baleset bejegyzései

Redbleknek ígértem egy fotósorozatot a cicámról, de mivel nincs kedvem egy csomó képet átméretezgetni, meg feltöltögetni, úgy döntöttem, hogy inkább egy videót szúrok be ide. Mondjuk ezen legalább annyira jól látszik, hogy nem túl ügyesen kezelem a gépet, mintha képeket csináltam volna, de a lényeg talán ezen is látszik: Desiré testileg felnőtt, de lelkileg még mindig kiscica. (Kéretik a lakásban (ismét) nem szétnézni, mivel az ötlet megint az irdatlan kupleráj állapotában jött).

A fikuszomat egyébként azóta el kellett menekíteni az üvegasztalról, mert a drágaságom az istennek nem volt hajlandó megférni tőle. Az egy dolog, hogy újabb bazi nagy ágát törte le, de állandóan megrácstálta a leveleit is, márpedig az fullasztó hatással van a kóstolgatóra. A kis hülye nem jött rá, hogy mi van, én viszont — látva, hogy állandóan nyaldokol — inkább a békés megoldás mellett döntöttem.

A macsekom persze nem adta föl, és továbbra is öngyilkos akart lenni, bár most már a növény általi halál helyett más módszert választott. Az egyik nap felugrott a szekrény legmagasabb polcára, de mivel a sok könyv miatt nem tudott ott megkapaszkodni, úgy ugrott le, hogy közben lefejelte a kaparófája csúcsát. Rögtön tudtam, hogy megütötte magát, mert rázta a fejét, és a szája feletti területet nyalogatta. Nem csoda, hiszen vérzett is neki. Szerencsére nem esett komoly baja, a foga sem tört ki, úgyhogy csak egy kis bibi emlékeztet a meggondolatlanságra (amíg el nem múlik)

Desiré imád az ablakban ülni, és az utcát bámulni onnan. Félti a kis szaros életét, azért általában csak a belső párkányon gubbaszt, de néha veszi magának a bátorságot, és a mellső mancsaival a külső párkányra is kilép, úgy nézi a ház lépcsőjén zajló eseményeket. Amikor vakmerő, akkor pedig a tévém tetejére is felugrik, amivel semmi gond nincs, csakhogy onnan gyakran vissza is ugrik a párkányra, ami azért elég kockázatos (szerintem). Ezért gyakran féltjük őt a párommal, és nem győzzük nyitni-csukni az ablakot, hogy tutira ne eshessen baja, de ilyen hőmérsékletek mellett nem lehet meglenni a zárt lakásban. Kénytelen vagyok tehát néha nyitott ablak mellett elaludni, és bízni a macska ügyességében.

Tegnap este 11 fele feküdtem le. Lekapcsoltam a villanyt, és aludni próbáltam. Desiré egy ideig a kezemet támadta, de amikor látta, hogy már nem vagyok vevő a játékra, nyomban felugrott a párkányra. Engem persze idegesített, hogy ott ül, ezért alvás helyett percenként odanéztem, hogy mennyire van kint. Kényelmesen elnézelődött, és csak a ficánkolásomra fordult néha hátra. Egy negyed óra múlva megunta a dolgot, és a székemre telepedett, én pedig nyugodtan hajtottam álomra a fejemet.

Fél kettő fele valami zajra lettem figyelmes (a lakáson belülről), amit egy puffanás kísért (az utcáról), mintha rádobtak volna valamit egy autó tetejére. A ház alól nyomban felhangzott egy hirtelen és hangos nyávogás, amit egy másik követett, ez azonban elnyújtott és keserves volt. Mintha egy macska így adta volna ki a lelkét. Nyomban felpattantam, és azt sem tudtam, hol vagyok, de rögtön a nyitott ablakhoz rohantam. "Úristen!" — gondoltam — "Leesett a macska!". Torkomban dobogó szívvel néztem le, de semmit nem láttam. Ahogy azonban oldalra fordítottam a fejem, megpillantottam Desirét...

...az íróasztalomon. Éppen egy nagyot nyújtózkodott, és az álmos pofáján szinte láttam az értetlenkedést, mármint, hogy mi a fenét ugrálok én hajnali fél kettőkor, amikor ő éppen aludna. Lentről újabb nyávogás hallatszott, amire a cicám is nyomban az ablakhoz rohant, de én inkább felkaptam őt, és gyorsan becsuktam az ablakot. Reszkető elmémig azért eljutott, hogy csak a fajtársak kefélnek odalent, ezért az istentelen nyávogás. Nemigen nyugodtam meg, de visszafeküdtem aludni, és innentől kezdve nem volt egyetlen perc nyugtom sem. Mindenféle macskás borzalmakat álmodtam, amikre ugyan nem emlékszem, de tudom, hogy nagyon megviseltek. Amikor már többedszerre riadtam fel, olyan elementáris rettegés jött rám, hogy 29 év ide vagy oda, ösztönösen a párnám alá bújtam, és úgy aludtam tovább.

Reggel aztán úgy ébredtem, mint akit minimum ledaráltak az éjszaka. A cicámnak továbbra sem volt semmi baja, bár csukott ablak mellett nem kis teljesítmény lett volna a részéről, ha összetöri magát.

Csak azt nem értem továbbra sem, hogy mit hallhattam? Ha Desiré aludt, mi volt az a zaj a lakásban, és mi volt a tompa puffanás odalent? Ennyire hevesen kufircolnak a macskák? Vagy ezeket a hangokat csak én képzeltem oda álmomban, és csak a nyávogások voltak valódiak?
Szerintem inkább az történt, amit fent már leírtam, de mivel a macskáknak 9 élete van, pont a kis kedvencem halála utáni pillanatban ébredtem föl, akkor, amikor újra megjelent az asztalomon.

Csak vicceltem. De azért a további 8 életére még jobban vigyázok.  (És még most is baromi nyugtalanító leírni mindezt).

Volt egyszer egy piareklám, aminek az volt a szlogenje, hogy "Élj úgy, hogy ha leperegne előtted életed filmje, érdemes legyen végignézni". Könyvekben és filmekben is gyakran emlegetik, hogy halálunk előtt lepereg előttünk az egész életünk, amit — gondolom — csak akkor élvezünk igazán, ha végül mégsem halunk meg. Tudom, hogy ez nem kívánságműsor, de én emellett még arra is kíváncsi lennék, hányszor (és mikor) fordult elő olyan, hogy majdnem meghaltam. Az ilyen eseteket sokszor fel sem fogjuk, esetleg eszünkbe sem jut, milyen nagy kockázatot vállaltunk egy-egy merész húzásunkkal, de akad olyan is, amikor a maga komolyságában fogjuk fel, mennyire közel voltunk az elmúláshoz. És itt nem csak a halálközeli élményekre gondolok.

Például én is ugrottam el gyorsvonat elől, na persze nem annyira bravúrosan, mint a filmekben szokták, de ha nem vagyok elég gyors, néhány másodpercen belül tutira szétterült volna az arcom a mozdony ütközőjén. Kellett nekem egy be nem látható kanyarban átdzsalni a töltésen.

Volt aztán egy olyan igazi ereszd-el-a-hajamat tombolás is a budapesti éjszakában. Ki-ki berúgva, beszíva, 5-en egy autóban, a műjégpályán ralizva, forgalommal szemben száguldva, rikoltozva. El lehet képzelni. Ahogy Sándor György mondaná: "Valahol élveztem a helyzetet...ott nem". De attól függetlenül, hogy mennyire tetszett vagy nem tetszett, miközben egy piros lámpán száguldottunk át, egy taxis jobbról kis híján belénk vágódott. Pont én ültem ott. A sofőrök lélekjelenléte szerencsére megmentett minket a súlyos balesettől, de a mi vezetőnk nem mintha tanult volna az esetből, mert később sem lassított egy cseppet sem.

Mivel világ életemben óvatos voltam, mindig igyekeztem elkerülni a nyilvánvalóan balesetveszélyes helyzeteket, nem is esett túl sokszor bajom. Például amikor kis pöcsösként a játszótéren botoztunk, nekem mindig csak addig tartott a játék, amíg az aktuális ellenfelem az én botomat csépelte az övével (az ő botjával), és nem engem próbált megcsapkodni. Ennek ellenére néha rámtör valami vakmerő magabiztosság, ami utólag végiggondolva sokszor nagyon nagy hülyeségnek tűnik. Legtöbbször persze gyalogtúrák során teszek hasonlókat.

Ilyen eset volt, amikor egy novemberi estén felmentem a csóványosi kilátó jégpálya jellegű tetejére, és a 80-120 km/h-ás szélben próbáltam megtartani az egyensúlyomat a sötétben 1-2 fénykép erejéig. Hülyeség volt, belátom, simán leeshettem volna. Hasonlót tettem ugyanitt, csak nyáron, amikor a nem túl biztonságos korlát mellé lekucorodtam, és szépen kiültem a kilátó szélére, a lábamat lógázva a mélység felett. Ez nekem egyébként mániám, mert néha a hegyoldalak szakadékos peremén is késztetést érzek a kiálló sziklákra való kiülésre. Szerencsére nincs tériszonyom.

A kategória legvakmerőbb tette az volt, amikor 0 félsszel másztam fel a kékestetői lesiklópálya oldalában található, ráccsal lezárt, rothadó műugrósáncra. Nyilván nem analizáltam előtte a deszkák állapotát, de tekintve, hogy némelyik már hiányzott, vagy nyilvánvalóan szét volt rohadva, be kell látnom, itt is az életemmel játszottam. Még csak azt sem mondhatom, hogy szeretem az adrenalin áradását a testemben, mert nem. Egyszerűen ilyenkor csak nem foglalkozom a veszéllyel, sőt, nem is tartom veszélyesnek a dolgot.

A téli gyalogtúrák persze mindig rejtenek némi kockázatot magukban, hiszen egy rossz mozdulat, egy nagy esés a jégen, és máris kész a lábtörés vagy a bokarándulás, és máris megteremtődött a lehetőség a kihűlésre. Főleg, ha csak másodmagammal megyek, és a másiknak segítséget kellene hívnia egy térerőtlen környéken (ezekből jó sok van ám). El lehet mondani, hogy több esetben is csak a puszta szerencse mentett meg attól, hogy ott maradjak, mivel számtalan esetben semmiféle túléléshez szükséges holmit nem vittünk magunkkal. Úgy tettünk, mintha csak tavasszal vagy nyáron sétálnánk egyet az erdőben. Persze néhányan most a fejeteket csóválhatjátok, hogy (így utólag) túldramatizálom a helyzetet, mert hát itt nincsenek akkora távolságok, meg, hogy nem a Himalájában túráztam, de gondoljátok csak el, milyen lehet egy nyílt töréssel, másodmagaddal mondjuk 10-12 km-t megtenni a legközelebbi településig (éjjel, -8-10 fokban). Ilyesmi a helyszínen nem szokott eszembe jutni (előre meg főleg nem), pedig egy rossz lépésnek igazán nincs kis esélye. Egyszer annyira hülyék voltunk, hogy egy kétszemélyes éjszakai túrát szerveztünk magunknak a Börzsönybe. Napok óta esett a hó, és akkor már olyan 30 cm-es lehetett. Fogtuk magunkat, felültünk a szobi vonatra, majd onnan az utolsó busszal átbuszoztunk Nagybörzsönybe, ahonnan indulni terveztünk. Elvileg reggelre kellett volna Kismarosra érnünk. Mire leszálltunk a buszról, a hóesés ónos esőre váltott, és így mindjárt nem tűnt olyan jó bulinak az egész. Ott álltunk a szakadó esőben, 0 eséllyel arra, hogy hazaérjünk. Az utcákon egy lélek sem járt, mi pedig tanácstalanul toporogtunk a hidegben. Nagy nehezen aztán találtunk valakit, akitől megérdeklődtük, hogy hol találunk erre szállást, és szerencsére volt is ilyen lehetőség, ezért aztán mégsem kellett az erdőben megfagynunk.

De nemcsak télen sikerült az életünket veszélyeztetni, mivel nyáron meg a kiszáradást sikerült erősen megközelítenünk. A Cserhátban túráztunk, akkor még iránytű nélkül. Egészen addig úgy tájoltuk be magunkat, hogy "Előttünk van észak, hátunk mögött dél...", ezúttal azonban 12:30 körül értünk egy ötös elágazáshoz, majd a vélelmezett helyes utat kiválasztva egy újabbhoz. A kereszteződésben letettük a cuccot, és mindketten kiválasztottunk egy irányt, amin 100-150 métert gyalogoltunk, de egyikben sem találtunk turistajelzést. Mind az öt irányt kipróbáltuk, majd visszatértünk az előző ilyen brutális elágazáshoz, ahol szintén 'falakba ütköztünk'. Bár a térkép általában jelzi a különlegesen öreg vagy ritka fákat, ezzel sem lettünk beljebb, mert mindkét elágazásnál volt ilyen. Jobb híján kiválasztottuk a helyesnek vélelmezett irányt, és azon haladtunk tovább. Csak mentünk, mentünk, kanyarogtunk az erdőben, és fogalmunk sem volt, hol járunk. Mire fátlan környékre értünk, már elfogyott minden vizünk, és itt, a tűző napon csak súlyosbodott a helyzet. Bár a hegyről lejöttünk, fogalmunk sem volt, melyik oldalon, hiszen akármelyik irányban járhattunk, és a mondókás helymeghatározás sem vitt már közelebb bennünket, mert ahhoz tudni kellett volna, eddig hol voltunk. Cserepes szájjal és kaparó torokkal javasoltam, menjünk fel a következő hegyre, nézzünk onnan körül, és amerre háztetőket látunk, arra menjünk toronyiránt. Közben egy málnásban kötöttünk ki, amit ugyan már leszüreteltek, de itt-ott még találtunk a bokrokon néhány szemet. Ez ugyan mérsékelte a kínzó szomjúságot, de nem szüntette meg. Nagyon nem. Ezért én még beharaptam néhány éretlen szilvát az út menti fákról, de mivel a "kékszilva amikor piros, akkor még zöld", a nap hátralévő részében 500 méterenként fostam egyet. Kiszáradás ellen ez a legtutibb módszer, próbáljátok ki ti is. Azóta iránytű nélkül sehova.

Még egy érdekes esetet mesélnék el, aztán hagyom pihenni a szemeteket. Az előző eset után két nappal (ez egy egyhetes gyalogtúra volt), Hollókő közelébe értünk. A turistautakat vicces emberek találták ki, ezért úgy oldották meg, hogy viszonylag sík terepen az összes hegyre fel kelljen menni, majd persze mindegyikről le is. A következőre megint fel, és így tovább. A Hollókő melletti hegy tengerszinttől számított X. métere felett, elkezdtünk irdatlan méretű hangyabolyokra felfigyelni. Legalább egy méter átmérőjű tűlevélből, avarból, kéregrágcsálmányból összehordott dombocskák feküdtek a fák tövében, de 10 méterenként. Egy helyben állva is meg tudtunk számolni legalább 40-et, de ahogy haladtunk fel a hegyre, egyre újabb bolyokat láttunk. A jó félcentis hangyák meg 10 millió számra hemzsegtek. Hordták a cuccot a bolyba, felderítettek és a többi, ahogy ez hangyáéknál szokás. Ha egy pillanatra megálltunk, nyomban elkezdtek ránk is felmászni, és máris támadták a cipőfűzőnket, a zokninkat, amit értek. Mivel ekkor már ötödik napja gyalogoltunk, és csak a hivatalos útvonalból legalább 90 kilométert tettünk meg (+az eltévedések, amit nem tudok kiszámolni), jó lett volna megpihenni valahol egy kicsit., Erre viszont esélyünk sem volt a hangyarengetegben. Csak mentünk, mentünk, a bolyok pedig nem fogytak, ráadásul egyik nagyobb volt, mint a másik. Míg felértünk a hegytetőre, jól kifulladtunk, de pihenés nélkül kellett elindulni a másik oldalon lefelé, és arra sem volt más a helyzet. Végül persze levánszorogtunk a hegyről, és ahol már messze volt az utolsó boly is, leültünk legalább egy órára. Kifújtuk magunkat, ettünk, ittunk, cigiztünk, irodalomról beszélgettünk. Hogy ezután egy működő villanypásztorral lezárt, nyakig érő csalánnal szegélyezett szakaszon kellett átverekednünk magunkat, az már egy másik történet. A kockázatot itt is a bokaficam/lábtörés jelentette, mivel lelassulva esélyt adtunk volna a hangyáknak a sikeres csípésre. Néhány persze még nem jelentett volna gondot, de valahova leülve hamar összeszedtünk volna több százat is, az pedig már súlyos következményekkel járhatott volna.

Ezekről a helyzetekről tudom, hogy kockázatosak voltak, és az utolsót leszámítva mindet meg is lehetett volna úszni némi felelősségtudattal, előre gondolkodással. Sok másik helyzet azonban elkerülhetetlen. Egy épület homlokzatáról lezuhanó kődarab, egy rosszul sikerült esés, egy útpadkára felhajtó autó, egy semmiből előtűnő vonat mind egy pillanat alatt végezhet velünk, és nem tudhatjuk, ha néhány perccel előbb vagy később járunk azon a helyen, nem mi végezzük-e ott be az életünket a tényleges áldozatok helyett.

Akinek halálközeli élménye volt, gyakran második születésnapját ünnepli az eset évfordulóin. Nektek vajon hány születésnapotok lenne már egy évben? Nekem biztosan több, mint kettő.