Zöld Pardon bejegyzései

A hetedik napja van annak, hogy folyamatosan dolgozom, ami a nemzetgazdaság első negyedéves adatait tekintve azt jelenti, hogy egyedül állítom elő Magyarország GDP-jét. Ha árnyalom egy kicsit a képet, akkor viszont azt kell mondanom, hogy zsinórban a hetedik napja jövök be a munkahelyemre, viszont ma szinte semmit nem haladtam a munkámmal.

Egyrészt tegnap hazamenés előtt felfedeztem egy durva hibát az egyik legnagyobb cégem nyilvántartásában, ami órákra megakasztott. Tavaly még — a XXI. századhoz méltatlanul — hagyományos floppyra mentegettük a könyvelt cégek adatait, és mivel ez az ominózus cég olyan nagy, hogy 5 évnyi adat már csak két lemezre fért rá, csináltam neki egy új adatbázist, ahova mechanikusan átmásoltam a közös használatú fájlokat, mint például a számlatükröt vagy a tárgyi eszközök analitikáját. Ezt úgy februárban tehettem, azonban a tavalyi mérleg májusi elkészítéséig az eredeti adatbázisban még változtattam, például elszámoltam az utolsó negyedévi értékcsökkenéseket, amit ugyebár már nem vittem át a 2007. évre. 2007-ben aztán szépen elszámolgattam az azévi ÉCS-ket, de úgy, hogy a 2006. már eleve nem volt jó, így természetesen a program is hülyeségeket csinált, mivel a kiinduló adatok rosszak voltak. Nos, ezt tegnap vettem észre, amikor összehasonlítottam a főkönyvet az analitikával. Csak enyhén állt meg bennem az ütő. A hibák 90%-át egy mozdulattal kijavítottam, a maradék 10% javítása azonban 2,5 órát vett igénybe a feltárással együtt.

 

 

Másrészt viszont még meg kellett dolgoznom a szerdán a semmire megkapott 5-ösömért, és mivel idebent a csendben, kollégák, Rolandok és macskák nélkül ideálisnak mutatkozott a terep, neki is láttam (a keresett olvasmányjegyzék végül az otthoni gépemen volt). Ez sem ment persze könnyen, mivel a Winword legalább akkora fasz, mint én a fenti bekezdésben ecseteltek miatt, és 1-2 billentyűlenyomás után se szó, se szóbeszéd, kilépett, megakadályozva ezzel akár egyetlen mondat képernyőre vetését is. Na, de 979 nem olyan hülye, mint amilyennek kinéz, ezért áthidaló megoldásként a blogszerkesztővel írtam meg a recenziómat, majd alkalmanként bemásoltam a Wordbe, ami persze nyomban be is záródott, annyi időt viszont hagyott nekem, hogy megnézzem, meg van-e már a 3 oldal. Jelentem, készen vagyok, és mivel itt írtam meg, akár közre is adhatnám. Egy Magyar Narancsban 2 éve megjelent interjú kritikájáról van szó. A cikk hozzáférhető a neten, szóval akár be is linkelhetném a bejegyzés mellé. Hát nem lett valami 'hű de', nem is adnék rá 5-öst, azonban biztosan nagyon tanulságos (persze, biztosan...). Egyetlen akadálya van csak ezen aktusnak: nem szeretném elijeszteni a másként gondolkodó (és itt nem a melegként gondolkodókat értem) olvasóimat a blogom további látogatásától, tekintve, hogy írásomban az ominózus interjúban elhangzott erős állításokat igyekszem cáfolni, és mivel az interjúalany az MSZP hajdani kampányszakembere, a kritikám nyilván erősen jobboldali érzületű. Ha azonban a közzétételre konkrét kéréseket kapok, elképzelhető, hogy engedek a kísértésnek, ellenkező esetben törlöm a postot. Szavazást nem írok ki, mert ahhoz nem értek, de ha csak egy-két emberkét érdekel a dolog (ha egyáltalán érdekel bárkit is), akkor akár e-mailben is átküldöm, és akkor nem rombolom tovább az imidzsemet itt, a nyilvánosban. Szóval tessék kommentelni (e-mail címet is kérek a személyes küldéshez).

De visszatérve a földre egy harmadik ok is van, amiért hiába jöttem be, mégsem haladok szinte semmit: éppen blogot írok. Nem is a fenti dolgok elmesélése miatt kezdtem bele, hanem, hogy törlesszek egy kicsit az elmaradásaimból, és megírjam, miként éreztük magunkat jól (most már) két héttel ezelőtt a Zöld Pardonban.

Ekkor voltak ugyebár nálam a barátaim, és ekkor voltunk a május 1-e utáni napon (igen, május 1. után május 2. jött, de nem úgy, ahogy március 9. után március 10. (a politikát figyelők ezt érteni fogják)), amiről még be szeretnék számolni. Ha ezt megteszem, már csak 2 elmaradásom lesz (jippíí), de most maradjunk a ZP-nél. Szóval a barátaim egy része már második napja tobzódott nálam, viszont egyikük csak aznapra tervezte az érkezését, és ki kellett mennünk elé. A Keletiig való elbuszozás után a helyi KFC-ben beharaptunk némi elemózsiát (egy részünk ingyen, mivel kiverte a balhét a kiszolgálás lassúsága miatt), majd elsétáltunk az Aréna Plázába papucsnézés céljából. Nem nekem kellett a papucs, mivel én olyat csak otthon hordok (persze attól még otthonra kellhetett volna), hanem az egyik lány barátomnak, akinek a cipője szanaszétösszevissza törte a lábát, és valami kényelmesebbre vágyott. Mivel a Keleti innenső oldalán voltunk, javasoltam, hogy innen is közelítsük meg a buzik hétköznapi tobzódásának ezen színhelyét, de mivel pusztán csak a földrajzi elhelyezkedést vettem figyelembe, de az emberi civilizáció alkotta objektumokat nem (pl. sínek, épületek, stb.), úgy sétáltunk el a Stadionokig, hogy esélyünk sem volt az Aréna Plázát 500 méternél jobban megközelíteni. Cserébe viszont megtekinthettük Budapest gettóinak egy igen szép példányát az emberi ürülékhalmokkal, szemétkupacokkal, kapualjban söröző tróger alakokkal és legyektől körülzsongott hányásfoltokkal együtt. Szakemberek persze tudják, hogy a Keleti ezen környéke valójában nem gettó, hanem slum, de maradjunk a köznapi szóhasználatnál.

Mire aztán a plázába értünk, nem sok időnk maradt a papucsvásárlásra, mivel hiányzó tagunk erősen érkezőfélben volt. Ennek ellenére sikerült papucsot is találni, és én is vettem magamnak egy fasza kis pólót, aminek a színe is tetszik, az anyaga is jó, ráadásul úgy tűnök benne, mintha izmos lennék (holott nem vagyok az). Na, miután összetalálkoztunk a várt baráttal, hazamentünk hozzám, és konkretizálni igyekeztünk az esti programot. Buli volt ugyanis készülőben. Én a legutóbb nem mentem sehova, ezért most már aztán nagyon szerettem volna bulizni egyet, vagy inkább csak buzik közt lenni (még több és kevésbé ismert buzik között). Az Alteregora szavaztam tehát, ahol aznap este ráadásul valami retro-féle party volt. Szóba került aztán alternatívaként a Zöld pardon is, sőt az is, hogy az egyikből majd átmegyünk a másikba, de mivel némely vendégem kijelentette, hogy nem akar Alteregozni, és a némely vendég szava szent (mivel vendég), maradt a ZP. Drat! And double drat! Eleve fáradtak voltunk, a kis délutáni sétánk is inkább vitte az energiánkat, minthogy szaporította volna, ezért a before-party elég nyugalmasra sikeredett. Roland volt az egyetlen, aki a pezsgősüvegek nyakára hágott, és mire berúgott, kellőképpen haragudott is ránk, amiért mi meg nem. Hiába mondtuk neki, hogy semmi baj a bulival, mert így is jól érezzük magunkat, ő csak durcázott. Ezzel azt érte el, hogy 1. az én hangulatom is elromlott, 2. a szakításon kezdtem el ismét agyalni, és 3. ha nem ültünk volna a metrón, könnyen lehet, hogy bemostam volna egyet neki. Pedig nem is vagyok agresszív.

A Petőfi híd budai hídfőjéhez közeledve már hallható volt a szélben szálló zene, ami rögtön ellenkező előjelűvé varázsolta a kedvem, tekintve, hogy jó kis régi számokat hallhattunk. Hit the road Jack, Wake me up a Wham!-től, és hasonlók. Később is csak akkor csalódtam, amikor RAP-számok kezdték váltani egymást, cserébe viszont jót mulattam a faszkalapok mozgáskultúráján.

Hát igen, már belépés után megállapítottam, hogy egyrészt öreg vagyok, másrészt, hogy az olcsó belépő miatt ide bizony válogatott nyomorultak (is) járnak. Hangsúlyozom, hogy a koncert után voltunk, mivel a koncertre nyilván más társaság érkezik. Öregnek azét éreztem magam, mert a fiúk-lányok átlagéletkora valahol 14-16 év körül mozgott, a nyomorultak magas száma viszont magáért beszélt. Milyen emberek voltak már ott?! Annyit röhögtünk rajtuk, hogy a vége felé már kezdett megfájdulni a rekeszizomzatom. Mellesleg ezért nem szoktam én táncolni. Mivel nem is tudok, úgy érzem, hogy rajtam ugyanúgy röhögnének, mint ahogy én röhögök másokon (és ezzel jelentős egoizmusról teszek tanúbizonyságot, pedig valójában senki sem velem foglalkozna), amihez még hozzá jön, hogy van önkritikám, tehát ha nem tudok táncolni, nem is próbálkozom vele. Általában. Most viszont 4-5 Rézangyal pálinka legurítása után megoldódott a lábam, és pölö a Grease-mixre úgy roptam, hogy majd kiböktem egy-két emberke szemét. Pedig be sem rúgtam, sőt, még csak be sem csíptem. Hiába, az ottani átlagéletkor személyemmel történő jelentős növelése ellenhatásaként magam is visszafiatalodtam akkori mivoltomba, amikor még a tetemes mennyiségű elfogyasztott alkoholtól maximum behánytam, de nem részegedtem le. Igaz, akkor még bort is ittam, mostanában meg már csak töményet (nagyon töményet). Közben egyébként Rolcsi is észhez tért, főleg, amikor egy rund pálinka kikérése után a kisasszony bejelentette neki, hogy 4900 Ft. Rolandom erre kikerekítette a szemeit, és a lottóreklámokban szokásos, hangos "Mennyi???" kérdéssel nyugtázta az elhangzottakat. Úgy itta utána a szeszt, mintha aranyból volna. Mindenki rendelt egy kört (kivéve, aki nem is ivott), csak én maradtam ki, mert addigra elindultunk haza. Előtte még elmentünk vizeldét nézni, és közben megtekinthettük, hogy a szomszédos tinci-tánci platformon hogyan lötyögnek a Prodigy zúzós számaira. Basszus, nem kell kibökni egymás máját, de még jó, hogy a Firestarterre, meg a Breathe-re el nem kezdtek keringőzni.

Az elmaradt pálinka-rundot a taxi finanszírozásával kompenzáltam (leszámítva a vendéglátás költségeit), de a hazafelé út inkább a sofőrnek volt megtiszteltetés, mivel annyit röhögött a Roland poénjain, hogy majd kiesett a szélvédőn. Még neki kellett volna fizetnie az ingyen kabaréért.

Utólag aztán már nem bántam, hogy nem melegedni mentünk (huhh, már hova...?), hanem kabátos buliba. Pedig ha egy kicsit bátrabbak lettünk volna, nyugodtan nekiállhattunk volna smárolni akár ott is, nem mi lettünk volna az egyetlenek. Ezek a mai fiatalok már fel sem veszik, ha az alapvetően hetero tömegben néhány srác egymással lassúzik, vagy éppen lekapja egymást. Hová fajul a világ...