baj bejegyzései

...volt az első gondolatom múlt hét pénteken, miután letettem a telefont. Azóta erőteljesen kétségbe vagyok esve, ami napról napra növekvő gyomoridegességgel társul. Azok a 'szerencsések', akik ott voltak a blogtalin (legalábbis némelyikük) nagy vonalakban már értesülhettek a dolgokról, de akik nem voltak ott, azok kedvéért elmesélem a szitut.

Anyu hívott pénteken (ami egyébként egy évben max. 2-3 alkalommal fordul elő, mert a kapcsolatunk nem túl szokványos), és kérdezte, hogy akkor megyek-e nyaralni, mert ugye odaígértem nekik a sátramat egy pár napra. Mondom, mégis megyek, de csak hétvégére, és mivel egy helyre megyünk, odaadom a sátrat (ahogy ígértem), aztán amíg ott vagyok, összehúzzuk magunkat egy kicsit. Jó, ez letárgyalva. Közben eszembe jutott, hogy megszülettek a ponthatárok, hát megkérdeztem, mi a helyzet odahaza.

A húgomat felvették az egyetemre, igaz, csak a harmadikként megjelölt helyre. Örülünk persze, de mégis bosszankodunk, hiszen 13 éve éltanuló, végig szín kitűnő volt a suliban, többször jutalmat is kapott, de azt az egy utolsó megpróbáltatást mégis elcseszte. Azaz egy ötös, emelt szintű biológia érettségit nem lehet elcseszésnek nevezni, csakhogy nem volt eléggé ötös ahhoz, hogy bekerüljön vele az orvosira. Szar ez így, de valahol hasznos is: jó lecke abban a tekintetben, hogy néha hiába igyekszel, a világ törvényeit mégsem nem tudod meghatni. Mondta anyu, hogy azért is kérdés, hogy mikor megyek, mert beszélni szeretne velem. Mi lenne, ha a húgom a suli alatt, hétfőtől péntekig ellakna nálam a kisszobában?

Uhh...

A konyhában voltam, amikor beszéltünk, és bántam, hogy anno kihordtam onnan minden ülőhelyet, mert most elkelt volna egy. Nekidőltem a konyhaszekrénynek, a hangom rögtön ércessé vált az idegességtől, és nyomban levert az izzadság. Máskor olyan meggyőződéssel ecsetelem a hallgatóságomnak, milyen szerencsétlen vagyok a tekintetben, hogy a nagy horderejű dolgokat csak lassan, és mindig utólag fogom fel. Ez most nem így volt. Mintha életem filmje pergett volna előttem cikázó képekben, úgy rohant az agyamon végig a helyzet összes problémája és lehetséges kimenetele. Nem is nagyon tudtam arra koncentrálni, amit anyám mondott közben ("szegény olyan kis szerencsétlen, ne legyen elveszve abban a nagy városban", "úgysem kapna kollégiumot, mert a Pest megyeiek nem kapnak", stb.). Hebegtem valami olyasmit, hogy majd megbeszéljük, aztán elköszöntem.

Kész, kikapcsolt az agyam. Mert mi is a helyzet?

Anyámék nem tudnak semmit a magánéletemről, és főleg arról nem, hogy buzi vagyok. Valószínűleg nem is sejtik, bár sokan azt mondják, hogy az anyák akkor is sejtik/tudják, ha ez nekünk nem tűnik fel. Az enyém esetében valószínűleg nem ez a helyzet, mivel az utóbbi 19 évben kéthavonta egy hétvégét töltöttem náluk, és kb. tízszer beszéltünk telefonon (az évi 2-3 csak az utóbbi időben van). Nem ismer, én sem őt, és egyáltalán nincs közöttünk igazi, őszinte anya-fiú kapcsolat. Soha nem is volt, de ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük egymást, hogy én ne szeretném őt vagy, hogy ne lenne ő az egyetlen családtag, aki igazán fontos számomra (a testvéreimmel együtt). Annyira azért mégis ismerem, hogy tudjam, a homoszexualitás számára valami visszataszító, undorító elhajlás, ami szégyent hoz az illető környezetére. Azt is tudom, hogy szerinte az egyik legborzalmasabb dolog egy anyának, ha kiderül a fiáról, hogy buzi, és azt is, hogy a telek végében lakó, bigott keresztény nagyszülőknek évekbe telt megfelelnie, szóval ad a véleményükre. Vagyis inkább tart tőlük. Mindezért tehát eddig nem bújtam elő, és ha ez a helyzet nem adódik, szükség sem lett volna rá.

De itt van ez a helyzet, és én nem tudom, mitévő legyek. A lakást — bár nagyanyámtól örököltem — anyámtól kaptam, ő pedig 10 évet adott az életéből, hogy a válás során ne én szívjak. Azt tehát nem mondhatom, hogy 'nem', legalábbis ilyen natúr módon egyszerűen nincs rá lelkierőm. Ezt nagyon aránytalannak érezném, és egyben egy rendkívül hálátlan magatartásnak is. Ha viszont a húgom odajön, az eddigi életemnek vége, és még csak azt sem tehetem meg, hogy az igazság terhét a titoktartási kötelezettséggel együtt aggassam rá. Meg aztán azt sem tudhatom, miként reagálna, és mennyi időn belül közölne mindet anyámmal. Még talán undorodna is tőlem (akit egyébként most nagyon tisztel, és példaképének tekint — komolyan). Ő is nagyon konzervatív, ahogy a családom azon fele úgy en bloc, így könnyen elképzelhető, hogy a reakciója ugyanaz lenne, mint anyámé, csak kicsiben. Mondanom sem kell, hogy miután Ricsi minden nap feljön, és ott alszik nálam, a kisszobában lakó húgom mellett ez kivitelezhetetlen lenne, még akkor is, ha beavatom, és jól reagál. Sőt, az ottléte alapjaiban rúgná föl az eddigi életem, és a nagyanyám halála óta ölembe pottyant szabadság egy csapásra a múlté lenne. Ha a melegségemből adódó problémákat nem tekintem, akkor száz meg száz apró kényelmetlenséget okozna. Például ha rágyújtok, majd bemegy hozzá a füst, és bántja a kis orrát, várni kell egymásra a fürdőszoba előtt, csukogatni kell az ajtókat, mindig úgy öltözni, hogy ne lásson meg pucéron, figyelni, mennyi fogkrém van, hadd ne soroljam. Mindezt persze még elviselném, HA egyedül élnék. Talán még azt is megoldanám, hogy eltüntetem szem elől az eredeti QAF évadokat, letörlöm a gépemről, a melegpornót, a kockás hasú emberkés háttérképemet valami virágos háttérre cserélem, és minden netezés után törlöm az előzményeket. Ez mondjuk már kicsit megerőltetőbb lenne. Na de miután párom van, mindez eltörpül a párkapcsolat rejtegetése mellett, amit mellesleg nem is lehetne kivitelezni. A húgom talán kissé elveszett, ami az élettapasztalat hiányából fakad, de semmiképpen nem hülye, pillanatok alatt rájönne, hogy ha egy héten háromszor nem alszom otthon, annak alapos oka van.

Szóval nem sok jó megoldás van. A titkomat szeretném megtartani, de ezt már azzal veszélybe sodrom, ha most szombaton (akkor utazom le hozzájuk) elkezdek szabadkozni, és presszionálni őket a kollégium irányába. Az a baj, hogy (még) nem tudom, mi az igazi ok. A pénz? 10-12 ezer forintot akár meg is finanszírozhatok, de persze úgysem gondolják ingyen azt az itt lakást. Ha viszont az a lényeg, hogy a húgom biztonságban érezze magát e gigászi világvárosban, hát azzal kapcsolatban nem sokat tehetek. Max. megígérem, hogy néhány napig fogom a kezét, elmegyek vele mindenhova, de már ez is magában foglalja a 'nem' választ, szóval ott vagyok, ahol a part szakad. Kézenfekvő lenne előbújni, de a fenti okok miatt ezt elképzelhetetlennek tartom.

Én alapvetően gyakorlati ember vagyok (és semmiképpen sem érzelmi), és minden érve a CO mellett szól, de egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam. Azt mondják, hogy legalább kiderül, hogy a családom azért szeret, mert a tagja vagyok, vagy más okért, ami többet ér, mint a tudat, hogy 979 a fiúkat szereti. Meg más bölcs dolgokat is hallottam már, és mind igaz is, csakhogy én a szituációtól félek, sőt, rettegek. Attól az aktustól, amikor mindez kiderül (mármint, hogy azért szeretnek-e), a sírástól, az arckifejezéstől, a szégyentől, az ordítástól, esetleg a kitagadástól. Ha már előállt a helyzet, alkalmazkodom hozzá, de amíg ezt átélem, nem biztos, hogy meg tudok állni előttük. Az előbújásnak persze sok módja lehet, de én azt hiszem, sem a telefon, sem a húgom általi lebukás (és árulkodás), sem egy szívhez szóló e-mail, sem a blogom linkjének elküldése nem fair. A CO önző dolog: most nekem rossz, de ha előbújok, vagy mindenkinek rossz lesz vagy csak nekik, ezt pedig nem intézhetem el félvállról, továbbra is rejtőzködve. Sőt, ronthat is a helyzeten az, hogy nem tudnák velem kibeszélni a dolgokat, hanem magukban variálnának mindent, és esetleg egészen más végeredményre jutnának, mint egy személyes beszélgetés során (amire ugye nem vagyok képes).

Márpedig bármit is teszek, azt még az összeköltözés előtt kell megtennem. Ha utólag derül ki a dolog, az megint csak ronthat a helyzeten, az meg ugye nem cél. Szóval gondban vagyok, nem tudom, mit tegyek. Eltervezhetek bármit, szívhez szóló monológot, zseniálisan felépített érvrendszert, hogy miért jobb mégis a kolesz, vagy bármit, az első mondatnál úgyis kártyavárként omlik össze minden, hiszen ez nem egy egyszereplős szituáció. Olyankor zsigerből kell helytállni, én pedig amilyen izgulós vagyok, úgyis elrontok mindent (eleve már az izgulás gyanút kelt, hiszen miért kell ehhez jéghideg kéz és reszkető hang?)

Ahogy közeledik a szombat, egyre nő a krumpli a gyomromban, egyre többet idegeskedem, egyre többet agyalok, és egyre jobban kétségbe esek. Mintha minden szigorlatot egy nap kellene letenni. Szörnyű a tudat, hogy most minden összeomolhat, hogy egy olyan útelágazódáshoz (nehéz szó...) érek, amiből 1000 másik út indul tovább, de mindegyik ködbe veszik, nem látom, hová vezethet. Szóval baj van, gyerekek. Ugye érthetően körülírtam, hogy miért?

Hát persze, hogy nyári zápor van télen (na jó, tavasszal).

Hát persze, hogy a jég veri az ablakot, én meg azon aggódom, hogy vajon be is töri, vagy csak berepeszti.

Hát persze, hogy miután védelmi céllal lehúzom a redőnyt, és felhívom a Rolit, hogy képzelje, meg, hogy náluk is-e, hangos csattanást hallok, és azt látom, hogy az ablak nyitva, az eső meg ömlik béfelé.

Hát persze, hogy miközben én belülről nyomom kifele, a szél meg kívülről befele, arra leszek figyelmes, hogy a gané az összes virágomat lebaszta, és a virágföld elborítja a padlót.

Hát persze, hogy a tapéta elázott, a belső párkány úszik a vízben, az asztalom tocsog, a székem huzatja itt-ott gyanúsan sötét árnyalatú.

Hát persze, hogy az elosztó az ablak alatt van, és immár az is vizes és földes.

Hát persze, hogy mire éppen befejeztem a takarítást, máris kezdhetem elölről.

Hát persze...