albérlet bejegyzései

Az elmúlt két hét permanens felfordulása után vasárnap óta ismét egyedül vagyok otthon (na meg a cicám). Mivel szombat este még duhajkodni voltam, és ezért vasárnap mindenféle rendrakás helyett aludni próbáltam, egy kissé még romokban áll a lakás. Utálom az ilyen kiégett időszakokat, de hát sajnos az ébren töltött extra órákat valahol vissza kell téríteni.

Szóval a konyhában még hegyekben áll a mosatlan edény, a hűtő tele van félbehagyott vagy el nem fogyasztott ételekkel, az asztal, és minden egyéb vízszintes felület csupa cigarettahamu, a tűzhelyet mintha lehányták volna, a csepegtetőben áll a víz, minden létező evőeszköz elöl van, a konyharuhák pedig egy kissé szutykosak. A ház előtti homokozót fel lehetne tölteni a szőnyegemből, a fotelekben állnak a szennyes ruhák, a kimosottak a szekrényeken sorakoznak vasalásra várva, a szobanövényeim 50%-a kiszáradt (vagy erőteljes haldoklásnak indult), a porallergiások pedig valószínűleg a lakásba belépve szörnyet halnának. Nekem pedig ezerrel kell tanulnom a szombati szigorlatomra, mert eleddig vajmi keveset sikerült a sok okosságból az agyamba passzírozni. Eddig kaszinózás volt, tegnap kómázás, ma meg már ma van.

 

Nem mondom, hogy nem volt jó ez a két hét. Kicsit osztálykirándulás-feelinget teremtett, és ha Rolandomnak dolga volt, akkor sem az üres lakásba mentem haza (legalábbis nem mindig). Hátránynak lehet nevezni (a rendetlenségen felül), hogy közben visszaszoktam a dohányzásra, és kevesebbet aludtam mint eddig valaha, viszont előnynek, hogy két hétig nem kellett mosogatnom, és a főzésre sem volt gondom. Persze ezek a dolgok nem egyenértékűek, de hát ez van. Jó kis időszak volt ez, de valószínűleg még egyszer ennyi már kiborítana, nekem ugyanis szükségem van heti egy-két olyan estére, amikor csak magam vagyok. Ja, és persze nehezen viselem, ha állandóan az értékeimet kell óvnom, vagy ha más után kell pakolnom. A Rolanddal is ezért veszekszünk egy csomót.

 

Miután a társaság a héten talált magának egy megfelelő albérletet, szombaton az egyik lakótársam tért haza (összepakolni a holmijait), vasárnap a másik, és a Roland is összeszedte a cuccai 90%-át, amit már át is hordott az új helyre. Jobb is, mert már éppen kezdtem aggódni a folyamatos terjeszkedés miatt, nem szeretem ugyanis a nehezen visszafordítható dolgokat, márpedig egy összeköltözés felégetett hidakkal nem egy könnyen visszafordítható lépés.
Talán furcsa lehet ezt olvasni, de attól, hogy a Roland a párom, még nem érzem úgy, hogy nekünk közös egzisztenciára, élettérre, 24/7 szintű együttlétre lenne szükségünk. Igaz, mostanában messze nincs is ennyi, sőt, az utóbbi egy hétben szinte nem is láttam, mert állandóan dolgozott, vagy albérletet nézett, vagy vezetni tanult.

Mondjuk addig legalább ott voltak nekem a többiek, ami abból a szempontból is hasznosnak bizonyult, hogy párom kaffogása esetén nem tudtam befordulni, így nem tudtam azt a következtetést sem levonni, hogy szakítanunk kellene, ergo még együtt vagyunk. Márpedig a közelmúlt együtt töltött alkalmainak 95-100%-ban összevesztünk egymással, ma például egy 4 perces telefonbeszélgetés legalább felében is veszekedtünk, ami azért másokat már régen messzemenő következtetések levonására késztetne.
Természetesen nem akarom őt okolni mindezért, mert én is kellek hozzá, de vitathatatlanul és egyre feltűnőbben unom az állandó sértődéseket, az alaptalan féltékenykedést, a mindenért való minősíthetetlen stílusú kaffogást, és sorolhatnám még mi mindent. Gondolom, ő is így van ezekkel velem kapcsolatban.

Szóval tartok tőle, hogy a cím hamarosan egy kicsit általánosabb jelentést nyer, mint per pillanat.