástalan jövőbe való belegondolás miatt olyan ideges voltam, hogy a szívem majd kiugrott a mellkasomból, és remegett a gyomrom. De itt egy kicsit jobb volt a helyzet (na jó, sokkal), csak éppen a társaság java részét nem ismertem, a másik része kénytelen volt elkülönülni, mert nem volt helye a központi asztalnál, a többiek meg jól elvoltak egymással. Odamentünk ötödik keréknek (akiket ráadásul ki hívott? — csak beállítottunk, ugyebár), és bár eleve csak egy órára akartam beugrani (hirtelen ötlettől vezérelve), ha nincs ott Pablo, aki szóval tart, akkor szerintem tíz perc után javasoltam volna a Ricsinek, hogy távozzunk. Erre végül csak egy kollektív asztalbontás után került sor, de talán így is volt a legjobb.

Hazafelé viszont jött a második felvonás: kis utcákban kanyarogva a Körútig, onnan a Nyugatihoz, majd éjszakai busszal hazáig. A kis utcákban gyomorforgató hányásszag, pisafolyamok, ölelkezve óbégató, hamisan éneklő tini picsák (persze seggrészegen), az Oktogonnál kis szünet, majd dülöngélő részegek, aszfaltra köpködő nők, az éjszakai járaton meg megint csak egy sikoltozó, buszon alkoholizáló, hangos, tróger cigány banda. Ja és mellesleg leszarom, ha valaki kifogásolja, amiért nevén nevezem a népeket. Az esetek 80%-ban cigány vagy cigány-szerű emberekről van szó, és csak kisebb részben nem-cigányokról. Ez az arány szépen változik, ahogy egyre több fiatal züllik le erre a szintre. 

Szép, új világ vár ránk. Nincsen illem, nincsen jellem, nincsenek szabályok, normák, és nincsen te, csak én vagyok. Nincs kétségem afelől, hogy én vagy öngyilkos leszek, vagy konkrétan valamilyen huligán (vagy bűnöző) áldozatává válok egyszer. Esetleg elmenekülök egy tanyára vagy én leszek sorozatgyilkos, már így is kijelentettem, hogy nem gyártanak annyi lőszert, amennyit én el tudnék használni. Ezt tartogatja nekem, nekünk a jövő. És megint csak felteszem a kérdést: csodálkozunk, hogy a rendet hirdető (szélsőségesnek nevezett) politikai formációnak ekkora sikere van? Van olyan, aki azt hiszi, hogy csak én vagyok kekec meg mindennel elégedetlen, és ezek a problémák valójában nem is léteznek? Hová fog ez az egész vezetni? Tesz valaha valaki valamit? És ha tesz, mit tehet?

És akkor még egy kérdés, amire azért nem tudom a választ, mert szinte kizárólag csak Budapesten mozgom: vidéken ugyenez a helyzet, vagy ott azért jobban tartja magát a tradicionális, viszonylag normális viselkedéshez való ragaszkodás? 

*: a bejegyzést még szombaton kezdtem el megírni