barát bejegyzései

... mindig olyan kiüresedettnek érzem magam. Most is. Olyan ez nálam, mint valami önkéntelen reboot.

A mindennapi pörgés közben egyre fokozódó izgalommal várom a már hónapokkal korábban meghirdetett eseményt, közvetlenül előtte már szinte aludni sem bírok.

Amikor ott vagyok, barátok közt, önfeledten, a világ bajaitól, számítógépektől és a lakókörnyezetemtől távol, mindegy, mit csinálva, akkor repül az idő, szinte észre sem veszem. Ilyenkor végre tényleg ott vagyok, nem gondolva semmi 'majd utána' dologra, és olyan teendőket is szívesen elvégzek (főzés, mosogatás, bevásárlás, stb.), amit hétköznapokon utálnék csinálni. De most mindent a barátaimmal együtt teszek, a köz-ért, minden vicces és vidám, még akkor is ha valaki átmenetileg éppen megsértődött másvalakire, mert egy óra múlva megint minden szép és jó. Újra kortalan, vagy legalábbis kamasz vagyok, amikor csak annyi a gondom, hogy csípnek a szúnyogok vagy, hogy kezd sok lenni a pia. Ilyenkor még a másnaposság is elviselhetőbb, és önmagam ágyban fekve való szapulása helyett sokkal inkább megyek erdei túrára és kilátóba is, mert minden perc értékes és becsülendő. Ilyen egy évben csak kétszer van, kár lenne elpocsékolni. De az ott-levés előbb-utóbb véget ér, és...

...hazafelé már kezd nyomasztani a tudat, hogy vége, kijön rajtam a fáradtság, egyre rosszabb a kedvem. Az autóból kiszállva vagy a metrót elhagyva átmenetileg még foglalkoztat a gondolat, hogy mi vár majd rám otthon (betörés, úszó fürdőszoba, elpusztult macska, stb.), aztán miután megnyugodtam, hogy (szerencsére) ismét nem történt semmi, végigkattintgattam a játékaimat a Facebookon, kipakoltam a táskámból, megoldottam a kaja kérdését, elkezd alattomosan elhatalmasodni rajtam valami megfoghatatlan hiányérzet és rosszkedv. Ez olyan fajta, ami egy alvás után sem múlik el, mert az első munkanap reggelén is ólmosan telepszik rám, értelmetlenség érzésével töltve meg a felkelést, a munkába menést, a munkát magát, és minden egyebet, ami aztán vár rám. Esetünkben a fogorvost, amit szívesen lemondanék, de az nem volna szép dolog tőlem, ezért kelletlenül, de elmegyek. Ez az érzés minden gondolatomba beleivódik, minden tettemet megmérgezi, a koncentrációmat szanaszét szórja, a lelkemet érzékennyé teszi, a folyton a jövőt kémlelő énemet egy csapásra visszarántja a még-csak-most-történt-de-máris-emlék múltba, és ez napokig így is marad...

...vagy legalábbis addig, amíg fel nem fogom, hogy de hát máris itt egy újabb alkalom, velük, még ha nem is olyan önfeledt, még ha nem is olyan hosszú és összetett, ha csak egy mozi is, ha csak egy közös filmnézés, beugrózás, vacsoracsatázás vagy egyszerű társasjátékozás, iszogatással egybekötve. És az újabb együttlét hamar visszaránt a jelenbe, színekkel tölti meg a világot, értelmet ad a tetteimnek, várakozással tölti el a jövőt, a nosztalgiázás, a poénok és események felemlegetése pedig újabb örömteli perceket okoz, ezzel a kis csalással torzítva a tér-idő kontinuumot, keltve azt az érzetet, mintha X munkanap után megint egy kicsit ott lennénk.

Azt hiszem, mindez még a középiskolás korszakomból ered, amikor még a "mindenhol jó, csak otthon ne kelljen lenni" állapot volt a legmeghatározóbb tényező az életemben. Még iskolába is szívesebben jártam, mint haza, el lehetett képzelni, milyen lehetett akkor egy ottalvós osztálykirándulás. Talán ezért élveztem a katonaságot is, és azért visel meg minden baráti kirándulás után az első pár nap is. Más kérdés, hogy akik anno a barátaim voltak, azok nagyrészt az egymás mellé sodródás miatt lehettek azok, és a korosztály sajátossága miatt ezek a barátságok nem is lehetnek/lehettek olyan tartósak, mint a felnőtt fejjel kötöttek, nem csoda, hogy egy barátom se maradt abból az időszakból. A felnőtt barátokat az ember már maga választja, és nem a valami miatt éppen leszűkült világ aktuális kínálatából, hanem annál egy sokkal nagyobb spektrumból, és azért, mert ők olyanok, amilyenek, nem pedig azért, mert velük értem meg a legjobban magam az összes szóba jöhető közül.

Éppen ezért a felnőtt fejjel kötött barátságok sokkal mélyebbek és tartósabbak. Például mert már nem sodor el olyan könnyen egymástól az élet, mint korábban bármikor, nem megyünk vidékre tanulni, nem megyünk másik iskolába, felnőtt fejjel már nem változunk meg olyan radikálisan, nem megyünk szembe korábbi önmagunkkal, van munkahelyünk, egzisztenciánk, viszont melegként nincs gyerekünk, ami elvonhatna bennünket minden mástól és egymástól. Ezt ragozhatnám, de nem erről akartam írni, csak elsodródtam kissé...

A lényeg, hogy most ebben a szar hangulatban vagyok, és remélem, hogy péntekre már nyoma sem marad az egésznek.

Már megint napokig nem írtam semmit a blogba, ami miatt mindig lelkifurdalásom keletkezik. Most is. Olyan érzés ez nekem, mint amikor valami fontos dolgot elmulasztottam megtenni, és a tudat utána még egy ideig emészti a lelkemet.

Mentségemre váljék, hogy az utóbbi egy hétben jól felszaporodtak a tennivalók, az energiám pedig emiatt totál elpárolgott. Most sem vagyok valami friss, de legalább a munkahelyemen vagyok, tehát ráérek blogolni (pedig nem is, de leszarom). A Rolcsinak nemrég felszámolódott az albérlete, ami miatt most nálam lakik (elvileg átmenetileg (gyakorlatilag is...)), hétfő óta az egyik közös barátunk is nálam tartózkodik, mivel vidéki, de itt keres munkát, őt pedig csütörtökön egy másik barátunk követte, ugyanezzel a céllal. Négyen vagyunk tehát a másfél szobára, ami miatt kissé zsúfolt az ingatlan, a magánéletem pedig gyakorlatilag lenullázódott. Sajnos ha zsibongás van a lakásban, olyan zene szól, amit nem én választottam, vagy karattyol a tévé, akkor sem olvasni, sem blogot írni, sem semmi mást fogalmazni nem tudok, ezért is volt a napokban némi blogszünet. Másrészt pedig vizsgázni voltam, korán keltem, későn feküdtem, kimerültem, elkedvetlenedtem.

Pénteken du. 2-re vonatoztam Miskolcra, fél óra alatt lement a vizsga, majd hazavonatoztam. Ez 5,5 óra, és 6000 Ft.  Direkt előre megvettem a szombati jegyet is, hogy ezzel már ne kelljen törődnöm, és 6-ra a konditerembe érhessek. Ezért taxiztam, ezért szerveztem. Erre mi történik? A vonat a Keleti előtt 300 méterrel megáll, és ott tobzódik vagy 20 percet. Azt hittem, felrobbanok a dühtől, és már éppen szabadkozó SMS-t kezdtem volna írni az edzőmnek, amikor végre megindultunk, és hamarosan be is gördültünk a pályaudvarra. Így csak valami 3 percet késtem. De az idegeim megszenvedték.

Szombaton reggel aztán jött az újabb út. Gondoltam, majd a vonaton készülök, de a reggel 6-os kelés miatt olyan álmos voltam, hogy természetesen erre nem került sor. Inkább aludtam... volna, de az sem sikerült. Ez a legértelmetlenebb dolog: álmosságra hivatkozva nem tanulni, de közben mégis ébren maradni. Ha nem puskázok, tutira nem is sikerül a vizsga (így sem biztos, még nem tudom az eredményt). Aztán újra lehet hazajönni. Ha nem sikerült volna kifognom pont egy olyan vagont, amiben egy rakat cigány meg a purgyéik megállás nélkül zavarogtak, akkor is tele lett volna a f*szom az egésszel. A két nap alatt 12000 Ft-ot költöttem utazásra, és 10 órát zötykölődtem, buszon, metrón, vonaton és taxiban. Ezt rendkívül soknak találtam.

De hogy a jövő szombati szigorlat előtt valami kis szórakozásom is legyen, szombat este elmentem az egyik vendégemmel az Alteregoba. A másik fáradt volt, a Rolandnak meg másnap reggel dolgoznia kellett, ezért inkább nem jött velünk. De ha már megyünk, akkor előtte menjünk föl ehhez, meg ahhoz, szóval újabb út várt rám. Hajnalban haza, 5 óra alvás után ébredés. Este a cicát hoztuk az ismétlő oltásra (taxival, mert így is úgy remegett, hogy csak úgy kocogott a szállítóboxa), majd egy újabb úttal a közeli TESCO-ban kötöttünk ki, ahonnan kb. 30 kilónyi cuccot cipeltünk haza. Ebből nekem minimum 18 jutott. Totál kidöglés. És mivel a Rolival hétfő óta nem volt egy kis időnk/alkalmunk egymásra (már a legyet is elkaptam volna röptében (és akkor így mentem egy halom csinos buzi közé szórakozni...)), éjfélkor még teljesítenem kellett élettársi kötelességeimet is. Ezt persze annyira nem bántam.

Hát jól aludtam. Csak keveset, úgyhogy egy komplett hétvége után olyan fáradtan jöttem be dolgozni, mintha nem is lett volna közben egy nap szabim, meg két szabadnapom. Ilyen kipihenten indulok hamarost a konditerembe, aztán este még vagy 20 pólót kell kivasalnom, a húgom közelgő ballagására valami ékszert kell vennem (a nővére is azt kapott, így fair)...

Mint említettem, a múlt szombati esküvőt inkább csak házasságkötésnek lehetett nevezni, mivel az egész pusztán az önkormányzati procedúrából, meg egy szolid ebédből állt, aztán mindenkinek irány haza. Aki a tegnapi beszámolót olvasta, annak nyilván nem okozok meglepetést, ha azt írom, hogy ezt a szolid szertartást egyáltalán nem bántam, még annak ellenére sem, hogy én voltam a vőlegény tanúja.

A vőlegény pedig az a barátom volt, aki hajdan még a 'legjobb' címmel is büszkélkedhetett, de aztán ki-ki a maga okai miatt elkezdte hanyagolni a másikat, ami végül ahhoz vezetett, hogy másfél évig nem is beszéltünk egymással. A történet itt olvasható. Az azóta eltelt néhány hétben azonban igyekeztünk felmelegíteni a kapcsolatunkat (inkább ő), bár ez egyelőre csak a telefonbeszélgetésekre koncentrálódott. Viszont az egyik ilyen beszélgetés során megkérdezte, hogy lennék-e a tanúja a közeli házasságkötése alkalmából. Természetesen igent mondtam, bár hozzátettem, hogy "amennyiben nem talál alkalmasabb embert erre a megtisztelő címre". Ezen kicsit meglepődött, mivel nem tudhatta, miért mondom ezt. Igazából a saját lelkiismeretem megkönnyítése volt a szándékom, mivel tudom, hogy ez a barátom mennyire szemellenzősen konzervatív sok-sok dologban. Ide tartozik a homoszexualitás is. Tehát egyrészt azért mondtam, hogy burkoltan jelezzem, szerintem — az ő szemszögéből nézve — nem én vagyok a legalkalmasabb személy a házassági tanújának, másrészt pedig, hogy egy esetleges későbbi coming out esetén hivatkozhassak erre a megjegyzésemre, amennyiben emiatt extra utálatban lenne részem.

Elképzelésem sem volt persze, hogy mi a tanú szerepe, pontosabban elképzelésem az volt, de nem tudhattam, hogy valóban csak annyi, amennyit egy önkormányzatnál a násznép tagjaként korábban már láthattam. Lehet, hogy előzetesen még egy csomó dolgot el kell intézni, vagy valami, de mint utóbb kiderült, szó sem volt semmi extra feladatról. Csak egy aláírás, azt' kész. De ne rohanjunk ennyire előre.

Mivel az egy héttel korábbi esküvőn baromi szarul éreztem magam a ruháimban, úgy döntöttem, hogy ha a teljes alkalmi ruhatáramat nem is, de legalább az ingjeimet felfrissítem egy kissé, és a megelőző péntek este beszaladtam a Duna Plaza egyik üzletébe, ahol 8000 Ft-ért vettem is egy lila-fekete csíkos darabot, olyat, ami megy a két darab nyakkendőm egyikéhez. 8000 Ft egy szaros ingért! (Megjegyzem, az általam könyvelt öltönykereskedő cégeknél csak a nagyker ár ennyi, szóval ha ezt nézem, nem is volt olyan drága.) 

Na, szombat reggel irány Bivalybasznád, ahová egy kicsit korán érkeztem, ezért vagy 20 percet kellett ácsorognom a buszmegállóban, míg értem jöttek. Közben megtekintettek az arra járó lakosok, egy cigány nő pedig úgy megbámult, hogy közben még utánam is fordult (pedig ő haladt és én álltam). Baromi kellemetlen volt. Amikor viszont megérkezett a násznép (a jegyes pár, plusz 9 fő), azt vettem észre, hogy kissé túlöltözött vagyok az öltönyömben. A menyasszony csak amolyan szép, estélyi-szerű ruhában, a vőlegény egy elnyűtt, antik öltönyben, a testvére kitűrt inggel, nyakkendő nélkül, a menyasszony testvére ugyanígy, a vőlegény kishúga az előző napi ovis ballagás során összekoszolt harisnyában, az anyja pedig csak csinosban, de semmiképpen sem esküvőhöz méltóan. Így aztán tényleg én voltam a társaságban a legjobban öltözött, aki tényleg komolyan vette ezt a házasodást.

Persze értem én, hogy ilyen slendrehány lett az egész. Eleve a Fészekrakó Program (és itt nem a mélyöblítéses vécék használatára utalok) nyújtotta lehetőségek kihasználása volt a cél, ugyanis a férj-feleség viszony ebben kedvezőbb elbírálást jelent. Ezért történt az egész olyan kutyafuttában, és ezért volt csak önkormányzati 'szertartás' lakodalom helyett. Az majd jövőre (kíváncsi leszek én arra...). Maga az aktus is elég szerencsétlenre sikeredett. A  bivalybasznádi önkormányzat erre a célra fenntartott terme elég kicsi volt (persze mi befértünk), a zene egy vacak magnóból szólt, az is hangosan, a vőlegény úgy remegett közben, hogy a gyűrűt alig bírta a párja ujjára húzni, a család össze-vissza mászkált közben, hogy fényképezni tudjon, a pezsgőt nejlonszatyorból szedték elő, és még a közös gyertyagyújtás is szarul ment, mert elfelejtették eloltani utána a két szélsőt. Volt amilyen volt, majd a templomi biztosan jobban sikerül.

Utána jött az ebéd Százhalombattán, egy duna-parti vendéglőben, ahová eleve korán érkeztünk, aztán meg szegény pincérnőt állandóan ugráltattuk, mert hol ennek kellett még valami, hol annak, hol többet hozott valamiből, hol meg kevesebbet. A vőlegény testvére ráadásul le se ült közénk, hanem hazament, aztán visszajött, amikor a szülei hívták. Fél éve nem beszélnek egymással, és még ez az aktus sem lágyította meg a szívüket. Hiába, nyakas mind a kettő.

Hazafelé aztán kitettek a százhalombattai buszállomáson, ahonnan du. 4-re értem haza, innentől pedig már tudjátok.

Idénre asszem elég volt a nászokból...   

A közelmúltban hét napon belül két esküvőn is jártam, vagyis ha pontosabban akarnék fogalmazni, akkor egy esküvőn és egy házasságkötésen. Előbbi ugyanis egy rendes lakodalom volt, utóbbi viszont csak egy szolid ebéddel egybekötött "tanácsi" szertartás, ahol ráadásul én voltam az egyik tanú. Nem is értem, mi ez a nagy panaszkodás a médiában a házasságkötések (gyerekszületések, stb.) alacsony száma miatt, amikor csak én magam hetente járok lagziba. (Az előző mondatban példát láthattunk a túláltalánosítás nevű okfejtési hibára, amit a szellemileg kihívásokkal küzdő egyének (pl. Hajnalka) erőszeretettel és rendszeresen követnek el).

Május 24-én a legjobb barátom (lány) kísérője voltam az ismerőse/barátja/ügyfele magyarországi esküvőjén. Igen, magyarországi, mivel erdélyi magyarokról van szó, akik majd 'otthon' is tartanak egy murit. (A büdös románja ide jön házasodni, itthagyja az önkormányzatnál a pénzét, meg szézezreket a vacsorára, meg ide adózik a cége...hogy nem takarodik haza az ilyen...)*. Korábban a társaság egy másik tagja is esküdött, és oda is hivatalos lettem volna (Csíkszereda), de akkor nem tudtam magam szabaddá tenni, ezért a barátom már jó előre lefoglalta nálam ezt a dátumot, hogy mindenképpen én legyek mellette a kísérő, és ne más. Csakis az ő kedvéért mentem el, mivel utálom az esküvőket, ahogy a temetéseket, a Húsvétot és a karácsonyt is (Valentin-nap és Halloween pedig számomra nem létezik). Például azért is, mert nem szeretem az öltönyt, éppen ezért nincsenek is öltönyeim (egy darabot leszámítva), ami viszont egy régebbi, olcsó kiadású példány, amiben ezért kényelmetlenül érzem magam, és emiatt utálom az öltönyöket. Pedig a barátaim szerint nagyon jól nézek ki hivatalos öltözetben, ami pozitív visszajelzésként hathatna, mivel tudom, hogy nem éppen az öltönyös melegpornók lelkes nézőiről van szó, de ennek ellenére is utálom és punktum.

Az öltönyhöz ing is kellene, amiből csupa olyan van, amit szintén utálok. A fehér az olyan iskolás jellegű, hosszú ujjút ilyen hőségben aberráltság felvenni (és abból is csak fehér van), a színes, rövid ujjú ingjeim pedig nagyok rám. Évekig hordtam őket póló felett, de akkor még igénytelen hetero voltam (avagy egyéb okból kifolyólag nem tűnt föl, hogy nagyok), és nem zavart. Ennek ellenére most kénytelen voltam ezek közül választani egy olyat, amiről tudtam, hogy nagyon rosszul legalább nem áll, ráadásul még a 2 (kettő) db nyakkendőm egyike is passzol hozzá. Igen, mindössze 2 db nyakkendőm van, aminek az okát nem ecsetelném, mivel éppen az imént írtam le az öltöny vonatkozásában, ráadásul még nyakkendőt kötni sem tudok. Itt állok 29 éves, érett férfiként (na hiszen...), aki az üzleti-szolgáltatási szférában dolgozik 10 éve, és nem tudok nyakkendőt kötni. Botrány!

Na, ehhez képest öltöztem fel otthon, és miközben baromi szarul éreztem magam az avítt, nagy, rosszul megkötött, stb. alkalmi viseletemben, még a zsebeimet is tele kellett töltenem egy halom használati tárggyal (zsebkendő, mobil, kulcs, iratok, fényképezőgép, pénz), ami csak tovább rontotta az összképet. Így lódultam meg az Árpád hídhoz, ahova a tervek szerint autóval érkezett a barátom. Késett persze egy keveset, így sikeresen szénné gyulladtam a tűző napon, de hát izzadtan-tikkadtan kezdeni egy esküvőt csakis jó jel lehet, nem igaz? (Nem.)

A következő fél órát azzal töltöttük, hogy a hídtól 5 percre található vendéglőt sikeresen megközelítsük, ami így is csak részben sikerült. Amikor viszont odaértünk a készülődők forgatagába, megnyugodhattunk, hogy valóban jó helyre jöttünk, hiszen a társam nyomban felismerte a vőlegény édesanyját. Pillanatokon belül begördült egy sokméteres limuzin, majd kiszállt belőle egy vadidegen menyasszony. Ekkor kezdtünk el gyanakodni, hogy talán mégsem a jó esküvőn vagyunk, ezért megkérdeztük (mondjuk nem én, mert nem akartam magam égetni), hogy hova is kellene mennünk így, 5 perccel a szertartás kezdete előtt. Megnyugtattak minket, hogy jó helyen vagyunk, csak éppen négy esküvőt tartanak az épületben (temetés nélkül), és csak menjünk ki az épület mellé, aztán ott majd lesz egy sátor, na az lesz a mienk. Ki is mentünk, majd nyomban be az első téglaépületbe, ahol megállapítottuk, hogy ez még csak a wedding #2. (és különben sem sátor), de a következő kapualj már a jó irányba vezetett.

Na, a násznép duzzadása közben több dolgot is megállapítottunk: 1. a vőlegény nem ismert meg, holott már találkoztunk, ergo jelentéktelen, szürke kis alak vagyok, 2. a korábban felismert anyuka minden volt, csak pont nem a vőlegény anyja, 3. hiába loholtunk, a szertartás csak fél óra múlva kezdődött. Utóbbi nem is érdemel különösebb beszámolót, hacsak annyit nem, hogy korábban még sosem voltam szabad ég alatti, duna-parti menyegzőn úgy, hogy közben többen is románul beszélnek a környezetemben. Biztosan élvezték az anyakönyvvezető alkalomhoz illő, szép citátumait...

A szertartás után jött a pezsgős gratuláció, majd indulhatott a vacsorával egybekötött tivornya. Előbbit marhára élveztem, mivel ugyebár a menyasszonyt korábban sosem láttam, a vőlegényt meg csak egyszer, de a társam szerencsére kimentett a két mondatos kötelező csevej alól. Utóbbi meg...hagyjuk. Igazából aznap este döntöttem el, hogy 1. nekem ilyen sosem lesz, de nem azért mert lúzer vagyok, hanem mert nem akarok 2. inkább buzi maradok életem végéig 3. gyerek meg végképp nem kell. Miért?

Mert undorító volt látni a szesztől lealjasult, átizzadt ingű férjeket, ahogy tánc gyanánt a feleségeiket rángatják. Undorító volt látni a józanul maradt, férjeikért aggódó asszonyokat, ahogy azok rosszalló pillantások közepette mondogatják visszafojtott hangon, hogy "Papa, ne igyál annyit!". Idegesítő volt hallani és látni a kis pöcsök sivalkodását, akik ilyenkor mindig megtalálják egymást, és rajokba szerveződve közlekednek a násznép között, de úgy, hogy lehetőleg minél több öltönyt és kosztümöt basszanak össze a kajás kezükkel. Amikor meg nem ezt csinálják, akkor ordítva csoszognak oda anyjukhoz, mert a Pistike vagy a Lacika fellökte őket (Pistike meg Lacika ilyenkor aggódó arccal követi a sértett felet, hogy felmérje tettének következményeit, nyelvükön pedig már ott a bekészített "De őőőő kezdteeee!" mentség). Undorító volt látni, ahogy a rózsaszín inges üzletemberek kedélyesen buzizgatják egymást, leittasulva állandóan baráti ölelkeznek, az I will survive-ra meg ész nélkül tombolnak, miután dekoratív kis picsákat rángattak magukkal az esküvőre. Szóval ezért.

Az egészben az volt a jó, hogy családtagok legalább nem voltak ott, így nem kellett állandóan azt hallgatnom, hogy én leszek a következő, és különben is, mikor lesz már az én esküvőm, de mind közül a legnagyobb előny, hogy így legalább nem kellett (volna) előttük táncolnom. "Figyeld már, hogy a 979-ke hogy ropja!" — na ezt nem hallhattam, mert 979-ke éppen ezért sosem ropja. Pedig most elő volt irányozva a tinci-tánci, mert az alkalmi párom nagyon szeret lagzizni. Meg is ígértem neki, hogy "majd mindjárt", meg "előtte iszom még egy valamit", meg "majd a szünet utáni blokkban", de mire táncra kapható állapotba ittam volna magam, megfájdult a gyomrom is (a fejem ekkor már régóta fájt). A táncot így megúsztam (egy szerelemvonatozást leszámítva), cserébe viszont furdalni kezdett a lelkiismeret, amiért így elrontottam a barátom szórakozását.

Így aztán furdalással, fejfájással, hasfájással, iszonyú álmossággal és egyre növekvő undorral gubbasztottam a helyemen. Undorodtam a fent már kifejtettektől, a szerencsétlen jegyesek folyamatos szívatásától, a műmosolyoktól, a lakodalmas zenéktől, meg mindentől. Egyetlen pozitív élményem volt, az egyik pincér srác külalakja. Arcra is helyes volt, de a teste ingen keresztül is megmozgatta a fantáziámat. Persze nem a közös lepedőgyűrés gondolata merült föl bennem (hiszen van nekem párom), hanem a hasonló test kidolgozása hosszú és kegyetlen edzések során. Egy másik pincér meg úgy nézett ki, mint aki éppen most ballagott el az általánosból, ez viszont az előbbivel ellentétben tuti meleg volt. Mindezt leszámítva alig vártam már, hogy elindulhassunk haza, és szerencsémre negyed 4-kor már úton is voltunk. A lagzi azon praktikus okból volt ilyen rövid, mert a násznép jelentős része Erdélyben lakott, tehát időben el kellett indulniuk haza, ha vasárnap még kezdeni akartak magukkal valamit.

Amikor eljöttünk,a pincérek már javában szedték az asztalokat, az egyik pedig egy hirtelen mozdulattal az arcába csapott egy egész tálcányi poharat. Gondolom, spriccelt a vér a világba, de ez akkor már nem érdekelt, csak az, hogy ágyba kerüljek.

A gyomorfájásom azonban még két napig emlékeztetett erre a szörnyű élményre, és már kezdtem is megijedni, hogy valami nagyon csúnya dolgot műveltem magammal. De aztán elmúlt. Nem kellett volna éhgyomorra annyi Unicumot inni (ilyen faszságot egyszer már megjátszottam...).

folyt.köv.

*ld. december 5-i népszavazás...