ajándék bejegyzései

Én is azok közé az emberek közé tartozom, akik nem szeretik a karácsonyt, de ezt addig nem akartam (újra) megosztani veletek, amíg le nem megy az idei forduló, mivel az én ellenérzéseimnek nem kell elrontania mások örömét.

Egyrészt ráhangolódni se nagyon tudok, mivel a munkámból kifolyólag éppen a karácsony előtti napok a leghajtósabbak (decemberben), utána meg már nem is dolgozunk. Idén ráadásul az államvizsga, egy időközi mérleg, rohangálás a két munkahely között és a benti dolgok tömkelege miatt sajnos elkövettem egy hibát, mivel elfelejtettem beküldeni egy bevallást, ami csak három nappal a határidő után derült ki, ráadásul éppen a cégvezető telefonált rám. Következménye nincsen (esetlegesen max. 20-50 ezer forint bírság, amit megtérítünk), de erkölcsileg ez egy nagyon komoly fiaskó volt. Ha japán lennék, már harakirit követtem volna el, annyira ég a pofám, de így, hogy nem vagyok az, csak az utóbbi egy hetem ment miatta(m) tropára. Ez sem segített ünnepi hangulatba kerülni.

Aztán ott van a kereskedelem erőszakos nyomulása. Már november közepén jönnek a reklámok, csilingel az a kurva karácsonyi csengő, és nyomják, tukmálják neked a sok árucikket. Vegyél, vigyél, mindenkinek, mindent, akciósan, hitelre, most! Elbújni sem lehet előle, mert ha kinézel az ablakon, legalább egy óriásplakátról hohózik a vörös ruhás dagadék, ha bekapcsolod a tévét, negyedóránként jön a tukmálás, ha meg rádiót hallgatnál, más se szól, csak a Last Christmas meg az All I want for Christmas... Én meg olyan vagyok, hogy minél jobban erőltetnek rám valamit, annál jobban tiltakozom, ezért is vagyok olyan keserű. Azt meg már hozzá sem teszem, hogy az egyre erősödő mizantrópiámnak egyáltalán nem tesz jót a vásárolni induló embertömeg...

Kifejlesztettem viszont egy technikát, amivel megúszom a legnagyobb őrületet: egy (max. kettő) nekifutásra megveszek mindenkinek mindent. Ez egyrészt azért van, mert korábban nem nagyon van időm ilyesmire, másrészt az utóbbi két évben pénzem sem volt nagyon arra, hogy személyre szabott ajándékokat vegyek. Ez van, majd jövőre. (Megjegyzem, ez mostanában a leggyakoribb kijelentésem, minden majd jövőre.) Így aztán csak egyszer-kétszer baszom fel magam a sok tirpákon, nincs probléma a lefosztott üzletek hiányos árukészletével sem, és azon sem kell nagyon agyalnom, hogy akik látják egymás ajándékait, majd méricskélni kezdik az értékben kifejezett szeretetet.

Ilyen személyből egyébként sincs sok, hiszen a nagyszüleim mind meghaltak már, az unokatestvéreimmel és a távoli rokonsággal nem tartom a kapcsolatot, marad tehát a 4 szülőm és a 4 testvérem. Így két családi összejövetellel letudom a karácsonyozást is: Szenteste anyáméknál, másnap haza, harmadnap apámékhoz egy órácskára. Anyáméknál persze azon izgulok, hogy a nagyszülők (a húgaim nagyszülei) nehogy betoppanjanak, mivel nem bírom őket elviselni, főleg a nagyapjuk borzalmasan visszataszító táplálkozási szokásait, a nagymama tukmálását (aki vendégségben is mindenkit megállás nélkül etetne), a nagynéni hibbant hülyeségeit, meg annak párjának angol nyelven történő kommunikációs próbálkozásait. Így aztán 25-én ahogy csak tudok, menekülök haza, ami idén nem ment olyan könnyen, mivel a Volán.hu-n szereplő buszok közül éppen az nem közlekedett mégsem, amelyikkel én menni akartam, így egy órát fagyoskodtam egy buszmegállóban, majd a következő busz sofőrjétől tudtam csak meg, hogy az a busz karácsonykor nem közlekedik. Akkor miért van fenn a neten, baszdmeg?

Apáméknál meg jöttek a szokásos témák, jaj de nehéz nekik, mi lesz jövőre velük, a gyerekek hogy tanulnak, mi van a munkámmal, mikor alapítok családot. Utóbbi a kedvencem... Meg az, hogy én mindig viszek mindenkinek ajándékot, de tőlük sosem kapok semmit, a "miért verted magad költségebe?" naiv kérdésen túl. Igaz is, hiszen magam sem tudom. A mostohaanyám mindig gyűlölt (szó szoros értelemben), és csak mostanában jópofiskodik, apám meg mindig leszart, és csak most mondogatja, hogy mehetnék gyakrabban is. Minek?

A Köki Terminált egyébként nagyon faszán megcsinálták, és végre a busz is a régi útvonalon közlekedik, így nem kell a 18. kerületi éjszakában kódorognom, minden alkalommal (évente kétszer), amikor ellátogatok hozzájuk. A metró végre fedett, a buszpályaudvar meg átlátható. Tuti lett!

A karácsony számomra persze nem ér véget 26-án, mivel a Ricsi ilyenkor mindig otthon van, a szüleinél, és most is csak pénteken jön haza. Egymást majd akkor ajándékozzuk meg, igaz, mivel ő már megkapta az idei ajándékok javát, ez csak amolyan felemás ajándékozás lesz.

Remélem viszont, hogy nektek úgy telt ez az időszak, ahogy szerettétek volna.

Ezen is túl vagyunk, hála az égnek. Említettem, hogy a Húsvét után a karácsonyt utálom a legjobban? Nekem ez csak nyűg, tolongás, feszengés és kötelező körök lefutása, rengeteg idegesítő tényezővel karöltve. Talán ha az emberek kisebb mértékben lennének hülyék, és ha az érzelmeim nagyobb befolyással lennének rám, máshogy állnék az egészhez, de mivel egyik sincs így, sajnos ez a véleményem. De lássuk - röviden - miből is állt nekem az utóbbi egy hét.

Múlt hét hétfőn dolgoztunk hivatalosan utoljára, és ez a nap is inkább csak a munkahelyi ünneplésről szólt, meg az ünneplés elkezdéséig való időkitöltésről (munkával). Ez minden évben így van nálunk, ahogy az is, hogy időben tájékoztatjuk a partnereinket, január első munkanapjáig nem vagyunk. Ez persze őket nem zavarja, mivel már eddig is 6 hívásom volt a céges mobilon (amit magammal sem kellene hurcibálni, mert egyébként el sem hagyja az irodát), de hát aki hülye, az hülye. Mi meg szolgáltatunk...

Mivel a blogom egyre antikabb, már egy párszor volt alkalmam leírni, hogy a munkahelyi karácsonyozáskor mindenki vesz valami maximum 1000 Ft értékű kütyüt, bizbaszt vagy egyéb szarságot, amit aztán valaki más random módon megkap. Előtte zabálunk, iszogatunk, aztán rettenetesen örülünk annak a teljesen haszontalan, de mégsem kidobható izének, ami nekünk jutott. Én ezúttal egy 990 Ft értékű szakácskönyv képében igyekeztem valóban hasznos ajándékot szerezni, ami jó helyre is jutott. Üröm az örömben, hogy a reggel sikertelenül megkötött (meg nem kötött) nyakkendőmet haragomban az ajándékszatyorba dobtam bele, és amikor azt bepasszoltam a nagy kupacba, a nyakkendőmet nem is vettem ki onnan, így az anonimitás odalett. Égtem egy jót. Ez akkor már a második égésem volt, mivel a korábbi évek gyakorlatától eltérően ezúttal azt beszéltük meg, hogy a társam süt ki húst, én meg a köretet csinálom hozzá. Ezt azonban tökéletesen elfelejtettem, és amikor út közben betelefonáltam, hogy kicsit később érek be, a rizsre vonatkozó kérdésnél csak döbbentem találgattam, hogy miről is lehet szó. Mindegy, megoldottuk. A többiek meg süteményeket kreálgattak, több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Ja, és mielőtt elfelejtem, nekem bezzeg egy tökéletesen haszontalan női kozmetikai csomag jutott. Valaki úgy gondolta, megkockáztatja azt a 20%-ot, hogy az ajándéka rossz emberhez kerül, és lőn. Igaz, őt semmilyen veszteség nem érte, én meg majd lepasszolom a család nőtagjai egyikének.

Másnap, kedden punnyadás volt. Nagy tervek a takarításra és alkotásra vonatkozóan, majd az egészből nem lett semmi.

Szerdán önkéntesen bevonultam a munkahelyre, hogy végezzek egy kis extra munkát. Workaholic...

Csütörtökön nem tudom, mit csináltam, de az ajándékok becsomagolásán és némi mosáson túl biztosan semmi hasznosat.

Péntek, Szenteste. Na, ez izgalmas. Amióta a macskám megvan, van egy jó ürügyem is, miért csak 24-25-én tartózkodom a családnál, és miért nem héderezek náluk tovább. Tavaly is 24-én délelőtt utaztam le hozzájuk, és emlékeim szerint az egy nyugodt és kényelmes út volt. Persze lehet, hogy nem, sőt, talán még meg is írtam, miféle tortúra jutott osztályrészemül, de nem emlékszem, vissza meg most nem olvasok. Na de az idén! Először is, nem tudom hogy van (nyilván valami eddig fel nem fedezett fizikai törvényszerűség okán), hogy amikor kivételesen jóval a busz indulása előtt érek a pályaudvarra, még alig vannak előttem, aztán ahogy telnek a percek, zsúfolódik a tömeg, a végén mégis én szállok fel a buszra szinte utolsóként. Eszembe is jutott, hogy írni kéne egy újabb bejegyzést a buszozásról, ezúttal viszont a felszállni kívánó tömeg dinamikájáról és az egyes egyedek érvényesülési stratégiáiról. Mert vannak ugye a lopakodók, a tülekedők, az érvelők és a beletörődők (aki utóbbiak végül a legjobban szopnak), meg aztán ott van a busz ajtaja mint szűk keresztmetszet, meg az előre váltott jegy vs. pénztárcában kotrogatás jelensége, és sok más hasonló érdekesség. Ezt azonban mind átugrom, hogy a következő képben máris a busz üléssorai között találjam magam, előttem-mögöttem tömött embertömeggel, mozdulni képtelenül, idegesítő lényekkel körülvéve. Ha mondjuk nem idegesített volna a közvetlenül mellettem álló ember fülhallgatójából szóról-szóra érthető dalszövegekkel bömbölő (szar) zene, az a két csettegő-cuppogó párocska, akik kényelmesen enyelegtek az üléseken, nem bírván kivárni, amíg az első ágyig eljutnak, egy vadidegen könyöke a derekamban és egy mindenkivel beszélgetni kívánó (velem is, de gyorsan leráztam), orrszívó öregember, ez az út akkor is megviselt volna. Ráadásul volt egy csaj/nő, aki szerintem fullra be volt szívva, és nyilvánvalóan lopási szándékkal szállt fel a járműre, pontosabban először fel sem akart szállni. Megkért egy fiatalembert, hogy az vegye már ki neki a csomagját, mert ő már úgysem fog a buszra felférni, viszont a fiatalember ezt visszautasította. Talán neki is feltűnt, hogy mintha a hölgyeménynek egyáltalán nem is lett volna csomagja. Aztán mégis felszállt a buszra, ami elhessegette a rosszmájúságomat, bár miután már felszálláskor közölte, hogy neki majd ki kell venni ám a csomagját, ismét feltámadt bennem - az alaposnak tűnő - gyanú. Aztán pár megállóval később hirtelen rájött, hogy neki ott rögtön le kell szállnia, és vennék már ki a csomagját, de ha jól láttam, ez utóbbira nem került sor. Talán a sofőrnek is gyanús volt ez a viselkedés, így végül elhajtotta szépen a nőcit. Ha mégsem (nem láttam), akkor viszont valaki szép kis karácsonyi ajándékot vihetett haza: egy minden tartalmával együtt nyomtalanul eltűnt táskát. Az a 80-90 perc, amíg ott kellett ácsorognom, egy örökkévalóságnak tűnt, de aztán csak megérkeztem anyámékhoz.

Egy bögre tea, egy végre elfogadható ízű (és immár legálisan főzött) feles pálinka és úgy egy órányi pihenés után az idegeim regenerálódtak, és koncentrálhattam a karácsonyi semmittevésre. Körülöttem ment a sürgés-forgás, takarítás, én meg szóval tartottam a családtagokat. Igazságos munkamegosztás... Anélkül, hogy a részletekben teljesen elmerülnék, kiosztogattam az ajándékokat (az ing szerencsére jó lett), és átvettem az enyémeket. A nagyobbik húgom életében először ajándékozott meg engem, de hát eddig jövedelme sem volt, anyámék pedig ezúttal lemondtak az ötletes meglepetésről, és pénzt kaptam. Azt mondta, az értesülései alapján arra van a legnagyobb szükségem. És valóban, jól is jött az összeg, ami szerencsére nem volt annyira nagy, hogy vissza kelljen utasítanom. Este elájultam, másnap pedig imádkoztam, hogy még azelőtt sikerüljön meglépnem, hogy betoppanna a kezét tördelő anyós, a cuppogva-csettegve-szürcsögve evő és közben hülyeségeket beszélő após, az anorexiás húg és annak spanyol barátja (aki nem beszél magyarul). Még jó, hogy megnéztem a buszokat, mert amivel eredetileg menni terveztem, nem is létezett, így viszont egy órával korábbival távoztam (a dermesztő hidegben, szélben és jégverésben ácsorogva egy 10 percet).

Otthon aztán megint csak semmit tettem, sőt, még vasárnap is. Ennyit az aktív pihenésről. Ez passzív, vagy még az sem, de várom már a percet, amikor eléggé kialszom, kifekszem, kiülöm magam ahhoz, hogy aztán tetterővel telten keljek. Még nem jött el, bár már volt két mosás, vasalás, felmosások (a hólé miatt), tegnap még dolgozni is voltam, szóval azért működök én, csak éppen takaréklángon.

A karácsony már elmúlt, de két dolog még vissza van: egyrészt meg kell látogatnom apámékat, akikhez vasárnap terveztem elmenni, de aztán mégsem volt kedvem, másrészt Ricsi holnap jön vissza vidékről, vele is 'ünnepelni' kell még.

Ma rám fér még egy kis döglés, holnap ismét munka, aztán mingyá' itt a' úév! Addig még jelentkezem - remélem.

Utolsó előtti tagjához ért a sorozat. Talán már meg sem kellene írnom, de akkor még egyel kevesebb tavalyi fogadalmat teljesítenék, az meg aztán már botrány volna. Viszont eszembe jutott, hogy az idén is vezetni kellett volna a kiadásaimat, hogy összehasonlíthassam az alkalmazotti és a főnöki állapotokat, meg aztán bejött ugye ez a temetés dolog és egy leendő lakással járó minden kiadás is (de erről majd később, meg ugye ne igyunk előre semmire). Vagy ez a statisztikázás már beteges?

Jöjjön a táblázat:

Kaja (19,34%): szerintem novemberben jó depressziós lehettem, és emiatt ettem sokkal többet, mint egyébként. Vagy csak drágább holmikat vettem, vagy kevesebbszer főztem magunkra, vagy nem tudom. Mellesleg meg is látszik a bendőmön, amit holnaptól ismét elkezdek csökkenteni. Monogonnál úgyis olvastam mostanában egy bejegyzést a Gayromeos (és egyéb társkeresős) képekkel kapcsolatban, és az önmagát kihúzós, hogy kevésbé nagy hasúnak látszós kategóriánál nyeltem egy nagyot. Magamra vettem, pedig nincs is aktív társkeresős profilom. Pocak huss, kész passz.

Macska (3,77%): egyre nyugodtabb és emiatt egyre aranyosabb cicmacskám nem volt drága mulatság novemberben sem. Tegnap ugyan vettem neki új almot, új tálkát meg sok-sok finomat, de azt már nem jegyezzük sehol.

Cigaretta (5,23%): na, mondom én, hogy a depresszió miatt többet ettem, kevesebbet dohányoztam ugyanis, mint máskor. Ez nyilván azt jelenti, hogy sokat dolgoztam, odabent ugyanis nem gyújtok rá. Jó rendes vagyok, mi?

Háztartás (0,6%): teljesen felesleges kategóriánk e havi tartalma egy csomag pézsé meg egy csomag klotyópapír. Hiába, a háztartásomat nemigen halmozom el, de minek is tenném, ha még csak nem is vezetem rendesen? Ha legközelebb ilyen nyilvántartásra adom a fejem, ezt a kategóriát tutira hozzácsapom valami máshoz.

Rezsi (22,65%): például ehhez. A több tízezer forintos rezsiköltség mellett egy csomag papírzsepi meg sem látszana, merthogy a szaros kis 34,5 négyzetméteres lakásom annyiba kerül, mint amennyi sokak havi fizetése. És akkor még nem is ettek (meg a fűtés is csak az alapdíjról szólt).

Vállalkozás (-22,64%): itt ismét az az eset áll fönn, mint pár hónappal korábban, azaz a kolléganőm helyett kiállított számla után megkapott adót nem fizettem be egyből (csak decemberben, amikor aktuálissá vált), így mínuszt mutat a grafikon. Decemberben azonban helyre áll az Univerzum rendje, és nagyon is pozitívba fordul az az oszlop. Hajjaj, de még mennyire.

Szórakozás (8,55%): ez a kedvenc részem, mert ezen látom igazán, hogy van-e értelme élnem, vagy csak vegetálok a munkahelyen és az otthonomban. Novemberben voltunk egyszer moziban, meg buliztunk kétszer, ami nem is olyan rossz arány. Aztán volt némi befizetésem egy internetes prémium tagságért, és minden héten megvettem magamnak a Magyar Nemzet Képeslapot. Már hat éve veszem, és csak három szám hiányzik a hiánytalan sorozatból! Ha egyszer elkezdek valamit gyűjteni...

Test (20,3%): soha nem látott mértékű kiadások önnön porhüvelyemre. Na igen, volt néhány utam a fogorvosomhoz, ami önmagában 30000 Ft-ot jelentett. Viszont megtanultam újra rágni a pofám bal oldalán, és ez mindenképpen megérte. Aztán fodrászkodtam is egyet meg edzőteremben is jártam. Idén viszont még nem voltam, ami remélhetőleg holnap változik meg.

Egyéb (6,74%): egy darabig mondjuk gondolkodtam rajta, hogy az a 3 'ajándék' címen kiadott pénzösszeg mi a fene volt, de aztán rájöttem:  I-vel és a barátommal mostanra toltuk az összevont születés- és névnapjainkat. Na ez volt az.

Ruha (9%): a jellemzően üres oszlopban ezúttal egy nagyobb tétel volt, Tigri ugyanis volt olyan szíves, és felajánlotta, hogy amikor alsógatyát rendel a távoli Ausztráliából, hozzácsaphatom a saját kiszemeltjeimet, és akkor az jó lesz. És jó is lett — bár anyagilag éppen nem a legjobbkor jött, — így három Aussiebum gatyesszal gazdagodtam...meg jó sok pénzzel szegényedtem, mivel sikerült a legdrágább alsókat kiválasztanom (bevallom, nem is igen néztem az árakat). De jó őket hordani, szexinek érzem magam bennük, és még a kézzel mosás is csupa öröm és boldogság. Na jó, utóbbi némileg túlzás.

(Már csak egy hónap van hátra.)

Miután az utóbbi időben többszörösen megállapítottam, hogy mizantróp vagyok, nekem még karácsony előtt is szabad méltatlankodni. Most ezt fogom tenni.

Kezdem azzal, hogy miért van, hogy a ház melletti bódébolt előtt még a legnagyobb fagyban is ott italoznak és hőbörögnek a környék 30-as prolijai? Reggel, amikor munkába megyek, már ott kávéznak, este meg az utcán söröznek, mivel bent nincsen elég hely mindannyiuknak. Télen-nyáron ott állnak, és miközben hangosakat böfögnek, ömlik belőlük a tudatlanság. Tegnap például az ütötte meg a fülemet elhaladtamban, hogy a szeptember 11-i merénylet, "amikor a repülőgéppel nekimentek annak az izének", az 10 éve volt. Hát persze, jó lesz az 9-nek is. (Úristen, már kilenc éve?!) Pedig ezek nem öregemberek, akik már felejtenek, és nem is gyerekek, akik még nem tudnak ilyesmiről. Meglett családapák, akik felesége és kisgyereke nyáron általában a közeli homokozóban ücsörög, ilyenkor meg nyilván otthon tévézik, úgy okosodik a Maunikán. Valószínűleg az a 16% is közülük kerül ki, akik szerint Magyarország jelenlegi miniszterelnöke Orbán Viktor, ergo ő tehet minden bajról. Nincsen ezeknek munkájuk? Nem tudnak ezek olvasni? Mármint a feliratot, ami az üzlet ablakába van kiragasztva igényes A/4-es lapon, és az áll rajta, hogy az üzletben és előtte tilos az alkoholfogyasztás. Persze, tudjuk, hogy az csak amolyan "mosom kezeimet" felhívás, a söröcskékért nagyon is jól jön a pénz. És ha hozzáteszem, hogy a köztéri alkoholfogyasztás büntetendő, hogy a ház lakóinak nagy része rendőr, és hogy a rendőrőrs 25 méterre van tőlünk, akkor megállapíthatom, hogy valami itt nagyon rosszul működik. Például az, hogy ezek az év 365 napján, 40 fokban vagy akár -15-ben is ott röhöghetnek szarvasbőgésre hajazó hangjukon.

Mondjuk az kétségtelen, hogy nincsen minden rendben kis hazánkban, ezt újra meg újra meg kell állapítsam. Nyilván azért, mert ideáltipikus a gondolkodásom. Amiért lassan minden téren egyre abszurdabbak az állapotok, még igyekszem nem abba a hibába esni, hogy mindig csak az előző  képest mérem a romlást. Én a normálishoz próbálom mérni, igaz, így mindig csak leesik az állam, mint a szombati hó. Mert az aztán leesett, és lent is maradt, ott, ahová a Jóisten szórta. Hogy 300 BKV busz azonnal lerobbant, a maradékot meg egész éjjel járatták, nehogy lefagyjanak, a fővárost minősíti. Hogy két fővárosi pályaudvar totálisan behalt, a harmadik meg csak ímmel-ámmal működött, megadva ezzel a kegyelemdöfést az amúgy is haldokló vasúti közlekedésnek, az az országot. Az meg, hogy a hó szinte minden ház, hivatal és üzlet előtt ott maradt, az állampolgárokat. Most komolyan, azért nem takarították el szinte sehol, mert hétvégén senki nem dolgozik? Hétfőn reggel bankban kezdtem, ami nincs 200 méterre a háztól. Havas volt a ház előtt az utca meg mellette is, havas volt a pék mellett, a bank előtt és a banktól a metró végállomáshoz vezető út melletti 20 házból 18-nál. Ez elképesztő! Tavaly még ahogy esett, úgy lapátolták, többek között a mi lépcsőházunk gondnoka is, elvégre ezért kapja a fizetését abból a pénzből, amit a lakók közösköltségként leperkálnak. Megjegyzem, a hólapátolás nem passzió, és nem pedantéria, hanem kötelesség. Ha én munkába menet elbaszódom az utcán, akkor az már munkahelyi balesetnek számít, amit az OEP külön vizsgál, hiszen szeretné, ha nem neki kellene fizetni a táppénzt, hanem a munkáltatónak. A munkáltató meg szintén nem szeretne fizetni a nem dolgozó embere után, ezért ha be tudja bizonyítani, hogy a baleset oka az adott épület tulajdonosának/gondnokának kötelességmulasztása, máris az illető viseli a terheket. Az utak közül hétfőig csak a legfrekventáltabbak voltak tiszták, az összes többi úszott a leendő latyakban, de a kereszteződések járdáit sem lehetett látni, pedig az önkormányzat dolga lenne ez utóbbiak tisztán tartása. Hol vannak a hómunkások? Hol vannak a közmunkások? Ja, Zuglóban most legalább szívott az a kupac ember, akik valószínűleg segély ellenében lóbálják az utcán a seprűiket, mivel ezúttal muszáj volt valami látványt is produkálni, nem csak úgy végigcammogni az utcán egy halomban. Nem működik itt már semmi sem. Az utca mindenkié, ergo senkié sem, de ha tovább megyek, itt már semminek sincs gazdája.

Milyen dolog például az is, hogy a Vörösmarty téren rendezett éves karácsonyi vásár és zabálda helyszínét szintén 10 centi hó lepte vasárnap este? Nem volt egyetlen ember, aki kiszalasztott volna oda egy kis csapatot, hogy azok legalább látszólag emberi állapotokat teremtsenek a külföldiek által leginkább látogatott környéken? nem volt egyetlen árus, aki legalább a maga standja előtt ellapátolta volna a havat gyorsan? Nem és nem a válasz. Az ország leromlott gazdasági állapota csak másodlagos a pszichés pusztulás mellett, és amíg utóbbit valaki helyre nem teszi, addig semmi esélyünk kilábalni a szarból.

De ha már karácsony, megemlíteném azt a kivetítőt, ami a Lehel út és a Hungária körút kereszteződésében fényszennyez. Ezen közérdekűnek látszó hirdetések mellett zömmel reklámok futnak, és mivel — szintén hétfőn — sikerült vagy 6 percig egy helyben tobzódnia a valagamat furikázó villamosnak, volt időm megtekinteni a tartalmát, amiből csak két dolgot emelnék ki. Először is külön képsort láthattam "Boldog hanuka!" felirattal, meg menórával, amivel persze semmi baj, hiszen zsidó ünnep is van (ami ha jól tudom, holnap ér véget), gondoljunk rájuk is. Hogy ki közölte a 'reklámot', az nem derült ki, de mindegy is, hiszen miért ne táplálhatta volna az eszközbe maga a tulajdonos? Cserébe viszont vártam, hogy akkor most a többségi társadalomra is gondolt valaki, és mindjárt jön a keresztény ünneplőknek szóló jókívánság. És csak vártam, vártam, már váltott a lámpa, indult a villamos, tekertem a nyakam cefetül...amikor végre megjelent a felirat: "Kellemes ünnepeket kíván..." — itt képváltás — " a Bódi család", és a szöveg mögé szépen oda volt illusztrálva az üveges szemű meg a neje. Hát gratulálok! A továbbiak rasszizmusnak és/vagy antiszemitizmusnak számítanának, a tartalomtól függetlenül, ezért itt befejezem ezt a témát.

Inkább átváltok valami pozitívabbra. Például azzal büszkülök, hogy kedden este egy nekifutásra beszereztem az összes ajándékot a négy szülejemnek, a négy testvéremnek, a nagybácsimnak, a barátomnak és a páromnak, így minimális agyvérzés mellett oldottam meg az idei Vásárlás Ünnepét. Általában ilyenkor már csak üresen tátongó, kifosztott polcok között flangálhatok tanácstalanul, de az idén nem volt ezzel probléma. Hiába, megaszondták a tévében is, hogy válság van, az embereknek nincs pénzük vásárolni. Lássuk az örömöt az ürömben: volt választék a boltokban, januárban meg majd fillérekért vágnak hozzánk mindent. A lóhalálában vásárlásnak egy nagy hátránya van: ötletek és idő híján snassz kozmetiaki csomag halmokkal érkezek minden rokonhoz, de azokat legalább ajándékutalványokból is kifizethetem, így több készpénzt tudok elcseszni hülyeségekre.

Ricsi meg úgyis olyan dolgot kap mellékbüntetésként, amit majd együtt kell megvenni, vásárlók tekintetében üresen tátongó üzletekben, kétségbe esett tulajdonosoktól. Könnyedén vészelem át az idei karácsonyt, na.

... ugyan még nincs, de ha huzamosabb ideig úgy folytatnám, ahogy múlt hét pénteken elkezdtem, akkor minden bizonnyal szereznék egyet.

Pénteken munka után ugyanis céges buliba mentünk, a — már nem — főnököm, a könyvvizsgáló, a vezető könyvelő és én. Ugyan az egész cég hivatalos volt a nagy zabálásra, a többiek különféle hivatkozásokkal visszamondták, maradtunk tehát négyen. A Mexikói útnál levő Trófea étteremben voltunk, amiben az a jó, hogy egy fix összeg lefizetése után korlátlanul lehet fogyasztani az önkiszolgáló módon összeszedett ételekből, és 'ingyen' van a sör, bor, pezsgő, kávé, valamint az üdítők. Jó kis hely. Ha nem enni mennék, akkor is érdekes volna számomra ott ücsörögni, mivel számtalan látványos példát találni az emberi kicsinyességre. Szerencsére — előzetes várakozásaim ellenére — fejesek ezúttal nem voltak, és még az alkalmazotti gárdával sem kellett vegyülnünk. Beültünk egy kis boxba, csatlakozott hozzánk a nagyfőnök meg a jobbkeze, aztán elemésztgettünk ott egy másfél órácskát. Ittam egy pohár pezsgőt, meg egy másik pohár bort, de ez még csak a felvezetés volt.

Utána ugyanis rohantam a blogtalálkozóra, ahol már egy kicsit jobban elengedtem magam. Szinte pontosan a meghirdetett időpontban érkeztem meg, és szerencsére ezúttal nem kellett egyedül ücsörögnöm, a szervezőket és a többieket várva. Ott volt már Cube és Captain, Cube párja (?), Matin és Ricsi is (bocs, ha valakit kihagytam). Ledobtam az öltönyt, és mire kikértem magamnak az első Becherovkámat, már jöttek is a többiek, Lost és Földije, Pape, Tigri és Andreas, Pablo, SPF, Assam és sokan mások. Szokás szerint kicsit döcögve indult a beszélgetés, de aztán egészen belelendültünk. Számításaim szerint legalább 7 felest ittam meg közben, de távozásunkkor csak ötöt kellett kifizetnem. Lehet, hogy tényleg csak öt volt? Elbúcsúztunk a rajtunk kívül utolsóként távozó Assamtól, aztán hazabuszoztunk a dermesztő hidegben. Megúsztam másnaposság nélkül.

Szombaton este egy házibuliba voltunk hivatalosak, ahol a tévéből ismerős Beugró című műsor utánzása volt a fő program. Míg összejött a tíz feletti létszám, muszáj voltam alapozni kicsit, hogy ne égjek be a marhulás közben, szóval: bólé + pálinka + Jagermeister, és máris nem számított semmi. A 10 jelenet közül egyszer bankrablót kellett alakítanom, akire közben ráhajtott a (meleg) biztonsági őr, és akinek egy transzvesztita pénztárostól kellett elhappolni a kassza tartalmát, máskor meg egy castingon megjelent travit kellett eljátszanom, akinek miközben a buzibár tulajdonosát kellett meggyőzze kvalitásairól, a konkurens travival is meg kellett küzdenie a szerepért. Külön csavar, hogy első alkalommal csak egyszavas mondatokat mondhattam, másodszorra meg az előre megírt idióta mondatokat kellett beillesztenem a szerepbe. Egy harmadik játékban egy AIDS-teszten megjelent megszeppent buzitól kellett (volna) nővérként vért vennem, folyamatosan változó stílusban (kurvás, együttérző, stb.), persze úgy, hogy közben a másik szereplőnek is váltogatnia kellett a stílusokat. Rég röhögtem annyit, mint ezen az estén, és mivel kevés volt a játék, a végén még egy rögtönzött Mónika Showt is csaptunk, ahol én voltam Maunika. Közben persze erőteljesen becsíptem, de legalább volt, ami hazáig melegen tartott.

Vasárnap kómáztam/tunk, meg eleve délben keltem. A napi program az lett volna, hogy a mai munkahelyi karácsonyozáshoz valami olcsó bóvlit vegyek, és mivel már vagy két hete mondogatom, hogy ki kéne menni a Vörösmarty térre, most láttam elérkezettnek erre az időt. Jó későn értünk ki, ráadásul egész nap nem ettünk szinte semmit, szóval 10 percen belül úgy átfagytam, hogy néhány kézzel készített szappan megvásárlása után már iszkoltam is vissza a metróba, a Ricsi meg utánam. Füstölgött egy kicsit, amiért ennyit készültünk, utaztunk, aztán már vissza is mentünk a lakásba, de megértem. Forralt borral ugyan késleltethettem volna a dolgot, de két nap vedelés után nem akartam megint inni.

Ma úgyis kellett megint, mivel eljött az utolsó munkanap, meg a karácsonyi beszélgetés. A főnököm sütött-főzött, tortát rendelt, mindenki más meg behordta a csetreszeit, ajándék gyanánt. Kisorsoltuk szépen a sok vacakot (ahogy szoktuk), aztán nekiláttunk enni-inni. Megint négy felest erőszakoltak belém (most erőszakolni kellett), de közben kaptam egy mécsestartót töltettel, némi bonbont meg egy könyvet a főnököm jókívánságaival kipingálva. A következő munkanapon már nem lesz főnök, csak üzlettárs. Az utolsó problémás alkalmazott (aki jelenleg gyerekkel van otthon) bejelentette, hogy néha még benéz, de már nemigen jön felénk, és másik munkát is talált magának, szóval ez is spontán megoldódott. A főnök férje sok sikert kívánt nekünk, aztán szépen elszállingóztunk haza.

Hát, nem unatkoztam, de inni most egy darabig nem kéne.

A különféle hírportálokon, blogokon már töviről-hegyire kivesézték Madonna 08.22-i konzervjét koncertjét, ezért én nem is tervezem percről-percre leírni az eseményeket, inkább csak néhány érdekesnek vélt megfigyelésre térnék ki. 

Most mondják azt (mondják is), hogy nem létezik nemzetkarakterisztika meg kollektív tudat, és minden ilyesmi csak sztereotipizálás meg nacionalizmus! Jó, de akkor hogy a fenébe szerveződhetnek egy világsztár és budapesti fellépése köré ilyen sajátságosan magyar jelenségek, mint amilyenekről bármelyikünk hallhatott, már jóval a koncert előttről is?

Itt volt például a helyszín kérdése. Kincsem Park, aztán Puskás Stadion, aztán "nem tudjuk, hol", aztán végül mégis az eredetileg tervezett helyszín. Az elsőnél elkezdték, hogy félni fognak a lovak, aztán magva szakad a lipicai ménesnek, ne ott legyen. A Puskás Ferenc Stadionban attól féltek, hogy a sok Madonnára ugráló-tomboló-vergődő rajongó majd jól letapossa a gyepet, és a nem is tudom melyik focimeccsen (talán a tegnapin?) majd mi lesz akkor, elbotlanak a botlábúak. Különben is, mi egy Madonna egy nemzeti sporteseményhez képest? Egyik sem azt nézte, hogyan lehet, hanem azt, hogyan nem lehet. Végül — mielőtt még Madonna megelégelte volna a hacacárét, és lefújta volna az egész murit — csak megoldódott a probléma. Én még azelőtt vettem meg a jegyeket mind magamnak, mind Ricsi születésnapi ajándékaként, hogy a végső döntés megszületett volna, ezért egy kicsit kockáztattam. Viszont nem akartam, hogy — a megoldódni látszó helyzetre való tekintettel — elkapkodják az összes jegyet, és jól hoppon maradjak. Szerettem volna a páromnak egy életre szóló élményt szerezni, és ezért nem sajnáltam ennyi pénzt kiadni, pedig még nyaralás és egyben fizetés előtt álltam. Nem én tehetek róla, hogy az egész elcsesződött.

Tipikus jelenség az is, hogy a különféle blogokon, fórumokon ha valaki azt állítja, hogy szar volt a koncert, akkor nem azon kezdenek el vitatkozni, hogy most valóban több látványelem van-e egy NOX-koncerten, mint itt volt, hogy a koncert java playback volt (és ha Madonna nagy néha rá is énekelt, akkor inkább ne tette volna, mert vagy hangja nem volt vagy az is hamis), hogy két órát csúszott-e a kezdéssel, hogy a közönséggel valóban csak alig-alig volt-e némi interakció, hanem azon, hogy aki ezt állítja, az suttyó, tipikus magyar, csak a rosszat látja, és miért kell az egészet lehúzni. Különben is, aki bronz jegyet vett, az magára vessen. Én pedig azt mondom, hogy a fenti állítások valóban megállják a helyüket, és Madonna tudtommal csak egy koncertet adott a gold, a silver és a bronz jegyeseknek, a különbség maximum annyi, hogy akik hátul álltak, azok messziről (nem) látták a szart. Mondjuk érdekes megoldás volt ez a kordonokkal való szektor-elválasztás is, olyan jó igénytelen. Persze, élmény így is, csak ne lenne utána annyira keserű az ember szája íze. A pártoskodás persze megvan (ahogy lenni szokott), csak éppen indoklás nincs a vitában (ahogy lenni szokott). Ilyenkor mindig a szociálpszichológiai tanulmányaim jutnak eszembe az attitüdbeállítódásokról meg az azokkal szembe menő jelenségek kezeléséről. Ahogy később a Ricsi megfogalmazta, ha a dívában lett volna némi spontaneitás, a körülményekre való tekintettel beszúrhatta volna a Rain című számot, de ha már a show menete kötött is, legalább ráadásként lenyomhatta volna (úgysem volt az sem), vagy a vége után felcsendülő idegen zene helyett berakhatták volna CD-n (csak volt valamelyik sifonérban), hogy amíg az esőben ázva tülekedünk, ezt legalább azzal a tudattal tegyük, hogy a pop királynője — úgy tesz, mint aki — gondol ránk. Sebaj, én most bepótolom a mulasztást.

Milyen eljárás volt má' az is, hogy a metróból kiáramló népek karjára a Teletál nevű ételszállító cég egy-egy alkalmilag foglalkoztatott kisasszonya egy kék reklámpántot baszott rá, amin mindenki (én is) úgy meglepődött, hogy szó nélkül tovább ment, és csak a metró területét elhagyva ocsúdott fel. Ha mondjuk időben észbe kapok, talán szóvá teszem az eljárást, 'viccből' visszacsapom a hölgyike nyakára, esetleg — ha éppen rossz pillanatom van — meglepődésemben orrba nyomom, de így csak néztem egy nagyot, aztán elkezdtem vele játszani. Jól is jött a három órányi várakozás közepette, bár Ricsi ennek nem annyira örült, mivel közben szinte minden testrészét végigcsépeltem vele (meg a sajátjaimat is).

Meglepett aztán, hogy a Kincsem Parkig vezető útszakasz két oldalán felbukkant rengeteg tipikus cigány (és néhány nem-cigány) árus, akik gagyi pólókat, ördögszarvas pántokat, szotyit és tökmagot, perecet, tejesládákban hűtött üdítőket és egyéb dolgokat árusítottak. Azt hittem, hogy az év legnagyobb koncertje mentesül a lakótelepi búcsúk és körhintás utcabálok kísérőjelenségeitől, de csalódnom kellett. Miért kell egy ilyen eseményből is prolibulit csinálni? Mellesleg biztosan csak a rasszizmusom meg a rosszindulatom mondatja velem, de gyanítom, hogy ezen árusok 99%-ának semmiféle engedélye nem volt erre, de ha mégis, a jegyeket kézből árusító népeknél tutira hiányoztak az erre feljogosító iratok. Az egy dolog, hogy engem ez zavart, de hogy a hivatalos szerveket nem, az már megint a kicsiny hazánkban uralkodó állapotokat minősíti. Hol volt az APEH meg a VPOP? Rendőrség az ugyan volt,  de mivel egyetlen gárdista egyenruhát nem láttak, meg sem mozdultak. Bezzeg, ha fehér ingben és fekete mellényben tűnök fel, tutira igazoltatnak. Manapság ez dívik.

Hát a népek összetétele és öltözködése szintén érdekes volt. Valamiért az a kép élt bennem, hogy Madonna koncertjére, csupa magát kicsípett, középosztálybeli fiatal teszi be a lábát, meg persze a rajongók, fan-pólós egyének, és egy rakat meleg, akik bármennyit fizetnének azért, hogy láthassák az Istennőt (akit — az ABBA mellett — minden meleg szeret). Ehelyett a népek zöme úgy nézett ki, mintha csak a Tesco-ba menne vásárolni, esetleg a kocsmába, legurítani egy sört. Jó, én sem ünneplőben mentem, de azért arra figyeltem, hogy ne legyek alulöltözöttebb mint mondjuk munkanapokon, megborotválkoztam, körmöt vágtam, és egy kicsit tovább igazgattam a hajam, mint máskor. Na de a többség...nem is ecsetelem.

Az már csak hab a tortán, hogy a helyszínen méregdrágán árusították a különböző folyadékféleségeket, hogy homok ment a szemembe, amivel 10 percig, könnyfolyásig küzdöttem, hogy a sok ücsörgéstől és ácsorgástól megfájdult a hátam, és hogy a végén zuhogni kezdett az eső.

Míg az égi áldástól áztatottan sétáltunk hazafelé, majd vártunk az éjszakai járatokra, a hajamról lemosódott a zselé, bele a szemembe meg a számba. Így legalább alaposan megjegyeztem, hogy Madonna ezen turnéjának neve Sticky and sweet volt.

Jogos a reklamáció, mert tényleg régen nem írtam. Le vagyok eresztve egy kicsit, semmire nem tudom rávenni magam. Tegnap este mondjuk nekiláttam egy bejegyzésnek, de a nagybácsimnál tett látogatásom alkalmából rövid idő alatt elfogyasztott sok tömény szesz hatása miatt kisvártatva a fürdőkádba kerültem, ahol elaludtam, és csak Rolandom 15. telefonhívásakor tértem magamhoz. Ekkor össze is vesztünk, szóval sem lelkileg, sem fizikailag nem voltam alkalmas bejegyzést írni. Most viszont szakítok rá némi időt, mielőtt ismét a nyakamba venném a várost — ezúttal fodrászhoz és apámékhoz (esetleg az OBI-ba). Hogy is telt tehát a karácsony környéki időszakom?

Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló (a korábbi bejegyzéseimből), akkor most is közlöm, hogy utálom ezt az ünnepet. A Valentin-napot nem kevésbé, de a karácsony legalább tradicionális szokás nálunk, míg előbbi egy szándékosan ránk erőltetett, felesleges vásárlásra kényszerítő hülyeség. Sajnos azonban a karácsony is rendkívüli módon kommercializálódott, ami nagyon taszító. Utálom, hogy ilyenkor hömpölyög a bevásárlóközpontokban a sok nép, hogy már november elejétől a Mikulás hohózását kell hallgatni, hogy színes fényekbe burkolják még a klozeteket is, hogy a rádiók ezredszer is leadják a Wham-től a Last Christmast, és a többi kísérőjelenséget. A tudat pedig bosszant, hogy ilyenkor az emberek esztelenségig költik a pénzüket, mintha karácsony után nem volna világ, és nem kéne gondolni a jövőjükre. Fogyasztási hiteleket vesznek föl, csak azért mert, úgy gondolják, hogy azt majd vissza is tudják fizetni (holott egyáltalán nem biztos), attól pedig kimondottan rosszul vagyok, ha valaki egy utazásra vesz föl 2-3 évre szóló kölcsönöket. Micsoda felelőtlen hülyeség! Másrészt pedig a családom atomizáltsága miatt sem nagyon kedvelem ezt az ünnepet. Apámékhoz kimondottan nem szeretek elmenni, ilyenkor mégis muszáj, és ahelyett, hogy kipihenhetném az év fáradalmait, többet kell rohangálnom családlátogatás címén, mint bármikor máskor.

Szellemi tiltakozásom ellenére a karácsonyt kísérő giccsparádé általában áttöri tudatom védőmechanizmusait, de idén — szerencsére — ez nem sikerült. Tökéletesen immúnis voltam egészen 22-éig, amikor is már nem halogathattam tovább az ajándékok beszerzését. Szétesett családom miatt igen sok emberre kell ilyenkor költenem (merthogy a kreatívkodás nem az én műfajom), konkrétan 2 szülőre, 2 szülői házastársra, 4 féltestvérre, egy nagybácsira, (már csak) egy jóbarátra és a páromra. Nem is csak pénzben sok, de az ötletelés is komolyan igénybe vesz. Kinek mit vegyek? Mivel az idén nem vettem tudomást a karácsonyról, az ötletek gyűjtögetése is kimaradt, ott álltam tehát 2 nappal Szenteste előtt, és még sehol nem álltam, maradt tehát a hasznos ajándékok verziója. A világválság és a környezetemben élő emberek romló anyagi helyzete miatt egyébként is ez tűnt kézenfekvőnek, nem is beszélve arról, hogy ilyen későn jellemzően már minden le van rabolva, egy-egy ötlet beváltása tehát jelentős utánajárást igényelt volna.

Ha az APEH inkasszója miatt nem kapom meg azokat a vásárlási utalványokat, komoly gondban lettem volna, így azonban deus ex machina-ként ért a birtoklásuk. Hétfőn felkerekedtem szépen (bár ez egy aktív cselekedetet takarna, ellenben azzal a metódussal ahogy én összekészültem), és elmentem a Duna Plázába, ahol első utam a DM-be vezetett. Volt betelt pontgyűjtőfüzetem, elfogadták az utalványaimat, és számtalan összeállított ajándékcsomagot lehetett kapni náluk, így ideális választásnak tűnt. Nem is tartott sokáig az első 8 ajándék beszerzése. Kinek-kinek érdemei szerinti áron vettem egy ilyen csomagot, a húgaimnak pedig egy-egy nem túl drága parfümöt, mivel ők annak örülnek leginkább. Elvégre tetszeni kell ám a legényeknek! A pontgyűjtő beváltásával vagy 3000 Ft-ot spóroltam, az utalványaimmal pedig kvázi-ingyen tudtam le a nagy mennyiségű ajándékot. A páromnak szintén parfümöt vettem, de azt nem itt, és nem ekkor hanem csak másnap és a Westenben. Ezt is gyorsan elintéztem, és máris csak a barátom ajándéka volt hátra, ami az egyetlen előre kitalált ötlet volt, a KFT együttes új albuma. Ezt a Media Marktban szerettem volna megvenni, de ott nemhogy ez nem volt, de még hasonló sem. Tisztára lerabolta az üzletet a sok konkurens vásárló. Nem maradt más hátra, minthogy újra elmenjek a Duna Plázába, ahol viszont sikeresen megvettem ezt a CD-t, és mivel az utalványaimból maradt még egy kevés, magamat is megleptem néhány horrorfilmmelmeg a dupla lemezes Bangkok Hiltonnal. Az ajándékokat becsomagoltam szépen (vagy nem is annyira, mivel rettenetesen szar minőségű csomagolópapírokat sikerült vennem), aztán aludni tértem.

Másnap a 9:30-as busszal terveztem anyámékhoz lejutni, és szerencsére volt annyi eszem, hogy előre megvettem a jegyet. Végül persze nem volt lényeges, mivel mentesítőjáratot is indítottak, így csak félig volt a busz (meg a másik is). Hamar leértem, aztán jött a tespedés. Végül is sok említésre méltó dolog nem történt, leszámítva talán azt, hogy anyámék az ünnepre való tekintettel összevesztek. A megelőző napokban a lányok szobáját renoválták, és most kezdtünk csak visszapakolni. A kisebbik húgom ágya azonban eltört, és addig nem akarták visszavinni a helyére, amíg anyám férje meg nem reparálja, ehhez viszont deszkákra volt szükség. Deszka persze volt is, csak éppen a lezárt emeleten (ahol még nem laknak, mert nincs készen), anyu férje pedig nem akarta a rossz lábával lehurcibálni őket, ezért azt találta ki, hogy majd az emeleti ablakon mind kihajigálja a kertbe. Itt kezdődtek a problémák, mivel a két régi deszkakeret szépen felakadt a ház melletti meggyfára. Anyu rögtön bedühödött, hogy miért kellett ilyen hülyeséget kitalálni, ráadásul még a rügyeket is jól leverik, a férje pedig hiába cibálta a fadarabokat, azok nem jöttek le. Hogy mentsem a menthetőt, felöltöztem, és Adidas cipőben, méregdrága GAS farmerben és a Devergo kabátomban felmásztam a karácsony alkalmából deszkákkal díszített fára. Nagy nehezen le is szedtem őket, így helyreállt a családi béke. Vacsora után kiosztogattam az ajándékokat, aminek mindenki örült, ahogy én is a Puma pulóvernek (csak a színe nem az én stílusom...), aztán régi kabarékat néztünk a Youtube-on, meg borozgattunk.  

Rolcsi szintén hazament, szóval a közös karácsonyozást 25-én estére tettük. Összedobott némi vacsorát, gyertyát gyújtottunk, elővettük a kis műfenyőt (amit Desiré azóta is lelkesen csócsál), aztán átadtuk egymásnak az ajándékainkat. Én egy csomó apróságot kaptam tőle: Desiré-montázsos falinaptárat, Parker tollat, aranytartalmú pezsgőt, osztrák csokoládét, "Szeretlek kicsim" feliratú poharat, névjegykártyatartót és csak nála beváltható, extra szolgáltatásokra (khm) jogosító utalványokat. El lettem halmozva, szóval alig győztem bontogatni a sok ajándékot. Én is átadtam neki az egy szem Versace parfümöt, aminek annak ellenére nagyon örült, hogy előzetesen kifejtette abbéli reményét, hogy nem CD-t vagy parfümöt fog kapni (miután megvettem). Viszont valahogy megéreztem, hogy pont ezzel a márkával szemezett, szóval telibe találtam.

Tegnap már csak a döglés ment, meg az egyik szőnyegről egy gyerekfejnyi macskaszőr összekefélése, na és persze a balul elsült nagybácsi-látogatás.

Azóta persze apáméknál is voltam (kis szünet volt a bejegyzés első és második felének megírása között...), és azt is túléltem. Sőt, ezúttal még ajándékot is kaptam tőlük, egy Adidas arcszeszt. 

  Eredetileg azt a címet akartam adni, hogy "Utolsó munkanap", de az egyrészt lehet, hogy már volt, másrészt még a végén valaki azt hihetné, hogy máris ki vagyok rúgva. Pedig még nem is. Sőt, lehet, hogy jövőre sem, de ezt majd később.

Szóval nálunk általában december 20-a az utolsó munkanap, utána mindenki kötelezően szabadságon van. Év közben tartalékolni is kell erre az időszakra a szabikat. A könyvelésben a december 20. egy jelentős határidő, amiről nemrég már írtam. Mivel azonban az idén volt egy kis könnyítés, mi már 19-én készen voltunk mindennel, ezért erre a napra tettük a szokásos évzáró bulit. 

Ilyenkor minden alkalmazott, GYES-en levő kismama és barátnak megmaradt volt alkalmazott összejön, és a főnök költségére zabál egyet, meg poénkodik. Előzetesen venni kell egy max. 1000 Ft értékű ajándékot, amit közben kisorsolunk egymásnak. Hiába kérjük már évek óta, hogy emeljük meg ezt az összeget, mert ennyiért jóformán már semmit sem kapni, mindig csak vigyorgás a válasz. Ebből következik, hogy az ember általában olyat kap és olyat vesz másnak, ami vagy gyertya vagy a legyártása pillanatától szemétnek minősülő giccs. Részemről általában a kukában is köt ki, kivéve a gyertya, amit azért el szoktam tüzeskedni (ennek nálam ugyebár már múltja van). Tavaly kínomban egy halom csokoládét vettem, ami egyrészt a legrosszabbhoz került, másrészt nem ismételhettem meg, úgyhogy idén nem is vesződtem az utánajárással, inkább beálltam a sorba, és én is illatgyertyákat, meg mécsestartót ajándékoztam. Viszont olyan amorfra sikeredett összeválogatnom őket, hogy alig tudtam becsomagolni, jó randa is lett. Ráadásul kis híja volt, hogy véletlenül pont én kapom meg, amivel csak az lett volna a baj, hogy én nem kaphatom meg a sajátomat, viszont mindenki számára világossá vált volna, hogy az a baromi rondán becsomagolt haszontalanság-kupac tőlem ered. Így megtarthattam az ajándékom inkognitóját, cserébe viszont nekem is egy gyertya jutott. Jaj, de örülök neki.

Az APEH inkasszója szerencsére egy kicsit később jött, minthogy a főnök kifizette volna a fejenként 3x6900 Ft értékű, univerzális felhasználhatóságú vásárlási utalványt, ezért erről nem csúsztunk le. Számítottam is rá a karácsonyi bevásárlás várható költségeit kalkulálva. Ha ez nem lett volna, akkor fúrnom kellett volna egy újabb lyukat a nadrágszíjamra (amit így is kéne, mert amióta edzésre járok, a hasam java eltűnt), és elég soványra sikeredett volna az idei ajándékozás. De nem lettünk ennyivel letudva, mert a kisorsolt 1000 Ft-os hülyeség mellé a főnök mindenkinek adott egy másolatot a tavalyi bulink felvételéből, amit még a férje készített. Furcsa volt látni magam, és hallani a hangomat, amit eddig mindig nagyon szarnak tartottam, de most egészen bejött. Jó kis hangom van.

Szóval megvolt a zabálás, kicsit ittunk is, elrámoltunk, aztán mindenki jókívánságait tolmácsolta az ünnepekre vonatkozóan, és eltávoztunk. A sok félbehagyott könyvelés és lefűzetlen anyag meg ott porosodik január 5-ig.

(De azért senki se, higgye, hogy addig itthon verem a bránert (na jó, azt lehet), mert bőven van mit csinálnom.)

A cégnél tegnap megünnepeltük a névnapomat. Erről a rendszerről korábban már írtam, de azért — a könnyebb érthetőség kedvéért — néhány szóban felelevenítem: a kollégák 6000 Ft-ig finanszírozzák az ünnepelt ajándékát, az meg meghívja őket egy 2-3 órás konyhai beszélgetéssel egybekötött fogyasztási alkalomra. Vesz némi süteményt, sós biszbaszokat, egy üveg bort, meg valami töményebbet is, oszt' jól van. A társaság ilyenkor kötetlenül társalog (néha azért a munka is szóba kerül), aztán mindenki visszaül dolgozni.

Nem bontanám ki a teljes igazságot, ha elhallgatnám, hogy nem egyedül én voltam az ünnepelt, hanem Hajnalka kolléganőm is. Neki már volt a névnapja, nekem meg csak lesz, így valahol félúton választottunk egy időpontot, és egyszerre tudtuk le mindkettőt. Így munkaidőben is jól jöttünk ki (mivel minden lógással csak magunkat károsítjuk meg, hiszen senki sem végzi el helyettünk a munkát), meg pénzben is, mivel be tudtuk osztani, hogy Hajni csinálja/szerzi/készíti a táplálékot, én meg az ivadékot.

Régebben úgy volt, hogy az ünnepelt előzetesen megvette magának, amit kapni szeretett volna, azt behozta a céghez, itt szépen becsomagolták, aztán a gyűlés elején megkapta, és jól meglepődött. Az idén már újítást vezettünk be: az ünnepelt előzetesen felír 3 olyan dolgot, amire vágyik, és ezek közül szerez be egyet a főnök, ami így valóban meglepetés lesz. Az én három dolgom a Millennium c. sorozat 1. évada, Dr. House 1. évada és a Nemzet és Emlékezet c. sorozat hiányzó tagja, a Mohács című volt. Bár a Millenniumra vágytam a legjobban, mégis a könyvet kaptam. Azért ennek is örülök, mert az én kis szűz lelkem végre beteljesülhetett egy sorozat összes tagjának birtoklása okán, nem is beszélve arról, hogy a 8 könyv közel 80000 Ft-ot ér. Ez egy olyan sorozat, ami a magyar történelemmel foglalkozik. A/4-nél nagyobb alakú, fekete borítójú, hófehér lapokkal teli könyvekről van szó, amiknek a legnagyobb varázsa számomra az, hogy nem egy történész írja le a véleményét egy-egy adott korszakról, hanem a korabeli írásos dokumentumokat fűzik egybe kommentár nélkül, így mindenki maga alakíthatja ki a véleményét, nézőpontját. A Trianon című rögtön az Antant-hatalmak és Románia 1916-os szerződésének közlésével indul (amiben már méterre pontosan meghatározták, hol fog húzódni Románia új keleti határa, holott hol volt még a háború vége), majd ezt követi Károlyi Mihály egyik parlamenti beszédének jegyzőkönyve a bekiabálásokkal együtt, stb. Ez így sokkal objektívebb (bár már az összegyűjtött anyag szelektálása is torzíthatja a képet). Mivel a 8 könyv legalább 6000 oldal, és egyenként is dögnehéz, a buszon valószínűleg nem fogom őket forgatni, így viszont fogalmam sincs, mikor fogom mindet elolvasni. Azért majd törekszem... 

Egy kis időm mindenképpen felszabadul azáltal, hogy majd nem House és/vagy Millennium nézéssel töltöm el... Tudom, töltsem le őket, de 1. gépen úgysem nézném meg, mert ahhoz nincs türelmem, 2. eredetiben jobb szeretem, mint a töltögetést. Szóval egyszer majd megveszem magamnak őket.

De egy pillanatra még visszatérek a 'bulihoz'. Eddig még nem fordult elő, hogy a főnököm itt dolgozó férje is részt vett volna rajta, ezúttal azonban ő is közénk ült. Ezzel nem is lenne gond, azonban ő és a könyvvizsgálónk eléggé távol állnak egymástól politikailag. És még ezzel sem lenne gond, viszont a férj ritkán állja meg, hogy ne fejtse ki a véleményét az aktuális közéleti dolgokról, a könyvvizsgálónk pedig sosem állja meg, hogy erre ne egy kirobbanó gyűlöletáradattal reagáljon. Nem voltam hát túl boldog, amikor megtudtam, hogy plusz egy fő lesz ott, mivel már előre tartottam a botránytól. Szerencsére ezúttal mindketten eltekintettek ilyetén gondolataik hangoztatásától, úgyhogy egész jó kis hangulatban telt az egész. 

Legközelebb egy év múlva, de nem ugyanitt.

A tegnapi este folyamán ismét egy hetero barátom születésnapját ünnepeltük. Ezúttal azonban nem ittam sokat, így az éjszakai járatról is időben leszálltam, és vélhetőleg másnapos sem leszek, miután felkeltem (max. 1-es szintű).

Igaz, az indulás semmi jóval nem kecsegtetett, mivel aktívan kivettem a részem egy 2-őt fizet 3-at kap koktélakcióból. Talán az mentett meg, hogy az 1 literes korsóban kihozott dupla zombi koktél (amiből legalább 4 dl alkohol) egy kissé ijesztően hatott a maga gigászi rózsaszínségével (és nem kis súlyával), talán a múltkori kis híján tragikusan végződött (kis túlzással) eseménysor réme tartott vissza a lerészegedéstől, esetleg a felelősségtudat, hogy nekem még vizsgáim vannak, amikre holnap tanulnom kell, ahhoz pedig időben, és másnaposság-mentesen kell felkelnem. Ez utóbbi mondjuk nem annyira valószínű, mivel egy kissé ki vagyok már fulladva a vizsgaidőszak végére, és a tököm tele van a tanulással. Ennek egyszerű az oka: anno a dékán közölte, hogy célszerű a vizsgaidőszak kezdetét és a vizsgaidőszakra való felkészülés kezdetét egymástól némileg elcsúsztatva betáblázni (utóbbi javára), ami bennem olyan mély nyomot hagyott, hogy azóta mindig jó két hónappal korábban nekiállok a szakirodalom/tankönyvek olvasgatásának. Ez viszont ezt az "elegem van az egészből" állapotot eredményezi.

De vissza a születésnapra. A szokott helyen jött össze a szokott társaság, az egymást szegről-végről ismerő kb. 30 fő (fiúk, lányok, plusz az utánfutók), de nem volt semmi extra. Iszogatás, néhány emberkének lerészegedés, külön társaságokban vízipipázás, pókerezés, kis csoportokban beszélgetés. Szerencsémre ezúttal értelmes emberekkel keveredtem egy asztalhoz, így — hosszú idő óta — végre igazán jót társalogtam kezdetben politikáról, később a párkapcsolatokról (úgy általában), a szexről, majd partneremre találtam Max Weber megértő szociológiájának valamint objektivitás tanulmányának megvitatásához is. Ez utóbbi volt a legjobb, mivel itt már konkrét dolgokról mehetett a vita, ráadásul ritka, hogy huszonévesek között akad valaki, aki hozzá tud ilyen dolgokhoz szólni ( persze azért a többi téma is jó volt). A politikával viszont az a baj, hogy én ott mindig többet tudok a többieknél, így inkább csak amolyan hírszolgáltató szerepem van, az pedig nem olyan élvezetes (kivéve, ha összekerülök a tulajjal, aki szintén mindig mindenről hallott, ezért vele órákig tudunk polemizálni).

Szóval szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi.

Mivel mindkét jóbarátom születésnapjára elmentem, és mindkettőnek ugyanazt vettem, semmi alapja a sértődésnek, letudtam a kötelességem. (Mondjuk vicces volt, hogy azon másik ember, aki vette a fáradságot, és gondolt az ünnepeltnek való ajándék beszerzésére, ugyanazt vette neki, amit az tőlem már évekkel ezelőtt megkapott, de végül is viccesre vettük a figurát (Dolák-Saly Róbert Madártető című könyvéről van szó)).

Most pedig irány az ágy, hogy kissé pihentessem a cigarettafüsttől szétmart, véreressé vált szemeimet.