beadandó bejegyzései

Hát eltűntem kissé mostanában, vitathatatlan. Haldoklik a blog? Meglehet, mivel már nem érzem azt a késztetést, hogy írni KELL, bár az utcán járva-kelve és az életemet élve még mindig ott van bennem lépten-nyomon, hogy "hú, ezt meg kéne írni". Kéne, de aztán elsikkad. Elsikkad, mert sok a munka, és most (április-május) nem engedhetem meg magamnak, hogy akár csak fél órát is elvesztegessek. Zárás van kérem, meg negyedéves ÁFA, meg a hivatalok zaklatása, ügyfelek okítása, ügyhátralék meg minden finomság. Aztán edzés, vásárlás, vacsora, fürdés, ájulás. Nem fér bele. Hétvégén meg általában nehezen veszem rá magam a blogolásra, de most itt vagyok.

Szóval volt két hét, amiben egyáltalán nem írtam. Egyik sem volt túl extra, de azért történt pár dolog, amit érdemes lett volna már akkor megírni. Az egyik ilyen az első tömésem az új fogorvosnál. Hát kérem, én továbbra is le vagyok nyűgözve. Kezdjük ott, hogy ugye gumikesztyű, szájtakaró, plexi szemüveg, de ez alap. Az érzéstelenítés előtti érzéstelenítés nem az a szar, keserű Lidocain, hanem valami piros, erdei gyümölcs ízű kenőcs volt, amit a dokibácsi egy fülpiszkáló-szerű izével kent a számba, az injekciót pedig nem belém baszta, hanem meglehetős óvatossággal adta be. Az előző fogorvosom is jobb volt, mint az azt megelőzőek, de nála azért előfordult, hogy amikor az ínyembe szúrta a tűt, és jól megnyomta a fecskendőt, a szemébe spriccelt az érzéstelenítő a feszültségtől. Ez nem. Ez óvatosan beszúrta, aztán vagy egy percig bíbelődött, én meg nem tudtam, hogy azért tart a dolog olyan sokáig, mert lassan adagolta a cuccot. Nem is éreztem semmit. Öt perc után pedig végképp, így a fúrás alatt is teljesen indokolatlan volt az 1000-es pulzusszám. (Egyébként megfigyeltétek, hogy az utóbbi időben, amikor a hírekben valami bírósági téma van, nem azt mondják, hogy indoklás, hanem hogy indokolás? Erre nemrég szoktak rá.) Aztán a fúrás végeztével kaptam egy kék gumilepedőt a számba, amire még nem volt példa. Egy fém kerettel rögzítette a fogam köré, a kilógó lebernyegeket meg egy keretre tekerte fel, így a végén úgy nézhettem ki, mint amikor a filmben a predator leveszi a maszkját, és a csápjaival menőzik. Azt mondta, ez azért kell, hogy a nyál ne folyjon a kezelt területre, a mindenféle izék meg ne kerüljenek a szám többi részébe. A tömés olyan sokáig tartott, hogy a nyáltermelésem teljesen leállt, de mint utólag kiderült, azért telt ez olyan sok időbe, mert a bölcsességfogam egy nagyon pofás kis felépítményt kapott. Mint tudjuk, a leghátsó fogakat nagyon nehéz tisztán tartani, mivel ott már nemigen lehet a fogkefével ügyeskedni, ezért az állkapocs felőli részen mindig marad egy kis plakk. Ezért is mennek mindig tönkre. Én viszont egy olyan tömést kaptam, ami jóval a fogamon túl nyúlik, egészen az ínyem alá, így ha nem sikerül annyira tutin megtisztítani, na bumm, egye a betont a sok baci. Volt még egy kis polírozás, csiszolás, aztán kész is. 12 ezer forint volt, de megérte, mert ez egy igazán alapos és minőségi munka volt. (Az érzéstelenítő még 4 órán keresztül hatott, aztán egyszerre múlt el, nem apránként).

Más. Jó hír, hogy néhány renitens tartozónk kifizette a tartozását vagy annak jelentős részét, igaz a pénzzel nem kezdhetünk sokat, mert elmegy adóra, de legalább az összes kinnlevőségünk visszacsökkent 4,5 millióra. A legnagyobb összeggel tartozóval meg megállapodtunk, hogy a tartozását havi részletekben törleszti (bár még nem kezdte el), így az évet jelentős többlettel zárhatjuk, talán. A törött lábú vezető könyvelőnk meg felépült, így egy kicsit tehermentesítve lehetünk a legdurvább időszakban. A stílusával viszont kis híján elüldözte egy ügyfelünket, így újra erősen elgondolkodtam a fluktuáció jelenleg kimutathatatlan mértékének jelentős megnövelésén. Mivel én is utálom, ha a boltban a szocializmusból itt maradt nénik pofákat vágnak, ha a vásárló kicsit odébb teszi a futószalagon a veknit, mint ahova azt ő szeretné, főnökként elvárható tőlem, hogy én is a megfelelő stílust követeljem meg a beosztottaimtól.

Végül ami az egyik legjobb dolog volt az elmúlt időszakban, az az, hogy amikor megnéztem a Neptunban, hogy megkaptam-e már a jegyeket a fél évvel korábban és az egy hónappal korábban beadott házikra, akkor azt találtam, hogy a még be nem adottakra is megkaptam, azaz a tanárnéni megkegyelmezett nekem, és elengedte az utolsó két gyakorlat kötelezettségeit. Vagy csak figyelmetlen volt, vagy nem tudom, de nem is érdekel, a lényeg, hogy akkora bazi nagy szikla esett le a mellkasomról, hogy még. Én nem szólok, hogy hadd izzadjak már mégis 10 órányit a szabadidőmből. Ti se szóljatok :)

 

Mégpedig azért, mert egyetemi tanulmányaim folytatásának 8. félévében először követek el olyan megbocsáthatatlan tettet, miszerint passzolok egy gyakorlati jegyes tárgyat. Csak egy beadandót kéne fabrikálnom megadott témák közül választva, én pedig képtelen vagyok rávenni magam. A határidő péntek este lejár, de már akkor is a pofátlanság netovábbja volna elküldeni a tanárnőnek.

Tegnap délutánig még azt gondoltam, este megcsinálom, de aztán éppen csak hozzáláttam, csakhogy semmit sem haladtam. Mielőtt az első karaktert leütném, utána kéne olvasni a választott témának, amihez ki kellene nyomtatni mindenféle anyagokat, de ez önmagában nem volna elég, mert "tudományos igényű" alkotást kell produkálni. Este még hitegettem magam, hogy majd utazás közben, aztán majd ma este meg holnap este, és akkor majd pénteken...

...persze-persze. Mire föl vagyok ilyen optimista magammal szemben, amikor rendre kudarcot vallok az elhatározásaimban? Hányszor kell bizonyítanom magam előtt, hogy a mindennapi életre alkalmatlan, megbízhatatlan, halogató-tologató fasz vagyok ahhoz, hogy végre változtassak ezen? Pató Pál hús-vér szelleme vagyok.

Attól, hogy reggel elmondom, mi mindent kéne este csinálni, még ugyanúgy nem teszek semmit, vagy legalábbis csak töredékét az elhatározottaknak. "Majd holnap" — ez a jelmondatom meg az alábbi struktúrájú szókapcsolatok tömkelege: igekötő + "kéne" + főnévi igenév. Például: "ki kéne vasalni" vagy "ezt az ablakot is le kéne má' mosni". Csupa kéne az életem. A fogorvost már vagy két hónapja fel kéne hívni, mert továbbra sem tudok a bal oldalon enni, a Főtávnál meg már vagy fél éve át kellene íratni a fogyasztó nevét. Utóbbi ráadásul semmibe sem telik, csak egy telefonba kerülne. Fél éve hordom magammal minden nap a tulajdoni lapot meg az ügyfélazonosítót tartalmazó számlát, és még sem ejtem meg azt a kurva hívást. És akkor ilyenekből van már vagy két tucat, amiket örökké csak halogatok, mígnem a mostanihoz hasonló helyzet nem keletkezik: ugrik egy egyszerű tárgyam, amit aztán újra fel kell vennem, hogy teljesíthessem. Plusz az esetleges fennforgások.

Fáradt vagyok? Igen, hivatkozhatnék erre is. Baszottul fáradt vagyok, és baszottul elegem van abból, hogy egy filofax az életem. Állandóan csak az elintéznivalók, a kötelességek, a teendők, időpontok, magamra meg alig van időm. A szemem sokszor majd' kifolyik a fáradtságtól, és amikor megtehetném, akkor sem tudok aludni, mert ha felébredek, rögtön a teendőkön kezd járni az agyam, így viszont naná, hogy nem tudok visszaaludni. Ez a fáradtság az oka annak is, hogy amikor lenne időm, akkor sem haladok a tennivalókkal. Szórakozni szeretnék egy kicsit és pihenni, hogy feltöltődhessek, mert így csak ólomsúlyú testtel veselkedem neki egy-egy feladatnak (ha nekiveselkedem), és mire a végére érek, addigra két másik keletkezik. Szinte már betemet.

De nem akarok a fáradtságra hivatkozni, mert három hónapom lett volna elintézni ezt a beadandót. Három hónapra pedig nem mentség a fáradtság. Sőt, erre semmilyen mentség nincs. Egy fasz vagyok, egy lusta disznó. Egy felelőtlen, fasz, lusta disznó. Igazán tudhatnám, hogy a sors nem fog mindent megoldani helyettem, és késő lesz ocsúdni amikor majd a legnagyobbat szívom, csakis magam miatt.

Kezd összeomlani az életem...vagy ezt is csak a kimerültség mondatja velem, mivel reggel olyan álmosan keltem, hogy csak fél 2 körül kezdtem úgy érezni magam, mint aki felébredt. Már az sem vigasztal, ha egy-egy valamit elintézek, mert nem látom a sor végét. Nem tudom leporolni a tenyerem, hogy "na, ez férfi munka volt!", mert nem bírom rávenni magam, hogy mindent elintézzek. Csak jengázom az életemmel.

Szóval ma reggel felkeltem, intelligens arckifejezéssel bámultam egy darabig egyazon irányba, aztán kijelentettem az ábrázatom miatt aggodalmának hangot adó páromnak, hogy "Nem. EZT nem fogom tudni időben megcsinálni, nem is hitegetem magam", és kivettem a táskámból az odakészített olvasnivalót. Hogy tudnám megcsinálni, amikor ma edzés után egy ügyfelemmel találkozom, és csak 9-re érek haza, holnap meg (munka után) oktatásra megyek, ami azt sem tudom, meddig tart? Hogy hihetem, hogy emellett lesz elég energiám és agyi kapacitásom? 

Nem hiszem.

Ezt már nem.

Saját, gondtalan életem terroristája vagyok.

 

...járok egyetemügyileg, és meg kell mondjam, rohadtul elegem van az egészből. Pedig hol van még  a vizsgaidőszak (meg a vége)?

Egyszer már említettem, hogy a — messze nem, de azért majdnem — pedáns általános- és középiskolai szorgalmamat az egyetem olyan szinten rántotta a porba, hogy azt öröm volt nézni. Nem kell hétről-hétre készülni, nincs házifeladat, elég csak az előre ismert időszakban kezdődő vizsgákra tanulni, azt' jól van. Ilyenformán a stressz sem folyamatos, cserébe viszont egy rövid időszakra koncentrálódik nagy mennyiségű idegeskedés. Megtehetném, hogy már hónapokra előre nekilátok készülni, de akkor végképp nem élnék, és semmi szórakozásom nem lenne, ezért engedményeket teszek magamnak, és halogatom a tanulás megkezdését.

Míg a legelső félévben még a szorgalmi időszakban nekiláttam tanulni (jóval a vizsgák előtt), aztán pedig a további félévekben is legalább egy hónappal korábban — legalábbis — olvasni kezdtem a tudnivalókat, addig most már szinte csak az adott vizsga előtti napon veszem a fáradságot, hogy megpróbáljak az agyamba tuszkolni némi tudást. Ez általában nem megy, utána pedig úgy rettegek, mintha kivégzésre mennék, és persze mindig tökig lehordom magam, amiért már megint akkora fasz voltam. Ráadásul az egymást követő félévekben egyre kevesebb szóbeli és írásbeli megmérettetés volt, mert a gyakorlati jegyekre tevődött át a hangsúly, ami mostanra azt eredményezte, hogy gyakorlatilag az egész vizsgaidőszak egyetlen írásbeliből áll majd (eddig), mert minden más jegyet már vagy megkaptunk vagy a beadandókra kapjuk meg őket. Ilyen értelemben hatványozottan lustultam el, hiszen még azt a keveset is képtelen vagyok teljesíteni. Mi lenne, ha még mindig lennének szigorlataim? 

Az eddigi 7 félévben minden alkalommal megcsúsztam az idővel, ezt elismerem. Mind a 7 félévben hót idegbeteg voltam, és mind a 7 félévben megígértem magamnak, hogy a következőben aztán tényleg nagyon odafigyelek, és becsszó minden beadandót jóval a határidő előtt elkészítek. Hát persze...

Most ott tartunk, hogy egy 10-12 oldalas dolgozatot és egy 3-4 oldalas másikat kéne készítenem, és postára adnom e hét péntekig, különben 'A' esetben 20-24 oldalra bővül a követelmény (avagy nem kapok aláírást és nem vizsgázhatok), 'B' esetben pedig nem tudom, mik lesznek a következmények, de biztosan kedvezőtlenek. Jól olvastátok, nem 'lennének', hanem 'lesznek', ugyanis a két dolgozatból eddig egyetlen leütést sem készítettem el, holott már szerda van. Tragikus állapotok uralkodnak a házam táján. Én tényleg hetek óta hajtogatom magamban, hogy igen, mindjárt nekilátok, napok óta hivatkozok minden elfoglaltság esetén arra, hogy nekem márpedig házidolgoznom kell, mégsem voltam képes nekilátni.

Az utóbbi pár hét pedig egy szempillantás alatt elsuhant, szinte észre sem vettem. Eddig úgy tűnt, temérdek időm van még a feladatra, most meg azon kapom magam, hogy agyamban vészcsengők és szirénák vijjognak, a lelki szemem előtt pedig vörös villódzások és neonfényű táblák figyelmeztetnek a közelgő tragédiára, és egyben önnön faszságomra is. De hiába. Ordítok én, hogy "Tudom, tudom!", és a szándék is megvan hozzá, de amikor ez a szándék megvan, éppen nem tehetem meg, hogy beadandót gyártsak (mert mondjuk a pénzgyártás foglal le), amikor meg időm volna, energiám nincs hozzá. Tegnap pölö sehova sem mentem munka után, hanem rohantam haza, hogy most akkor nekilátok, és tök jó lesz, de amikor hazaértem, olyan fáradtság vett rajtam erőt, hogy még az előkészületekre is alig volt energiám. Igaz, előtte való napokon saját gyártmányú görögsalátát ettem többször is, amiben pedig hagyma van, ami pedig emésztési problémákat is okoz nálam, ami pedig felfúvódással és émelygős hányingerrel jár együtt, ezt elviselni pedig jócskán leszív. Másrészt ugye már másfél hete nem pihentem rendesen, úgy is kelek föl minden nap, mint akit az éjjel vagy kétszer egymás után lemészároltak.

Szóval izgalmas lesz a dolog. Ma edzés, ergo fáradtság és kevés idő, szóval egy leütéssel sem leszek közelebb. Holnap nem lesz bejegyzés, tehát a munkaidőm egy részét nyugodtan pocsékolhatom holmi egyetemi hívságokra, aztán esetleg estére is marad egy kis időm, hogy haladjak. Ez ugyan kevés lesz, de még a péntek is rendelkezésemre áll, 14:30 után már úgyis csak túlórázni vagyok bent. Ha 17:30-ig elkészülök, még fel is tudom adni, ha nem, marad a kedd és a bocsánatkérő/szabadkozó levél. Jujj, de izgalmas dolog ez!

Ennél már csak egy izgalmasabb dolog lesz: a szakdolgozat leadási határideje. Vajon majd azt is az utolsó napig halogatom? Csak nem...

Túl vagyok a kötelező nyári gyakorlatról készült beszámoló megírásán. Jippíííí!

Hogy elfogadják-e a saját munkahelyemet a teljesítés helyének, azt nem tudom, de remélem, igen. Aztán az sem biztos, hogy magát a dolgozatot elfogadják, mivel az egyik fontos pontot közvetlenül nem érintettem benne, csak közvetve (a tapasztaltak elemzése valamely releváns szociológiai elmélet alapján). Mentségemre szóljon, hogy az utóbbi 72 órából mindössze 16-ot sikerült alvással töltenem, azt is csak részletekben, bár ez valeszeg nem fog a tanár tudomására jutni, de ha mégis, akkor meg nem fogja érdekelni. Pedig a tegnap esti, minden eddiginél brutálisabb edzés után igazán hősies tett volt tőlem 5 (azaz öt) oldalnyi elemzést megírni holmi interakciókról, működési problémákrol és azok megoldási javaslatairól. Nem is ment egykönnyen. Gyakorlatilag 2-3 mondatonként fel kellett állnom, hogy egy kicsit felfrissüljek, így azonban baromira lelassult a fogalmazás. FLP-s tablettát nem mertem bevenni, mivel edzés előtt már bekaptam egy tyrosine-t, és semmiképp sem szerettem volna agyvérzést előidézni magamnál. Maradt a természetes út, meg a szenvedés. Az egészben a legrosszabb, hogy ilyenkor természetesen nem csak lassan fogalmazok, de szarul is, és egy csomó olyan gondolatot kifelejtek, amit korábban odaillőnek vagy hangzatosnak éreztem. Amikor az első 5 oldalt megírtam, tökéletesen tudtam, mi fog szerepelni a második 5-ben. Azt is éreztem, hogy ha mindent kifejtenék, ami akkor eszembe jutott, könnyedén meg lenne az egész iromány akár 15 oldal is. Tegnapra ebből mi maradt? Nyögvenyelős szenvedés, és a gyakran feltett kérdés, hogy 'Úristen, még csak itt tartok?! És már ennyi az idő...'.

Aztán 9,5 oldalnál úgy döntöttem, a maradékot majd csak ma reggel írom meg. Némi dinnyézés után viszont beláttam, ilyen felelőtlenséget nem szabad tennem, ezért visszaültem, és írtam még egy oldalt. Egy kis pofozgatás, fejléc, lábléc, címoldal, aztán elégedetten dőltem hátra. Mára már csak a nyomtatás, meg a postázás maradt, de ezt is elintéztem.

Más értelemben véve nyári gyakorlat az is, hogy a FŐTÁV ilyenkor minden évben karbantartást végez a hálózatán, ezért néhány napra elzárja a melegvizet. Mikorra esett volna ez az időpont, ha nem éppen a nyaralásom utáni napra? 8 napig aludtam sátorban és zuhanyoztam hideg vízben, ezért már a hazaúton beleéltem magam, milyen jó lesz egy kád forró, fürdősós vízben áztatni magam. Ehelyett jöhetett a melegítés, ami nem is olyan régi emlékeket idézett fel bennem.

Történt ugyanis, hogy apám a nagyanyám jelenlétében elejtette, hogy ha a csap csak nagyon kicsit van megnyitva, a csepegést nem érzékeli a vízóra. Na, nagyanyámnak sem kellett több, rögtön meglátta a dologban a spórolás lehetőségét. Innentől kezdve a konyhában egy tálat tett a csap alá, amibe apránként vizet csepegtetett. Amikor a tál megtelt, átvitte a fürdőszobába, és ott egy vödörbe vagy a fürdőkádba öntötte. Utóbbi esetben már meg is volt a fürdéshez a hidegvíz, és csak meleget kellett engedni hozzá, előbbi esetben pedig a wc leöblítésére volt meg a szükséges mennyiség. Ha mosogatni akart, akkor pedig egy erre a célra rendszeresített lábasban melegített melegvizet, majd azzal mosogatott. Ez eddig rendben is van, csakhogy egy napon a rádióhallgatás közben azt hallotta, hogy ha a vízművek két egymást követő alkalommal 0 köbméter fogyasztást regisztrál, akkor leszereli az órákat. Mivel a konyhai csapnál nem volt melegvíz fogyasztás (hiszen a mosogatáshoz is mindig melegített), máris kialakult nála a pánikhangulat. Csakhogy mindenre van megoldás: innentől kezdve a fürdéshez a konyhából hordott melegvizet, és máris keletkezett mérhető mennyiség. Bravó!

Mindezzel nem is lett volna probléma, hiszen nagyanyám ráért egész nap a szertartásait követni, azonban 2001-ben én is ideköltöztem hozzá. Mivel eleve 2 generációnyi korkülönbség volt közöttünk, kezdetben egy csomó konfliktusunk volt, főleg az ilyen dolgok miatt. Én viszont kompromisszumkereső vagyok, ezért belementem a kis játékába, hogy ezzel is csökkentsem a veszekedések számát. Úgyhogy én is hordani kezdtem a vizet a konyhából, de a mosogatsához való melegítésbe nem mentem bele. Ez így a kompromisszumos megoldás, nem a 'mindent vagy semmit' módon. Hiába próbálkoztam nála az észérvekkel, nem hallgatott rám, hiába mondtam, hogy a vízművek csak akkor szereli le az órát, ha két egymás követő időszakban a leolvasás hiányában 0 a fogyasztás, ez sem érdekelte, és ragaszkodott a szertartásához. Öt évig csináltam. Meg a melegvízszünet idején még két napig.

Nyári gyakorlat az is, hogy az ablakomban minden évben egy hétig bömböl a zene. Óbuda és/vagy Újpest polgármestere minden évben hisztizik a Sziget Fesztivál várható zaja miatt, aztán jön az ígéret, meg a vizsgálat, hogy a zaj a megengedett határértékeket nem fogja átlépni. Nem, mi? Nem a faszt nem! Tegnapelőtt olyan hangosan szólt a zene, hogy ha ismertem volna az éppen fellépő előadót, meg a számait, együtt énekelhettem volna vele (csak ő ott, én meg itt). Mentségükre szóljon, hogy pontban este 11-kor varázsütésre abbamaradt a csinnadaratta. tegnap viszont nem voltak a lakossággal ilyen kíméletesek, mert 11-kor ugyan elhalkult a koncert, de még éjjel fél egykor is ki lehetett venni a hangszereket, és a nézők ovációját is jól lehetett hallani. Sebaj, ha már idén sem tudok kijutni a Szigetre (ahogy eddig még sosem sikerült), legalább a távolból élvezhetem a koncerteket. Az R.E.M-et úgyis felismerem, és akkor majd jól berakom a dupla CD-t, hogy szimultánban hallgathassam a zenét. Tisztára mint a pótkávé.

Ma este pedig DVD-zünk a Rolandommal (legalábbis én — többek között — ezt tervezem). A napokban beszereztem néhány igen jó filmet: A hatodik érzék, Casino, Született július 4-én, Forrest Gump. Ezekből választhat. Ne mindig csak a B-kategóriás horrorokat nézzük...

Augusztus 15-ig kell beadnom a szakirányos tanáromnak a nyári gyakorlatról készített beszámolót. Minimum 10 oldal, times new roman betűtípus, 12-es betűméret, 1,5-ös sortávolság; ez a kikötés, na meg néhány kötelező elem a tartalmi részben. Ha elkészült, mellékelnem kell egy igazolást a gyakorlati helyről, ami tanúsítja, hogy valóban ott jártam, és kitöltöttem az előírt 30 órát. Ez utóbbi a könnyebbik rész, mivel idén megkockáztattam, hátha elfogadják a saját munkahelyemet is gyakorlati helynek. Max nem, de nem is ezzel van a probléma. (Mellesleg egy önkormányzatnál vagy egyéb hivatalos helyen valszeg fél nap után leigazolnák, hogy ott voltam, csak hogy ne lábatlankodjak, aztán írhatnám meg saját kútfőből ezt a 10 oldalt).

Ahhoz, hogy a doli 15-éig, azaz péntekig leérjen Miskolcra, legkésőbb csütörtökig postára kell adnom (és már ez is merész!), az pedig azt jelenti, hogy szerda éjjelig készen kell lennem az egésszel. Na persze, ennél mi sem egyszerűbb, hiszen már hetek óta tisztában vagyok a határidővel és a feladattal magával, tehát csak a postára kell elmennem, és kész. A fő gond, hogy még egyetlen leütést sem haladtam a dologgal, azaz a mai és a holnapi estém áll rendelkezésre, hogy nulláról felépítsem az egészet. És még ez sem volna probléma, hiszen néhány óra alatt meg lehet írni egy ilyet, főleg, ha az ember a saját munkahelyéről ír (persze nem rizsa-szint kell, de még úgy is), de tegnap éjjel alig aludtam valamit, ami rettenetesen visszaveti az ihletem.

És hogy miért nem aludtam? A legfőbb oka a macskám, aki pontban 5 órakor felébresztett (miután éjfél után feküdtem le), majd csupa olyan dolgokat művelt, amivel folyamatosan 200 felett tartotta a vérnyomásomat, tehát 5 percre sem tudtam visszaaludni. Egyrészt az ágyam szélét kapirgálta, ami a tipikus ébresztési módszere (és amiért minden alkalommal tockosokat kap), másrészt a szombaton vásárolt fikuszomat pofozta, amiért egyszer már kapott (a beszerzés napján 5 percenként), harmadrészt pedig felmászott a nem rég felszerelt szúnyoghálóra, amitől meg majd' megállt a szívem. Olyan pipa lettem, hogy azt hittem, felrobbanok, főleg amikor megláttam, hogy a tapétából is újabb darabot tépett le. A fejemben olyanokat kiabáltam, hogy 'engem nem érdekel, elegem van ebből a dögből', meg hogy 'kibaszom a picsába ezt a macskát, vigye innen, akinek csak kell', közben pedig előkerestem a rajzszögeket, hogy a számuk megduplázásával extra biztosítást kreáljak a hálónak. Ugyanis behemót macsekom súlyától nemcsak a háló lyukai tágultak meg egy cseppet, de az ablakkeretbe nyomkodott rajzszögek némelyike is lerepült. Ettől kaptam igazán idegbajt. El is kalapáltam szegényt, de most egy kicsit komolyabban mint máskor (amit meggyőződésem, hogy a legtöbbször direkt kiprovokál, mert akkor legalább foglalkozom vele (nem mintha egyébként nem foglalkoznék vele, de ennek semmi sem elég)), tehát nem csak játékos tockosokat kapott, hanem tényleg elpáholtam a seggét. Akkor abszolút jogosnak tűnt a verés, utólag viszont mardosott a lelkiismeret, amiért bántottam szegényt.

Nem is beszélve arról, hogy ettől semmi sem változott, mivel 3 percen belül ismét a szúnyoghálón lógott. Hangos sóhajtás kíséretében legyintettem egyet, és újabb tucat rajzszöget nyomtam a keretbe. Legalább ki ne essen a kis hülye. Aztán meg kis szemétke voltam, mert még hét előtt felhívtam a páromat, aki természetesen aludt (volna) még. Közöltem vele, hogy mit művelt a macskája, meg hogy azért most hívom — és nem később, —hogy ő is élvezze a kisállattartás örömeit (ne csak én szopjak má megin'!).

A lényeg az egészből, hogy álmos vagyok, ihlettelen, és csüggedt. Engem is elkalapálhatna valaki, amiért már megint az utolsó utáni pillanatra hagytam egy ilyen létfontosságú dolgot. Hülye f*sz!

UPDATE: mentő ötletként bevettem egy FLP-s agyértágító (élénkítő) tablettát, és máris kész a dolgozat fele. Közben pedig észrevettem, hogy a macsek valamikor letörte a vadiúj virágom legalább 500 Ft értékű ágát. Kiírjak egy szavazást, hogy vajon kitekerjem-e a nyakát vagy sem?

A hetedik napja van annak, hogy folyamatosan dolgozom, ami a nemzetgazdaság első negyedéves adatait tekintve azt jelenti, hogy egyedül állítom elő Magyarország GDP-jét. Ha árnyalom egy kicsit a képet, akkor viszont azt kell mondanom, hogy zsinórban a hetedik napja jövök be a munkahelyemre, viszont ma szinte semmit nem haladtam a munkámmal.

Egyrészt tegnap hazamenés előtt felfedeztem egy durva hibát az egyik legnagyobb cégem nyilvántartásában, ami órákra megakasztott. Tavaly még — a XXI. századhoz méltatlanul — hagyományos floppyra mentegettük a könyvelt cégek adatait, és mivel ez az ominózus cég olyan nagy, hogy 5 évnyi adat már csak két lemezre fért rá, csináltam neki egy új adatbázist, ahova mechanikusan átmásoltam a közös használatú fájlokat, mint például a számlatükröt vagy a tárgyi eszközök analitikáját. Ezt úgy februárban tehettem, azonban a tavalyi mérleg májusi elkészítéséig az eredeti adatbázisban még változtattam, például elszámoltam az utolsó negyedévi értékcsökkenéseket, amit ugyebár már nem vittem át a 2007. évre. 2007-ben aztán szépen elszámolgattam az azévi ÉCS-ket, de úgy, hogy a 2006. már eleve nem volt jó, így természetesen a program is hülyeségeket csinált, mivel a kiinduló adatok rosszak voltak. Nos, ezt tegnap vettem észre, amikor összehasonlítottam a főkönyvet az analitikával. Csak enyhén állt meg bennem az ütő. A hibák 90%-át egy mozdulattal kijavítottam, a maradék 10% javítása azonban 2,5 órát vett igénybe a feltárással együtt.

 

 

Másrészt viszont még meg kellett dolgoznom a szerdán a semmire megkapott 5-ösömért, és mivel idebent a csendben, kollégák, Rolandok és macskák nélkül ideálisnak mutatkozott a terep, neki is láttam (a keresett olvasmányjegyzék végül az otthoni gépemen volt). Ez sem ment persze könnyen, mivel a Winword legalább akkora fasz, mint én a fenti bekezdésben ecseteltek miatt, és 1-2 billentyűlenyomás után se szó, se szóbeszéd, kilépett, megakadályozva ezzel akár egyetlen mondat képernyőre vetését is. Na, de 979 nem olyan hülye, mint amilyennek kinéz, ezért áthidaló megoldásként a blogszerkesztővel írtam meg a recenziómat, majd alkalmanként bemásoltam a Wordbe, ami persze nyomban be is záródott, annyi időt viszont hagyott nekem, hogy megnézzem, meg van-e már a 3 oldal. Jelentem, készen vagyok, és mivel itt írtam meg, akár közre is adhatnám. Egy Magyar Narancsban 2 éve megjelent interjú kritikájáról van szó. A cikk hozzáférhető a neten, szóval akár be is linkelhetném a bejegyzés mellé. Hát nem lett valami 'hű de', nem is adnék rá 5-öst, azonban biztosan nagyon tanulságos (persze, biztosan...). Egyetlen akadálya van csak ezen aktusnak: nem szeretném elijeszteni a másként gondolkodó (és itt nem a melegként gondolkodókat értem) olvasóimat a blogom további látogatásától, tekintve, hogy írásomban az ominózus interjúban elhangzott erős állításokat igyekszem cáfolni, és mivel az interjúalany az MSZP hajdani kampányszakembere, a kritikám nyilván erősen jobboldali érzületű. Ha azonban a közzétételre konkrét kéréseket kapok, elképzelhető, hogy engedek a kísértésnek, ellenkező esetben törlöm a postot. Szavazást nem írok ki, mert ahhoz nem értek, de ha csak egy-két emberkét érdekel a dolog (ha egyáltalán érdekel bárkit is), akkor akár e-mailben is átküldöm, és akkor nem rombolom tovább az imidzsemet itt, a nyilvánosban. Szóval tessék kommentelni (e-mail címet is kérek a személyes küldéshez).

De visszatérve a földre egy harmadik ok is van, amiért hiába jöttem be, mégsem haladok szinte semmit: éppen blogot írok. Nem is a fenti dolgok elmesélése miatt kezdtem bele, hanem, hogy törlesszek egy kicsit az elmaradásaimból, és megírjam, miként éreztük magunkat jól (most már) két héttel ezelőtt a Zöld Pardonban.

Ekkor voltak ugyebár nálam a barátaim, és ekkor voltunk a május 1-e utáni napon (igen, május 1. után május 2. jött, de nem úgy, ahogy március 9. után március 10. (a politikát figyelők ezt érteni fogják)), amiről még be szeretnék számolni. Ha ezt megteszem, már csak 2 elmaradásom lesz (jippíí), de most maradjunk a ZP-nél. Szóval a barátaim egy része már második napja tobzódott nálam, viszont egyikük csak aznapra tervezte az érkezését, és ki kellett mennünk elé. A Keletiig való elbuszozás után a helyi KFC-ben beharaptunk némi elemózsiát (egy részünk ingyen, mivel kiverte a balhét a kiszolgálás lassúsága miatt), majd elsétáltunk az Aréna Plázába papucsnézés céljából. Nem nekem kellett a papucs, mivel én olyat csak otthon hordok (persze attól még otthonra kellhetett volna), hanem az egyik lány barátomnak, akinek a cipője szanaszétösszevissza törte a lábát, és valami kényelmesebbre vágyott. Mivel a Keleti innenső oldalán voltunk, javasoltam, hogy innen is közelítsük meg a buzik hétköznapi tobzódásának ezen színhelyét, de mivel pusztán csak a földrajzi elhelyezkedést vettem figyelembe, de az emberi civilizáció alkotta objektumokat nem (pl. sínek, épületek, stb.), úgy sétáltunk el a Stadionokig, hogy esélyünk sem volt az Aréna Plázát 500 méternél jobban megközelíteni. Cserébe viszont megtekinthettük Budapest gettóinak egy igen szép példányát az emberi ürülékhalmokkal, szemétkupacokkal, kapualjban söröző tróger alakokkal és legyektől körülzsongott hányásfoltokkal együtt. Szakemberek persze tudják, hogy a Keleti ezen környéke valójában nem gettó, hanem slum, de maradjunk a köznapi szóhasználatnál.

Mire aztán a plázába értünk, nem sok időnk maradt a papucsvásárlásra, mivel hiányzó tagunk erősen érkezőfélben volt. Ennek ellenére sikerült papucsot is találni, és én is vettem magamnak egy fasza kis pólót, aminek a színe is tetszik, az anyaga is jó, ráadásul úgy tűnök benne, mintha izmos lennék (holott nem vagyok az). Na, miután összetalálkoztunk a várt baráttal, hazamentünk hozzám, és konkretizálni igyekeztünk az esti programot. Buli volt ugyanis készülőben. Én a legutóbb nem mentem sehova, ezért most már aztán nagyon szerettem volna bulizni egyet, vagy inkább csak buzik közt lenni (még több és kevésbé ismert buzik között). Az Alteregora szavaztam tehát, ahol aznap este ráadásul valami retro-féle party volt. Szóba került aztán alternatívaként a Zöld pardon is, sőt az is, hogy az egyikből majd átmegyünk a másikba, de mivel némely vendégem kijelentette, hogy nem akar Alteregozni, és a némely vendég szava szent (mivel vendég), maradt a ZP. Drat! And double drat! Eleve fáradtak voltunk, a kis délutáni sétánk is inkább vitte az energiánkat, minthogy szaporította volna, ezért a before-party elég nyugalmasra sikeredett. Roland volt az egyetlen, aki a pezsgősüvegek nyakára hágott, és mire berúgott, kellőképpen haragudott is ránk, amiért mi meg nem. Hiába mondtuk neki, hogy semmi baj a bulival, mert így is jól érezzük magunkat, ő csak durcázott. Ezzel azt érte el, hogy 1. az én hangulatom is elromlott, 2. a szakításon kezdtem el ismét agyalni, és 3. ha nem ültünk volna a metrón, könnyen lehet, hogy bemostam volna egyet neki. Pedig nem is vagyok agresszív.

A Petőfi híd budai hídfőjéhez közeledve már hallható volt a szélben szálló zene, ami rögtön ellenkező előjelűvé varázsolta a kedvem, tekintve, hogy jó kis régi számokat hallhattunk. Hit the road Jack, Wake me up a Wham!-től, és hasonlók. Később is csak akkor csalódtam, amikor RAP-számok kezdték váltani egymást, cserébe viszont jót mulattam a faszkalapok mozgáskultúráján.

Hát igen, már belépés után megállapítottam, hogy egyrészt öreg vagyok, másrészt, hogy az olcsó belépő miatt ide bizony válogatott nyomorultak (is) járnak. Hangsúlyozom, hogy a koncert után voltunk, mivel a koncertre nyilván más társaság érkezik. Öregnek azét éreztem magam, mert a fiúk-lányok átlagéletkora valahol 14-16 év körül mozgott, a nyomorultak magas száma viszont magáért beszélt. Milyen emberek voltak már ott?! Annyit röhögtünk rajtuk, hogy a vége felé már kezdett megfájdulni a rekeszizomzatom. Mellesleg ezért nem szoktam én táncolni. Mivel nem is tudok, úgy érzem, hogy rajtam ugyanúgy röhögnének, mint ahogy én röhögök másokon (és ezzel jelentős egoizmusról teszek tanúbizonyságot, pedig valójában senki sem velem foglalkozna), amihez még hozzá jön, hogy van önkritikám, tehát ha nem tudok táncolni, nem is próbálkozom vele. Általában. Most viszont 4-5 Rézangyal pálinka legurítása után megoldódott a lábam, és pölö a Grease-mixre úgy roptam, hogy majd kiböktem egy-két emberke szemét. Pedig be sem rúgtam, sőt, még csak be sem csíptem. Hiába, az ottani átlagéletkor személyemmel történő jelentős növelése ellenhatásaként magam is visszafiatalodtam akkori mivoltomba, amikor még a tetemes mennyiségű elfogyasztott alkoholtól maximum behánytam, de nem részegedtem le. Igaz, akkor még bort is ittam, mostanában meg már csak töményet (nagyon töményet). Közben egyébként Rolcsi is észhez tért, főleg, amikor egy rund pálinka kikérése után a kisasszony bejelentette neki, hogy 4900 Ft. Rolandom erre kikerekítette a szemeit, és a lottóreklámokban szokásos, hangos "Mennyi???" kérdéssel nyugtázta az elhangzottakat. Úgy itta utána a szeszt, mintha aranyból volna. Mindenki rendelt egy kört (kivéve, aki nem is ivott), csak én maradtam ki, mert addigra elindultunk haza. Előtte még elmentünk vizeldét nézni, és közben megtekinthettük, hogy a szomszédos tinci-tánci platformon hogyan lötyögnek a Prodigy zúzós számaira. Basszus, nem kell kibökni egymás máját, de még jó, hogy a Firestarterre, meg a Breathe-re el nem kezdtek keringőzni.

Az elmaradt pálinka-rundot a taxi finanszírozásával kompenzáltam (leszámítva a vendéglátás költségeit), de a hazafelé út inkább a sofőrnek volt megtiszteltetés, mivel annyit röhögött a Roland poénjain, hogy majd kiesett a szélvédőn. Még neki kellett volna fizetnie az ingyen kabaréért.

Utólag aztán már nem bántam, hogy nem melegedni mentünk (huhh, már hova...?), hanem kabátos buliba. Pedig ha egy kicsit bátrabbak lettünk volna, nyugodtan nekiállhattunk volna smárolni akár ott is, nem mi lettünk volna az egyetlenek. Ezek a mai fiatalok már fel sem veszik, ha az alapvetően hetero tömegben néhány srác egymással lassúzik, vagy éppen lekapja egymást. Hová fajul a világ...

Egy tantárgyból már jegyem is van, egy 5-ös. Ráadásul az benne az érdekes, hogy egyrészt már legalább 3, de inkább 4 jegyemnek kellene lennie a Neptunban, mivel szerdán véget ért a szorgalmi időszak, és a gyakorlati jegyeket addig kellett megszerezni. A másik érdekesség, hogy ez az 5-ös egy olyan házidolgozatra járt, amit még meg sem írtam...

 

A félév 7 tantárgya + 1 szigorlat mellé 3 kitekintő tárgyat vettem fel, hogy meglegyen a 30 kredit. Ennyi kell félévente, hogy a diplomához összegyűljön a szükséges 300. Ebben az a jó, hogy ezt csak a 6. félév elején közölték, miközben az eddigi félévekben sosem volt 30 a kötelezően felveendő tárgyakból. Sőt, az első félévben mindössze 15 kreditet szereztünk csak. Ezen felbuzdulva idén 3 plusztantárgyat is felvettem, viszont senki nem közölte, hogyan lehet majd ezekből jegyet szerezni. Amikor rákérdeztem, mindig azzal nyugtatgattak, hogy majd időben szólnak, majd kapok e-mailt és hasonlók. Múlt szombaton ismét feltettem a kérdést, mire: "Ja, hát ebből dogát kell írni szerdára, ezt meg ezt nem tudom".

Oké- Két tárgy ugrott, a harmadikból meg esélytelen voltam. Még egy dolgozatot megírni a másik 3 mellé? Egyszerűen nem fért bele az időbe. Azért elküldték nekem az olvasmányjegyzéket, amiből egyet választva kellett volna recenziót írni minimum 3 oldalban. Mondtam, hogy ez nem fog menni, mire az illető (aki amellett, hogy a csoporttársam, az egyetemen is dolgozik) noszogatott, hogy "ugyan már, 3 oldalt simán megírsz holnapra". Én meg csak tiltakoztam, erre elintézte, hogy hétfőre is elküldhessem. A jegyet viszont meg kellett kapnom szerdáig, ezért a tanárnő be is írt nekem egy 5-öst előzetesen. Fasza!

És akkor fel is merül a kérdés: milyen egyetem az ilyen? Ez aztán a komoly felsőoktatás. Jó, mint hallgató, nyilván tapsikolnom kéne, hogy a semmire is a legjobb eredmény jár, na de ha az ilyesmi rendszeres, és híre is megy, az a diplomámat igencsak ledegradálhatja. Olyan egyetemen végzek, ami pocsék oktatást folytat? Igaz, hogy csak hobbiból járok ide, hiszen van szakmám, és maga a tárgy is csak 2 kredit, de a büszkeségem azért csak tiltakozik. Ráadásul még előadás sem volt, vagy ha volt is, akkor hétköznap, tehát max. ketten ültek be rá (tekintve, hogy levelezősök vagyunk).

Na mindegy, azért így is lesz mit tanulni, még ha nem is olyan sok, mint az eddigi félévekben. Persze. Vizsgaidőszak kezdetén mindig ezt mondom, a végén meg hápogok, hogy ilyen nehéz félévem még sosem volt... Egyébként most tényleg könnyű lesz, hiszen a szigorlaton felül csak 4 tárgyból van vizsgám, amiből az egyik gazdaságszociológia, tehát a komoly kihívások száma máris 3-ra redukálódik. Elvégre 10 éve dolgozom a pénzügyi-szolgáltatási szektorban, és már kétszer tanultam közgazdaságtant, egyszer pénzügyet, egyszer számvitelt, egyszer meg könyvvitelt, ami mind-mind a témába vág. Most éppen elbízom magam, a végén meg szopni fogok (kivételesen nem úgy).

Visszatérve az uccsó házidogára, meg fogok még azért az 5-ösért szenvedni, mivel az emailben átküldött olvasmánylista nem tudom melyik gépen van. Kerestem már a munkahelyi, jelenlegi Outlookomban, meg a munkahelyi előző Outlookban is (mivel a múltkori elszállást a Windows újratelepítésével sikerült csak megoldani). Ha az otthoni gépemen sincs, akkor írni kéne a csajnak, hogy küldje már el megint, ő viszont csak hétfőn olvassa el a kérésemet, akkor meg már beadni kéne a dogát, nemhogy még akkor álljak neki oldalak tucatjait elolvasni. Munkaidőben...

Ilyenkor gondolom azt, hogy a 979-féle, egyébként perfektül működő laissez faire életmódot egy kicsit zárójelbe kéne tenni, ha nem akarok feleslegesen idegeskedni.