alvás bejegyzései

1. Aludni jó, és én szívesen aludnék is sokat, de ha tehetem, akkor sem mindig sikerül. Sajnos hétvégén is korán felébredek, pedig se ébresztőt nem állítok be, se szükség nincs rá, de a (hülye) biológiai órám mégis felzavar. Mondjuk ez megy szombaton, aztán vasárnap már kevésbé, végül hétfőn — amikor már nem tehetném — olyan jót szundítok a telefonom lenyomása után, hogy ihaj. Na de ha ráérek (mint múlt hétvégén), akkor akár délután is pótolhatok egy keveset az életem során elvesztegetett, átaludható órákból, újabban ezt is szoktam tenni...

2. ...és máris minden zökkenőmentesebb, gördülékenyebb, tele vagyok energiával és kevesebb a stressz is rajtam. Így hétfőtől szerdáig annyit haladtam odabent, mint máskor egész héten, a haladás pedig tovább csökkentette rajtam a pszichés nyomást, szóval jól éreztem magam a bőrömben. Sőt, munka után (az edzés a göthösségünk miatt ugye elmaradt) még itthon is volt erőm nekilátni egy kis takarításnak.

3. Szombat este viszont történt egy 'kis' baleset, ugyanis kitört a leggázabb állapotban levő fogam külső fele. Ez volt az, amit anno egy SZTK-fogorvos csinált (volna) meg, de belyukasztotta a gyökércsatornámat, így gyökérkezelni kellett. Aztán vagy 2 hónap elteltével lehasadt a belső fele, ezért az új, maszek orvosom egy csavart fúrt bele, és arra tömött egy belső támasztékot, hogy legalább a külső fele kitartson a koronáig. Közben a rossz gyökértöméstől a gyökércsúcs begyulladt, egy pukli keletkezett az arccsontom tövébe, és azóta is ezen az időzített bombán ülök. Eddig egyszer dagadt fel az egész arcom, ami másnapra el is múlt, de hasonlóra máskor is sor kerülhet. No, szóval múlt hét szombaton nagy lelkesen harapom a frissen kihozott pizzámat, és arra leszek figyelmes, hogy az adott helyen valami furcsa változás ment végbe, majd a csontot is megtaláltam a még le nem nyelt falatban. Gáz. Bal felső négyes (ergo vigyorgásnál látszik), kívül harmad fog, belül a tömés (ami lelkesen tartja magát), meg a nagy semmi a nyelvem felől.

4. Pedig a múltkor SPF-nek azt válaszoltam egy kommentben, hogy most egy kicsit csökkentem a fogászati kiadásaimat, mert a drága darabokon túl vagyok, erre tessék. Jó, ez meg egy másik minden eddiginél nagyobb kiadás lesz, de úgy terveztem, hogy csak akkor költök rá(juk), ha már az összes többi ellátásra váró fogon túl leszek, mert az élő fogak romlásának megállítása fontosabb, mint azoké, amiknek már úgyis mindegy, de így ez a terv ugrott, hiszen nem lehetek csorba fogú. Kicsit paráztam, hogy az eredetileg betervezett kezelésnek annyi, hiszen alig maradt csontanyag, és helyette implantátum kell majd (ami kibebaszottkurva drága), de a doki megnyugtatott, hogy annyi maradt, ami a koronához elég...szóval áprilisban ismét egy nagyobb kiadással kezdünk.

5. Egyébként még összesen 10 fogat kell kezeltetnem (tömés csere, kis szuvasodás, koronázás, stb.), így a blogomnak is lesz még témája egy darabig, meg a pénzemnek is megvan a helye. Szomorú vagyok.

6. Kedden aztán újabb csapás ért: a munkába menet elszakadt az aktatáskám markolata, az utca kellős közepén. Egyébként sem volt túl jó állapotban, mert a megvásárlást követően kicsivel máris elkezdett fesleni, pedig nem is pakolok bele annyi dolgot, hogy azt egy vastag bőr markolat ne bírná el. Gyengült az egyik oldalon, gyengült a másikon, és már terveztem egy ideje, hogy beadom a sarki bőrdíszműveshez, de mivel az mindig akkor van nyitva, amikor az ember dolgozik, ez mindig tolódott (akárcsak az a bizonyos fog). Hát most a táska megelőzött. Kurva kellemetlen volt, mert haza már nem fordulhattam, így egész nap a hónom alá csapva, az elszakadt markolatot rejtve kellett közlekednem, hogy ne égjek. Arra gondoltam már, hogy valaki megátkozott, főleg, amikor a Ricsi is leejtette a telefonját, és tönkre ment annak kijelzője.

7. Na, de kedden siettem is haza, hogy még nyitva találjam a bőröst. Megmutattam neki a táskát, és előre kifizettem a munkáért a 3000 Ft-ot. Szerdára (másnapra) ígérte, hogy készen lesz, de mondtam neki, hogy akkor úgyis dolgom van (a fogorvos), erre átírta az elkészülési időt péntekre. Ma tehát bementem hozzá, úgyis ráértem, merthogy ugye nem dolgoztam. Most nem a pasi volt, hanem az anyja, aki úgy viselkedett, mintha be lett volna szívva. Kásásan és halkan beszélt, és miközben a táskámat kereste, sorra olyan darabokat hozott elő, amik szerintem már évek óta ott porosodtak, és mindre megkérdezte, hogy az-e az. Tiszta hülye volt. Végül megtalálta az enyémet (de ez tovább tartott, mint előtte bevásárolni a sarki Matchban), és persze nem volt kész. Hát hétfőre...én meg mondtam, hogy nekem hétfőn már kellett volna, szóval jól felbosszantottam magam. Az ilyen tényleg menjen is tönkre szépen, mert megérdemelné.

8. Két kihívásra is jelentkeztem (többszöri sikertelen próbálkozásra) a moly.hu-n. 12-12 könyvet kell elolvasni 2012-ben ráadásul úgy, hogy külön kategóriáknak kell megfelelni. Persze a két külön kihívásban ugyanazok a könyvek is többé-kevésbé megfelelnek, szóval azért nincs szó 24 könyvről, mert az még nekem is sok volna. Kíváncsi vagyok, sikerül-e majd.

9. Egyébként még mindig Heller regényét szenvedem. Már csak 60-70 oldal van belőle hátra, és őszintén mondom, hogy semmivel nem találom élvezetesebbnek, mint 300 oldallal korábban. De lassan azért csak a végére érek.

10. És most folytatom a négy napi semmittevést. Ez a szó esetemben persze értelmezhetetlen, de az biztos, hogy tartaléklángon égek.

1. Kezdjük megint blogos témával, sőt rögtön kettővel is. Egyrészt régen volt olyan hét, hogy 3 bejegyzést is írtam, másrészt büszkén jelentem, hogy Captain tekintetében is bepótoltam a lemaradást. Olyan vagyok a blog terén, mint aki teljesen összeomlik, és csak hosszú idő alatt, lassú felépüléssel tudja rehabilitálni magát. De azért haladok.

2. A zöm már tudja, de azért itt is rögzítem, hogy a szakdolgozatomra a konzulens is és az opponens is jelest adott. A konzulensem szemmel láthatóan nem olvasta el a végső verziót, és csak emlékezetből dolgozva, pár (szinte olvashatatlan) szóval tudta le az értékelést, az opponensem viszont nyilvánvalóan elolvasta, mert a megfogalmazott kritika abszolút stimmel. Pontosan tudtam, főleg az időhiány miatt hol érheti majd vád a megfogalmazottakat, az opponens pedig meg is találta ezeket a pontokat. A megfogalmazása viszont kifejezetten kedves, amolyan nagypapás hangvételű, ami jó érzéssel ás bizakodással tölt el.

3. A csütörtöki államvizsgával kapcsolatban: beletörődtem, hogy rosszul emlékeztem a kifogásolt vizsgatárgyra, és inkább úgy döntöttem, hogy kész, passz, megtanulom a másik tárgyat. Fogok itt vitatkozni...

4. Tegnap 11 órát dolgoztam, amivel megdöntöttem a korábbi rekordjaimat is. A sztahanovizmusom oka főleg az volt, hogy az esti program fél 9-kor kezdődött, két saroknyira a munkahelyemtől, meg aztán amikor kiürül az iroda, mindig újult erővel vetem bele magam a munkába. Ilyenkor haladok a legjobban, a csendben és nyugalomban. Igaz, 6 után már nemigen láttam a monitort, csak a program ismerete, a rutin és a klaviatúra magabiztos használata vitt előre. Mondhatni vakon könyveltem.

5. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy fél órára azért kiszaladtam, mert idejét láttam már a fodrász meglátogatásának. A frizurám egyszerű, ezért gyorsan megvan, ráadásul most kimondottan jól is sikerült: fiatalos, mégsem extravagáns (az extravagancia és a pozícióm egymást egyre inkább kizárja), ráadásul a kopaszodásom is diszkréten leplezi.

6. Éjjel viszont baromi szarul aludtam. Későn feküdtünk le (hajnali 3 körül), én pedig valami miatt nagyon felületesen aludtam, és közben sokat és hosszan álmodtam. Nem csoda, hogy reggel úgy ébredtem, mint az ázott szar, és a várnyomásom is mintha magas lett volna.

7. Az izgatottságom oka valószínűleg nem az államvizsga (szerintem nincs okom azon izgulni, de csütörtökön biztosan a torkomban dobog majd a szívem), hanem az a 8-céges pali, aki árajánlatot kért. Ha minket választana, az nagyon nagyot dobna a cégen, mert sok gondot megoldana. Januárban felvehetnénk egy új, teljes munkaidős alkalmazottat, akire rápakolhatnánk ezeket a vállalkozásokat, plusz még vagy ugyanennyi vagy kicsit több másikat is, ami engem is, a társamat is jelentősen tehermentesítene, és végre lenne időm menedzserkedni. Továbbá elkezdhetnék végre főnökként viselkedni, átköltözhetnék egy külön szobába, ahol viszonylagos nyugalomban dolgozhatnék, és még a bevételből is maradna fejlesztésre, magáncélra. Mivel viszont ilyen sok múlik a dolgon, tutira nem fog bejönni, ez az életemben eddig mindig így volt.

8. A mai program (a délutáni alvásbepótláson túl) a településszociológia volt. Slum, szuburbia, gettó, alulintegrált zónák, szukcesszió, filtráció, szegregáció, invázió, urbanizáció, relatív dekoncentráció, humánökológia, szektorelmélet, koncentrikus körök elmélete, meg a többi. Ezek baromi szarul hangozhatnak így, de a településszociológia az egyik legkézzelfoghatóbb szakszociológia, szóval nem nehéz, és még érdekes is.

9. Valamiért egész nap fáztam a lakásban, pedig szerintem nincs (nem volt) hidegebb, mint az utóbbi napokban. A tippem az okokra, hogy kimerültem, és megint elhanyagoltam az evést, mint oly sokszor, mert amikor végre betápláltam az arcomba három szelet pizzát, mindjárt elkezdhettem kitakarózni. Ja, a tanulás okán ugye nem akartam nekilátni főzni.

10. Ha már pizza, a kedvencem a 4-sajtos, az is a Speedy-től (Netpincéren rendelve). Olcsó, nagy és baromi finom, bár tőlük még nem rendeltem szar pizzát. Ráadásul mindegyikhez választhatsz négyféle alapból, ami általában a sajtos szokott lenni, viszont ebben az esetben az egy kicsit hülyén venné ki magát, szóval a paradicsomos alapot választottam inkább. A kéksajtos részek a kedvenceim benne, mivel én a penészes sajtokat is szeretem. Nem volt ez mindig így, mivel a márványsajthoz (és társaihoz) bizony fel kell nőni, ez viszont egy pár éve már megtörtént nálam.

1. Régen nem volt, hogy két egymást követő napon bejegyzés lett volna, úgyhogy most megtöröm ezt a csúnya, spontán hagyományt. Vissza kéne rázódni a bloggerkedésbe, ne mindig csak a munka legyen.

2. Amióta bejött ez a téli, sötét időszak, képtelen vagyok reggelente felkelni. A telefonom minden reggel 7:05-kor megszólal, le is nyomom (és napról napra egyre kevésbé fogom ezt fel), majd visszaalszom, mintha semmi dolgom se lenne. Aztán felébredek vagy magamtól, vagy a macskám nyávogására. Ricsire ilyenkor nem számíthatok, mivel ő immúnis a telefonom ébresztőjére. Kelés után meg néha még rosszul is vagyok, annyira megvisel, hogy el kell hagynom az ágyamat. Bezzeg hétvégén...

3. Teljesen természetes, hogy amikor a legfontosabb teendőim lennének a 2. munkahelyemen, az ottani program éppen akkor omlik össze, és még természetesebb, hogy ráadásul abban a századmásodpercben, amikor ez a legnagyobb károkozással jár. Nem is tudtam ma befejezni a (fontos) teendőimet, mert még egy újraindítás sem segített (szokott pedig), az informatikus pedig csak holnap érkezik. Ha időmilliomos lennék, leszarnám, de manapság időnyomorult vagyok.

4. Tegnap még nem tudtam, hogy mit, mikor, mármint ami az államvizsgát érinti, ma viszont megnéztem, és összeomlottam. Egyrészt a vizsga 15-én lesz, du. 1 és 4 között, másrészt nem az a tárgy szerepel a vizsgatárgyaim között, ami eddig volt (és amiből készültem), hanem egy másik, amiből még anyagom sincs a készüléshez. Amint ezt megláttam, pillanatokon belül összeomlottam, elkezdett hevesen verni a szívem, és a koncentrációm, mint olyan megszűnt létezni. Hogy mi lesz ebből, nem tudom...

5. Persze azért gyorsan megeresztettem egy telefont, de azzal csak a kezdő lépésekhez kaptam segítséget, és csak még több kérdés merült fel bennem. Ez mind tovább mélyítette a pánikot, ügyintézni meg nem tudtam tovább, lévén az egyetemen du. 3-ig van csak erre lehetőség. Az egyik kérdés például, hogy ez a helyzet miként fordulhatott elő és miért éppen velem? A szakdolgozatom címe és témája nem változott, tehát akkor miért változott a vizsgatárgy pusztán attól, hogy nem az eredetileg tervezett időszakban államvizsgázom, hanem egy pár félévvel később? Azért igyekszem lenyugodni, égtem én már nagyobbakat annál, ami most rám vár.

6. Jelentkezett ma egy pali, aki 8 céget hozna hozzánk könyvelni, és árajánlatot kér. Küldött egy táblázatot is, amiben a cégek átlagos számlaforgalmát tüntette fel, viszont bérszámfejtésre és az éves árbevételre való hivatkozás egyiknél sem szerepel. Jó lenne megcsípni ő(ke)t, csak a visszakérdezést nehogy szerencsétlenkedésnek fogja fel... Ja, és egy 9., leendő cég leendő tulajdonosa is keresett ma, azt a munkát is jó lenne magunkénak tudni.

7. A sokcéges pasi egyébként ajánlás útján jutott hozzánk. Azt mondták neki, hogy megbízható iroda vagyunk, ami igaz is, lévén éppen most zárult le egy nagyon komoly (sajnos éppen megszűnt) vállalkozás teljes körű ellenőrzése, a kezdetekig visszamenőleg, és semmilyen hibát nem állapítottak meg. Pedig lett volna miben, hiszen a cégnek bazi vaskos anyaga volt. Hasznosak az ilyenek.

8. Azt mondják, reggelizz úgy, mint egy király, ebédelj úgy, mint egy polgár és vacsorázz úgy, mint egy koldus. Hát én ennek éppen az ellenkezőjét művelem, ami nyilván nem egészséges. Mostanában reggelizni semmi időm, ebédre eszem egy fél adag valamit, a vacsorát viszont nem bírom abbahagyni: valami, aztán joghurt, aztán gyümölcs, aztán csoki, megint gyümölcs, és így tovább, amíg bírom. Ma például odáig fajultam, hogy negyed kettőkor ettem csak meg az első falatot.

9. Délután valami nagyon durva álmosság tört rám. Egy percenként ásítottam olyan hatalmasakat, hogy attól féltem, begörcsöl a nyelvem vagy az állkapcsom. Szerencsére megúsztam, de legalább megtapasztaltam, mi a következménye az álmosság+hajtás+idegesség+pánik kombónak.

10. Ma senki se fizetett, csak mi 'szórtuk' a pénzt. Ja...fizetésre, kajajegyre (szintén fizetés), meg bérleti díjra. Mégis elkiabáltam volna tegnap? Na jó, ne halmozzuk a pánikot! Bőven vannak potenciális tartalékaink, csak jó lenne, ha nem a szerencsén, hanem az elhatározáson múlna a felhasználásuk.

Már megint alig látok ki a fejemből, mert sikerült ezen a héten is felhalmozni a kialvatlanságot. Mindig ezt csinálom. A november eleji hosszú hétvégén és az azt követő szabadnapon egészen jól kipihentem magam, de hol van az már...

Múlt hét vasárnap, Gaga után ugye későn értem haza. A fellépés időben elkezdődött, nem kellett 3 órát ácsorogni, mint Madonnánál, és még az utolsó metrókkal haza is értem. Attól persze még fél 12 is elmúlt, de legalább nem az éjszaka kellős közepén kellett buszozgatnom (amitől előzetesen tartottam egy kicsit). Rögtön bevetődés a gép elé, élmények elmesélése a húgomnak, zuhanyzás, ágyazás, és máris háromnegyed egy. Reggel persze ugyanúgy 7-kor kellett kelni, így a hétvégi, viszonylag pihent állapotom máris az enyészeté lett, rögtön hétfőn. Este megint későn feküdtem le, mert mindig későn fekszem le, ezúttal éppen azért, mert a céges honlapon el kellett végeznem az utolsó simításokat, és a szövegek irkálása sokáig tart, pont mint egy tartalmas blogbejegyzés begépelése. Sokkal alaposabban kell azonban fogalmazni, turkálni kell a neten, linkelgetni ide-oda, szóval hosszadalmas és macerás. Kedden ehhez képest csak úgy 30 percre aludtam vissza az ébredés után, viszont az esti kondit követően igencsak elálmosodtam. Ettől függetlenül kénytelen voltam tovább fennmaradni, mert elkészült végre a honlap már vállalható verziója, és azt fel kellett lőni a világhálóra (milyen szó már ez...). Persze a leglényegesebb funkciót nem sikerült működőképessé tennem, viszont jó sokáig babráltam vele, és ismét azon kaptam magam, hogy elmúlt éjfél. A kondi okozta fizikai fáradtság, és három ellopott alvásidő együttes hatására úgy éreztem magam, mint aki nem az ágyában, hanem egy nagy kád törökmézben ébredt, alig bírtam lekászálódni a fekvőhelyemről. De azért a szerdát is végigcsináltam valahogy. Akkor este baráti társaságba mentünk a Ricsivel, és bár előre elterveztem, hogy este 10-kor indulás haza, mégis az utolsó metró lett belőle. A program kb. mint vasárnap, a koncert után. A csütörtök reggelt már nem is tudom hova ragozni, de nap közben mégis helytálltam.

Munka után rohanás Ricsihez, mivel este 2010. legnépszerűbb melegbloggerét fogadtuk audiencián, és bár neki 10-kor mennie kellett, mi még sokáig ébren voltunk utána. Szerintem éjfél elmúlt, amikor zuhanyozni mentem, és egy óra volt, mire kijöttemtünk a kabinból, és utána, ahogy befeküdtem az ágyba, abban a pillanatban el is aludtam. A reggel baromi hamar eljött, és én annyira, de ANNYIRA szerettem volna még aludni. Nem lehetett. Így aztán a mai nap végig úgy éreztem magam, mint aki másnapos (kicsit mondjuk az is lehettem): szájszárazság, égő szemek, bántó fény, non-stop álmosság, ingerültség, hőhullámok és étvágytalanság. Majd ma talán kialszom magam.

Ha egyébként nem volna ilyen zsúfolt az életem, többet aludni akkor sem nagyon tudnék, mert este és reggel számtalan támadás éri a pihenésemet. Későn megyek például fürödni, és a forró vizet szeretem, amivel jól felfűtöm az agyam, így hiába voltam előtte esetleg álmos, az mindjárt kiszökik a szememből. A fürdőszobából kijőve  a macskám már az egyik fotel és az asztal között lapul, arra várva, mikor haladok el mellette, és amikor ezt megteszem, rögtön letámad. Akkor aztán megy a dögönyözés meg a kezem heves csócsálása, majd amikor én meguntam (ő nem nagyon szokta), megint beülök a gép elé, elvégre már nem is vagyok álmos. Eddigre általában már elvégeztem a legfontosabb otthoni teendőimet, így ilyenkor csak flangálok a neten. Valahogy feltűnően gyakran ugranak a monitoromra mindenféle twinkek meg hunkok (nem is értem, ez hogy lehet), amitől tovább nő a vérnyomásom, és ezt a lefekvés előtti utolsó cigi sem nagyon csökkenti vissza, szóval amikor ténylegesen leteszem a fejem a párnámra, nem is érzem magam álmosnak. Ilyenkor hanyatt fekve dőlök le, és úgy is maradok egy ideig, de aztán rájövök, hogy úgy nem jó, és ha mégis éppen így aludnék el, akkor általában még félálomban rosszullét jön rám, ami miatt gyorsan hasra fordulok, jobbra fordítom a fejem, és a jobb lábam általában felhúzom. Mivel az utóbbi években otthon is és a munkahelyemen is egy kicsit balra fordulok ülés közben, és ehhez már nagyon hozzászoktam (talán kicsit meg is csavarodott a gerincem), ez a pozitúra kényelmetlen számomra, ezért mégis inkább balra fordítom a fejem, átölelem a párnámat, és végül így alszom el.

A macskám ilyenkor jön rá, hogy ő most éhes (minden áldott nap), kivonul a konyhába, és egy darabig a száraz kajáját ropogtatja, amitől zeng a lakás. Ha nagyon finomat kap, akkor nem is bírja abbahagyni, mígnem annyit eszik, hogy rögtön ki is hányja az egészet, amire én felébredek, és dühtől vöröslő fejjel elindulok takarítani. Utána persze megint enni kell, mert üres a gyomra, de ilyenkor már tanul az esetből... Másik verzió, hogy jól belakik, és az emésztését zavarja az előző adag, ezért elvonul szarni. Jobb esetben ilyenkor az alom túrásával zajong, rosszabb esetben úgy dönt, hogy az már neki nem fekszik, ezért az alomtálca elé végzi a dolgát, és a sikertelen elásási kísérlettel csap zajt. Erre megint kipattanok az ágyból, összeszedem a menekülni próbáló macskát, a művéhez közel nyomom a pofáját, kap pár tockost, aztán jöhet a lapátolás/feltörlés. Éjjel egykor. Szerencsés esetben sem alul, sem felül nem távozik semmi, és nyugodtan aludhatok....

...egészen addig, amíg mondjuk arra nem ébredek, hogy nem érzem valamelyik (vagy mindkét) kezem. Életem első 25 évében sosem aludtam hanyatt fekve, most viszont állandóan azon kapom magam, hogy a karjaimmal a fejem mögött ébredek, és ilyenkor a kettő közül valamelyik rendszerint elzsibbad. Olyan rossz, amikor már mozdítani sem bírom, és a másik kezemmel kell megfogni és magam mellé tenni. Jéghideg, és olyan, mintha egy idegen ember tagját tapogatnám. Brrr. Aztán olyan is van, hogy a lábam zsibbad el, mert a hideg idő érkeztével a macskám a paplanomon alszik, jellemzően valamely alsó régiómon. Örülök neki, mert ritkán fejezi ki a ragaszkodását (kizárólag akkor, amikor úgy gondolja, hogy nem bukik le), és minden ilyen különleges pillanatot megbecsülök, de ő minimum 5 kiló, ami a lábszáramra helyeződve nem segíti a vérkeringésem. Másrészt ha valaki alszik mellettem vagy legalábbis a környékemen, akkor minden mozdulatom előtt felriadok (gondolom, hogy ne pofozzam le véletlenül), és ez a macskám közelsége esetén is így van. Vagy azért ébredek föl, hogy óvatosan húzhassam ki alóla a lábam, vagy ha már kihúztam és fázik, akkor óvatosan csúsztatom vissza a paplan alá, nehogy oldalba rúgjam szegénykémet.

Reggel aztán mindenki mindent elkövet, hogy ne aludhassak nyugodtan. Desi például 6:55-re van felhúzva, ha esik, ha fúj. Ilyenkor felkel, és mivel éjszaka rájár a kajájára, (mint nagyanyám a tortára), az reggelre számára rémisztően kevésre fogy, márpedig egy ilyen tűrhetetlen állapotot gyorsan meg kell szüntetni, ergo szőnyegtépéssel, arcba szagolással, mancsozással vagy bármivel, de fel kell ébreszteni a gazdit. Hát persze ettől még marhára nem kap kaját, de a kitűzött célt félig elérte. Ha felébredtem, akkor már lehet izgalmas dolgokat csinálni, záros határidőn belül úgyis megérkezik a reggeli. Lehet például olyat, hogy felül a tévé tetejére, és a szemközti ház tetején pihengető galambokat stíröli zaklatott nyeffegéssel. Nagyon szeretné őket beharapni, és az izgatottságát azzal vezeti le, hogy az ablak és a tévé között lógó függönyt markolgatja az egyik mellső mancsával. Erre persze megint felébredek, leordítom (Fejezd be!), aztán visszaalszom, de pontban 7 órakor megszólal a telefonom, ami az ágy lábánál levő íróasztalomon hever. Ehhez fel kell ülnöm, az ágy végébe másznom, felmarkolnom a telefont, felpattintanom a tetejét, és megnyomnom azt az egyetlen gombot, ami végleg leállítja az ébresztési mechanizmust. Előfordul, hogy azt sem tudom, hol vagyok (és kicsoda), így mellényúlok, és másik gombbal hallgattatom el. A büntetésem ilyenkor az 5 perc múlva bekövetkező újabb ébresztés. Azt lehetne gondolni, hogy ezek után már nem tudok visszaaludni, pedig dehogynem. Ilyenkor tudok csak igazán! A telefonom magam mellé hajítom az ágyra, és már alszom is tovább. Mit nekem ébresztés! A legtutibb álmok és a legpihentetőbb alvás ekkor jut osztályrészemül, de aztán a kötelességtudat és a lelkiismeret spontán felzaklat. Kezdődhet a nap.

Szerdán és csütörtökön, amikor a húgomnak már 8-ra be kell érnie a suliba, a fentieken túl még arra is felébredek, amikor ő elmegy, és bezárja maga mögött az ajtót. Eleinte mindent végigkövettem (reggelizés, fogmosás, öltözés, stb.) de most már csak a távozására ébredek. Nem állítom, hogy a nappalokkal szemben az éjszakák legalább nyugodtak és/vagy unalmasak...

(A történet kerekségének érdekében megjegyezném, hogy az addig önmagát produkáló és zajongó macsek miután bereggelizett, odakucorodik szépen az ágy sarkára, maga alá húzza a lábait, és egy kompakt kis szőrhalomként nekilát aludni. Engem már kizaklatott az ágyból, jól lakott, tehát bőven van mit kipihennie. Kis szenyó, de azért imádom.)

Vasárnap hajnalban Ricsinél aludtam. Szombat éjjel, társaságból érkeztem hozzá, majd egy hajnalig tartó beszélgetés után feküdtem csak le aludni. Kicsit ittas is voltam (de csak enyhén), viszont a heti fáradtság és a hosszúra nyúlt szombat együttes ereje igencsak igénybe vette a szervezetemet.

Nem csoda, ha úgy aludtam, mint a bunda. Különben is olyan jó matraca van, és olyan jó párnája, hogy ha a sötétítés és az első emeleti, udvarra néző lakása természetes félhomálya nem volna, akkor is elszunyókálnék az ágyában akár délig is. Ha nála vagyok, nincsenek elérhető közelségben a teendőim, nincs ott a számítógépem, a letörölni való felületek vagy a mosni való szennyes. Más esetben ahogy először kinyitom a szemem, a tudatom máris előugrik a korábban még alvástól terhelt agyam rejtekéből, és nyomban sorolni kezdi az érveket, hogy miért kell nekem most azonnal felkelnem. Persze egy darabig még tiltakozom, és megpróbálok visszaaludni, de sosem megy. Fordulok erre, fordulok arra, és ahogy apránként valóban felébredek, csak időpocsékolásnak érzem a hiábavaló hadakozással így eltöltött perceket. Végül fölkelek, anélkül, hogy kialudtam volna magam. De ilyenkor nem, csak fordulok egyet, átkarolom azt a jó kis párnát, és alszom tovább, sajnos akkor is, ha egyébként dolgozni kéne mennem...

Szóval vasárnap reggel ott alszom, és egyszer csak arra riadok fel, hogy a telefonomra SMS érkezik. Félig éber tudattal kotrogatni kezdek az ágy mellett, aztán rájövök, hogy fel sem hoztam magammal a galériára (de hiszen a hang is távolról jött,) így nem tudom megnézni, ki írt, és mit. Tényleg, ki lehet? Meg kéne nézni, de olyan jó itt feküdni. Megpróbálok visszaaludni, és talán félig-meddig sikerül is, de akkor is frusztrál a dolog. Félig még alszom, de az agyam másik fele variálni, kombinálni kezd. Talán a húgom az, hogy nem ma jön vissza Pestre? Vagy már itt is van, és a lakásba belépve szokatlan dolgot tapasztalt? Nem hiszem, elvégre akkor nyilván felhívna, és nem csak üzenetet írna. Vagy rájött, hogy mi a helyzet velem, elmondta anyámnak, az meg így szólít fel, hogy azonnal hívjam vissza, mert beszélni akar velem? Áhh, csak nem. Alszom még inkább, tuti nem fontos.

Átfordulok, a Ricsi irányába. A félhomályban látom, ahogy mélyen alszik. Orra piros a betegségtől, arca kissé sápadt, haja kócos, de egyenletesen szuszog. Én is behunyom a szemem, hátha sikerül még egy kis pihenést lopni az élettől. Lehet, hogy a Roland az? Este már hívott egyszer, hogy megkérdezzen pár dolgot a járulékaival meg az adózásával kapcsolatban. Hazajött egy hétre Írországból, és most megpróbál elintézni ezt-azt. Felőlem is érdeklődött, és kérdezte, megyek-e bulizni. Persze nem mentem, azaz nem oda. Vacsoracsata volt este (3. forduló), nekem a házibulik különben is jobban bejönnek. Ott is hívott egyébként. Hangja alkoholtól fordult rekedtbe, és ezúttal afelől érdeklődött, hogy otthon vagyok-e, mert a közelben jár, és nagyon kell pisilnie. Emlékeztettem, hogy programom van, és hogy Budapesten nem is igen lehetnék messzebb a lakásomtól. Észak-Pesten lakom, de éppen Dél-Budán tartózkodtam. Lehet, hogy a buli után felugrana egy kicsit macskázni? Hát akkor megint csak nem fog otthon találni. Ha fontos, majd megcsörget.

Pisilnem is kellett, meg a gyomrom is morgolódott a tegnapi alkoholtól. Vagy az esti hagymaleves dolgozik ennyire? Le kéne menni vécére, és akkor megnézhetném azt az SMS-t is. Neeem, maaajd, most inkább alszom még. Mindenki hagyjon békén vasárnap reggel! Tényleg, mennyi az idő? Az órámra pillantok, és a szemhéjam keskeny résén keresztül kibogarászom: kilenc óra. Lehet, hogy este ottfelejtettem valamit, és most tájékoztat róla a házigazda? De hisz nincs is meg a számom neki, legalábbis én nem tudok róla...

Még jobban kell pisilni...közben el is aludtam. Hála Istennek, megint loptam egy kis pihenést. Ricsi még mindig az igazak álmát alussza, én meg megint ébren vagyok. Az is lehet, hogy Lost, Andreas vagy valamelyik másik barátunk érdeklődik, hogy nincs-e kedvünk csinálni valamit? Na, az lehet, de akkor meg ráérek válaszolni, hiszen nyilván nem egy órán belülre tervezték azt a valamit. Ez megnyugtat, és ismét elalszom. Aztán felébredek, és megint az SMS jár a fejemben, meg az, hogy mennyire vécére kéne már menni. Kisvártatva elszánom magam, négykézláb-háttal lekecmergek a galériáról, és kiveszem a telefont a levetett farmerom zsebéből. Felnyitom a fedelét, rányomok az új SMS-re, és olvasom:

"Egyenlege felhasználhatósága 275 nap múlva lejár. Egyenlegfeltöltés a feltöltőkártyán jelzett módokon vagy bankautomatáknál."

Felkiáltójel-kérdőjel-bomba-kettős kereszt-halálfej-repülőgép-címoperátor.

Hogy rohadnátok meg...

...izgalmas dolgok történtek velem. Normál körülmények között ilyenkor a telefonom ébresztőjére ébredek, majd miután azt lenyomom, nyomban vissza is alszom, ma azonban...

...valami szórakozóhelyre mentem, és talán a Ricsi is ott volt velem. Egy nagy tömegben nyomultunk egy sötét aluljáróban, ami már vagy maga a szórakozóhely volt, vagy csak egy kivilágítatlan metróállomás. Esetleg egy kivilágítatlan metróállomás, ami szórakozóhelynek volt kialakítva — nem tudom, — de az biztos, hogy tök sokan voltak, és ment a lökdösődés. Amikor valaki erőteljesen nekem jött, reflex-szerűen odakaptam az övtáskámhoz (ahol a pénztárcámat hordom), és nyomban láttam, hogy hiányzik belőle a buksza. Egy fiatal srác kezében volt, én pedig rögtön utána kaptam, és visszaszereztem azt, mielőtt még meglépett volna vele. Nem emlékszem, hogy konfliktus lett volna belőle, bár én nyilván nem örültem. Kicsivel később hasonló szituáció esett meg, és még az is lehet, hogy ugyanazzal a sráccal. A pénztárcám ismét megmaradt, de nekem valamiért menekülnöm kellett. A sötét épületből kiszaladtam a szabadba, ahol még nappal volt.

Hegyoldal, parkosított emelkedő, éppen zöldellni kezdő fák, a földből előbújó sziklák, én pedig megfelelő búvóhelyet kerestem magamnak, hogy az üldözőimet lerázhassam. Már nem emlékszem, hogy mi mögé bújtam, csak arra, hogy nagyon lassan futottam (valamiért nem bírtam gyorsabban), de aztán mégis megúsztam a verést vagy talán valami még rosszabbat. Nem PC, de nem hallgathatom el, hogy öt fiatal cigánygyerek volt a nyomomban. Miután a veszély elmúlt, azon kaptam magam, hogy közben beesteledett, én pedig ezúttal a Ricsi pénztárcáját kerestem az avarban.

A Ricsi már rég nem volt ott (talán eredetileg sem), de azt tudtam, hogy elvesztette a tárcáját, esetleg az övét is ellopták. Aggódtam, hogy szegénynek most minden iratát megint be kell szereznie, és dühös voltam azokra a ganékra, akik ebből élnek, és akik sokkal nagyobb kárt okoznak áldozataiknak, mint azt gondolnák. Valahol továbbra is a nyomomban voltak, de a részeg fiatalokkal teli park sötétje engem is elrejtett, nyugodtan keresgélhettem tehát. Hamarosan találtam is egy tárcát, ami a Ricsiére emlékeztetett, de nem volt benne semmi. Rögtön ezután találtam egy másikat, ami csupa aprópénzzel volt tele, de valami eszméletlen sokkal. Alig bírtam zsebembe tömni az érméket. Tovább keresgélve egy harmadik is a kezembe akadt, ebben viszont csak ezresek és régi, zöld 200-asok voltak, utána viszont találtam egy összegumizott pénzköteget is a száraz falevelek közé rejtve. Széttúrtam az avart, és egy csomó pénztárcát, és összegumizott pénzköteget vettem észre.

Áhá! Szóval ide hozzák a meglopott áldozatok holmiját, amíg a lebukás veszélye el nem múlik! Hogy fognak majd nézni, amikor a sok orzott vagyonnak a hűlt helyét találják csak.

Ezzel leléptem. Nem emlékszem már, milyen helyeken kavirnyáztam, és milyen járművekkel, de tudom, hogy nagy távolságot tettem meg. Talán a pia, talán valami drog hatása lehetett...arra viszont emlékszem, hogy a nagybácsim lakásában járok. Igazából nem az övé volt, de én mégis tudtam, hogy ez az övé. Még az sem tűnt fel, hogy kertes háza van, miközben társasházban kellene laknia, ahogy az sem, hogy éppen akkor halt meg, kicsivel az érkezésem előtt. Az ő természetes állapota az, hogy halott, ha mégis él, az csak valami furcsa kavar következménye lehet. A szállítók el is vitték a testét, nekem pedig valami papírt kellett szereznem a közeli hullaházból. Betettem a kaput (ami valamiért nagyon hasonlított annak a háznak a kapujához, ahol kb. 5 éves koromig éltem), majd elindultam az utcán a cél felé. Gondos épületek, rendes kertek előtt sétáltam végig, a járda melletti kis kertecskéjük is frissen volt felásva.

Hogy a halottasházba hogyan kerültem, nem tudom, de az biztos, hogy sikeresen odaértem. Amikor kinyitottam a megfelelő ajtót, egy fehér falú folyosóra jutottam. Kis helyiség volt, neonfénnyel megvilágítva, a túlsó végében egy újabb ajtóval. Már érezni kezdtem a formalin szagát, és a vérnyomásom is érezhetően megemelkedett, ahogy a következő ajtóhoz sétáltam. Azt kinyitva szerencsére csak egy, az előzőhöz hasonló helyiségbe jutottam, majd még egybe, és még egybe. Teljes dísztelenség, csak a fehér falak, a modern fémkilincsek és a tudat, hogy minden lépéssel egyre közelebb kerülök valami igazán rémisztő dologhoz. Aztán egy olyan szobába jutottam, ahonnan balra is nyílt egy beugró (toalett), a szemközti ajtón pedig a "Kórbonctan" felirat díszelgett. Torkomban dobogó szívvel nyomtam le a kilincset, de még mindig semmi szörnyűség nem fogadott, csak az előzőekhez hasonló helyiségek, és lefelé vezető lépcsősorok. Az utolsó lépcső alján egy orvosi eszközökkel, krómozott csapokkal és az emberi testeket ábrázoló makettekkel teli szoba, és egy ajtó egy újabb felirattal: "Hullaház". Ennek is lenyomtam a kilincsét, és amikor kinyitottam az ajtót, a túloldalán valami szörnyű látvány fogadott: egy vörös fénnyel megvilágított helyiség, amiben egy véres masszává trancsírozott testet áll körül vagy egy tucatnyi fehér köpenyes, maszkos orvos, plexi szemüvegben, zöldes hajfogóval, és mintha mind egyszerre végezne rajta boncolást. Nem számítottam sokkal jobbra, de ez annak ellenére is szörnyű volt, hogy ezen a helyen ez a természetes: egy vezető orvos patológus-hallgatóknak tart gyakorlatot. Az éppen fennhangon beszélő nő felém fordult, és miközben biccentett, hogy rögtön jön, egy pillanatra sem vette ki a kezeit a néhai férfi fénylően lucskos mellkasából. Gyorsan becsuktam az ajtót, és fel-alá sétálgatva vártam, hogy kijöjjenek.

Lassan el is kezdtek szivárogni bentről a fiatalok. Vidáman beszélgettek, megtárgyalták a látottakat, közben pedig jóízűeket nevettek, és még az sem zavarta őket, hogy a ruhájukat vér borította. Aztán kijött az oktató nő is, aki egy nejlonba csomagolt papírt fogott a halottszutykos gumikesztyűs kezében; ezért jöttem. Nem tudom, mi volt az, csak arra emlékszem, hogy a nő felháborodottan mondta, hogy nem adhatja azt oda nekem, mert nem fertőtlenítettem a kezem, és különben is, hogy lehetek ilyen felelőtlen, hogy így bejövök ide. Rémülten tekintettem körbe, minden olyan ponton végigfuttatva a kezem, amit boncolás után fogdoshattak össze, és amit én most puszta kézzel fogtam meg, majd elindultam kezet mosni. Közben a nő kisétált, és csatlakozott a hallgatók csivitelő társaságához.

Míg magamra maradtam, nem bírtam megállni, hogy bemenjek a helyiségbe, ahonnan a hallgatók kijöttek. A filmekben is mindig mindenki ilyen kíváncsi... Odabent most senki nem volt, csak a vörös fény és a lepedőkkel letakart holttestek. Az asztalon, ahol a boncolást végezték még mindig ott feküdt az a valami, ami az alanyból maradt: égnek meredő, vérmocskos bordák és öles húscafatok. Ahogy oldalra tekintettem, észrevettem, hogy a lépcsőn, ahol én is állok egy újabb tetemdarab hever. Egy gerincoszlop néhány bordával, ami úgy nézett ki, mintha nemrég lefaragták volna róla az összes húst, és csak odavetették volna a lépcsőfokokra. Undorodva és kissé rémülten fordultam ki a szobából, és sietve elindultam kifelé az épületből is.

A makettekkel és eszközökkel teli helyiségből kilépve máris részese lehettem annak a beteg orgiának, aminek a hangjait már eddig is hallhattam. Abban még semmi különös nincs, hogy egyetemi hallgatók partizgatnak kicsit, sőt talán még abban sincs, hogy ezt az oktatásuk helyszínén, esetünkben egy hullaházban teszik. Az viszont már mondhatni szokatlan, hogy a boncolás után át sem öltöztek. A köpenyük csurom véres volt, és a műanyag poharaikat is trutymós, gumikesztyűs kézzel fogták meg és emelték a szájukhoz. Mintha mi sem volna természetesebb ennél, mintha mindig is ehhez szoktak volna. Némelyiküknek az arca is véres volt, ahogy véletlenül hozzáérhetett, de ez sem zavarta őt, és úgy tűnik, az is csak nekem okozott megrökönyödést, hogy a tanárnőjük fején egy frissen lecsupaszított emberi medencecsont ékeskedett, mint valami korona. Így bulizott együtt a hallgatóival, a vér pedig közben diszkréten csordogált végig az arcán. Nekem ez már sok volt.

Sietve elhagytam az épületet, kezemben a papírral, amiért jöttem, és arra indultam el, amerről jöttem. Séta közben beleolvasgattam a papírba, és ekkor vettem észre, hogy az nem is boncolási jegyzőkönyv, hanem egy hatósági engedély a közeli állattemetőként használt földek exhumálására, merthogy autópálya fog épülni a helyükön. Autópálya, itt? — kérdeztem magamban, és amikor körülnéztem, hogy hol lehet majd a nyomvonala, megakadt a szemem a takaros kis házak járda melletti, frissen felásott földhalmain. Rothadó kutyapofák és szőrös bordacsontok bújtak elő a földből amerre csak néztem...

... basszus, Ricsi, megint elaludtunk! Keljél fölfele légyszíves...

Isten bizony, péntek este óta nincs egy olyan perc az életemben, amikor azt mondhatnám, hogy jól érzem magam a bőrömben.

Pénteken ugyebár a megerőltető testmozgás miatt rám tört a rosszullét az edzőteremben. A zuhanyzás segített ezen egy keveset, de azért nyomokban még okádni vágyást tartalmaztam.

Este tovább kómáztam, ráadásul a másnapi suli miatt messze nem aludtam eleget. A két előadás között elmentünk ebédelni (ahogy szoktunk), és mivel a választék ezúttal igen csekélyre sikeredett, kénytelen voltam Dubarry-szeletet enni, ami meg nem esett jól. Utána legurítottam egy tradicionális felest, az előadási szünetekben pedig gépi cappuccinokat, aminek az lett a következménye, hogy kezdtem magam megint nem jól érezni. Az autóban hazafelé már hányinger hullámokat éreztem felhorgadni a gyomromban, de szerencsére ezek intenzitása elmaradt a tényleges ürítéshez szükséges szinttől, ahhoz viszont már bőven elég volt, hogy a f*szom elkezdjen tele lenni a puszta léttől is. Este kis gyomorfájásom is volt, ami azonban éjjel kettőig elmúlt. Ekkor átállítottam az órákat, aztán lefeküdtem aludni (tudom, hogy ráért volna másnap is, de ha már fent voltam...).

Reggel jóval korábban felébredtem, mint szerettem volna, és ha már fent voltam, gondoltam, a visszaalvás előtt elszaladok a wc irányába (és meg sem állok a fajanszig). Eleve belerúgtam az ágyamba, aztán nekimentem az ajtónak, majd a wc ajtófélfájának, de ez közvetlenül ébredés után egyáltalán nem szokatlan tőlem. Mondjuk azért sejthettem volna, hogy a kialvatlanság mellett némi vérnyomással kapcsolatos probléma is felléphetett nálam, de ekkor még inkább az éjszaka folytatására koncentráltam...

...de hiába. Odakint csicseregtek a madarak, a homokozóban sikongatva rohangáltak a kölkök, hét ágra sütött a nap, én pedig hiába fordultam jobbra, balra, vagy hanyatt, hiába dugtam a fejem a párna alá (tök jó fény- és hangszigetelő), csak nem tudtam újra elaludni. Pontosabban valami alvásszerűt biztosan műveltem, mert gyanúsan hirtelen telt el 1,5 óra, de ez maximum amolyan buszon alváshoz hasonló rendkívül rossz minőségű pihenés volt, ami után még fáradtabbnak éreztem magam, mint előtte. 11 óra lévén viszont illendő volt kikászálódnom az ágyból, majd némi pirítós elfogyasztás és teafőzés után nekiláttam takarítani. A portörlést utálom, mert értelmetlen, ráadásul legutóbb is azt csináltam, ezért most izgalmasabb kihívásra vágytam: a mikrohullámú sütőm kívül-belül rendkívül lehangolóan nézett ki, a HACCP rendszernek messze nem tett volna eleget, az ÁNTSZ munkatársai pedig nyomban lezáratták volna az egész lakást a megpillantása után. Ezt terveztem kitakarítani. Lomtalanításkor úgyis találtam egy flakon tűzhelytisztítót, nosza, használjunk belőle! Amíg megvártam a szer hatását, a lakásban közlekedve felszúrtam a derekam néhány kilincsre, és nekimentem az összes ajtófélfának, a vérnyomásom tehát továbbra sem volt kielégítő. Néhány perc múlva így kellett a megfelelő sütőtisztító pozitúrákat felvennem (egy főzőfülkém van csak, amiben egy ember is bajosan fér el), jól össze is törtem a vállam meg a kézfejem. Ha mindez nem lett volna elég, a jobb kezem körömágyát valamikor felsértettem valamivel, amit a tűzhelytisztító hab nyomban elkezdett intenzíven szétmarni. Gyorsan abbahagytam a törölgetést (különben is, némi robbanószerrel többre mentem volna), és előkerestem a szintén lomtalanításkor felfedezett gumikesztyű-készlet egy darabját, amivel már gond nélkül be tudtam fejezni a vállalt feladatot.

Még néhány apróság elvégzése után inkább pihengettem, sőt, egy délutáni alvást is megkíséreltem (az éjjeli mulasztást pótlandó), de az sem sikerült. A vérnyomásom folyamatosan szar volt, ezért egyáltalán nem tudtam kiélvezni a hétvégi szabadidőmet, ráadásul később egy kis fejfájás-light is befigyelt csak, hogy tetézze a bajaimat.

Na de ez mind semmi, mivel a nyelvem jobb alsó fele megint baromira fáj. Ez visszatérő probléma nálam. Hogy valamelyik tömött fogam pereme karistolja ki (esetleg valami egyéb, kemény dolog), vagy egyszerűen csak begyullad az egyik nyálmirigyem, azt nem tudom, de ilyenkor fáj minden szó, minden nyelés, meg eleve az evés is. Ez legalább egy hetes program lesz; annyi szokott lenni (vagy több). Úgyhogy most legalább egy hétig hülyén fogok beszélni (meg jóval kevesebbet is), és nem győzöm majd a nyálam nyelni, mert ilyenkor — ha már fáj a nyelés — szépen fölszaporodik a számban. Vagy azért, mert ritkábban nyelek, vagy mert ez is a tünetek részét képezi. (Undorítóság következik: utóbbira tippelek, mivel ez nem az a vízszerű nyál, hanem inkább a jó nyúlós fajta, ami a pornófilmekben is gyakran látható, amint emésztőnedv-hidat képez a néni/bácsi szája és egy másik ember ágyéka között. Ha megtanultam volna rendesen köpni, akkor a mostani nyálam állaga tökéletesen alkalmas lenne a messzire való turházáshoz, találat esetén pedig jól lehetne hallani az erőteljes csattanást is. Mivel azonban nem tanultam meg rendesen köpni, egy ilyen próbálkozás azzal járna, hogy szájam tartalma valahol az államon landolna, és ha szabad kézzel próbálnám meg letörölni, úgy néznék ki, mint aki pókhálót gyárt az ujjai között, vagy mint aki nyál-marionettet játszik. Viszont így kiemészteném az ujjbegyeim redői közül a kis baktériumokat... Na jó, nem folytatom...pedig éppen most jutott eszembe, hogy ha lenne nálam mérőszalag, és felköpnék a plafonra (ha tudnék rendesen köpni), kellő gyorsaság esetén megmérhetném centiben, meddig ereszkedik le a cucc, mielőtt elszakadna fénylő nyálteste).

Ha mindez nem lett volna elég, az este elfogyasztott gyorséttermi szar úgy felpüffesztett, hogy már végképp nem tudtam, mit kezdjek magammal. A gyomrom határozottan fájt, és nem győztem a kellemetlen melléktermékektől hol orálisan, hol análisan szabadulni (szerencsére az éjszakám egész tűrhető volt). Erre reggelre mi történik? Amellett, hogy elaludtam, egy pattanás nőt a jobb orrcimpám BELSŐ FELÉRE. Nooormális?  

Nekem már olyan elegem van magamból. Ha megszólalok, fáj, ha nyelek, fáj, ha bármelyik arcizmomat megmozdítom, fáj, ha orrot fújok, fáj, a szétmart körömágyam is fáj, a lábam izomlázas, néha megszédülök és folyton álmos vagyok.

Kivetem magam a hetedikről, ha ez így folytatódik.

A hétvégén anyáméknál voltam (ezért is nem írtam). Az ottlétem említésre sem méltó, talán az egyhuzamban 11 órányi alvásom az érdekes (meg utána a kóma a túlalvás miatt).

Hazafelé a 16:06-os buszhoz siettem a megálló irányába, amikor látom, hogy 15:55-kor elhúz egy busz Solt-Budapest felirattal. Meg sem állt a megállóban, igaz, nem is állt ott senki. Gondoltam, ez egy olyan busz, ami máskor is erre jön, csak nem áll meg minden fánál, de azért a bogár belehelyeződött a fülembe. Ahogy a másodpercmutatóm egyre pörgött a 16:06 irányába, egyre inkább az volt a benyomásom, hogy ez bizony az a busz volt. 16:20-kor ez már szilárd meggyőződéssé vastagodott, de visszamenni nem volt értelme, mivel a következő járat (elvileg) 16:36-ra kellett, hogy odaérjen. Ha vissza is megyek a házba, mi a garancia, hogy nem fog az is 11 perccel előbb elmenni?

Hamarosan megérkezett egy család: tirpákmama, tirpákpapa + 3 még tirpákabb gyerek. Azok folyamatosan rohangáltak, anyuka állandóan az összeszedegetésükkel volt elfoglalva. Én már rég lepofoztam volna mindet, ő megmaradt a folyamatos légyszívesezésnél, ami kevésbé volt hatékony (semennyire). Az mp3-amban lemerült az elem, és kurva hideg volt, szóval mire megérkezett a busz (egy perccel sem korábban), én már tiszta idegbeteg voltam. Ezer szerencse, hogy aztán le tudtam ülni, mert ha a sötétben kellett volna végigállnom az utat, akkor a Lipótmezőn kötöttem volna ki (ha nem zárták volna azt is be).

Nem baj az, ha egy busz időben odaér, ahova kell. Az sem baj, ha 4-5 perccel korábban érkezik egy-egy megállóba. Az viszont már baj, ha 10 perccel korábban ér oda, ÉS nem vár legalább 5 percet. Főleg vasárnap délután, amikor a ritkábban is járnak a buszok, és az a kevés is sokszor színültig van egyetemistákkal. Már megint a szolidaritás hiánya.

Ezek után persze mondanom sem kell, hogy szegény Rolcsikámon csattant az ostor, mivel az idegbetegségem nemigen apadt le a találkozásunkig. Majd kiengesztelem...

Az utóbbi egy hétben-8 napban majdnem minden éjjel álmodtam valamit, és nagyjából emlékszem is rájuk. Régen is gyakran álmodtam, és némelyikre a mai napig is emlékszem (nyilván nem a kellemesekre), sőt, egy 4 éves koromban átélt éjszakai élményemet a akár most is vissza tudom idézni. Az utóbbi hét mindenesetre gyanús. Először a teliholdra fogtam, olyankor ugyanis — akárcsak sokan mások — rosszul alszom. De már nincs telihold, (rém)álmaim azonban vannak.

Valamelyik nap zombik elől menekültem. Mások számára ez a rém- kategóriába tartozna, de engem szórakoztat. Nyilván alvás közben is hatással vannak rám a zombis filmjeim, a Doom 3., az Alone in the dark vagy a Resident Evil című játékok. Ilyen álmaim gyakran játszásból is indulnak, aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy már nem játszom, hanem én magam menekülök. Vagy éppen fordítva: amikor eldurvul a helyzet, akkor kiderül, hogy az egész csak egy játék volt.

Következő éjjel coming outoltam (vagy inkább lebuktam) apámék előtt. Megvető tekintetek, magyarázkodás, gúnyos megjegyzések voltak az álom fő motívumai — nem élveztem, de reggel tök jó volt felébredni.

Egy másik alkalommal a volt barátnőmmel futottam össze, de ott volt az új párja is (az utódom). Hozzá kell tennem, hogy életemben nem találkoztam vele, úgyhogy az agyam kitalált szépen neki egyet. Hozzám képest nagy nulla volt az ipse...

Valamelyik éjjel horgászni indultam. Hozzá kell tennem, hogy életemben 3-4 alkalomnál többször nem történt ilyen (egyszer fogtam is valamit a boton kívül), álmaimban azonban néha előfordul. Természetesen ahogy megfogtam a botot, azon nyomban beleállt a lábamba a horog, majd az álom során még két másik alkalommal is. Aztán valami dzsip-szerű autóval közelítettem a tó felé, de úgy, hogy én a platóján levő motorcsónakban ültem, így nem tudtam irányítani az autót. Keresztirányú forgalomban száguldoztam, és levert a víz, hogy mindjárt karambolozni fogok. Erre nem került sor, azonban a tónak nem azon a pontján kötöttem ki, ahol szerettem volna, és még a halőrtől is rettegnem kellett.

Ma meg egy társasággal ebédeltünk valahol, ahol fiatal csajok voltak a kiszolgálók. 6 db palacsintát kértem (micsoda hülyeség...), végül mégis valami levesfélét kaptam 3 palacsintával. Miközben a levest kanalaztam, egy fél bogárra lettem figyelmes benne, ami undorral töltött el. A többiek tányérja szélén is különféle rovarmaradványok sorakoztak, amiket félreraktak oda, mintha csak valami fás répadarab vagy csontszilánkok lennének. Ezen megnyugodva tovább ettem, de egy újabb ocsmányság előkerülésekor kiborultam. Sírni kezdtem, hogy én ezt nem eszem meg, majd dühösen kiabáltam a felszolgálókkal. A fogyasztóvédelemmel fenyegetőztem, és a vásárlók könyvét kértem, de a többiek kitereltek a helyiségből.

Hát ilyen jól szórakozom én éjszakánként mostanában.

Azt hiszem, rám is hatással van az a valami, ami szemmel láthatólag több más bloggert is elkapott: nyűgösség, ingerültség, álomkór, enerváltság és az én esetemben még egy kis megfázás is. Mintha mindenki direkt meg AKARNA sértődni. Mondjuk én ezt már megszoktam, mert kedvenc szerelmem pont ilyen, ezért igyekszem elkerülni a vele való msn-ezést. Olyankor tuti 5 perc alatt összekapunk valamin (főleg a félreértett mondatokon). Alig tudok aludni, és ha sikerül, akkor is állatságokat álmodok, amik még az ébredésem utáni órákat is elcseszik (most éjjel pl. coming out-oltam apáméknak (avagy inkább lebuktam); nem volt jó álom).

A csütörtöki gólyabál jó volt, onnan éjjel háromra értünk haza. Rolcsi dolgozni ment, én meg némi ébrenlét után visszaaludtam. Itt követhettem el a hibát, ugyanis azóta úgy érzem magam, mint akit teljesen leszívtak (le is, de most nem úgy, hanem energiaügyileg). Ha én nem éjszaka alszom, annak mindig csúnya vége lesz, ilyenkor ugyanis úgy ébredek föl, mint akit összevertek, és akkor nagyon csúnyán nézek, meg kötözködök, és kiállhatatlan vagyok. Pénteken aztán alig bírtam elaludni a nappali alvás miatt, így szombaton hajnalban megint csak halálomon voltam, és a vonaton sem tudtam összeszedni magam. Szombat este volt egy kis nyűglődési szünet (akkor írtam az előző bejegyzést), majd vasárnap megint 2 részletben aludtam (újabb hiba). Tegnap ráadásul egész nap kapart a torkom, ezzel is tetőzve szenvedéseimet, mára meg még be is taknyosodtam.

Hihetetlen egyébként, mennyire jót tesz az ember (meg az én) közérzetére a kondizás. Pl. pénteken a f*szom (Yshouldnak: faszom) tele volt úgy általában mindennel, de annyi pia előző esti legurítása után ezen nem is lepődök meg. Erőteljesen elgondolkodtam azon, lemenjek-e egyáltalán gyúrni, aztán nagy nehezen rávettem magam, és lőn: visszatért az életkedvem, a hangulatom (és az izomlázam is)! Most szívesen beraknék magamról egy ilyen volt-ilyen lett képpárt, de mivel ilyenem nincs, maximum elhiszitek, amit az imént írtam. Tegnap betegen vánszorogtam le a terembe (szintén hosszas önmeggyőzés eredményeképp), és hasonló volt a hatás, most azonban csak egy óráig tartott, este ugyanúgy össze voltam szakadva.

Ma már talán jobban leszek, ami abból is látszik, hogy már volt kedvem egy postot megírni (vagy csak dolgozni még annyira sem volt...).