akadály bejegyzései

Zenés rinyablog...írja Ricsi a blogja fejlécében. Lassan az enyém is ilyen. Az utóbbi napokban kábé ez a kiírás nevettetett igazán meg, meg amikor a múltkor Desiré a Roland mellett az ágyon elhaladva úgy nyalta meg annak túró rudiját, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne (majd tovább ment). De ezen sem akkor röhögtem nagyon, hanem tegnapelőtt, amikor felidéztük az esetet.

Azóta nem nevettem, maximum kényszeredetten vigyorogtam vagy heherésztem. Hogyan tudnék őszintén nevetni, miközben a gyomrom a torkomig remegteti a belsőmet, a szívem össze-vissza kalapál, önkéntelenül azon kapom magam, hogy a körmeim vájatot marnak a tenyerembe, a szemeim szikrát szórnak, a torkomban gombóc formálódik, és csak az elalvás pillanatában veszem észre, mennyire görcsben voltak addig az arcizmaim?

Sajnálom, hogy már megint a panaszkodást kell tőlem olvasnotok, pedig annyi mindenről szeretnék írni. Vagy 8-10 konkrét bejegyzés ötlete van meg a fejemben, de ezekhez minimum semleges, de inkább jó kedélyállapot szükségeltetne, nem pedig ilyen idegbeteg, lassan pszichopata hangulat. Úgyhogy marad a rinyablog, zene nélkül, az ugyanis nem az én műfajom. Szükségem van arra, hogy kiírjam magamból a szart, mert különben megőrülök, ráadásul a környezetem is inkább csak szán, és nem mer hozzám szólni. Szegény Rolcsi is látta rajtam tegnap, hogy baj van. Jól látta.

Hogy mi a baj? Semmi különös, csak a munka. Új ABEV, új könyvelőprogram, új metódusok, de hiszen erről már írtam. Meg is jósoltam, hogy meglesz még ennek a böjtje, maximum nem írtam ezt így le. Egymás után sorakozó határidők (02.12., 02.15., 02.25.), zsúfolt irodai lét. A rutinfeladatokat már nagyrészt elvégeztem, de amik a végére maradtak, csupa szaros, gány munka, zömében olyanok, amikhez az ügyfél együttműködése, adatszolgáltatása volna szükséges. Ez azonban nincs vagy csak nehézkesen valósul meg. Közben egyre inkább fény derül  az új programok hiányosságaira, a nehézkességükre, kimondottan hibás működésükre, ami természetesen rendkívül akadályoz a haladásban. Ha valamelyik kollégám elakad valamivel, rögtön rohan hozzám (mert hát 'én értek hozzá'), nekem pedig úgy kell segítenem rajta, hogy még magamat sem ismerem ki az újdonságok között. 

A saját terhemen felül így másokét is nekem kell cipelnem, és ahogy a súly nő a vállamon, úgy rogyadozik egyre jobban a térdem. "Ez most sürgős!" — újabb kupac — "xyz kéri, hogy számold ki neki ezt" — újabb kupac — "Jaaaaj, ezt most hogy kell?" — újabb kupac. Tegnapig egészen jól elvoltam a terhekkel, és csak az arcizmaim jelezték a folyamatos feszültséget. Már azt kezdtem találgatni, hogy vajon a szemem romlik-e, amiért állandóan ráncolom a homlokom, és amolyan koncentráló-ráncok gyűrik meg két oldalt a szemeim környékét is. Aztán rájöttem, hogy nem, hiszen ezek hunyott szemmel is ott vannak, pedig lehunyt szemmel tutira nem akarok jobban látni.  Amikor ezt észreveszem, és szándékosan elernyesztem magam, olyan érzés, mintha egy maszkot vennék le a fejemről, de ezt csak késő este tudom megtenni, nap közben nem. Aztán amíg azon elmélkedem, mennyivel másabb ez az érzés — néhány másodperc alatt — megint visszatér a feszültség, és megint van mit elernyeszteni. Mint amikor egy vizesárokból akarod kisöpörni a nedvességet; a víz egy része ugyan távozik, de a többi észrevétlenül visszacsorog, és újra összegyűlik. Újra és újra.  

Tegnapra aztán jött az újabb tünet, a heves szívdobogás. Az ember általában nem érzi, hogy dobog a szíve, maximum ha odafigyel vagy a mellkasára teszi a kezét. Ez így is van rendjén. Én viszont mostanában egyre többször érzem, ahogy a rendes szívdobogást néhány heves, a mellkasomat majd kiütő, össze-vissza dobbanás szakítja meg, majd minden megy tovább. Ez egyrészt kellemetlen, másrészt ijesztő is. Minek lehet a jele? Infarktus közeleg 30 évesen? Vagy csak angina pectoris? Vagy ez teljesen normális? De akkor miért nem volt eddig?

Nos, tegnap már vagy 40 ilyen ritmuszavar-izé ért, amikor délután kiderült, hogy az új könyvelőprogram hibás 'gyári' paraméterezése miatt az egész aznapi munkám értelmetlen volt, ráadásul észre sem vettem. Ilyen időszakban...és egy egész napi munka oda! Amint a dolog szépen eljutott a tudatomig, éreztem, ahogy a düh szétárad a testemben, mint valami vulkáni lávafolyás, ami a gyomromból indul, de a testem összes pontjába eljut. Régen éreztem magam ennyire dühösnek, és mivel ritkán fordul elő, hogy igazán kijövök a sodromból, kezelni sem tudom mindig a helyzetet. Dührohamom volt, na. Fennhangon szidtam mindent, — de nem mindenkit,— és közben fogadkoztam, hogy felmondok, "elmegyek TESCO-pénztárosnak", "mindjárt szétrúgom ezt a kurva gépet" meg ilyenek, és az egészet a legbrutálisabb káromkodásaimmal elegyítettem. Ezek kellenek, hogy lenyugodjak, de bevetettem némi infantilis papírhajigálást is, míg végül a férfiember agresszivitásának levezetésére legalkalmasabb két dolgot tettem: fizikai igénybevétel (kondi) és szex. Bár a terhek alatt rogyadozó lábam a sors kigáncsolta, még térdre tudtam kecmeregni.

Reggelre egészen rendbe is jöttem, a szívem sem rakoncátlankodott, bár a tömegközlekedő embertársaim nem idegesítettek kevésbé. Aztán beértem a munkahelyemre, ahol a vezető könyvelő azzal fogadott, hogy az este ismét megcsinált bérszámfejtés hibáját ugyan sikerült kijavítanom, de még van benne egy másik is, ami miatt megint elölről kell kezdenem az egészet. Szerintetek mennyire lettem idegbeteg? A dühtől már csak hebegésre futotta, őrjöngeni sem volt időm. Pedig jogos lett volna, mert ez megint a program hibás paraméterezéséből adódott, és nagyon nehéz és időigényes lett volna előre kiszúrni. Egyszerűen rakás szar az egész.

Próbáltam keresni, hol a hiba, hogy többször ez ne fordulhasson elő, de annyira szétszórtak lettek a gondolataim, hogy egyáltalán nem tudtam koncentrálni. A határidő pedig ott szorongatott, nem is beszélve arról, hogy egy másik cég — akinél már előre rettegtem a hasonló esettől és a kézzel való számolgatástól —, még a bérszámfejtéshez való adatokat sem juttatta el hozzánk. Ennek a két cégnek több alkalmazottja van, mint az összes többinek együttvéve, és kellőképpen bonyolultak is (ezért bukott csak most ki a hiba). 

Míg eddig úgy-ahogy tartottam magam, most kicsúszott a lábam alól a talaj, rám tört a munka teljes értelmetlenségének érzése. Minden nap akadályok gördülnek az ember elé, amiket több-keveseb sikerrel sikerül is átugrani, de most úgy éreztem, semmi haszna az egésznek. Kész, vége. Minek járok egyáltalán be, ha csak az idegeskedés jut osztályrészemül? Nem lenne jobb, napi 8,5 órát csak úgy bent lenni, gépiesen darálni a tennivalókat, és minden lelkesedés nélkül végezni a munkát? Nagyon úgy éreztem, hogy de. A koncentrációm megszűnt létezni, és innentől kezdve kiborítottam a teámat, levertem egy halom papírt, rossz cégre könyveltem egy másikat, aztán meg rossz évre könyveltem. Ezek persze csak tovább fokozták az amúgy is szar hangulatomat, és már ott tartottam, hogy legszívesebben nekiláttam volna bőgni, mint egy éhes óvodás, aki a homokózóban leejtette a lekváros kenyerét. 

Ilyenkor nem tudok mást tenni, mint hogy elgondolkodni azon, nem kéne-e most rögtön felmondani, esetleg bedugni a fülem valamilyen zenével, és az egész irodát kollégástul kizárni a tudatomból. Ezt is tettem, csakhogy ilyenkor magamra maradok a dühömmel, ami szintén nem jó. Most például oda jutottam, hogy elegem van a hülye jellememből, hogy sosem tudom magam igazán elengedni. A spontaneitás számomra egy nem létező fogalom. Sem társaságban, sem az ágyban, sem egy szórakozóhelyen, sehol és semmikor. Ezért tartanak távolságtartónak, ezért nem tudok a családommal kommunikálni, ezért nem érezheti senki, hogy igazán a barátja vagyok...ezért vannak görcsben az arcizmaim.

Tudjátok, mire vágynék igazán? Elmenni egy szórakozóhelyre, jól elveszíteni az öntudatomat (mindegy, mitől, csak hasson), és valami pörgős zenére táncolni. Mondjuk egy ilyenre (még sem zenétlen...):

Arra az egy estére nem foglalkoztatna a világ gondja meg a sajátom sem, csak átúszna a tudatom egy másik dimenzióba, ahol csak a fények és a zene lenne. Élvezném a pörgést, a stroboszkóp fényét az arcomon, úsznék a semmiben és csak dobálnám a tagjaimat, amíg a kimerültségtől össze nem rogynék. Ha például éppen ez a zene szólna, 2:10-nél (de főleg 2:40-nél) — tudatilag — tutira átúsznék egy párhuzamos dimenzióba, ahol csak én vagyok meg a gondtalanság. Aztán ha összerogytam, utána jótékonyan átaludnék vagy két napot. Beh jó is lenne.

Ezt persze csak egy üres diszkóban tenném meg, hogy ne röhögjön mindenki rajtam...

A legtöbb ember élete olyan, mint egy végeláthatatlan akadálypálya. Mint a gátfutás. Születéskor megkapod a magad kis útját, amin rendszertelen időközönként gátak, vermek, csapdák vannak, és végig kell futnod rajta, tetszik vagy sem. Van, hogy egy hosszabb szakaszon, csak futni kell, de nem kell ugrándozni, van, hogy már az első akadálynál elesel, mert rossz családba születsz, és van olyan is, hogy amikor egy gátat sikeresen átugrasz, még nem látod, hogy rögtön utána egy vizesárokba fogsz landolni. A pályák egy része párhuzamos egymással, mások keresztezik egymást, az akdályok pedig ide-oda kerülnek a közeli utakon. Van, hogy láthatatlan kezek megsokszorozzák az akadályokat, és van, hogy ugyanezek a kezek eltakarítanak az útból néhányat, így mire az ember odaér, át sem kell ugrania azokat, mert már nincs mit.

Én eddig elég jól futkároztam a magam pályáján. 12 éves koromig sima volt az út, utána viszont hegymenetbe fordult. A legnagyobb akadály mellett minden más eltörpült, de hiába ugráltam, a hegy árnyéka mindig ott lebegett felettem. Rájöttem, hogy nem kell felfutnom rá, mert meg is kerülhetem, így nagy nehezen — rövid időre — talpon tudtam maradni. De még körbe sem értem, máris egy újabb hegy tövében álltam, sőt, a másik oldalról is formálódni látszott egy gigantikus halom. Ekkor egy kicsit lassítottam, és közben sokszor azon gondolkodtam, hogy meg is állhatnék. Amíg körbe értem, nem egyszer merült fel bennem, hogy egy kés sokat változtatna a helyzeten — mindent —, és arra is gondoltam, hogy a liftnél gyorsabban is leérhetek a földszintre. De nem tettem. Megerősödtem. Futottam hát tovább. Jobbról saját homoszexualitásom hegye vetette rám árnyékát, balról a nagymamám hegyének irdatlan halma. Igyekeztem minél többet a kettő közötti szurdokban maradni, de egy erő balról mindig az emelkedőkre ragadott. Már nemcsak a saját pályámon futottam, ráadásul a saját akadályaim mellett egy másik emberéit is nekem kellett átugranom. Rengeteg verem, szakadék, sziklaomlás és kidőlt fa lassított és gátolt, és ha néha alkalmam volt áttérni a másik halomra, de mindig rémülten iszkoltam vissza a már ismert csapdákkal tarkított oldalra. Rájöttem, hogy mindkét hegyre nem kapaszkodhatok fel, ráadásul ha olyan környékre keveredtem, nem is láttam át a túlsó oldalra. Hát csak futottam, futottam. Egyre fásultabban, egyre fáradtabban, de hiába, a hegy mintha csak nőtt volna, és már mindent eltakart előlem. Már nem láttam, mi van mögötte, és bár tudtam, hogy egyszer újra sík terepre érek, tartottam tőle, hogy az a puszta számomra már túlságosan is puszta lesz.

Aztán egyszer váratlanul szurkolóm akadt. Először csak a pálya széléről biztatott, aztán csatlakozott hozzám, és együtt futottunk tovább, de még mindig ugyanazon a hegyen. Kezdetben úgy tűnt, hogy együtt akár a Himaláján is túljutunk, de aztán egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudok letérni a korábbi útról. Mintha a cipőm csakis annak a másik pályának a porát taposhatná, mintha láthatatlan kezek rángatnának vissza, akárhányszor megróbálok letérni. Eddig végig egymás kezét fogtuk, és ha igazán nagy akadályok álltak elénk, szorítottunk a fogáson, hogy együtt ugorhassunk egy nagyot. Később aztán lanyhult a szorítás, ujjaink elváltak egymástól, a társam egyre lemaradozott, végül egy elágazásnál letért egy másik útra. Hiába próbáltam marasztalni, hiába biztattam, hogy már mindjárt jön a lejtő, hiába kapkodtam a keze után. Potyogtak a könnyeim, de nem a menetszél miatt. Lassult a tempóm, és — jobb híján — csak a hegy megmászása volt a célom, de már nem akartam megállni. Ahhoz már elég erős voltam. Összeszorítottam a fogaimat, törölgettem a könnyeimet, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy újra sík terepen futok. Sík volt, de gátakkal teli. Ügyesen átugrottam mindet, és mentem tovább. Nem tudtam, hova futok, csak azt tudtam, hogy most már csak az én utam van, és senki máséra nem kell átkényszerülnöm. Most már én döntöm el az irányt is, maximum rosszul választok. Futás közben sokáig korábbi társam nyomát kerestem, hátha utolérem, mígnem aztán egy pillanatra hátrafordulva észrevettem, hogy a mögöttünk levő úton sem csak a mi nyomaink vannak.

Ekkor jobbra fordítottam a fejem, és azt láttam, a két nagy hegy egyike még mindig ott van mellettem, csak le kell térnem, és felhágnom rá. Nyomban elfordultam, és újra nekivágtam az emelkedőknek. Azonnal találtam egy másik embert, akivel azóta is együtt futunk. Közben sokszor fordult meg a fejemben, hogy bizony rengeteg pálya van még, jobbra is, balra is, amik talán könnyebb haladást engednek, de mégis maradtam ezen. Közben rájöttem, hogy most pont ellenkező irányba haladok, mint eddig. Azok az utak már nem vonzanak, a többi futóval sem kommunikálok már — túl messzire kerültünk egymástól. Ha néha találkozunk, akkor is csak azt meséljük el egymásnak, ki mekkora akadályt ugrott át mostanában, aztán búcsút intünk egymásnak. Nem hiányoznak. Maradok a saját utamon, a többin úgyis csak extra akadályok vannak. Futóruhát cseréltem, és egyre kevesebb időre veszem már csak vissza a kopott, régi mezt, ezt jobban szeretem. Mintha rám öntötték volna.

A hegyről aztán lejöttem, most a tövében haladok, szinte sík terepen. A szirtek azonban fölöttem magasodnak, egy rossz lépés, és a lavina maga alá temet. Mégis biztonságosabbnak érzem itt. Ez az én utam, amit mások csak akkor használhatnak, ha engedélyt adok rá, és csak addig, amíg az engedélyem érvényes. Ha megint mások akadályokat is gördítenek elém, ha a sors méterenként ás is egy vermet, akkor is átugrom mindet, maximum egy pillanatra megállok előttük, kifújom magam, hogy pihenten nagyobbat ugorhassak. Néha hirtelen irányt váltok, néha szívesen visszafutnék a könnyebbé vált terepre, de úgy tűnik, most már viszonylag biztonságos környéken haladhatok.

Gát persze van bőven, néha sűrűbben, néha ritkábban. Most például sűrűbben vannak, és éppen kezdek nagyon elfáradni. Már éppen megint egy másik hegyi ösvényre tértem volna, ahol sokkal tisztábbnak tűnt a terep, azonban észrevettem, hogy míg odaértem, valakik sebtében kiírták rá, hogy 'Lezárva!'. Pedig szélesebbnek is tűnt, és ezen több akadályt kerülhettem volna ki, mint a mostanin. Futok hát tovább az eddigi úton, és lesem, merre vannak elágazások. Ha pedig besokallok, vagy elfáradok, megtorpanok egy kicsit, és leguggolok a pálya közepén, hogy kibőgjem magam.

Most éppen a salakban ücsörgök, dühösen markolom a port és bőgök. Holnap viszont leporolom magam, feltápászkodom, és futok tovább, még ha egyelőre nem is tudom, merre.