bürokrácia bejegyzései

Megy az ügyintézés ezerrel. Ismerjük a magyar bürokrácia útvesztőt (vagy ha nem, akkor szerencsénk van), az idő meg csak telik, és én nem szeretnék valami jogvesztő hatályt túllépni, szóval igyekszem mindent elintézni, amennyire a kicsiny kis időmből telik.

A mai program a temetési segély elintézése volt (többek között). A temetkezési vállalkozó mondta, hogy próbáljam meg az újpesti önkormányzatnál, mert 15-30 ezer forint között kaphatok, és kár lenne ott hagyni. Igaza van. Annyi adót fizetek be állandóan, és annyira kevéssé veszem igénybe az állami transzfereket, hogy nem érzem magam pofátlannak, amiért ilyen módon próbálok egy kicsit visszacsippenteni magamnak. Különben meg ez is adóra megy majd, feltéve, hogy egyáltalán látok belőle valamit.

Lemásoltam tehát a temetési számlákat, kértem idebent egy tavalyi kereseti kimutatást, aztán elslattyogtam az újpesti önkormányzat épületébe. Mivel fogalmam sem volt, pontosan hova kell fordulnom, a biztonsági őrtől kértem eligazítást, aki elmondta, hogy egy másik épületbe kell mennem, ott van a szociális osztály. Oké, elindultam arra, és némi szerencsétlenkedés után meg is találtam az objektumot. Már az is érdekes volt, hogy a főbejárat előtt olyan sokan álldogáltak, dohányozgattak, de amikor beléptem, akkor taglózott le igazán a látvány: egy nem túl nagy helyiségben csak úgy hömpölyögtek az emberek és az emberi roncsok. Belül rögtön egy segéderő fogadott, meg egy asztal, rajta temérdek nyomtatvánnyal. Rövid intermezzo után végre tőlem is megkérdezték, mit akarok, mire elmondtam. Kaptam egy nyomtatványt, töltsem ki, aztán jöjjek vissza. A papíron nem túl bonyolult kérdések fogadtak, amikre megválaszoltam, és mivel minden szükséges papír nálam volt, kértem egy sorszámot is. Volt persze egy kis probléma, mivel én tavalyi kereseti kimutatást kértem, nekik meg az idén januári nettó jövedelmem kellett, de egy röpke telefonhívás után ezt is letudtam.

A sorszámmal elvonultam a balfenékre, mivel a kijelzők alapján úgy gondoltam, ott kerül majd rám a sor. Itt is számtalan ember ücsörgött, öregek, vakok, hajléktalanok, cigányok, szemmel láthatóan szegény emberek, de volt vagy 30 belőlük. Kicsit kényelmetlenül is éreztem magam köztük, merthogy ugye mit keresek én ott, de azért nem távoztam önként. Haladtak a számok, cserélődtek az emberek, aztán egy kis kavarodás után sorra kerültem én is. A pult mögötti néninél előadtam a gondom, átadtam neki a papírokat, ő elkérte a számlák másolatait, aztán az eredeti példányokat is. Írták a nyomtatványon, hogy mindenből eredeti kell, de a másolatot is elfogadják, ha bemutatom az eredetieket, ezért egy kicsit meglepődtem, amikor azt mondta, hogy akkor ezeket ő most elveszi. Mondom nekem azok még kellenek, mert a hagyatéki ügyintézés is folyamatban van. Két hét után küldik vissza, nekem az meg nem jó. Szóval ott hagytam csapot-papot azzal, hogy majd visszamegyek, ha kiderült, a hagyatékihoz az eredeti számlák kellenek vagy a másolatok. Valahogy éreztem, hogy nem fog elsőre sikerülni, elvégre az ilyen ügyeknél mi sikerül elsőre?

Azért amikor kijöttem, továbbra is rajtam maradt ez a furcsa érzés. Valahogy átragadt rám egy kicsi abból a nyomorból. Ecsetelhetném az egyes kérelmezőket, a kinézetüket, az elhangzottakat, leírhatnám a 15 évesnél nem idősebb, bávatag arcú, piercinges cigánylányt meg az anyját, akik ismételten valami kis gyereknevelési pluszért folyamodtak a hivatalhoz, vagy a krónikus gyereket nevelő anyukát, aki azt akarta kijárni, hogy egy segédeszközért ne 100, hanem csak 20 ezer forintot kelljen fizetnie, de nem akarok belemenni a témába. Nem véletlenül nem a szociális szakirányt választottam a suliban, és most is megerősödtem abbéli hitemben, hogy jól döntöttem. Én ezt nem bírnám, sem így, személytelenül, sem máshogy. íés ez a temérdek ember...hihetetlen. A kisasszonyok viszont egészen jól kezelték ezeket az embereket, még nekem is jutott  mosoly és tisztességes hangnem. Le a kalappal előttük.

Szóval egyelőre árnyékra vetődtem, viszont ösztönözve éreztem magam, hogy akkor rögtön felhívjam a másik önkormányzat másik ügyintézőjét, akihez majd hétfőn megyek, reggel 8-ra. Sose lesz ennek vége...

Bár most egy olyan történetbe fogok bele, aminek még nincs is vége (tehát úgyis vissza kell térnem rá), az imént annyira felbasztam az agyam, hogy muszáj kiblogolnom magam(ból).

Szóval ugye meghalt a nagybácsim, akinek a lakását lepecsételte a rendőrség, és csak hatósági tanúval lehet oda behatolni, rendkívül indokolt esetben. Egy lakásnak ugyebár vannak rezsijei, mint például vízdíj, szemétszállítás meg ilyenek, amiknek egy része csak akkor kerül pénzbe, ha használjuk is az adott szolgáltatást, más része viszont akkor is karcsúsítja a pénztárcánkat, ha külföldre megyünk vagy éppen a föld alá. Szerencsére a nagybácsim a fizetendő dolgai java részét a bankszámláján keresztül intézte (amin van pénz), csoportos átutalással, a telefont és a kábeltévét azonban csekken fizette, ergo azokat mielőbb le kellene mondani, mert különben csak úgy ömlenek majd a csekkek a ritkán látogatott postaládába. Ezt kíséreltem meg az imént.

Magam elé készítettem a számlákat, aztán felhívtam a 1412-es számot. Rögtön el is kezdődött a "nyomja meg az 1-es gombot" szöveg, aztán csak jöttek a menük, jöttek...jöttek a "gépelje be a számla bal oldalán található kilenc jegyű..." kezdetű szövegek...újabb menük...majd a 28. menü végén közli velem a géphang, hogy "Köszönjük, hogy igénybe vette szolgáltatásunkat, a viszont hallásra!". Micsoda? Nem is történt semmi, csak valami zsákutcába futottam, és a gép úgy döntött, hogy nem tárgyal velem tovább. Hol egy ügyintéző vagy valaki, akitől megtudhatnám, mit kell egyáltalán csinálni ilyen estben (mármint ha egy elhunyt helyett, nem-hozzátartozóként szüneteltetni akarok egy szolgáltatást)? Jó, akkor megpróbálkozom a kábeltévé ágon, aztán majd megkérdezem a leendő ügyfélszolgálatostól, hogy a telefont hogyan tudom elintézni.

Telefon le, újra fel, tárcsázás, 1-es gomb, X-es gomb, N-es gomb, kilencjegyű, gomb, gomb, gomb, kisasszony. Jaj, de jó, végre valaki, akivel beszélhetek. Elmondanám neki a problémámat pár szóban, de ő megelőz. Előbb mondjam meg neki a valamelyik számot, aztán a jelszó xyz. jegyeit. Mivel az előző nekifutáskor közölték velem, hogy ha ezt nemtommióta nem változtattam meg, akkor az egyik számnak az utolsó öt jegye az, minden további nélkül bediktálom. Nem jó. Mondjak másikat, és akkor az lesz az új jelszó. Nem is érdekes, hogy esetleg egy talált számla alapján is megszívathatnék egy vadidegent, de ezt nem firtatom, inkább bediktálom az akármilyen izé szám utolsó öt számjegyét, azt nem felejtem el. Kis türelmet kér, majd közli, hogy nem jó, mert az annak a számnak az utolsó öt számjegye, mondjak másikat. Oké, bediktálok öt random számot, majd felírom őket a számlára. Kis türelmet kér, én pedig közben diszkréten megérdeklődöm, hogy ezután lesz-e ügyintézés is, vagy végig csak ezzel fogunk bohóckodni. Megnyugtat, hogy lesz, majd miután a bediktált öt számjegy kisebb orgazmust idéz nála elő, áttérünk a bajomra. Elmondom, hogy a lakás tulaja meghalt, a lakást lezárták, és szeretném szüneteltetni vagy lemondani a kábeltévé szolgáltatást, hogy ne kelljen a semmire fizetni. Oké, kis türelmet kér. Pár perc múltán rátalál, hogy III-es programcsomag volt, és van egy számla, ami még nincs kifizetve. Mondom, igen, itt virít előttem a sárga csekk.

Tehát akkor mit szeretnék? - kérdez vissza, mire elmondom, hogy lemondani vagy szüneteltetni. Ó, hát májusig van hűségnyilatkozat — derül ki, — ha addig lemondom, akkor szankciós díjat kell fizetni. Jó, akkor mi van a szüneteltetéssel? Hát azt lehet, csak akkor az egész kitolódik annyival, amennyi még hiányzott a végéig. Jól van — mondom, — akkor legyen ez. De olcsóbb lenne, ha inkább átváltanék a csicska díjcsomagra, mert az csak 990 Ft havonta, nem 4500. Ezt javasolja. De mondom, én nem akarok semmilyen díjcsomagot, mert senki nem nézi a tévét, mert be sem lehet jutni a lakásba, és közben érzem magamban, hogy így 18-20 perc után kezd felmenni bennem a...pumpa. A választ meg sem várva újra kérdezek:

— Ha átváltok erre a díjcsomagra, akkor ugye nincs szankciós díj?

— De van.

— És az mégis kábé mennyi?

— Kis türelmet kérek.

Várok...várok...várok...

— Harmincezer forint.

Na, itt szakad el a cérna nálam. Kicsit bereccsen az agyam a hallottaktól, ezért tisztázó céllal megpróbálom összefoglalni neki:

— Azt akarja nekem mondani, hogy harmincezer forintot kell fizetnem, ha le akarom mondani egy halott ember lezárt lakásának, áramtalanított tévéjének senki által nem nézett műsorának senki által igénybe nem vett szolgáltatását?! Miközben én csak egy távoli rokon vagyok, aki szeretné, ha rendben mennének a dolgok?! És milyen esetben nem kell fizetni szankciós díjat?

— Azt mindenképpen kell, ha május előtt megszakítja az előfizetést.

— Jó, akkor ezt hagyjuk. A telefont is szeretném elintézni, ahhoz ugyanígy végig kell nyomogatnom magam a menüben?

— Abban is tudok segíteni.

— Az jó. Azt is szeretném szüneteltetni, mert senki nem fogja használni a közeljövőben. Ott tuti lejárt már a hűségidő.

— Kis türelmet kérek..................most látom, hogy ön nem arról a telefonról hív, amivel kapcsolatban intézkedni szeretne, így nem segíthetek.

Ismét a meghibbanás tünetei jelentek meg elmémben:

— Tehát menjek be a hatóságilag lepecsételt ajtón, és arról a telefonról hívjam önöket, amit éppen azért akarok lemondani, mert senki nem mehet be azon az ajtón, és senki nem akarja használni?

— Vagy menjen be egy ügyfélszolgálatunkra.

— Még annyit a tévéről, hogy ha felmondom a szerződést, és senki nem fizeti meg a büntetést, mert aki tehetné, az MEG-HALT, akkor mi van?

— Akkor megnézzük a tulajdoni lapon, hogy ki a tulajdonos, és annak kell kifizetnie.

— Pompás. Jó, hát akkor semmit nem tudtam elintézni. Viszont látásra.

— Köszönjük, hogy igénybe vette a szolgáltatásunkat.

Most pedig — a munkaidőm végeztével — felállok az asztalomtól, elmegyek fodrászhoz, majd a Duna Plaza magenta-pontjába, és ha valamelyikőtök éppen arra járva azt hallaná, hogy valaki kibaszottul ordít valami ügyintézővel, na az én leszek.

A múlt héten a postaládámban kikötő irdatlan szemét között találtam egy ajánlott küldemény érkezéséről szóló értesítőt. A nagymamám nevére érkezett valami a kerületi önkormányzattól. A nagymamám 23 hónapja és 2 napja meghalt, ezt pedig az önkormányzat legalább annyira jól tudja, mint én, mivel náluk kellett felvenni a hagyatéki leltárt, és a közjegyzőt is ők rendelték ki a hagyatéki tárgyaláshoz.

Gondolom, hogy a levélben nem éppen arról akarták őt tájékoztatni , hogy a földhivatal nyomán végre sikerült átírniuk az ingatlan tulajdonjogát az én nevemre (tekintve, hogy ő elhunyt), hanem a kerületi építményadó kivetéséről szóló határozatot és a befizetéshez szükséges csekkeket küldték ki benne. Az építményadót persze eddig is én fizettem (mivel én vagyok a vállalkozó), de az ingatlan a nagymamám nevén volt, tehát az építményadó is az ő nevén futott. Rugalmas megoldás...

Felvérteztem hát magam mindenféle iratokkal, köztük a halotti anyakönyvi kivonattal, és lelkileg felkészültem arra a momentumra, amikor a postás kisasszony a kalitkában majd meghatalmazást kér tőlem, merthogy ő anélkül nem adhatja ki a küldeményt. Ez szerencsére elmaradt, ehelyett közölte, hogy a levelet visszaküldik a feladónak (ami kb. 30 méterre található a postahivataltól), én pedig fáradjak be az önkormányzathoz, és közöljem velük a változást. Hát persze, szarom az időt. Eleve nem volt célom, hogy az ominózus csekkekhez mindenáron hozzájussak, de azért szerényen megemlítettem, hogy én vagyok az örökös, meg, hogy nálam van a halotti anyakönyv is, de miután ez nem hatotta meg, inkább távoztam. Persze előre tudtam, hogy ez lesz. No problem.

Nem idegesítettem föl magam, csak szegény levelet sajnálom, amiért a sorsa minden másnál értelmetlenebb. Eleve miért kellett ajánlva feladni, amikor tavaly még simán postázták a hasonló küldeményeket? Miért a halott nagymamám nevére kellett küldeni, amikor eddig is én voltam az adót megfizető, ráadásul az önkormányzat legalább két kollégája már régen értesült a változásról? És ha már ajánlva küldték, mi értelme volt annak, hogy az utca túloldalán levő postahivatalba a budaörsi elosztón keresztül, oda-vissza megkocsikáztatva fuvarozták szegényt, pláne, hogy amikor rájönnek, hogy nem sikerült kézbesíteni, akkor ugyanezt az utat járatják majd vele végig, vissza az utca szemközti oldalára?

Hát kérem szépen, ez hülyeség...