Tigri bejegyzései

...töltöttem az utóbbi napokat, és most is csak azért vagyok alkalmas (?) a blogolásra, mert — vélhetőleg csak átmenetileg — fellebbent a tudatomról a fáradtság fátyla. Minden másodperc értékes, ezért amíg észnél vagyok, gyorsan beszámolok a hétvégémről. Csak röviden.

Miután a hét közepét egyedül töltöttem, alkalmam lett volna egy kicsit korábban lefeküdni, mint ahogy szoktam, így viszont lehetőségem volt olyan dolgokkal foglalkozni, amivel a párom társaságában nem szoktam (pl. blogot írni), ergo megint csak későn hunyhattam le a szemem. Ez halmozódott szépen (igazából hetek óta), ezért péntek délutánra szemkifolyós állapotba kerültem, és a pénteki edzést is kihagytam (immár zsinórban harmadszor). Ez mondjuk csak a kummantás egyik oka volt, mert egyébként egy szombat hajnali málnaszedés is kilátásban volt, ami miatt a péntek estét nem is otthon töltöttem. Haza kellett viszont mennem, ellátni a cicát, lefürödni, összepakolni a cuccaimat, majd újra útnak indulni, és nem volt kedvem a munkahelyemtől elkavarogni az Örsre, onnan haza, Újpestre, majd vissza az Egressy úthoz, azaz majdnem a kiindulási ponthoz. 

Kis kitérő keretében jegyzem meg, hogy elhatároztam már párszor, miszerint ezentúl mindig lesz nálam fényképezőgép, mert jártamban-keltemben egy csomó érdekes látványt örökíthetnék meg, így viszont mindig csak bánkódom, amiért elszalasztom a kínálkozó lehetőségeket. Most például berakhattam volna ide a pénteki özönvíztől elárasztott Béke tér látképét. Fasza lett volna. Az emberek térdig a vízben, vagy magaslati pontokra menekülve, a buszmegállók, szemetesek félig ellepve, a buszok meg tengelyig elmerülve — víz ameddig a szem ellát. Látta valaki az Őrült Stone, avagy 2008. a patkány éve (Split Second) című filmet? Na, nekem ez jutott eszembe erről.

A barátomhoz átérve — bár korai kelés volt kilátásba helyezve — nem tudtunk hamar ágyba kerülni. Még dolgoznia kellett, amiben én is segítettem neki, el kellett fogyasztani az éppen akkor érkező antidiétáriánus pizzát, segítenem kellett a gyermekeknek a számítógépezésben (mert egy olyan játékot toltak, amiben egy halom praktikus tanáccsal szolgálhattam), és még jópofiznom is kellett egy éppen ott ragadt másik barátjával (akit nem kedvelek különösebben). Este 11 elmúlt, mire elaludtam, fél 4-kor viszont már fel is ébredtem, pedig csak 4-kor kellett volna. Összeszedtem magam (meglepetésemre nem is ment olyan nehezen), majd a nagyobbik gyermeket is életre kellett keltenem, ami viszont már nem ment olyan könnyen. Négy rohamot kellett intéznem ellene, mire pislákolni kezdett a szemében az öntudat. 4:40-kor már az autóban ült a csapat, 6 óra után valamivel pedig már a málnás sáros földjét taposta átöltözve, megkávézva. 

Mit is írhatnék erről? Marha izgalmas volt: láttunk egy csomó málnát, ettünk egy csomó málnát, és szedtünk egy csomó málnát. Összesen 100 kilót, szóval elvoltunk egy darabig. Közben beszélgettünk, volt egy reggeli szünetünk, pirultunk a napon, szétkaristoltuk a bőrünket, és hasonlók. A lényeg, hogy egy kényszerebéd után du. 2-kor már otthon is voltam. A következő egy órát fürdéssel, gépezéssel, szenvedéssel töltöttem, aztán lefeküdtem aludni, mert igencsak rám fért.

Hivatalosan este 7 után ébredtem, nem hivatalosan viszont azóta is alszom. Isten bizony, én ilyen kóma még életemben nem voltam, mint akkor. Fent voltam, mégsem tértem magamhoz igazán. Mintha az agyam egy része továbbra is aludt volna, miközben az életfunkcióim azért működtek. Azt hiszem, a testem egyszerűen besokallt. Ricsi nem győzött mosolyogni a fejemen, mert ugye ez az állapot külsőleg is erősen meglátszott rajtam. Na mindegy, fáradtság ide, fáradtság oda, éjjel 1-ig tuti nem aludtunk. Reggel aztán elsőként ébredtem, álmosan, fejfájással. Ez meg olyan érzés volt, mintha túlaludtam volna magam, holott csak kevésbé voltam álmos, mint este. Ennek ellenére összeszedtem magam, felkerekedtünk, hogy 11-re a Tigriékkel megbeszélt helyre érjünk.

5 perc késéssel ez sikerült is, aztán így, négyesben elindultunk a Duna-part egy meghatározott részére, ahol egy jót piknikeztünk, sok másik ember közelségében. Igyekeztünk árnyékban maradni, de így is ronggyá égtem így lett egy kis színem, pedig már a málnásban is megkapott egy kicsit a nap. Beszélgettünk, napozgattunk, eszegettünk, késő délután pedig hazamentünk. A fejfájásom csak azért csillapodott egy kicsit, mert bevettem rá egy gyógyszert, mostanra viszont megint elkezdtem érezni, ráadásul még hozzá jött a napszítta bőröm lángoló érzése is, na meg egy újabb fáradtsági hullám. De még ennek ellenére is fenn maradtam 11-ig, mert kíváncsi voltam Richárdom produkciójára az éterben (és itt nem a fingásról van szó).

Gyakorlatilag igazi pihenés nélkül kezdtem bele az új hétbe, csoda hát, ha álmon halok idebe'? Cserébe viszont késleltettem a beszáradást, hiszen kint voltunk a városban. 

A magánéleti beszámolót ott fejeztem be a múltkor, hogy péntek, vásárlás, na de ami utána jött, az is beszámolóra érdemes (avagy nem az, de én mégis annak érzem). Csak az a baj, hogy én nem hétről hétre, hanem napról napra többet felejtek, tehát már az alábbiakból is egy csomó érdekes, izgalmas momentum ki fog maradni, de igyekszem megmenteni, amit lehet, akármilyen hosszú is lesz végül.

Mielőtt azonban a szombatra ugranék, még annyit a vásárlásról, hogy az óccsón beszerzett, Fishbone márkájú, gombos sliccű nadrág első algombja (az, ami fentről a második) az első felvétel után szét is esett. Kenveloék adtak a nadrág mellé kis és nagy pótgombokat, de Fishbone-ék nem ilyen menők, szóval kénytelen voltam hegeszteni, ami egyrészt sokáig tartott, másrészt — bár külső szemlélő ebből semmit nem vesz észre — így már erőteljesen használtnak érzem ezen ruhadarabomat. Pedig nem is történt semmi olyan heves tevékenység, ami a gomb lerepülését indokolta volna, bár kétségtelen, hogy szombat hajnalban hazaérve igyekeztem mielőbb az ágyba zuhanni, ergo a ruháimat is vehemensen szedtem le magamról. Szar nadrágnak lejár a gombja— ahogy a mondás tartja (mostantól).

Na tehát, péntek este, nem mondom meg, mit csinálás és kivel (mert nem emlékszem), de azt biztosan állíthatom, hogy nem a tanulással voltam elfoglalva. Szombat reggel azonban ahelyett, hogy jól kipihentem volna magam, kevés alvás után is kiugrottam az ágyból, és tevékenykedni kezdtem. Sokat ugyan nem haladtam, de legalább nem aludtam. Aztán amikor a párom is magához tért, felkerekedtünk, és elmentünk a Pólusba, hogy ruhát vegyünk neki. A Westendben nemrég jártunk, és ott sem talált magának semmit, a Mammutban meg én nem láttam említésre méltót, ezért is javasoltam ezt az általam eddig csak kétszer látogatott plázát. Hátha. Persze az sem jelent semmit, hogy én itt vagy ott mit látok, hiszen eltér az ízlésünk (pontosabban: nekem van). Na mindegy.

A Pólusban először nem akartam venni semmit, hiszen úgymond kiköltekeztem az előző két napban, és még egy faszántos cipőnek is ellenálltam, de aztán mégis beadtam a derekam egy újabb övnek (ééérted...), meg egy titokzokni-triónak. Pár forint csak. A Media Marktban újabb költések következtek: Billy Eliot, Shortbus meg még valami, sok minden másnak viszont szintén ellenálltam. Pedig csak a PC-játékoknál úgy ott tudtam volna hagyni 10 ezer forintot, hogy nem költök 1300 Ft-nál drágább termékre. Na igen, a Media Markt és barátai valamint a könyváruházak veszélyesek a pénztárcámra nézve.

Mire azonban elindultunk volna hazafelé, ömleni kezdett az eső, ezért egy fél órát ácsorognunk kellett a Pólus Center bejáratánál. Azaz nem kellett volna, hiszen fiatal párom bátor és nem fél elázni, én viszont nem szerettem volna. Áztam én már eleget, különben sem volt valami hű de meleg. Ehelyett inkább vadidegen emberek társaságában majomkodtam, mivel baromira untam magam, és szenvedtem a tudattól, hogy milyen értelmetlenül telnek a percek, amikor otthon meg vasalnom kell, meg felmosni...meg...meg... Egyáltalán nem úgy néztem ki, mint aki maholnap 30 lesz, de legalább jól szórakoztunk.

Amikor alább hagyott az eső, engedtem az egyre nehezedő nyomásnak, és csakhamar otthon is termettünk, de előbb még vettünk egy üveg piát a sarki pékségben, ahol a pékfiú ismét megkülönböztetett figyelemben részesített (nem, nem szopott le, csak külön köszönt, ahogy szokott, amióta egyszer belém csimpaszkodott az Alteregoban (ó jobban meglepődött, mint én rajta...)). Na, otthon jöhetett a zabálás, a frissen vásárolt termékek elpaterolása, egy buli-előtti-buli előtti ivás, meg a vasalás. Mire a fürdésre sort kerítettem, már késésben voltunk, aztán meg cigit is kellett vadásznunk, de végül 10 perc késéssel megérkeztünk az esti Brutkót megelőző összejövetelre. Redblek, Fors, Katze, Ricsi és én képviseltük a bloggereket (ugye nem felejtettem ki senkit?), a többiek meg magukat. Ez az a társaság, akik közt — bár én humorosnak tartom magam, és a környezetem is engem — megszólalni sem tudok, vagy azért, mert kevés vagyok hozzá, vagy azért, mert a röhögéstől levegőt is alig kapok, és egy óra után már görcsölnek az arcizmaim. 

Jöhetett a Brutkóba felé irányába való menés, ami gyorsan megtörtént, lévén "csak két sarokra van innen", ami persze minimum 5 volt (vagy csak én ittam sokat), de azért tényleg nem volt messze. Odabe' nem volt ruhatár, ami engem nem zavart, az viszont annál inkább, hogy rajtunk kívül ember sem igen. Térültem-fordultam a nagy tereken, aztán egyszerre csak azt vettem észre (úgy 15 perc múlva), hogy egy korty levegőért is szinte ölre kell menni a tömeggel. Egy vacak felesért is 20 percet kellett türelmesen várakozni, csak azt nem értem, miért nem kérek ilyenkor rögtön 3-4-et, mondjuk egy termoszban, és akkor megúsznám az állandó sorban állást. Két dologgal nem voltam még kibékülve, ami három:

1. nem elég, hogy sokan voltak, de az volt a benyomásom, hogy bezárt a Capella, és az összes ronda, leszbi és ronda leszbi ide tódult. Tényleg mint a bölcsészkaron — és most senkit sem akarok megsérteni, már csak azért sem, mert én is bölcsész vagyok.

2. szar volt a zene. Ezt persze sikk kijelenteni (lefittyedő ajkakkal), de én valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva azt hittem, hogy itt nem a tuc-tuc megy, hanem Zoltán Erika, Grease meg barátaik. Jó, ez az én hibám (minek hiszik, aki nem bírja?), de a végeredmény a lényeg: csalódtam.

3. mire az első kettőt leírtam, a 3.-at elfelejtettem.

Szóval nem volt tinci-tánci (meg hely, meg levegő), csak sorban állás, ráadásul mire a második felest legurítottam, a többiek is eltűntek, meg Wiko is, akit csak egy pillanatra láttam elsuhanni a népek között, később pedig már esélyem sem volt odaköszönni (mert nem tudtam, hova kéne köszönni). Szóval mire feloldódtunk volna, már csak idegenek maradtak, de mivel engem konkrétan a fulladásos halál kerülgetett, inkább a kijárat közelébe tettük át a székhelyünket. Itt már csak becsípéses beszélgetés zajlott, az viszont emlékezetes és számomra rendkívül nagy jelentőségű volt (lévén azóta eléggé megnőtt a párom iránti pozitív érzések mennyisége), utána meg már csak a hazaindulás (azaz mintha táncoltunk is volna). Viszont annyira álmos voltam, hogy nem bírtam kivárni azt a fél órát az első metróig, és inkább a taxit javasoltam. Készségesen ajánlkozott is egy éppen ott várakozó, én pedig annyira hülye voltam, hogy amikor a pali nem kapcsolta be a taxiórát, nem kérdeztem mag azonnal, hogy mennyi lesz a vége. Ehelyett inkább egész úton azon morfondíroztam, hogy mégis csak meg kéne kérdezni, de hátha mégsem él vissza a helyzettel. Naná, hogy másfélszer annyi volt mint máskor...de hát jó pap is holtig tanul. Ettől mindenesetre felélénkültem, és még egy hajnali hamburgerezés is belefért, mielőtt végleg elájultam volna (persze csak azután, hogy a farmeromról lerepítettem a gombot).

Vasárnap reggel  Cicamókucihernyónak a páromnak haza kellett mennie, mert jöttek hozzá a szülei. Hoztak neki egy csomó pénzt meg ellátmányt, és talán még egy kakaós csigát is, de ez engem mind nem érdekelt, mert szerintem még aludtam, amikor éjjel 9 órakor elköszöntem tőle, és kiengedtem az ajtón. Visszaaludni nem tudtam rögtön, ezért előtte még feltépettem a tenyerem a macskával — szerintem fenyítési céllal, ő nyilván játéknak vette — majd tényleg újra elnyomott az álom. Délután kómáztam egy kicsit, majd miután sikerült beszélnünk az addigra felszabaduló párommal, átnyomultunk Tigriékhez némi enteriör-stírölésre. Az időjárásból egyértelmű volt, hogy éjszakai túra ebből nem lesz, maradt a filmnézés. Este 11 után részemről már tényleg az udvariasság és a fáradtság parancsa közötti határmezsgyén imbolyogtam, de mivel az udvariasság győzött, megint csak valami hajnali kettőkor sikerült ágyba kerülni (de legalább alkoholmentesen).

Mivel hosszú hétvége lévén addig aludhattam, ameddig csak akartam, másnap reggel 9-kor már fent is voltam (aki hülye, haljon meg), és nekiláttam a lakás tartalmával törődni. Reggelit gyűjteni, ide-oda tenni a dolgokat, stb. és olyan du. 2-kor még a nagyüzemi takarítás is beindult, párostul! Mosás, hűtőleolvasztás, vacsorakészítés, minden-portalanítás és egy-két apróság, de a végén nemhogy azt éreztem volna, hogy "tyű, de sok minden kész lett", hanem éppen ellenkezőleg: "basszus, ezt sem csináltam meg, meg ezt sem...". Ez jellemző rám.

Végül nem csoda, ha olyan fáradtan dőltem le aludni, mintha nem is lett volna 3 napom a pihenésre, és akkor még csak ezután jött az új munkanap... de erről majd egy másik alkalommal.

(ui.: jaj, de rossz ez az ömlesztés, de egyszer majd megszűnik, merthogy én most is elválasztva írom ám)

Kissé provokatív a cím — legalábbis a blogomat olvasó ismerőseim egy része biztosan fel is húzta most a szemöldökét, — de tartok tőle, hogy igaz. Vagy nem...nem tudom. Hol így érzek, hol pedig úgy gondolom, hogy azért mégis vannak barátaim. Például amikor nemrég a tandíj összegével bajlódtam, rögtön érkezett pár felajánlás, ami nagyon jól esett, és máris azt éreztem, nem vagyok elveszve, mert vannak olyanok, akikre támaszkodhatok. Máskor viszont éppen a saját ismerőseim és mások ismerősei közötti kontraszt az, ami miatt ismét csak visszatérek a szokásos szemléletmódhoz.  

Ez az én kálváriám.

Kisgyerekként nem volt problémám a barátkozással, mígnem jött a szüleim válása és a bezárkózásom. Ekkor egy jó barátom volt csak, de neki meg volt egy másik, így ha az is és én is szabadok voltunk, mindig én maradtam alul, azt' rugdoshattam a kavicsokat az utcán. Ennek a srácnak a családjával is nagyon jóban voltam, de miután más-más középiskolákba jelentkeztünk, az élet elsodort bennünket egymástól. Ő egyébként 'gyanús' volt már akkor is, avagy csak éppen akkor élte a "buzikorszakát" — hogy őt magát idézzem, ugyanis neki volt egy mondása, miszerint "az életben mindenkinek van egy buzikorszaka". Ezt a nemiség iránt 13-15 éves korban mutatott fokozott érdeklődésre értette, és bár akkor nem nagyon tudtam, mit akar ez jelenteni, utólag belátom, hogy valóban igaza volt (a hajdani osztály- és évfolyamtársaim játékos heremarkolgatásait és egyéb incselkedéseit visszaidézve).

Jött aztán a szerepjátékos időszak, amikor egy tucatnyi olyan emberrel ismerkedtem össze, akikről korábban is tudtam, kicsodák, de semmi közös dolog nem volt bennünk. Ekkor vetkőztem le a barátkozással kapcsolatos gátlásaimat is — szerencsére. Szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük, és ekkor alakult ki köztem és G. között az a 10 évnyi barátság, aminek sajnos már kb. ugyanennyi ideje vége is (erről a Példaképnek lenni című bejegyzésben már írtam). Ehhez persze kellett, hogy az általános után is egy suliba járjunk, hogy mindketten lúzereknek szülessünk és, hogy egy padba üljünk. A középsuliban volt még 2-3 srác, akikkel mindig együtt lógtunk, és így együtt az osztály fekete bárányainak számítottunk, de ez inkább csak amolyan betyárbarátság volt, nem igazi, mély kapcsolat.

A szerepjáték mellett kártyázni is elkezdtem. Versenyekre jártam meg klubokba, ahol készülhettem a versenyekre. Egy rahedli embert megismertem, akik az érettségi után felváltották a korábbi baráti körömet, főleg, mivel az utolsó évet már Pestről nyomtam le, így a későbbiekben nem nagyon utazgattam le vidékre (bár eleinte még gyakran előfordult). Az új haverok közül némelyik baráttá vált, sokan haverok lettek, egy nagy adag emberke pedig az ismerős kategóriában kötött ki. Együtt akár 100-an is vannak, és sokan még most is lelkendezve sietnek oda hozzám, ha meglátnak, amikor néha felbukkanok itt-ott. A régi bandához rendszeres időközönként ellátogattam, és sokszor ott is aludtam G.-nél, de a korábbi gyanúm egyre csak erősödött: ha ott vagyok, jó, de ha nem, akkor sem hiányzom senkinek. Ez az érzés, a távolság és az új barátok léte szépen lekoptatott onnan, bár haveri szinten még sokáig találkozgattunk, igaz, csak a közös hobbi miatt.

A középiskola után barátkoztunk össze A.-val, aki addig az osztálytársam volt, de egyáltalán nem voltunk jóban. Még verekedtünk is — már ha verekedésnek nevezhetjük azt, hogy ő mellbe rúgott és bemosott egyet, én meg csak röhögtem ezen (lüktető pofával és kicsorduló könnyekkel). Ahogy A.-val egyre jobban összejöttünk, G.-vel véget ért a barátság. Nem volt szándékos egyik sem, csak így alakult. G. átadta magát a totális önpusztításnak, a világnézete pedig 180 fokos fordulatot vett, azaz szembe került az enyémmel, én pedig csak ekkor jöttem rá, mennyire hasonlóan gondolkodtunk A.-val. Eleinte csak bulizni jártunk, aztán leszoktunk erről, mivel rájöttünk, hogy ez nem a mi világunk. Elmentünk viszont sétálni egyet a hegyekbe, ami már nem tudom, kinek az ötlete volt, de aztán megint elmentünk valahova és megint. Aztán célt is kitűztünk magunknak, és nagy léptekkel indultunk el a megvalósítás felé. Még az sem tartott vissza bennünket, hogy ő 45 km-re lakik tőlem, ÉS akkor műszakosan dolgozott, én meg hagyományosan, így az időpontok összeegyeztetése sem volt egyszerű feladat. Elmondhatom, hogy ezek a túrák életem legboldogabb perceit jelentették, kár, hogy összeadva is csak 1,5-2 hónapnyi időről volt szó. Ezen idő alatt rengeteg közös kalandunk volt, számtalan helyen jártunk, egymásra utaltak lettünk, néha pedig összevesztünk. És rengeteget beszélgettünk, mindenről, amiről csak lehet. Abban az időben a meleg énem mélyen el volt temetve a lelkem romjai alá, és ez csak a későbbi barátnőmmel való szakítás után tört elő belőlem újra.

Amikor viszont előtört, szépen átkerültem a melegvilágba. Az addig a barátaimnak nevezett emberekkel egyre kevesebbet találkoztam, akkor is inkább csak azért, hogy "ne érje szó a ház elejét". Blogtalálkozókról például többször is hozzájuk siettem. Hogy miért építettem le őket? Egyrészt bántott a lelkiismeretem, amiért meleg életmódot folytattam, és ők erről nem tudtak. Minden velük töltött percet úgy éltem meg, hogy én akkor és ott a puszta jelenlétemmel is hazudtam. Emiatt inni sem mertem, nehogy egy kontrollálhatatlan őszinteségi roham során előbújjak. Nem lett volna célszerű. Másrészt rájöttem, hogy nem is nevezhetem őket barátnak, ha nem tudnak rólam mindent. Harmadrészt apránként a kártyázást is sorra abbahagytuk, ezért nem maradt olyan rendszeres tevékenység, ami egy légtérbe kényszerített volna bennünket, végül negyedrészt, a párkapcsolatom miatt is kevesebb szabadidőm maradt. Ők tehát 'lekoptak', G. kifordult önmagából, A. pedig egyre kevesebbet érdeklődött irántam, ahogy én is iránta (a lelkiismeret). Vele volt még egy apró fellángolás, de úgy tűnik, ez csak a tűz utolsó lobbanása volt. Amióta az esküvői tanúja lettem, egyszer találkoztunk, aztán akkor beszéltünk utoljára (telefonon), amikor a születésnapja okán felhívtam. Két hétre rá van az én születésnapom, ő viszont nem hívott, és legközelebb csak szilveszterkor beszéltünk. Erről ennyit.

Sok pad között a földre. A melegélet kedvéért mindent feláldoztam. Hogy önmagam lehessek, megromlottak az amúgy sem túl rózsás családi kapcsolataim, és eldobtam magamtól a barátaimat is, vagy legalábbis azokat, akiket korábban barátként emlegettem. Csak egy maradt közülük, a volt kolléganőm, aki az egyetlen közeli ismerősöm, aki mindent tud rólam. Ha egy alkoholos estén nem bújok elő, már ő sem lenne. Neki nem tudtam hazudni, és neki nem is tudtam volna tovább hazudni. Tudtam, hogy a reakciója maximum semleges lesz, de semmiképpen sem elutasító, ezért nem éreztem kockázatot a dologban. Sajnos viszont ő is csak nagyon lassan dologzza fel a dolgot, és neki sem tudok mindent elmondani. Például erről a blogról sem tud (még).

Idő közben megismertem még egy pár embert, akik előtt már eleve melegként szerepeltem. Ők most a Roland lakótársai. Egyszerre találkoztunk velük, és azóta többször is együtt buliztunk, sőt egy fantasztikus közös nyaralás is mögöttünk van már, de ők inkább a Roland barátai. Ezen is elgondolkodtam, és arra jutottam, én nemcsak azért nem kerültem velük közelebbi viszonyba, mert nem töltünk együtt annyi időt a mindennapokban, hanem mert mi csak összesodródtunk, de ha nem így alakult volna, önmaguk miatt biztosan nem kerestem volna velük a társaságot. Nincs velük baj, egyszerűen csak mások, mint én. Nagyon mások. Ezért aztán nemhogy össze nem barátkoztunk igazán, de a Rolanddal való szakításom után nyilvánvalóan az ellenséges télfélre sodródtam. Ennek sosem adnának hangot, de Roland lakótársaiként és barátaiként óhatatlanul az ő pártját fogják.

Így állok most, azaz egy ember van, akit barátomnak nevezhetek, csakhogy ő sem lehet olyan igazi legjobb barát. Amióta blogolok, több embert is megismertem, akiket el tudnék fogadni barátnak, pusztán azért, amilyenek. Tigrivel és Andreassal például most már — mondhatni — rendszeresen összejárunk, és közöttünk nincs olyan gát, mint ami heterok és melegek között lenne. Ez jó. Az igazi barátsághoz azonban hiányzik még a közös és mély élmények sorozata, amiben viszont az a jó, hogy sokkal könnyebben áthidalható, mint a jellembeli eltérés, egyszerűen csak idő kell hozzá.

És hogy miért írom mindezt? Nos, szombaton egy házibuliban jártam, ahol rajtam kívül még vagy 10 másik meleg volt, akik korábbról már ismerték egymást. Valószínűleg régóta és alaposan. Az ő társaságukban nagyon jól éreztem magam, bár messze nem én voltam a középpont. Nemcsak majd' megszakadtam a röhögéstől, de elámultam azon, mennyire nincsenek gátlásaik egymás között, sem témákban, sem testi kontaktusok terén (nem gondolni semmi rosszra!). Természetesek voltak és felszabadultak, ami utóbbi a megilletődöttségem és a fáradtságom ellenére is átragadt rám, olyannyira, hogy huzamosabb ideig boldognak éreztem magam. Ez nálam nagyon ritka, sőt, ha ilyet érzek, akkor is csak maximum másodpercekig.

Aztán persze ennek a bulinak is vége lett, rajtam pedig elhatalmasodott az a hiányérzet, aminek ez a bejegyzés is köszönhető. Most látom csak, milyen lehetne, ha előbb vállalom fel magam előtt a helyzetemet, és nem 27 évesen. Most már — tartok tőle, hogy — késő, mert egyszerűen nincs idő, hogy ilyen mély barátság alakuljon ki köztem és mások között. 30 évesen már hova? Meg hogyan? Kár is lenne pedálozni, nem tehetek semmit. a szerencsém van, mégis bekövetkezik valami hasonló, de ezt csak azért írom, hogy elhitessem magammal, van remény.

Vajon tényleg van remény? 

Komolyan nem tudom, hogy ez most nekem a harmadik vagy a negyedik blogtalálkozó volt, pedig egyrészt utánanézhetnék a blogomban, másrészt senkit nem érdekel, harmadrészt pedig szerintem a negyedik, de a lényeg, hogy ezúttal már úgy mentem el, mintha csak a haverokkal beszéltünk volna meg egy újabb sörözést. Komolyan, hiszen a társaság minimum felét már volt alkalmam megismerni, és/vagy a szabadidőm egy részét a társaságukban eltölteni. Sőt, bloggertársaim egy részét alaposabban ismerem, mint a saját barátaimat, hiszen azok nem írkálnak heti/napi rendszerességgel a lelkükről, a mindennapjaikról vagy a perverz szexuális szokásaikról, és ez még akkor is így van, ha némelyik bloggert sosem láttam élőben (sem).

Múlt héten ugyebár volt egy kis hangulati-érzelmi-szellemi mélyrepülésem, amire válaszul többen felajánlották, hogy a lelkükkel megtámasztanák az enyémet, amennyiben élőben is találkoznék velük. (ABC sorrendben) Redblek, Ricsi és Tigriék is jelezték ebbéli szándékukat, és amikor Gus-nál olvastam a szombati találkozóról, kapóra jött mind az időpont, mind a helyszín. Szóval az említett társaság egy kicsit előbb odacsődült, hogy több időnk legyen társalogni, de ez nem jelenti azt, hogy az előzetesen emlegetett találkozókat ne tarthatnánk meg a jövőben (ez a tagmondat nekik szólt). Jaj-jaj, de álmos vagyok, érzem a saját fogalmazásomon (is)...

Szóval 16:30-ra javasoltam a Tandem-be érkezést, ennek megfelelően is keltem útra. Nem mesélem el a fürdésem történetét, mert gonosz vagyok, és pont ott rövidítek, ahol a sok perverz olvasó a leginkább legeltethetné a szemét. Inkább ahhoz a pillanathoz ugrok, amikor leszálltam a metróról, és megpróbáltam eltüntetni a fél órával korábbi, Burger Kingben történt vásárlásom nyomait, azaz egy sajtburgeres zacskót. Na nem csak azért, hogy le ne bukjak Redblek kondi-kolléga előtt, hanem mert nem volt túl esztétikus a zsebemet püffesztő barna zacskó látványa. Erre éppen 1 mp-el az aktus előtt oldalról belém karol valaki (de nem Wojtyla), akiről gyorsan megállapítottam, hogy egy erős borosta és szélfútta haj mögé rejtett Ricsi. Neki jobban örültem, mint annak a hetero barátomnak, aki anno akkor veregetett üdvözlésképp hátba, amikor éppen feltéptem az Alibi ajtaját. A mozgólépcső tetejénél — meglepetésünkre — Redblek ácsorgott, aki az éppen akkor odaérő Captainre várt. Hivatalosan persze még nem tudhattuk, hogy ő a Captain, de előzetes, kíváncsiságleplező nyomozásom erre engedett következtetni. Szerencsére bölcs voltam, és egészen addig hallgattam, amíg magától ki nem derült, hogy baromira nem ő az, akire én gondoltam, így elkerültem egy iszonyat égést. Üdvözöltük egymást, én zsebre tettem Redblek megjegyzését, miszerint egyre jobban nézek ki, majd elindultunk a Tandem irányába, hogy aztán félúton szétröppenjünk, ki-ki a maga dolgára. Ricsi az otthon+fésű+borotva kombinációra vágyott, Redblek és Captain lakásra mentek (nem rosszra gondolni!), én pedig a Tandembe siettem, nehogy elkéssek. Vicces, hogy Andreas és Tigri pont akkor közeledett az ellenkező irányból, amikor én a nekik ellenkezőből, így az ajtó előtt találkoztunk. Ez ám a pontosság!

Na jó, gyorsítsunk! Szóval nekiláttunk traccsolni így hárman, aztán megérkezett Redblek és Captain is, aki utóbbit most már hivatalosan is ismerhettünk, mivel bemutatkoztunk egymásnak. Szegény láthatóan meg volt szeppenve, de ez 17 évesen, első blogtalálkozósan és Redbleknél járás után teljesen érthető. Nekem ő élőben legalább olyan szimpatikus, mint amilyen a blogja, szóval egy pozitív, új élménnyel gazdagodtam. Végül már csak Ricsi hiányzott, aki kicsivel azután jelent meg, hogy elkezdtük erőltetni az agyunkat, hogy vajon mit is mondott, "megborotválja az arcát" vagy "megborotválkozik"? Utóbbi ugyanis tovább is tarthat, mint az előbbi.

A neheztelőknek tehát itt a válasz a "sarokban ülő kis társaság" kérdésére: korábban érkeztünk, eleve egymás mellé ültünk, ezért voltunk olyan sokat együtt. Pedig bárki nyugodtan odajöhetett volna hozzánk, mint ahogy 22-23 óra után már mi is vegyültünk (a teljesség kedvéért Redblek és Ricsi már jóval előbb is).

Gyorsítsunk még! Mi minden történt az este folyamán?

- nem volt hely, mert elfoglalták a csúnya idegenek. Ezért aztán volt lemenés a hideg pincébe, majd felmenés a fűtött földszintre, miután a csúnya idegeneknek fellőtték a pizsit.

- volt buzisan viselkedő, mosolygó pincérfiú, meg morózusan viselkedő, igénytelen kinézetű, buzis pincérfiú. Még 2-3 ilyen blogtalálkozó, és a magukat hajdan egész jól tartó fiatalemberek tollboával és kifestve fognak minket kiszolgálni.

- volt nénike, aki még az elején azt mondta nekünk, hogy "Fiúk, igyatok pálinkát is!", mi meg nem tartottuk be a kérését, bár én részteljesítést vállaltam néhány Hubertus képében.

- Gus és Zslatko pontosan érkezett, majd a helyek szűkösségén való meglepődésük és a helyzet konszolidálódása után még beszélgettem is velük, pedig ez ritkán fordul elő. Nem a személyük miatt, hanem mert mindig annyira népszerűek, hogy csak kevés idejük jut 1-1 emberkére. Ennek eredményeképpen okosabb lettem a vegetárius táplálkozással kapcsolatban, és ráeszméltem, hogy részben már én is ezt követem, amennyiben a bevitt táplálék nagyrészt eltolódott nálam a káposzta irányába (diéta címén). 

- volt Ogre, akit eddig — asszem — csak említés szintjén ismerhettem, most viszont nemcsak ő volt, hanem egy üveg Whiskey is, amit gondosan széttöltögetett a jelenlévőknek. Így aztán részemről volt fintorgás is, mivel utálom a Whiskeyt.

- volt sok-sok beszélgetés. Tigriékkel, Captainnel a mindenről, Numával a minden mellett egy kicsit politikáról is, Confessorral az érzelmekről és a párkapcsolatokról, Kisvirággal a szolgáltatók szolgáltatásának minőségéről, meg sok egyéb résztvevővel sok egyéb dologról

- volt alkoholfogyasztás, kinek-kinek egyéni mértékben. Captain jól leplezte, hogy egy szeszkazán, avagy csak törvénytisztelő, mivel korára való tekintettel, még ki sem szolgálhatták volna (avagy nem szereti az alkoholt/most nem akart inni), a magam részéről becsíptem egy rövid időre, mások is becsíptek hosszabb-rövidebb időre, Gus be is rúgott (saját bevallása szerint), Ogre pedig a többiek bevallása szerint is berúgott. 

- volt hiányérzetem, tekintve, hogy néhány blogger nem jött, nem jöhetett el. Hiányzott innen például Spring, Lost és Földije, Wiko, YshouldIBaSaint (aki ugye Angliában tartózkodik) és még Kyan is.

- néhány szót beszéltünk Évivel is, aki megismert (mégsem vagyok olyan reménytelenül szürke?), és egyébként egy tünemény csaj, és végre Treennel is találkoztam élőben (meg a 'klikkesedésünk' miatt némileg elhanyagolt, általam eddig nem ismert K-val).

- végül éjfél körül asztalbontás volt, majd hazamenés. Nekem ez fél 2-re sikerült, tehát hamarabb, mint legutóbb, igaz, előbb is kezdtem.

Összességében: szép volt, jó volt. Legközelebb mikor lesz?

Elnézést mindenkitől, amiért előzetes bejelentés nélkül napokig nem jelentkeztem, de még ha időm lett is volna blogolni, kedvem semmiképpen sem volt hozzá. Inkább gletteltem életem aktuális repedéseit — bár ha őszinte vagyok magamhoz, igazából nem is csináltam semmit.

Első és legfontosabb, hogy a betegség nem hatalmasodott el rajtam, de még nem is vagyok teljesen túl rajta. A torkom már nem fáj, az orrom sem folyik (eddig sem folyt), és még nem is köhögök. Szóval nem tudom, mi van. Létezik olyan betegség, ami 2-3 napig torokkaparást okoz, és se előtte, se utána semmi mást nem? Pedig szombat reggel már eléggé kivoltam, mert akkor ért a fájás a tetőfokára, és akkor voltam a leggyengébb is. Aztán nekiláttam tenni-venni a lakásban, majd a Rolcsi is befutott. Onnantól kezdve csak feküdtünk együtt az ágyon, megnéztünk két filmet, aztán a második vége után el is szundítottunk egymás karjai közt, és mikor felébredtünk, huss, mintha sosem lett volna semmi bajom. A szerelem gyógyító ereje, vagy nemtommi. Lehet, hogy csak annyi kellett, hogy végre képes legyek egy kicsit a seggemen maradni és pihenni. Azért még nem bízom el magam, mert lehet, hogy ez csak a vírusaim nagy visszatérésének előszobája, és még csak most jön a java. A legszörnyűbb az egészben a kedvtelenség volt. Még egy szaros filmet sem tudtam volna rendesen végignézni, ha nincs a Rolcsi. Blog? Nincs kedvem. Valami játék? Nincs kedvem, és a gép is szar. Enni? Nincs kedvem. Valami ilyesmi volt a hangulatom, ami mára ugyan jelentősen regenerálódott, de ebéd utára bujkáló fejfájás kíséretében visszatért.

Hogy a munkahelyemmel mi lesz, azt még nem tudni, mert bár az Alitalia miatt érintett cégek ügyvezetője a múlt hét péntekre tárgyalási céllal BEjelentkezett hozzánk, végül mégsem jött. SPF viszont kommentben biztatott, hogy mintha rendeződni látszana a helyzet, szóval bizakodom. Azóta a főnököm sem volt bent, pontosabban ő szombaton jött be, akkor, amikor senki más nem volt. Hozott nekem egy másik monitort, aminek nagyobb a képernyője, mint az előzőnek, viszont a felbontása nem nagyobb, tehát most minden jó nagy lóbaszó rajta. Vajh megalapozott-e összefüggést keresni a bujkáló fejfájás, és az agyamat a szememen keresztül kisütni készülő, az asztalomon kéretlenül felbukkanó új monitor között? Egy biztos: ma egész nap szinte semmit nem csináltam. Ehhez sem volt kedvem, meg aztán ha egy kicsit intenzívebben tevékenykedek (a semminél többet tenni nem lett volna nehéz), holnapra már végképp nem marad semmi dolog, előre dolgozni meg nem érdemes, mert annak mindig szopás a vége (persze csak átvitt értelemben). 

A számítógépem kérdése viszont megoldódott. Tigri volt olyan kedves, eljött, és megberhelte. Azt hittem, 1-2 óra lesz az egész, de jó sokáig eltartott. Szegény már — szerintem — nem látott az éhségtől, én meg csak innivalóval készültem, meg 1-2 bekapni valóval, amitől akkor sem lakott volna jól, ha történetesen elfogadja. Utána egész este olyan lalkifurdalásom volt, hogy ihaj. De még meghálálom a dolgot.