alkohol bejegyzései

...már nagyon jó úton haladtam afelé, hogy picsakész legyek, és éjfél utánra ez be is következett. Nemigen emlékszem mindarra, ami akkor történt, csak egy-egy pillanat és kép ugrik be, meg néhány bizonytalan momentum.

Nem mondom, hogy "az az utolsó feles nem kellett volna", mert valószínűleg az utolsónál jóval kevesebb is sok lett volna, legalábbis a másnapi állapotomból kiindulva ez leszögezhető. Régen voltam ennyire másnapos, sőt, W-alakú másnaposságban lehetett részem (mint a világgazdasági válság esetében), ugyanis a dél környéki kelés, és némi javulás után estére ismét hányingerem támadt, és megfájdult a fejem is. Ez utóbbi fázis mondjuk inkább a nem-evés és az alig-ivás következménye lehetett, de nem kívánom magamnak többé.

Azt sem mondom, hogy többé nem fogok inni, bár tegnap eléggé hajtogattam, de jó lenne, ha át tudnám programozni magam a borok és a kisebb szesztartalmú italokra, a pálinkák és egyéb tömény italok kárára. Sajnos túl sokat ittam már ahhoz, hogy az agyam időben jelezhesse: állj! Mire idáig eljutok, a gyomromban felhalmozott, de még fel nem szívódott alkohol már túl sok ahhoz, hogy itt megállhassak. Amikor már érzem, hogy át kellene állni a vízre és az üdítőre, addigra végem van. Mindez azért is gáz, mert az utóbbi 3 Szilveszter során minden alkalommal ugyanezt játszottam el, így ha a másnapossággal végigszenvedett 1-jékre nem számolok egy egész napot, akkor nekem gyakorlatilag csak 364 napból áll az év...

Egyébként a buli kimondottan jó volt. Bár eleinte csak a különféle ülőalkalmatosságokat igénybe véve figyeltem, ahogy a többiek egyre növekvő lelkesedéssel ropják, egy pont után ezzel felhívtam magamra a figyelmet, és nem menekülhettem. Egy felrángatásnál nagyobb ellenállásba ütköztem, mint amit még illett volna visszautasítani, és kénytelen voltam magam is táncolni. De innentől kezdve nem volt megállás: órákon át roptam én is, ami vagy rontott a leendő állapotomon, vagy enélkül lettem volna még rosszabbul, nem tudom, és akkor ezzel (sajnos) nem is foglalkoztam. Éjfélkor Himnusz, jókívánságok egymásnak, aztán mehetett tovább az őrület. Hogy amit eztán műveltem, az nem tudom, mennyire volt táncnak nevezhető, mindenesetre van egy olyan se-előtte-se-utána-semmi képem, hogy a Flasdance híres jelenetét utánzom. Még most is izomlázas a vádlim.

Na, de a bulinak vége, lassan a két ünnep közti pihenésnek is, jöhet a 2011. Durva lesz, ezt megígérhetem.

Hát ez az év betyármód el van kezdődve, hogy egy ilyen stilisztikailag többszörösen terhelt mondattal indítsak. Nem is gondoltam, hogy könnyű lesz, de azért az első munkanap a legvadabb rémálmaimat is túlszárnyalta. Na, de haladjunk szépen sorban.

2009. év végére — a szabadságom időtartamára — egy csomó dolgot beterveztem, aminek persze csak a töredékét sikerült elintéznem. Apámékhoz el sem jutottam még, (az marad erre a hétre) és a szakdoga tekintetében sem tartok ott, ahol már kellene, nem is beszélve a megújuló energiaszívó forrásról, a takarításról. Jó, ablakot is mostam, szőnyeget is keféltem, pakolgattam is, de sokkal több mindent szerettem volna eredetileg. Olyan ez, mint a hótolás: ahogy tolod a lapátot, csak egyre nagyobb kupac torlódik fel. Szilveszter estére azért sikerült félre tenni a gondokat, elvégre ilyenkor a legkönnyebb legyinteni: "Majd jövőre!".

Ricsivel házibuliba voltunk hivatalosak, Budapesten. Azért hangsúlyozom ki a települést, mert én még SOHA nem szilvesztereztem Budapesten (az utcán), de eddig még olyan sem volt, hogy a délutáni-esti órákban kint tartózkodtam volna. Ez volt az első ilyen eset, és meg kell valljam, régen voltam ennyire elképedve a tapasztaltak miatt. Ilyen moslék, ótvar, visszataszító ocsmányságot régen is láttam. Mintha erre az estére a város összes lakója kitódult volna az utcára, de miután a 'normálisak' gyorsan a célállomásukhoz siettek, és eltűntek szem elöl, csak a tróger banda maradt volna vissza. Hömpölygő tömegben az illegálisan petárdát áruló cigányok, a szemétkiskeresek, a részegek, a hangoskodók, az idiótán kinézők. Tömve minden, legfőképp az utca, és míg Újpestről az Oktogonig elvergődtünk, az út végére már tényleg a halálfélelem kerülgetett bennünket. Nem tudom, hol van az leírva, hogy ez az este a "mindent lehet, mer' buli van!" erkölcsiség jegyében kell teljen, mert én nem emlékszem, hogy hasonlót olvastam volna valahol. Az évben ilyenkor szabad petárdázni, államilag előírva, ilyenkor lehet köztéren alkoholt fogyasztani és venni (este 10 után is), államilag megengedve, ilyenkor nyugodtan be lehet baszni, nem szégyen, meg egyáltalán, semmi sem szégyen. Hát gratulálok.

A mi bulink azért sokkal jobb volt, sőt, részemről az utóbbi évtized legjobb házibulija. A többi is jó volt, de azon egyszerű oknál fogva, hogy ezúttal nem ütöttem ki magam, ergo mindenre emlékszem is, kellemesebb élményként marad meg. Jó volt a társaság, tök jó volt 200 lufi között fetrengeni, 'molekulásat' játszani köztük, aztán meg hajnalig beszélgetni nagy horderejű dolgokról. Nekem legalábbis jó volt, remélem a partnerek is így gondolják... Bár nem éreztem magam berúgva, másnap felébredve mégis másnaposnak éreztem magam, sőt, kimondottan rosszul is voltam, egészen estig. Hiába, a sok édes pezsgő (nagyon sok)... A következő két napban igyekeztem további takarítási feladatokat letudni, és a nagyobbik szőnyeg macskaszőrtelenítésével sikerült is a komfortérzetemet az elfogadható szint fölé tornázni.

Két interjú is készen van, köszönöm az alanyoknak a közreműködést. Már csak 28 van hátra. Most szólok, hogy köszönöm a többi jelentkezőnek is, de kérlek ne mondjatok le rólam legyintve; idő kell, amíg mindenkire sort tudok keríteni. Az energia és az idő egyensúlya nem mindig megfelelő, pedig most még a harmadik tényező, a kedv nem is játszik.

Sok mindent szeretnék még írni, de rengeteg dolgom van, ezért most nézzétek el nekem, ha a 2010. évi terveimről ma nem értekezek. Majd talán holnap. Sőt, jobb ha felkészültök, hogy kb. az év közepéig vagy kevesebb bejegyzésem lesz mint eddig volt, vagy rövidebb bejegyzéseket kell írnom. Muszáj időt spórolnom, mert már most nem tudom, hogyan élem ezt túl.

... ugyan még nincs, de ha huzamosabb ideig úgy folytatnám, ahogy múlt hét pénteken elkezdtem, akkor minden bizonnyal szereznék egyet.

Pénteken munka után ugyanis céges buliba mentünk, a — már nem — főnököm, a könyvvizsgáló, a vezető könyvelő és én. Ugyan az egész cég hivatalos volt a nagy zabálásra, a többiek különféle hivatkozásokkal visszamondták, maradtunk tehát négyen. A Mexikói útnál levő Trófea étteremben voltunk, amiben az a jó, hogy egy fix összeg lefizetése után korlátlanul lehet fogyasztani az önkiszolgáló módon összeszedett ételekből, és 'ingyen' van a sör, bor, pezsgő, kávé, valamint az üdítők. Jó kis hely. Ha nem enni mennék, akkor is érdekes volna számomra ott ücsörögni, mivel számtalan látványos példát találni az emberi kicsinyességre. Szerencsére — előzetes várakozásaim ellenére — fejesek ezúttal nem voltak, és még az alkalmazotti gárdával sem kellett vegyülnünk. Beültünk egy kis boxba, csatlakozott hozzánk a nagyfőnök meg a jobbkeze, aztán elemésztgettünk ott egy másfél órácskát. Ittam egy pohár pezsgőt, meg egy másik pohár bort, de ez még csak a felvezetés volt.

Utána ugyanis rohantam a blogtalálkozóra, ahol már egy kicsit jobban elengedtem magam. Szinte pontosan a meghirdetett időpontban érkeztem meg, és szerencsére ezúttal nem kellett egyedül ücsörögnöm, a szervezőket és a többieket várva. Ott volt már Cube és Captain, Cube párja (?), Matin és Ricsi is (bocs, ha valakit kihagytam). Ledobtam az öltönyt, és mire kikértem magamnak az első Becherovkámat, már jöttek is a többiek, Lost és Földije, Pape, Tigri és Andreas, Pablo, SPF, Assam és sokan mások. Szokás szerint kicsit döcögve indult a beszélgetés, de aztán egészen belelendültünk. Számításaim szerint legalább 7 felest ittam meg közben, de távozásunkkor csak ötöt kellett kifizetnem. Lehet, hogy tényleg csak öt volt? Elbúcsúztunk a rajtunk kívül utolsóként távozó Assamtól, aztán hazabuszoztunk a dermesztő hidegben. Megúsztam másnaposság nélkül.

Szombaton este egy házibuliba voltunk hivatalosak, ahol a tévéből ismerős Beugró című műsor utánzása volt a fő program. Míg összejött a tíz feletti létszám, muszáj voltam alapozni kicsit, hogy ne égjek be a marhulás közben, szóval: bólé + pálinka + Jagermeister, és máris nem számított semmi. A 10 jelenet közül egyszer bankrablót kellett alakítanom, akire közben ráhajtott a (meleg) biztonsági őr, és akinek egy transzvesztita pénztárostól kellett elhappolni a kassza tartalmát, máskor meg egy castingon megjelent travit kellett eljátszanom, akinek miközben a buzibár tulajdonosát kellett meggyőzze kvalitásairól, a konkurens travival is meg kellett küzdenie a szerepért. Külön csavar, hogy első alkalommal csak egyszavas mondatokat mondhattam, másodszorra meg az előre megírt idióta mondatokat kellett beillesztenem a szerepbe. Egy harmadik játékban egy AIDS-teszten megjelent megszeppent buzitól kellett (volna) nővérként vért vennem, folyamatosan változó stílusban (kurvás, együttérző, stb.), persze úgy, hogy közben a másik szereplőnek is váltogatnia kellett a stílusokat. Rég röhögtem annyit, mint ezen az estén, és mivel kevés volt a játék, a végén még egy rögtönzött Mónika Showt is csaptunk, ahol én voltam Maunika. Közben persze erőteljesen becsíptem, de legalább volt, ami hazáig melegen tartott.

Vasárnap kómáztam/tunk, meg eleve délben keltem. A napi program az lett volna, hogy a mai munkahelyi karácsonyozáshoz valami olcsó bóvlit vegyek, és mivel már vagy két hete mondogatom, hogy ki kéne menni a Vörösmarty térre, most láttam elérkezettnek erre az időt. Jó későn értünk ki, ráadásul egész nap nem ettünk szinte semmit, szóval 10 percen belül úgy átfagytam, hogy néhány kézzel készített szappan megvásárlása után már iszkoltam is vissza a metróba, a Ricsi meg utánam. Füstölgött egy kicsit, amiért ennyit készültünk, utaztunk, aztán már vissza is mentünk a lakásba, de megértem. Forralt borral ugyan késleltethettem volna a dolgot, de két nap vedelés után nem akartam megint inni.

Ma úgyis kellett megint, mivel eljött az utolsó munkanap, meg a karácsonyi beszélgetés. A főnököm sütött-főzött, tortát rendelt, mindenki más meg behordta a csetreszeit, ajándék gyanánt. Kisorsoltuk szépen a sok vacakot (ahogy szoktuk), aztán nekiláttunk enni-inni. Megint négy felest erőszakoltak belém (most erőszakolni kellett), de közben kaptam egy mécsestartót töltettel, némi bonbont meg egy könyvet a főnököm jókívánságaival kipingálva. A következő munkanapon már nem lesz főnök, csak üzlettárs. Az utolsó problémás alkalmazott (aki jelenleg gyerekkel van otthon) bejelentette, hogy néha még benéz, de már nemigen jön felénk, és másik munkát is talált magának, szóval ez is spontán megoldódott. A főnök férje sok sikert kívánt nekünk, aztán szépen elszállingóztunk haza.

Hát, nem unatkoztam, de inni most egy darabig nem kéne.

Ha valamilyen okból kifolyólag társas alkoholfogyasztásra adom a fejem, vagy töményeket iszom, vagy bort, vagy az utóbbi időben koktélokat (ami gyakorlatilag persze töménynek minősül). Sört sosem iszom, mert utálom (pontosabban életem során 3-4 alkalommal előfordult, hogy ittam, de akkor már mindegy volt). Nem azért, mert az olyan heteros dolog, hiszen nekem azzal semmi bajom, hanem mert szar és kész. Persze sokan mondták már nekem, hogy "én sem szerettem, de egyszer nyáron...a nagy melegben...hideg sör...és olyan jól esett". Kipróbáltam, és nekem nem esett jól.

A bor...az már egészen más tészta. A jó borok mindig lázba hoznak. Persze kakukktojás a dolog, mivel egy bolti bor sosem lehet olyan jó, mint egy igazi, pincészetből vásárolt. Na jó, Ha nagy nevű borász készítette bort vesz az ember, abban kisebb eséllyel lehet csalódni, de nyilván ott is nagy a különbség a tömeges fogyasztásra palackozott és a hordóbol frissen kiengedett nedűk között. A különféle talponállókban mért szörnyűségekről ne beszéljünk, ahogy a műanyag flakonban árultakra sem érdemes a szót pocsékolni. Egyszer voltam egy borkóstolón, ahol határon inneni és határon túli borokon kívül igazi ritkaságokat is megkóstoltunk. Persze nem köpdöstük ki őket, ezért még egy vacsoraszünet beiktatása ellenére is seggrészeg lettem a végére, de legalább jó volt utána táncházazni. Ezen a kóstolón hangzott el, hogy a bolti borok jó fokmérője az áruk. Ha 500 Ft felettieket veszünk, az már túl van egy alsó határon, tehát kisebb eséllyel csalódunk, de mivel ez az elhangzás 6 éve volt, én mára 800-1000 Ft-ra infláltam ezt a minimális értéket. Szóval ha bort veszek, sosem megyek ez alá, de ha valamilyen különleges alkalomra készülök (például egy romantikus vacsorára a párommal), igyekszem még jobban belőni a minőség/ár arányt. Ilyenkor kerülnek elő Takler, Bock, Gere, Polgár vagy Szeremley borai (Tiffánt még sosem tudtam megfizetni). Igazából persze nem értek a borokhoz. Nem tudom, milyennek kell lenniük, és bevallom, ez inkább sznobizmus a részemről, mintsem hozzáértés. Ez van. De az biztos, hogy ilyen esetekben sokkal szívesebben eszem (egyébként nem szeretek enni), és sokkal ízletesebbnek érzem a falatokat is. Ha másért nem, legalább ezért megéri egy palack jó bort elfogyasztani.

De nem erről akartam írni, szóval lépjünk tovább. A borok helyett manapság inkább a tömény szeszeket iszom, ha iszom. Azok közül is csak a minőség jöhet szóba, tehát ilyen Péterpál, meg Fregatt (vodka ízű szeszesital) nem gurulhat le a torkomon. Jagermeister, Unicum, Hubertus, rum, Becherovka az jöhet, de a tequilát, a konyakot vagy whiskey-t sosem szerettem, ahogy az ánizsos cuccokat sem. De aminek a legnehezebben tudok ellenállni, az a jó házi pálinka (vagy a gyáriak közül a Rézangyal márkanevűek).

Jó pálinkát sajnos nehéz találni. Eleve illegális a főzése (a legtöbb esetben), és egy kicsit tartok is az ilyen 'szerzett' szeszektől, mert nincs kedvem sem megvakulni, sem metil-alkohol mérgezéstől kimúlni. De ha megbízható(nak tartott) helyről páleszhez jutok, ahhoz úgy viszonyulok, mint a jó borokhoz. Amikor túráztunk, és magánszállásnál kaptunk szobát, nem fordult elő, hogy a házigazda ne invtált volna meg bennünket egy-egy felesre. Ezek között akadtak jobbak és borzalmasak is. A baráti köröm nagypapái is gyakran küldtek igazi jó háziszeszeket, de eddigi életem legfinomabb pálinkáját a balatonlellei hétvégémen ittam.

Az úgy volt, hogy egy pénteki napon leutaztam, de már előre megbeszéltük, hogy este átmegyünk Siófokra, ahol egy társasági, jólérzéssel egybekötött duhajkodást terveztünk. Az engem vendégül látó barátom már előre megrendelt egy nagy adag (2 liter) különösen igényes pálinkát, aminek egy részét terveztük aznap este elfogyasztani. Siófokon ezen barátom egy haverja kalauzolt el minket egy szórakozóhelyre, itt vettük át a piát, de előtte még egy órát eliszogattunk a helyszínen is. Egy fantasztikusan jól berendezett, igényes western-kocsmáról van szó, ami kivételesen nem a partnál van, hanem attól jóval távolabb. Kóstolót is kaptunk, méghozzá mind a nyolcan, és miután ezt legurítottuk, már biztosak voltunk benne, hogy nagyon jól fogjuk érezni magunkat. Ha jól emlékszem, mézes törkölypálinkát fogyasztottunk, amit úgy készítettek el, hogy a fele 50 %-os alkoholtartalmú pálinka volt, a fele pedig méz. Olyan volt, mint az üdítő, és ez nem vicc! Egyáltalán nem karcolt, viszont itatta magát, ezért mind a két litert megittuk néhány óra alatt. Szépen is néztünk ki a végére, bár én legendásan jól bírom az alkoholt, ezért inkább én segítettem elesett társaimon, és nem engem kellett istápolni. Szépen rendben haza is értünk Lellére.

Reggel, amikor felébredtem, úgy éreztem, hogy semmi bajom, csak éppen vécéznem kellett, meg innom egy korty vizet. Kimentem hát, és akkor láttam, hogy három új vendég is érkezett. Csak úgy foghegyről köszöntem nekik, mert nem akartam másnapos, büdös lehelettel bemutatkozni, gondoltam, a majd újra felébredek, és rendbe teszem magam, akkor jöhet az ismerkedés. Néhány óra múlva ismét felébredtem, majd fogmosás és öltözés után a közelükbe férkőztem, majd naivan megkérdeztem, találkoztunk-e már (én úgy értettem, hogy életünk során). Mondták, hogy persze, reggel. Mondom jó, de az csak olyan biccentés volt, nem igazi bemutatkozás — és kezet nyújtottam, majd mondtam a nevem. Döbbent arckifejezések és harsány röhögés volt a válasz.

Reggel ugyanis mindezt egyszer már eljátszottuk, de én nem emlékeztem rá. Pontosabban mindenre emlékeztem (hiszen semmi bajom sem volt), csak éppen konkrétan tudtam, hogy NEM mutatkoztam be. Közben meg de.

Azt hiszem, tényleg nagyon jó volt az a pálinka...

Napok, sőt hetek óta visszatérő téma a különféle médiumokban, hogy helyes-e pl. a monoki vagy a kerepesi elképzelés, miszerint ezen túl csak annak adnának szociális segélyt, aki bizonyos mennyiségű közmunkát végez a helyi önkormányzat számára (és a gyerekeit iskolába járatja). Ez a téma engem is foglalkoztat, de a többséggel ellentétben esetemben kevésnek bizonyul ahhoz, hogy elterelje a figyelmemet az országot ténylegesen érintő dolgokról.

 

Egyébként ennek a dolognak már a hírekben való megjelenítése sem mindennapi, mivel több esetben ugyanaz a média néhány nap elteltével már egészen más megvilágításban tálalja a sztorit. Az általam viszonylag rendszeresen követett HírTV, EchoTV és mno.hu végig a jobboldali választópolgárok gondolkodásmódjának megfelelően, pozitív változásként adta hírül az említett önkormányzatok rendeletmódosítási tervezeteit. Az idebent hallgatott Juventus és az általam délben hallgatott Kossuth Rádió közül legalább az egyik (már nem tudom melyik) kezdetben enyhén pozitív, majd semleges, jelenleg pedig kimondottan ellenséges szóhasználattal kommentálja az egészet. Na persze, nyilván közben megérkezett az ukáz, hogy mit kell (be)mondani. Ez a két rádió közül egyik esetében sem volna meglepő, az mr-1 esetében viszont még ocsmány is (a Juventusban azt mondanak, amit akarnak (meg ami nem törvénytelen)).

Márpedig meggyőződésem, hogy az ország lakosságának túlnyomó többsége (még a 90%-ot is megkockáztatom (UPDATE)) teljesen egyetért az önkormányzatok álláspontjával. Ezt diktálja a józan ész, nem? Aki szociális segélyt kap, és alkalmas a munkára (!), az igenis dolgozzon, legalább azt a havi 10 napot. A dolgozó állampolgárok a munkabérük egy részét adó formájában beadják a közösbe (persze nem önként), hogy legyen miből finanszírozni a közös használatú javakat, intézményeket (oktatás, eü., utak, szociálisan rászorulók, stb.). A segélyt kapók azonban semmit nem adnak a közösbe, csak elvesznek onnan. Nem arról van szó, hogy aki az élete során megbotlik és neadjisten elesik, azt ott kell hagyni az út szélén, meg még fújkodni is kell rá. Sőt, éppen hogy segíteni kell őket. De aki csak a markát nyújtja, és közben kiröhögi azt, akitől a pénzt kapja (aki dolgozik), azt rá kell kényszeríteni a munkára. Ha nincs a környéken munka, akkor a közmunkára. Ha elfogadnám a TV2 Napló című műsorának házi közvélemény-kutatását, akkor most arra is hivatkozhatnék, de mivel ott a kérdésfeltevés is manipulált, és a válaszolók sem alkotnak reprezentatív mintát, ezért inkább mégsem hivatkozom rá. Pedig ott is baromi magas volt a helyeslők aránya.

De most csak gondoljuk el, milyen előnyökkel járna, ha országos szinten elterjedne ez a metódus. Az önkormányzatok a tönk szélén állnak, de ennek ellenére egy halom feladatot el kell látniuk. Ilyen a közterületek takarítása, az árkok karbantartása, a játszóterek padjainak, mászókáinak újrafestése, stb. Ezekhez nem kell szakértelem, bárki meg tudja őket csinálni, akár 6 általánossal is. Ennek ellenére vállalkozásokat kell megbízniuk a kivitelezésre, azok pedig jóval drágábban végeznek el mindent, hiszen profitot is akarnak maguknak. Ha ezeket a feladatokat ki lehetne adni közmunkába, akkor az önkormányzatnál maradna némi pénz, amit költhetne más feladatokra, fejlesztésekre, megmenthetné esetleg a bezárástól az óvodáját/iskoláját, de akár a szociális ellátásokhoz is hozzácsaphatná, és akkor mindenki jól járna. De nemcsak a falvak, községek fordíthatnák a javukra ezt az intézkedést, hanem a városok is. Ott is van tennivaló bőven, és nem pusztán a szemétszedés. Lehet kubikolni a közműfejlesztéseken, lehet graffitit eltávolítani, letépkedni az illegális hirdetéseket, parlagfűmentesíteni, füvet nyírni. Soroljam még?

Havi 10 napról van szó. Havonta 10 nappal kevesebbet lehetne a kocsmában tölteni, 10 nappal kevesebbet lehetne unatkozni (márpedig tétlenség a bűnök forrása), 10 nappal kevesebbet lehetne a gyereket ütni, ami ráadásul otthon sem lenne, hiszen annak meg a segély érdekében iskolába kellene járnia. Ha valakinek szemetet kell szednie, talán nem dobálná el a saját hulladékait sem, mert úgyis neki kellene összeszednie azt, sőt, talán a gyereke sem dobná el, mert aztán az apjának kellene összeszednie (és akkor jár a két pofon). Az apuka is jobban jár, ha a közmunkával töltendő időt támaszkodással és nem pedig hajlongással tölti el.

A szocializáció szempontjából is csak előnnyel járna az egész. Ha a gyerek azt látja, hogy munka nélkül is meg lehet élni, mert ha fázunk, csak ki mell menni a közeli erdőbe fát vágni, ha éhesek vagyunk, akkor meg csak el kell venni a másét, akkor egész életében ezt tartja majd a természetesnek, és ami még nagyobb baj, hogy az ő gyerekei is. Ezt a körforgást ha megakasztani nem is tudnánk, némileg azért el lehetne téríteni. Másrészt pedig a segélyt kapó is megbecsültebb tagja lenne a társadalomnak, hiszen ő is dolgozna, ő is csinálna valamit. Ha a környezete emiatt másként áll a személyéhez, az neki is jobb.

Szép új világ... talán kicsit álmodozósnak tűnhet mindez, de nem érdekes, mert úgy sem lesz belőle semmi. Elvégre ott a törvény, és ha a törvény ott van, akkor hiába, hogy szinte MINDENKINEK jobb lenne (még akkor is, ha ezt nem mindenki tapasztalná közvetlenül), nem lehet és punktum. Inkább legyen mindenkinek rossz, minthogy megváltoztassák a törvényt. Rögtön mindenki rasszista, kirekesztő, büntetni akar, meg miegyéb, és máris kezdheti szégyellni magát.

Eddig a legtöbb hasznos dologhoz a szándék hiányzott. Most megvan a szándék, de most meg jön egy halom gáncsoskodó érdekvédő, megmondóember, meg értelmiségi, és nyakatekert módon megmagyarázza, miért nem lehet ezúttal sem tenni valami jót (vagy jónak tűnőt).

Ezt én sosem fogom megérteni.

Mivel most éppen lelki struccpolitikát folytatok (azaz megpróbálok nem gondolni a tegnapi, felkavaró dolgokra), inkább bepótolom az eredetileg tegnapra szánt bejegyzést, ugyanis nem maradhat az utókor számára regisztrálatlan, miként folytattam vasárnap extrém sportot a fürdőszobámban, amikor is másnaposan és izomlázasan álltam neki a kifestésének.

De még mielőtt a konkrét bohózatra térnék, lássuk az előzményeket. Szombaton nap közben az egyetemen tobzódtam, de csak az első előadást ültem végig, egyrészt mert megelégeltem, hogy ebben a félévben minden előadás — szóljon bármiről is — a cigánysággal végződik, másrészt a devianciaszociológiában nekem nemigen lehet újat mondani, mivel a családomban, és az ismerőseim között egy tucat alkoholista is van/volt, a baráti körömben ketten súlyos drogproblémákkal küzdöttek, a volt legjobb barátom szuicid hajlamú, a volt barátnőm ailurofóbiával küzdött (macskaiszony), én pedig buzi vagyok. Szóval minek üljek ott? Harmadrészt akivel odakocsikáztam, annak előbb vissza kellett jönnie, én pedig inkább vele tartottam, minthogy vonatoznom kelljen, miközben estére még hivatalos voltam egy alkoholos partyra is.

Miután hazaértem, gyorsan bevágódtam a fürdőkádba, kicsinosítottam magam, ettem egy pár falatot, hogy ne csapkodjon nagyon meg a majdan elfogyasztandó szeszmennyiség, aztán útra keltem. A Rolandot próbáltam kapacitálni, hogy akarjon már este buzibárba menni, ahova én is vele tartottam volna, miután tiszteletemet tettem a hetero haveroknál, de különféle kifogásokra hivatkozva végül nem adta be a derekát.

A 'buli' maga olyan semmilyen volt. Beszélgetés, néha kínos csend (miközben bömbölt a zene), italozás, cigarettafüst-belélegzés (főleg passzívan), italozás — tehát a szokásos. Eredetileg nem terveztem sokáig maradni, hiszen másnap még dolgom volt, és éppen ezért inni sem nagyon akartam. A másik oldalon viszont ott volt 'az utolsó alkalom a felszabadult szórakozásra a vizsgaidőszak előtt' nyomása, ami mégis rávett néhány feles és egy koktél elfogyasztására, ezek pedig egy újabb koktél és újabb felesek konzumálására. Szóval elég szépen néztem ki, mire hajnali fél 3-ra hazaértem (szerintem cikk-cakkban közlekedve az utcán). Mondom én, hogy nem kell engem alkoholizmusból oktatni...

Na, másnap aztán felébredtem. Fejfájás, szájszárazság, émelygés, étvágytalanság, szóval a szokásos. Első gondolatom az volt, hogy a festés inkább elmarad, de aztán meggyőztem magam, hogy mégis megcsinálom, mivel egyrészt megígértem, másrészt nemigen lesz mostanában újabb kínálkozó alkalom. Ennek örömére úgy délután 1 körül elindultam az OBI-ba. Meglepő módon ismét nyomban jött az egyébként 20 percenként járó busz, így pillanatokon belül odaértem. Közben persze minden egyes szemembe érkező fénysugár csak növelte a fejem kínjait, a busz pedig a gyomrom rakoncátlankodását súlyosbította. Na, az OBI-ban aztán megállapítottam, hogy kicsiny(nyé tett) hazánkban hiperinfláció van, mivel a múltkor még 2900 Ft-os festék immár 3200 Ft-ba került, és mire a polctól pénztárhoz értem, máris 3295 Ft-ba. Hogy ennek mi volt az oka, nem kérdeztem meg, mert 100 Ft-on nem akartam ilyen állapotban vitatkozni. Más körülmények között persze megkérdeztem volna, ahogy azt is, hogy mijappicsa kerül egy vacak narancssárga kaspóban (amit az azonos színű konyhámba száműzött növényem cserepének szántam) 1800 Ft-ba? Nem is vettem.

Itthon újabb egy órát tettem-vettem, meg ágyban döglöttem, és már majdnem délután 4 volt, amikor nekikezdtem a tényleges munkának. A polcok tartalmának lepakolásához, és a polcok leszereléséhez Rolcsim segítségére is szükség volt, ő azonban csak későbbre ígérte magát, ezért olyan helyen kezdtem festegetni, ahol szabad volt a falfelület. Ebben az volt az érdekes, hogy a pénteki lábazástól baromira izomlázam volt, ÉS a másnaposságtól bizonytalan volt az egyensúlyom, ÉS fájt a fejem, de fájdalomcsillapító nem volt itthon, ÉS a fürdőszobám méretei és berendezésének elhelyezkedése miatt a létra használata célszerűtlen lett volna, tehát még a konyha kifestésekor alkalmazott akrobatikus mutatványokat is felül kellett múlnom a siker elérése érdekében. Egyik lábam a mosógép sarkán, a másik a kád külső peremén. Vagy: mindkét lábam a kád szélén, a mellkasommal a kívánt szögbe billentve a fregolit, és így egyensúlyozva. Vagy: egyik kezemmel a fűtőcsőbe kapaszkodva, közben a faltól a hátammal tolva el a ruhaszárítót. Sorolhatnám. Gyakorlatilag ön- és közveszélyesnek számítottam, és a csodával határos, hogy se össze nem törtem magam, se le nem borítottam semmit a kék festékkel. Pedig mókás lett volna, ha a teli szennyestartóba vagy a nyitott fedelű (de éppen nem üzemelő) mosógépbe beleborítottam volna fél liter festéket (faszt).

Azért röpke két óra alatt el is készültem, így a falak mostantól pompás, égkék színűek (nem budapesti égkék, hanem tanyasi égkék). Sajnos azonban tartok tőle, hogy ezzel jól meg is szívattam magam, és majd úgy járok, mint a volt munkahelyemen az egyik ügyfél, aki a vécépumpájához gyakorlatilag vett egy komplett fürdőszobát. Most, hogy kékek a falak, az eddigi világítás elég gyatrává vált. Vennem kéne tehát egy új lámpát, már azt is kigondoltam, hogy milyet. Három ágú spotlámpát ide! Egyik ágát a fürdőkád irányába, hogy legyen fény pancsolás közben olvasni, a másikat a pofámra, hogy nem maradjak borotválkozás után mindig valahol szőrös, a harmadikat pedig a klotyó irányába, a szimmetria kedvéért (faszt, ott is olvasok). De az árammal kapcsolatos dolgokat én nem vállalom, tehát szakembert kellene hívni, akkor viszont már meg kellene venni az új kapcsolókat is, meg a szobába egy rendes csillárt. Nehogy má' kétszer fizessek kiszállást! De ha már kijön a villanyszerelő, akkor lehet, hogy az új lámpának új lyukakat is kell fúrni a falba.

Akkor pedig már a nagyszobába is kéne, meg a...meg a ...

Azt hiszem, még nem volt nálam olyan, hogy két bejegyzés között annyi idő telt volna el, mint most. Ennek az esetnek is csak az az oka, hogy vasárnap ugyebár korántól későig nem voltam gép előtt, tegnap meg olyan fáradt voltam, hogy ébren maradni is csak komoly erőfeszítések árán tudtam, nemhogy még blogírásra szántam volna magam. Na, de ma itt vagyok.

Vasárnap tehát szavazatszámláló bizottsági tag voltam, ami egyebek mellett azzal is járt, hogy rendkívül korán kellett kelnem. 4:40-re állítottam be a telefonom ébresztőjét, a párttársaim azonban ezzel nem elégedtek meg, és már 4:30-kor rám telefonáltak ébresztési és ellenőrzési céllal. Utóbbi annyit jelentett, hogy megkérdezték, minden oké-e, továbbra is tudok-e menni. Igyekeztem mielőbb észhez térni, és összekapni magam, bár innentől kezdve már akarni kellett volna, hogy elkéssek, tekintve, hogy egy 2 percre levő általános iskolában volt a szavazóköröm.

5:15 körül elbúcsúztam a páromtól — aki nem sokkal aludhatott többet, mint én, mivel ő meg vidékre utazott, — aztán 5:20 körül meg is érkeztem a szolgálati helyemre.

Néhány percen belül mindenki megjött, én pedig örültem, mert szinte az egész csapat a múltkori tagokból állt, és az egyetlen változás is számomra kedvezően hatott. A legutóbbi helyhatósági választás során ugyanis az MSZP-s delegált egy rendkívül idegesítő vénasszony volt (állítólag már sokadszorra), aki fújtatva evett, rendkívül fontosnak érezte magát, mindenkivel kötekedett, a szavazatok összeszámolásakor pedig minden második pillanatban sikkantott egyet, hogy "Jaj, még egy a Gergely doktornak!". Na, a nyanya helyett most egy 21 éves srácot küldtek, akivel végig jól eldumáltunk, röhögcséltünk is sokat, és egyáltalán semmi gond nem volt vele. Szegény mondjuk a kb. 15 centis haját zselézve hordta, amitől úgy nézett ki, mint egy hangyász sül, és olyan öltönyt vett föl, aminek az ujja is, meg a nadrágszára is rövid volt egy picit, de legalább igyekezett az alkalomnak megfelelően öltözni.

Sokaknak valószínűleg elképzelése sincs arról, mennyire unalmas a szavazatszámláló bizottság tagjának lenni. A szavazókör nyitása előtt még van némi izgalom, mert ilyenkor kell előkészíteni mindent; a helyiséget dekorálgatni, a tollakat lopás ellen rögzíteni, az urnákat összeállítani, a szavazólapok első adagját átszámolni (megvan-e mind), stb. Aztán az első szavazó érkezése is 'izgalmakat' jelent, egyrészt mert akkor még egy-egy szavazó érkezése érdekes, másrészt mert ilyenkor ugyebár még speciális módon történik a szavazás (ellenőrző címke urnába dobása, urnák lezárása, stb.).

Na, de aztán megindulnak a népek. Idősek, fiatalok, babakocsival, kisgyerekkel, kerekes székkel, mankóval, nagypapával, szemüveggel, szemüveg nélkül, szellemi képesség nélkül. Tényleg, némelyik szavazópolgár olyan szinten hülye, hogy azon csak ámuldozni lehet (pedig én már edzett vagyok).

Az egyik egy darabig nézegette a szavazólapokat, aztán megkérdezte: "Most melyik az Orbán és melyik a Gyurcsány?". Egy másik nekiállt hőbörögni, hogy minek ez az egész, meg mi fog hétfőtől változni, mire kénytelenek voltunk megkérni, hogy odakint folytassa a témát. Némelyeknek gondot okozott a kérdés jelentésének megfejtése, ugyanis belezavarodtak a tagadószó látványába. 'Akarja-e(...), hogy ne legyen (...)?', ez olyan kurva bonyolult? Van, akinek igen. És akkor azokat már nem is említem, akik meglepődtek, hogy igazolni is kéne magukat, vagy akik szavazólap nélkül indultak el a fülke irányába, mert ilyenből egy rakattal volt.

Az emberek zömében úgy érkeztek, mintha az ajtó előtt egy-egy villamos vagy busz állt volna meg, fürtökben. Tehát vagy sorba kellett állniuk (nem mindig ment ez sem) vagy senki sem volt. Reggel felé inkább az idősek jöttek, ebédidő után senki, délután pedig a fiatalabbak. Amikor éppen üres volt a helyiség, akkor sztorizgattunk, vagy evéssel, ivással, kávézással próbáltuk meg lefoglalni magunkat (több-kevesebb sikerrel). Az ellátmány fejenként egy Balaton szeletből, két szendvicsből és két almából állt, valamint kaptunk egy halom apró pogácsát, inni pedig tonikot, kólát, kétféle ásványvizet, meg egy doboz rostos gyümölcslevet. Ez elég is volt bőven, főleg úgy, hogy ebéd is járt (hideg rántott hús, hideg sült csirkecomb, hideg főtt krumpli, hideg rizs, hideg csalamádé, meg egy olyan isler, ami légkalapácsként hatott a fogazatomra).  

Két említésre méltó szituáció volt még. Az egyik, amikor belibbent az ajtón a volt barátnőm. Hmm, hát igen, el is felejtettem, hogy ő pont oda tartozik. Egy kicsit megroggyanttak a térdeim, részben a hirtelen előtoluló emlékek, részben a látványa, részben a váratlan szituáció miatt, és erőltetett vigyorral az arcomon, a bélyegzőt markolva csak annyit tudtam hebegni, hogy "Nekem jutott a legIQsabb feladat..." (miközben egyébként nem is én bélyegeztem). Ő is csak annyit mondott, hogy számított rám, de — bár én szerettem volna — nem tudtunk többet beszélni, mert nem hagyhattam el a helyiséget, hogy határozatképes maradjon a bizottság (ketten éppen ebédelni voltak). Kicsit felzaklatott az eset, és mire éppen túltettem volna magamat rajta, megjelent az apja is, így kezdhettem elölről...

A másik érdekesség az volt, amikor egy 34-35 éves pali libbent be az ajtón, hangosan és szabatosan köszöntött mindenkit, majd odaszökellt az asztalunkhoz. Miután megkapta a szavazólapokat és a fülke magányában sikerült neki az X-eket is kitenni, rákérdezett, hogy "Boríték nincs?". Mondtuk, hogy de, persze, csak ne nyalja re. Erre ő: "Nem veszek ám akármit a számba", aztán eltartott kisujjal kiszökellt az ajtón. Fél órán keresztül ezen röhögtem.

A zárás felé közeledve egyre lassabban telt az idő, mi pedig egyre gyakrabban hívtuk fel egymás figyelmét, mennyi van még addig. Azért egyszer ez is bekövetkezett. Akkor aztán újult erővel estünk neki a feladatoknak, amiket ezúttal is elsőként sikerült befejezni (a többi szavazókörhöz képest). 432x3 szavazólapot kellett szortírozni, ellenőrizni, megszámolni (kétszer), valamint minden szirszart aláírni, lebélyegezni, majd a jegyzőkönyveket lemásolni két példányban, hogy a delegált tagok leadhassák azokat a pártjaiknál.

Miután készen lettünk, elköszöntünk egymástól, és mindenki ment a dolgára. Én is útnak indultam a Fidesz irodája felé, ahol már jó sokan összegyűltek, mire én odaértem. Szerettem volna mielőbb hazamenni, de egy-két pohár bor, némi pezsgő, majd egy kis — semmiből előkerült — pálinka után már semmi nem volt olyan sürgős.

Meg is jártam, mert miután erősen becsípett állapotban hazatántorogtam, a reggeli kelés leírhatatlanul borzalmas volt, ahogy az egész délelőttöm is. Akkorákat ásítottam, hogy majd beharaptam az asztalomat, az esti edzésem pedig baromi szarul sikeredett. De legalább a fejem nem fájdult meg.

Minek iszik, aki nem bírja?

Szombaton megint születésnappal egybekötött névnap ünneplésére voltam hivatalos a hetero baráti köröm egy részének társaságában. Szokásos 'banda', szokásos hely (szokásos végeredmény...de ne szaladjunk előre).

Miután egész nap döglöttem, majd megküzdöttem a vihar rám eső részével (és a kis híján rám eső virágaimmal), összekészültem, aztán útnak indultam. Rolcsikám szintén bulizni ment, ő viszont a legjobb barátnőjével, és egy nem annyira hetero helyre. Megint elsőként érkeztem (10 perc késéssel), de mire kikértem magamnak egy alkoholmentes koktélt, a többiek már nyitották is az ajtót, és alig pislogtam kettőt, az asztal körül már egyetlen üres hely nem maradt. Hamarosan az asztalon sem, mivel a kettőt fizet, hármat kap koktélakció keretében irdatlan mennyiségben sorakoztak előttünk a durva és kevésbé durva színes-szagos italok. Ezt általában úgy szoktuk csinálni, hogy összeállunk hárman, kikérünk két ilyen akciós triót, így mindhármunknak 2-2 pohárral jut, ami már mennyiség, de még nem túl ártalmas. Most viszont az egyik egy napja nem aludt, a másik a héten már 3x lealjasult, és a szeszre gondolni sem tudott, a harmadiknak pénze nem volt, így hát magamra maradtam, kénytelen voltam egyedül legyűrni a három zombit. Ez sikerült is, de mivel ők is tudták, hogy két sajtburger után semmi esélyük sincs ellenem, segítségül hívtak egy feles szilvapálinkát, meg egy feles Jagermeistert, akikkel együtt már majdnem térdre kényszerítettek. (Az ellentmondást feloldandó árulom el, hogy a sok-sok koktélt a kevésbé ismert illetők rendelték maguknak.)

Közben előkerültek a filmes témák, a régi C-64-es játékokon való nosztalgiázás, egy kis történelem, a Dragonlance-sorozat tartalmának kitárgyalása, és még a statisztikáról is esett némi szó. Legalábbis a köreimben. Amikor éreztem, hogy az irdatlan füsttől alig kapok levegőt, a látásom kissé leredukálódott az elfogyasztott szesztől, ráadásul elálmosodtam, akkor elnézést kértem mindenkitől, és elindultam hazafelé. Persze csak hivatalosan, mert valójában Rolandom tartózkodási helye volt az úticélom. Felhívtam, hogy hol tartózkodik, és hogy az hol van. Mondta, hogy Alterego (asszem hosszú ó-val írják, de nekem így jobban fekszik) meg, hogy itt meg itt. 'Ó, dejszen az pár sarokra van innen' — kiáltottam fel magamban, és már nyomultam is. Út közben azért megfordult a fejemben, hogy talán inkább haza kellene mennem, mert a friss levegő hiába szellőztette ki a fejem, azért mégiscsak be voltam rúgva.

 

 

Alteregohoz érve a párom már a bejáratnál várt. Belépőjegyre kifizettem 1500 Ft-ot, ruhatárra további 200-at, és még nem csináltam semmit (a ruhatárost mellesleg ismertem valahonnan). A lépcsőn lesétálva (?) azonban mindenért kárpótolt a látvány. Szerintem ilyen lehet a buzi-mennyország. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy itt korábban még nem jártam, és a meleg szórakozóhelyekről a képet az Alibi, a Capella és a volt Angyal alapján alakítottam ki magamban. Persze azoknak is meg vannak az  előnyeik, de ennyire igényes helyet én kicsiny hazánkban még nem láttam. Nemcsak a berendezést és az alkalmazottak megjelenését értem itt, hanem (és főleg) a szórakozni vágyókat. Csupa jó képű, jó alakú, jól öltözött, fiatal srác. Szinte egytől-egyig 8-10 pontosak. Ilyen nincs, és mégis van! Az este folyamán nem jöttek nekem minduntalan az agresszív leszbik (mert alig voltak), és nem kellett elviselnem az általam ocsmánynak tartott travik látványát sem (mert alig voltak). Persze nekem van párom, de attól még nem vakultam meg, és az esztétikai kielégülés vágya sem csökkent, szóval ezerrel bámultam...

...volna, ha láttam volna valamit. Tekintve, hogy eleve egy kisebb italmérés teljes árukészletét hordtam magamban, amire érkezésem után kénytelen voltam még rálocsolni némi energiaitalos pezsgőt, meg valami vodkás-pezsgős löttyöt (mert az ismerőseim a kezembe nyomták és rám parancsoltak, hogy igyak belőle). Így aztán a látással igencsak meggyűlt a bajom, később a mozgással is (persze nem tróger szinten), végül az ébren maradás is nehezemre esett. Eleget ittam ahhoz, hogy kivegyem a részem a táncnak nevezett rángatózásból, de a véralkohol-szintem növekedésével fordított arányban változott az erre való hajlandóságom (és képességem is), míg végül csak ácsorogni mertem, mert ha leültem volna, tutira elalszom (az meg milyen csöves már). Amíg a falat támasztottam, megpillantottam a televíziós szerepléseim során megismert szerkesztőt (akiről tudtam, hogy meleg, mert egyszer már az Alibiben is láttam), meg egy másik műsor vezetőjét, akin viszont meglepődtem. Szerintem ők is rajtam... Végül a táncoló tömegben a páromat kerestem (akit ilyenkor felhúznak (naa! nem úgy), és hajnalig ropja), mire egy fehér felsős fiatalember jobbról becserkészve engem, nekem szegezte a kérdést: "Nincs kedved táncolni?". Na, erre Rolcsikámnak sem kellett több, átdúlta magát a táncoló tömegen, és 2 másodperc alatt ott termett mellettem. Látványosan lesmárolt, és gyilkos tekintettel vonta kérdőre a semmiből előkerült lovagomat, majd miután az megalázva ismételte meg, amit az imént mondott, gyorsan megkapta, hogy ezzel a kérdéssel másfél évet késett.

Fogalmam sincs, ki volt az illető, mivel már nem láttam, ráadásul ezek az események nekem már túl gyorsan történtek. Ha itt állna előttem a pali, simán elmennék mellette, mert a fehér felsőjén kívül semmit nem fogott fel az agyam belőle. Na, de ekkor a pánikba esett párom arra hivatkozva, hogy nagyon rosszul nézek ki, gyorsan a ruhatár felé tessékelt, és útnak indított hazafelé (ő még maradt a többiekkel). Gyorsan levágta, hogy a szerelme itt komoly veszélynek van kitéve, és rögtön akcióba lendült az eltávolításom érdekében. Hehe.

Szerencsémre a 950-es éppen akkor gördült be a megállóba, amikor odaértem, hamar haza is vitt. Otthon lehajigáltam magamról mindent, aztán bedőltem az ágyba.

Tegnap meg böjtöltem. Ittam az előző éjjel levét: 6-os erősségű másnaposság, bujkáló fejfájással, étvágytalansággal, fényérzékenységgel. Azért egészen jól átvészeltem, de igazából egész nap nem csináltam semmit. Roli főzött nekünk, de azt is csak háromszorra bírtam megenni, ahhoz pedig semmi kedvem nem volt, hogy az ilyenkor romba döntött konyhát rekonstruáljam utána.

Ez mára maradt, mert olyan zsúfolt hetem lesz, hogy ha ma meg nem csinálom, akkor nem tudom, mikor.

Adós vagyok még a szombati buli beszámolójával, de mivel nem ígértem, inkább csak magamnak tartozom vele. Eltökéltem, hogy megírom, ami már meg is történt volna, ha közben nem betegszem megint le, de ami késik, nem múlik:

Miután szombat délelőtt megírtam a Wikonak szánt hosszú 'kommentet', nekiláttam takarítani. Ez a buli jó ürügy volt arra, hogy egy kicsit alaposabban kiganézzam a lakás eddig elhanyagolt pontjait is, elvégre nem fogadhattam úgy vendégeket, hogy kivetni valót találhassanak szerény kis hajlékomban. Ennyi idő alatt persze nem tudtam a lakást újjá építeni, de azért saját megelégedésemre is sikerült a legkényesebb pontokat tisztába tenni. Munka végeztével a párom is megérkezett, aki nyomban nekilátott a vendégváró falatkák és némi franciasaláta elkészítésének, a kajával tehát nem volt gondom.

Mikor mindketten elkészültünk a magunk dolgával, elszaladtunk fürdeni, de szerencsére ő már azelőtt végzett, hogy az első ismerős megnyomta volna a kaputelefonon a csengőt. Én még a kádban ültem, amikor az illető feljött, ezért be kellett kérnem a viselni kívánt ruhadarabok lényeget leginkább takaró részét, a többit meg félmeztelen rohangálás közepette aggattam magamra. Meg is kaptam, milyen jól nézek ki (nem is). Alig fejeztem be a borotválkozást, és máris jöttek a többiek, kisebb turnusokban. Este 8-ra már teljes volt a létszám, voltunk vagy 12-en (abból úgy 10 buzi). Nekiláttunk pálinkázni, konyakozni, vodkázni, meg elfogyasztani, amit csak bekészítettünk a bulira, majd este 11 körül nekivágtunk az éjszakának. A metrón már igen emelkedett hangulatban voltunk, de szolid duhajkodásunk szemmel láthatóan nem sok utastársat zavart, mivel a szerelvény csupa diszkóba induló fiatallal volt tele. Két kiscsaj mondjuk beszorult közénk, és néhány meggondolatlan mozdulatra kissé szerencsétlenül kezdték találgatni egymás közt, hogy akkor mi most vajon a barikád melyik oldalán harcolunk (pedig 3 lány is volt köztünk). Mi ezt meghallottuk, aztán felvilágosítottuk őket. Szerintem még csak a tévében láttak ennyi meleget egy rakáson.

A Capellában a hosszú ruhatári sorállás után felderítettük a helyet (én még sosem voltam), rendeltünk magunknak inni, aztán nekiláttunk táncikálni, beszélgetni, egyszer kiszaladtam cigiért egy közeli éjjel-nappaliba, aztán megint beálltam rángani. Az Alibit már jól ismerem, de oda most közkívánatra nem akartunk menni. A Capella szerintem elég lepusztult, kevesebben is vannak (bár ez nem feltétlenül baj), viszont sokkal jobb a zene. Mármint számomra. Nem véletlen, hogy az Antitáncista klub elnökeként nemigen szoktam a seggem az asztal mellől elemelni, de amikor meghallok egy régi Madonna vagy ABBA számot, én sem bírok magammal, és rögvest rohanok nyomulni. A társaság java része egyébként elég sok kívánnivalót hagyott maga után (mindössze két-három srác ütötte meg nálam a 7-es szintet), viszont nem volt annyi tank módjára közlekedő leszbi. Meglepetésemre összeakadtam egy régi ismerőssel, akire a Rolcsi olyannyira féltékeny volt mindig is. Ezúttal megnyugodhatott, mivel a srác most hölgy volt, ezzel nullázva le magát a szememben (annak viszont egész jó, leszámítva, hogy a kis tűsarkú cipellő miatt a 2 méteres magasságot közelítette). A fent felsorolt hátrányok ellenére könnyen lehet, hogy máskor is itt fogunk kikötni, pedig még a drágasága is ellene szól. Talán a legfőbb érv mellette, hogy nagyon jól éreztük itt magukat.

Szinte be sem rúgtam, pedig ittam rendesen — gondoltam én, — utóbb viszont kiderült, hogy azért egy rövid filmszakadásom tutira volt, mivel olyan információkat hallottam vissza, amikre nem emlékeztem (mindössze néhány beszédtéma, de azok lényegesek voltak).  Hajnalban elindultunk haza, ki erre, ki arra, hozzám viszont két vendégünk (barátunk) is hivatalos volt még, mivel ők vidékre nemigen tudtak volna ilyenkor hazamenni. A metróban volt még némi intermezzo, de ezeket most nem mesélem el.

Másnap pillanatok alatt összekaptuk a lakást, aztán pihengettünk, kávézgattunk, rántottázgattunk, megnéztünk egy filmet, végül elengedtük a barátainkat, de előtte még letárgyaltunk egy tavaszi gyalogtúrát, amit máris nagyon várok.

Egyszóval jó kis murit csaptunk.

A tegnapi este folyamán ismét egy hetero barátom születésnapját ünnepeltük. Ezúttal azonban nem ittam sokat, így az éjszakai járatról is időben leszálltam, és vélhetőleg másnapos sem leszek, miután felkeltem (max. 1-es szintű).

Igaz, az indulás semmi jóval nem kecsegtetett, mivel aktívan kivettem a részem egy 2-őt fizet 3-at kap koktélakcióból. Talán az mentett meg, hogy az 1 literes korsóban kihozott dupla zombi koktél (amiből legalább 4 dl alkohol) egy kissé ijesztően hatott a maga gigászi rózsaszínségével (és nem kis súlyával), talán a múltkori kis híján tragikusan végződött (kis túlzással) eseménysor réme tartott vissza a lerészegedéstől, esetleg a felelősségtudat, hogy nekem még vizsgáim vannak, amikre holnap tanulnom kell, ahhoz pedig időben, és másnaposság-mentesen kell felkelnem. Ez utóbbi mondjuk nem annyira valószínű, mivel egy kissé ki vagyok már fulladva a vizsgaidőszak végére, és a tököm tele van a tanulással. Ennek egyszerű az oka: anno a dékán közölte, hogy célszerű a vizsgaidőszak kezdetét és a vizsgaidőszakra való felkészülés kezdetét egymástól némileg elcsúsztatva betáblázni (utóbbi javára), ami bennem olyan mély nyomot hagyott, hogy azóta mindig jó két hónappal korábban nekiállok a szakirodalom/tankönyvek olvasgatásának. Ez viszont ezt az "elegem van az egészből" állapotot eredményezi.

De vissza a születésnapra. A szokott helyen jött össze a szokott társaság, az egymást szegről-végről ismerő kb. 30 fő (fiúk, lányok, plusz az utánfutók), de nem volt semmi extra. Iszogatás, néhány emberkének lerészegedés, külön társaságokban vízipipázás, pókerezés, kis csoportokban beszélgetés. Szerencsémre ezúttal értelmes emberekkel keveredtem egy asztalhoz, így — hosszú idő óta — végre igazán jót társalogtam kezdetben politikáról, később a párkapcsolatokról (úgy általában), a szexről, majd partneremre találtam Max Weber megértő szociológiájának valamint objektivitás tanulmányának megvitatásához is. Ez utóbbi volt a legjobb, mivel itt már konkrét dolgokról mehetett a vita, ráadásul ritka, hogy huszonévesek között akad valaki, aki hozzá tud ilyen dolgokhoz szólni ( persze azért a többi téma is jó volt). A politikával viszont az a baj, hogy én ott mindig többet tudok a többieknél, így inkább csak amolyan hírszolgáltató szerepem van, az pedig nem olyan élvezetes (kivéve, ha összekerülök a tulajjal, aki szintén mindig mindenről hallott, ezért vele órákig tudunk polemizálni).

Szóval szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi.

Mivel mindkét jóbarátom születésnapjára elmentem, és mindkettőnek ugyanazt vettem, semmi alapja a sértődésnek, letudtam a kötelességem. (Mondjuk vicces volt, hogy azon másik ember, aki vette a fáradságot, és gondolt az ünnepeltnek való ajándék beszerzésére, ugyanazt vette neki, amit az tőlem már évekkel ezelőtt megkapott, de végül is viccesre vettük a figurát (Dolák-Saly Róbert Madártető című könyvéről van szó)).

Most pedig irány az ágy, hogy kissé pihentessem a cigarettafüsttől szétmart, véreressé vált szemeimet.