Trianon bejegyzései

Tavaly már írtam egy bejegyzést a Trianon-emléknappal kapcsolatban, ezért idén nem kezdem el megint ugyanazokat a gondolati paneleket sorolni. Attól, hogy többször írom le ugyanazt, még nem lesz nyomatékosabb, helyénvalóbb, alapvetőbb, ahogy egy vitában sem az számít hányan értenek egyet ugyanazzal a gondolattal, és hányan az ellenkezőjével. Talán annyit tennék hozzá, hogy az idei sláger a "megérdemeltük" és a "rosszabb is lehetett volna". Ahelyett, hogy elkezdjem firtatni, miféle magyar emberek írnak le ilyen megállapításokat, csak felteszek két kérdést:
- vajon ezek az érvek például a Holocausttal kapcsolatban is megállják a helyüket?
- hány olyan országot lehet még felsorolni, akik a kisebbségekkel szemben tanúsított magatartásuk miatt ilyen súnyos következményekkel szembesültek (azaz megérdemelték)? Amerika a négerek miatt? A gyarmatosító országok a gyarmataikon élőkkel kapcsolatban? A szerbek a bácskai népirtás miatt? Csak a választ megkönnyítendő...

Na, de ahelyett, hogy elkezdenék itt keseregni és vagdalkozni, előveszem az Osiris kiadó Nemzet és emlékezet sorozatának Trianon című kötetét (ami kb. 5 kg, és pontosan 931 oldal), és idézek belőle pár dolgot. Ehhez tudni kell, hogy ez a sorozat alapvetően nem egyes történészek véleményének felsorakoztatásáról szól, hanem korabeli dokumentumok kommentár nélküli közléséről. Régóta tervezem, hogy apránként sorra veszem ezeket az írásokat (és a kiadvánnyal ellentétben) hozzáfűzöm a véleményemet is), mert nagyon sok érdekes és tanulságos dolog tudható meg belőlük. Jöjjön az első pár írás (természetesen csak idézgetek majd, nem gépelem be a komplet szövegeket):

"3. cikkely: Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország elismeri Románia jogát a 4. cikkelyben meghatározott, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területek bekebelezésére.

4. cikkely. Az előző cikkelyben említett területek határai a következők szerint határoztatnak meg:

Ez a határvonal kezdődik a Prutnál levő jelenlegi határ ama pontjánál, amelyik Románia és Oroszország határát jelenti Novoszelica mellett, majd követi a Prut folyását Galícia határáig, addig, ahol a Prut és a Cseremosz folyó összeömlik. Innentől kezdve a vonal követi előbb Galícia és Bukovina, majd Galícia és Magyarország határát Sztohiig, az 1655-ös magaslatig. E magaslati ponttól a Tisza a Visó vízválasztóján vonul és Trebusa községnél eléri a Tiszát, ahonnan a folyó jobb partján megy tovább addig a pontig, ahol a Visó a Tiszába ömlik. Ettől a ponttól kezdve mindenütt a Tisza folyását követi, egészen a Szamos beömlése után négy kilométerre lévő pontig, majd - Vásárosnaményt Romániának hagyva - dél-délnyugat felé fordul és egy Debrecentől hat kilométerre, keletre levő pontig húzódik. Irányát hozzávetőleg megtartva, folytatódik a határvonal a Kőrösnek a Fehér- és Sebes-Kőrös beömlése után három kilométerre lévő pontjáig, majd három kilométerrel nyugatabbra, Orosháza és Békéssámson községektől megy tovább, hogy egy kisebb ívet írva le, Algyő magasságában érje el a Tiszát. Ettől kezdve mindenütt a Tisza folyása mentén halad a vonal egészen a Dunába való ömléséig, s végül a Duna mentét követi Románia jelenlegi határáig.
Románia kötelezi magát, hogy Belgráddal szemben, egy később meghatározandó területen nem létesít erődítéseket, és ebben a zónában csupán rendőri szolgálatot ellátó erőket tart." - Az antanthatalmak és Románia együttműködési szerződése Románia hadba lépésről (Bukarest, 1916. augusztus 17.)

Az egyik megjegyzésem, hogy amikor ezt először olvastam, teljesen el voltam képedve, merthogy ez ilyen részletességgel és ilyen korán el lett határozva. Ugye feltűnt, hogy a keltezési dátum és a háború befejezése között mekkora az időkülönbség? Lehet itt jönni nemzetiségekkel meg akármivel, ez előre el lett döntve, és csak potyára jött, hogy Magyarország történetesen elvesztette a háborút. A másik megjegyzés, hogy az etnikai arányok mentén töténő darabolás is itt cáfolódik meg, hiszen az említett vonal mögött jócskán volt szímagyar terület (ahogy a később elcsatolt területeken is). A harmadik megjegyzésem pedig az utolsó mondatra vonatkozik: mint tudjuk, ez messze nem így történt, a Románok mégsem ütötték meg a bokájukat miatta.

A demagóg politikusellenesség és a magyar parlamenttel kapcsolatos tudatlanság egyik fokmérője szokott lenni, amikor némelyek azon hőbörögnek, hogy mennyire kevés képviselő ül bent és végez munkát, csak mert egyes közvetítéseken azt látják, hogy az üres széksorokat alig-alig pettyezi egy-egy képviselő. Mások valamiféle romantikus múltba révedés okán szeretik azt is kijelenteni, hogy bezzeg annak idején nem így meg úgy viselkedtek a politikusok, pedig de. gróf Tisza István beszédének jegyzőkönyvéből egyértelműen kiderül, hogy 93 évvel ezelőtt sem nagyon disztingváltak a képviselő urak, ha arról volt szó. Pedig ebben az időben még közelebb voltunk a honorácior pártokhoz, ami azért mégis csak valamiféle minőséget kellett, hogy jelentsen korunk Szanyijaihoz és Novák Elődjeihez képest. Csak pár momentum:

"Gr Tisza István: T. Ház! Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük. (Zaj a szélsőbaloldalon. Halljuk! Halljuk! jobbfelől. Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Hol van a végleges győzelem?)
Fényes László: az Igazmondó nem ezt mondta! (Zaj a szélsőbaloldalon.)
Elnök (csenget): Valóban nem méltó egy komoly tárgyaláshoz, hogy folyton ilyen közbeszólásokkal zavarják. (Helyeslés jobbfelől. Zaj a szélsőbaloldalon.) Csendet kérek!"

Ez rögtön a beszéd elején volt, de a szónok továbbiakban sem tudott egyetlen épkézláb mondatot elmondani anélkül, hogy közbe ne kiáltoztak volna. Amikor nagyon tarthatatlan volt a helyzet, az elnök újra és újra közbeavatkozott.

"Gr. Tisza István: Hosszú időn át voltam az ugrai kerület képviselője, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Erőszakkal!) melynek választói körülbelül egyharmad részben románok. Biztosíthatom róla a képviselő urakat, hogyha ott együtt megjelenünk, akkor az ottani Románság 99 századrésze az én szavamra fog hallgatni és nem az önökére. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Tiszta választásnál?)
Fényes László: Ez az önbizalom!
Gr. Tisza István: A t. képviselő uraknak sokkal jobb volna alaposabban megismerkedniök a helyzettel, mielőtt ilyen kérdésben olyan kijelentéseket tesznek, melyekkel akaratuk ellenére ellenségeink malmára hajtják a vizet. (Helyeslés jobbfelől.)
Pop Cs. István: Ezt már hallottuk! Nem hiszi senki! (Zaj és közbeszólások a jobboldalon)
Elnök(csenget): Kérem a képviselő urakat, szíveskedjenek a közbeszólásoktól kölcsönösen tartózkodni és megőrizni a ház nyugalmát."

Vicces egyébként, amikor a szélsőbalról az erőszakkal és a nem tiszta választással vádaskodnak. Igaz, akkor még nem tudhatták, hogy az utódaik majd mi mindent fognak művelni (Károlyi is miután visszajött, még a sajátjai elől is inkább meglépett). Avagy - ha jobban belegondolok - Tisza Istvánt 14 nappal később meggyilkolták, mondhatni az őszirózsás forradalom 'keretében' (teszem hozzá: ezen beszéde előtti napon is le akarták lőni), és hát nehéz nem összefüggést találni az események és azok irányítói között.

"Bródy Ernő (közbeszól).
Elnök: Kérem Bródy képviselő urat, szíveskedjék csendben maradni (Zaj.) Csendet kérek, képviselő urak!
Fernbach Károly: Csak erőszaknak lehet engedni! (Zaj.)
Elnök: Csendet kérek!
Gr. Tisza István: Romboljunk le a magyar nemzet állami épületéből annyit, amennyire elkerülhetetlenül szükséges, de ne segítsünk mi ellenségeinknek abban, hogy magunk romboljunk le azt, amit esetleg ők egyáltalán nem is érintenek. (Úgy van! a jobboldalon. Zaj a bal- és szélsőbaloldalon).
Bródy Ernő: Rombolás?!
Elnök: Méltóztassék a szónokot nyugodtan meghallgatni. Kérem Bródy Ernő képviselő urat, szíveskedjék csendben maradni." - Tisza István gróf beszéde a Képviselőházban a háború elvesztéséről - Részlet (Budapest, 1918. október 17.)

Talán ennyi is elég a szemléltetéshez. gróf Tisza István beszédének lényege egyébként annyi volt, hogy ha már elvesztettük a háborút, bár megtehetnénk, ne öldököljünk tovább, maradjunk jóban Németországgal és Ausztriával is, de közben igyekezzünk bebizonyítani, hogy a wilsoni 14 pontnak már amúgy is megfelelünk, győzzük meg a kisebbségeket az elszakadási törekvéseik helytelenségéről és lehetőleg ne dobjunk oda semmit önként. Ma ezért minek neveznék?

Végül még egy dokumentum (fele) jöjjön, mert hosszú lesz (bár tudom, hogy az ilyesmire fogékony olvasóim ezt egyáltalán nem bánják):

A Szlovák Nemzeti Tanács nyilatkozata a cseh-szlovák nemzet egységéről és függetlenséghez való jogáról (Turócszentmárton, 1918. október 30.)

"(...) A Nemzeti Tanács kijelenti, hogy a történelmi Magyarország határain belül élő cseh-szlovák nemzet nevében egyedül jogosult szólni és cselekedni. Nem jogosult erre a magyar kormány, amely hosszú évtizedek alatt nem látott fontosabb feladatot, minthogy elnyomjon mindent, ami szlovák, nem épített és nem engedélyezett nemzetünknek egyetlen iskolát sem, nem engedte, hogy szlovák emberek bejussanak a közhivatalokba és a közigazgatásba, népünket anyagilag tönkretette, középkori feudális rendszerével és politikájával kizsákmányolta.
Nem jogosultak arra, hogy a szlovák nép nevében szóljanak azok az úgynevezett képviselő-testületek sem, amelyek a nemzet akaratának érvényesülését megakadályozó szűkre szabott választójog alapján jöttek létre, és olyan személyekből állnak, akik a törvény rendelkezése ellenére sem engedték a bizottságokban egyetlen szlovák szó elhangzását a tiszta szlovák vármegyékben sem. (...)"

Hosszan lehetne ezt elemezni, vagy akár röviden is össze lehetne foglalni (anyátok picsája!), de maradjunk inkább a kettő között. 2003-ban, amikor a Nemzeti Múzeumban a Rákóczi-féle szabadságharc 300. évfordulója alkalmával rendezett kiállításon jártam, egy félre eső kis teremben leültem az érintőképernyős tudástár elé, és nyomkodni kezdtem. És jé, mit adott ki? Páldául azt, hogy a szlovák nemzet mint olyan egyszercsak úgy lett, avagy fogta magát, és elkezdte magát úgy meghatározni, hogy ők onnantól kezdve szlovákok (mert korábban csak amolyan megfoghatatlan szláv népcsoport voltak). Ez Trianon előtt nem is olyan sokkal történt (és persze nem így volt leírva). Ehhez képest kell olvasni a fenti idézetet (és az elejéből csak anyit hagytam le, hogy egyesek kijelentik magukról: akkor innentől kezdve ők azok, akik megmondják a tutit). A többi a hivatkozott bejegyzésem földi létezéssel kapcsolatos elmélekdésében megtalálható.

Ha lesz kedvem és időm, a későbbiekben bitosan folytatni fogom (mert csak elkezdeni volt nehéz), de mostanra elégedjünk meg ennyivel.

Egy ilyen kerek évfordulót, és mától törvénybe iktatott nemzeti emléknapot nem hagyhatok szó nélkül, már csak azért sem, mert jobboldali magyar emberként nekem is fáj a tudat, hogy volt a történelmünkben egy olyan nap, amely honfitársaim millióinak életét keserítette meg, és amely jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország ott tartson, ahol jelenleg tart.

1920. június negyedikén lépett életbe a trianoni békediktátum, amely megfosztotta Magyarországot területei és állampolgárai 2/3-adától (közte 3,3 millió magyar nemzetiségűtől), aranybányáitól, ezüst- és sóbányáitól, erdőségei 88%-ától, vasút- és közútvonalai jelentős részétől, vízgyűjtő területektől és sorolhatnám. Közép-Európa egyik legjelentősebb állama és egyik legrégebbi országa olyan súlyos csapást szenvedett el, amelyre mind a magyar, mind az egyetemes történelemben kevés hasonló példa akad. Talán a Mohácsi vészt említhetném vagy a Tatárjárást. De mindez önmagában még nem minden, hiszen a békediktátumnak más hatásai is voltak. Az egyik pillanatról a másikra idegen országba szakadt magyaroknak a mai napig megaláztatásokat kell elszenvedniük, pedig ők igazán nem tehetnek semmiről. A politikusok, a hadvezetés, a nagypolitika talán még okolható, büntethető, de azok a nők és gyerekek, vagy a katonának alkalmatlan férfiak, akiket halomra gyilkoltak Bácskában, akik falvait Ceaucescu leromboltatta, akiket szanaszét telepítettek, akiknek lakóhelyeit háromfelé szakította ez a tragédia, azok vajon miről tehettek?

90 év telt el azóta. Az első két évtizedben a nemzet hihetetlen egységbe kovácsolódott a gyászban, a következőben óhatatlanul beteljesítette a sorsát, amit e döntés predesztinált számára (a szerepvállalás a II. Világháborúban), majd 40 évig hallgatnia kellett egy ilyen horderejű csapásról. Felnőtt egy generáció, akik sokáig nem értették, hogy a történelmi atlaszokban miféle ország szerepel, akiknek emiatt az erdélyi magyar román, a felvidéki meg szlovák, akiknek történelmi tudása nem pusztán amiatt hiányos, ami miatt egyébként is az lenne, hanem mert hiányossá is tették. A rendszerváltás óta pedig — bár a téma szabadon tárgyalható — akik ezzel foglalkoztak, óhatatlanul perifériára szorultak, és megkapták a szokásos jelzőket: revizionista, szélsőséges, soviniszta, radikális, stb.

Most viszont végre itt az alkalom, hogy a témát beemeljük a köztudatba, és e történelmi eseményünk bekerüljön nemzeti emlékeink közé, hivatalosan is. Ne pusztán a radikálisok állandó témája legyen, de legyen egy nap az évben (az évforduló), ami kimondottan erről szól. Nem mondom, hogy méltó a mód, mert az szerintem akkor lenne, ha ezen a napon minden közintézményen fekete zászló lobogna, az emberek egy része pedig fekete szalagot tűzne a ruhájára, a március 15-i kokárdához hasonlatosan. Talán majd az az idő is eljön.

Sajnálom, hogy — természetesen — ismét beindult a fanyalgók és ordítók kórusa, akik maguk bizonyítják be a viselkedésükkel, hogy nemzeti egység valóban nem lehetséges, még egy ilyen témában sem. Keresik a kifogásokat, a támadási felületeket, hápognak a törvény preambulumában szereplő Isten szó miatt (és mesterséges vakságuk miatt nem látják az inkriminált mondat második felét), és gúnyolódnak azokon, akik a létezésben nem pusztán a pénzt látják fontosnak, meg a testi szépséget, hanem annál magasztosabb dolgokat is (igen, egyeseknek fontosak a szimbólumok is), az emberben pedig nemcsak a munkaerőt látják, hanem a nemzetet alkotó egyéneket is. Nem akarok csúnyákat írni, ezért most nem címkézem őket, de szégyellhetnék magukat.

Ez a törvény nem a határrevízióról szól, csak emléket állít történelmünk e gyászos eseményének, felsorakoztatva azt március 15. és október 23. mellé (bár nem munkaszüneti nap), és ugye Holokauszt-emléknapunk is van, ne felejtsük el. Ezért aztán felesleges is a "nem lehet visszacsinálni" és a "minek" duma. De tényleg, miért nem lehet visszacsinálni? Vajon 1900-ban gondolta volna valaki, hogy ilyet meg lehet tenni? Pedig akik ezt megtették velünk, azoknak nem esett különösebben nehezükre, hiszen az egész gyakorlatilag csak egy papírhalmaz és néhány aláírás. Akkor nem volt probléma, hogy egy nemzet 1000 éven át halmozott vagyonának jelentős részét odavessék másoknak, az sem volt probléma, hogy embermilliók sorsát tették visszavonhatatlanul tönkre, és az sem, hogy a tragikus következmények ismeretében is mélyen hallgassanak. Nem, most nem is kell visszacsinálni, a történelem majd mindent elintéz. Gondolta volna egy római úgy 400-ban, hogy a 76 év múlva a birodalom megszűnik létezni? Gondolták vajon az aztékok 1400-ban, hogy 200 év múlva hírmondójuk sem marad? Akkor mi miért gondoljuk, hogy ami most van, az később is így lesz?

A Földön minden organizmus arra törekszik, hogy minél nagyobb életteret szerezzen magának, mindenki más rovására. Nemcsak faji szinten, de fajon belül is. Bár valami hülye oknál fogva tagadjuk, valójában az ember sem különb. Mi is terjeszkedünk, birodalmat építünk, gyarmatosítunk, leigázunk másokat, és elvesszük tőlük, amit el tudunk venni. Az egész történelem erről szól, és napjaink eseményei is, ne is tagadjuk. Elég csak az Északi-sarkért folyó versenyzést tekinteni, és nem is kell több bizonyíték. Aki nem száll be a versenybe, bármilyen módon, az előbb-utóbb eltűnik. Normál körülmények között csak a beteg egyed adja fel, amelyikben van életösztön, az akár áldozatot is hoz azért, hogy élhessen. Mi 75 évig ilyen beteg egyed voltunk, egy beteg nemzet, amely magába roskadva tűrt, butult és önmaga létezése ellen tevékenykedett.

Még most sem gyógyultunk meg — és amíg hallgatunk azokra a magukat magyaroknak nevezőkre, akik ilyenkor is csak a nemzetet gyalázzák, addig nem is fogunk, — de a javulás jelei már mutatkoznak. Ismerjük meg múltunkat, alakítsuk jövőnket, legyen egészséges öntudatunk és énképünk, sokasodjunk, gyarapodjunk és tegyük a jelenünket élhetőbbé! Ehhez az olyan megmozdulások is kellenek, mint ez a mai.

Ezt a bejegyzést szombat este szerettem volna megírni — amikor még igazán aktuális lett volna — de aznap estére borzasztóan kimerült lettem, másnap pedig bekómáltam, és megfájdult a fejem. Nem szeretném azonban, ha tovább évülne, már csak azért sem, mert a témája — természetesen — az újkori magyar történelem egyik legszégyenteljesebb eseménye, a 2004. december 5-i, kettős állampolgárságról szóló népszavazás, aminek most volt az 5. évfordulója.

Már a felütés is provokatív, elismerem, ezért aztán aki attól fél, hogy felidegesíti magát a várhatóan következő szókimondó tartalmon, az akár ne is olvasson tovább. Saját érdeke. Én ugyanis nem tudok erről az eseményről úgy beszélni, mint valami hétköznapi témáról, mintha csak azt mesélném el, hogyan sikerült a tegnapi vacsora (egyébként jól). A népszavazás megmutatta, mennyire beteg ez a társadalom, mennyire aljas politikusaink vannak, és hol, ki és mi melett áll a magyarországi média. Lesújtó a kép, már csak az a kérdés, azóta milyen irányban mozdultunk el.

Mert például már ennek az egész témának a felvetése beteg. Azt még megértem, hogy a II. Világháború utáni szovjet megszállás, és ez ezzel együtt járó erőltetett internacionalizmus kizárta mind Trianon, mind más egyéb, a 'nemzet' fogalomkörébe tartozó dolog felemlegetését. Azt is megértem, hogy miután a környező országok ugyanahhoz a (szovjet) blokkhoz tartoztak, ezért a gazdi egyik ujját sem akarta megharapni, igaz a népszavazás sem arról szolt, hogy revideálni kellene a trianoni határokat, pusztán csak egy gesztusról, ami mellesleg a világ más tájain teljesen evidens. Én azt nem értem, hogyan telhetett el úgy 14 év az állítólagos rendszerváltozás után, hogy erről még mindig népszavazást kellett kezdeményezni, azt is egy civil szervezetnek. Nem az lett volna normális, hogy 1989.10.23-án nemcsak a köztársaságot kiáltják ki, hanem a minden magyarnak automatikusan járó magyar állampolgárságot is? Jó, ne legyünk túlzóak, 1991. júniusáig itt állomásozott a Vörös Hadsereg méretes része, ennyi haladékot én is megengedek, na de ha már Antall József azt mondta, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke akar lenni, miért nem lépte meg ezt a lépést? Hogy a pufajkás kormánya miért nem tette, azt tudjuk, de aztán az Orbán-kormánynál ismét felmerül ez a kérdés. Igaz, a magyarigazolvány bevezetése már egy minden korábbinál nagyobb lépés volt, de az állampolgárságtól ez még mindig nagyon messze állt.

Romániában (ahol a legtöbb magyar él határontúliként) — ha jól tudom — bárki kérheti és megkaphatja az állampolgárságot, ha bizonyítani tudja, hogy legalább egy nagyszülője román állampolgár (volt). Izraelbe lépve — állítólag — minden zsidó ember automatikusan izraeli állampolgár lesz, csak látogasson el oda. Ez mondjuk kicsit necces nekem, de el tudom képzelni, hogy valami hasonló működik arrafelé. Nálunk meg még most sem lehet a magyar hivatalosan is magyar, csak ha évekig itt él, és levizsgázik magyarságból. Szégyen.

Szégyen az is — és tőlünk nyugatabbra bármely politikus karrierjét egy életre megsemmisítené, — ha a miniszterelnök a nyilvánosség elé állva arra ösztökéli az általa vezetett népet, hogy szavazzon a saját nemzettestvérei ellen. Emlékszünk még? Ez volt Gyurcsány Ferenc miniszterelnökségének egyik első jelentős és nyíltan vállalt megmozdulása. Kétségtelen, hogy a D-209-esnek is voltak dolgai (például Erdély elcsatolásának napján Adrian Nastase román kormányfővel bulizgatni a Kempinskyben), és mint utóbb kiderült, Fletónak köszönhetjük a 23 millió románozást és a Kövér-féle köteles beszéd eltúlzását is — de még a miniszterelnöksége előttről. Szégyen, hogy aztán nem hogy hazaárulás címén életfogytiglant kapott volna, de még 5 évvel később is miniszterelnök lehetett. December 5. előtt pedig még alkotmányt sérteni sem átallott(ak), csak hogy megakadályozzák a magyar állampolgárság kiterjesztését. Hogy ezt politikus, politikai formáció büntetlenül megtehette, az jól jellemzi a magyar néplélek totális szétzüllését.

Magunktól lettünk ilyenek vagy ilyenné tettek bennünket valakik? Már akit... Hogy lehet, hogy nem volt annyi ember, akit érdekelt volna a téma, és el sem ment szavazni? Hogy lehet, hogy aki elment, azok közül is csak 51-49% arányban győztek az igenek? Hogy volt képes a szavazáson megjelentek 49%-a felkerekedni, elmenni a szavazókörbe, és azt választani, hogy "NEM". Ne kapjanak állampolgárságot azok, akik ugyanahhoz a néphez tartoznak, mint ők, csak a történelem jobban megszopatta azokat, mint a többi magyart. Elvégre ők annak idején sem mentek sehova, csak a határ ment odébb felettük. Az állampolgárságot sem megkapniuk, hanem visszakapniuk kellett volna, nemcsak azért, mert azt elvették tőlük, hanem hálából, amiért megtartották magyarságukat, falurombolás, lakosságcsere, bányászlázadás és mészárlások után is. Hogy volt képes a magyar a magyarnak azt mondani: bozgor?

Ennyire eluralkodott az irigység? Ennyire elárasztotta a nép fejét az individualizmus, a betartás demokráciája, az egzisztencializmus, és ennyire kipusztult onnan a szolidaritás, a kollektív tudat, a nemzeti összetartozás érzése? Ennyire. Tragédia ez, és egyben olyan béklyó, ami még hosszú évekre veti vissza Magyarországot eztán is. Ha nem tudjuk magunkat "köz"-ként meghatározni, ha nem vesszük észre, hogy a másik társ, és nem ellenség, továbbra sem jutunk egyről a kettőre.

Hogy 2004-ben a kormány és a kormánypártok, a hozzájuk hű értelmiségiek és médiumok mit műveltek, az gyalázatos, szinte szavakkal leírhatatlan. De ők ilyenek. Mindig is ilyenek voltak, mégis hogy megsértődtek Orbán Viktor azon kijelentésén, hogy amikor a baloldal csak tehette, mindig rárontott a saját nemzetére. Azért fájt nekik annyira, mert találva érezték magukat. Azt hazudták, majd mindenki jól átköltözik Magyarországra, és elveszik előlünk a munkát, a nyugdíjat, meg a TB-kassza tartalmát, mert a sok 'román' majd mind itt műtteti magát. Pedig a népszavazás kérdése nem szólt az állampolgárság mibenlétéről, és bár azt hallhattuk, hogy csak egyféle állampolgárság létezik, a józan ész közbeszólhatott volna, hogy sepercig tart úgy módosítani a törvényeket, hogy bármiféle juttatást csak az kapjon, aki saját jogon jogosult is arra. Nyugdíjat csak az kap, aki itt fizetett TB-t, akinek itt van állandó lakhelye. Szavazni is csak az szavazhat, és a többi. Ez egyrészt természetes, másrészt ha meglett volna a szándék simán kivitelezhették volna a szükséges törvénymódosításokat. Szándék volt is, csak éppen nem ez, hanem a magyart a magyar ellen hangolni, a legaljasabb tulajdonságokra apellálva.

Hogy mi lett a vége? Szégyen és düh. Rajtunk röhögött az egész világ. A diplomáciai kapcsolatok leépülése, Dunaszerdahely, Malina Hedvig, nyelvtörvény, Setét család, a Bolyai egyetem oktatóinak megbüntetése, emlékművek megrongálása, stb. Ha a magyar kormány világgá kürtöli, hogy leszarja azt az 5 millió embert, aki a határokon túl rekedt, akkor a környező kormányok miért babusgatnák őket a saját népükkel szembe menetelve?

Remélem, hogy eljön még az idő, amikor ez a nép magába néz, meghasonlik, mélyen elszégyelli magát, és megpróbálja jóvá tenni, amit tett. Nemcsak állampolgárság kérdésében, hanem más egyebek terén is (adózási morál, bűnözők felelősségre vonása, stb.)