betegség bejegyzései

1. Sikerült ismét lebetegednem, rövid időn belül harmadszor. Igazából szeptemberben is, decemberben is és március elején is megfáztam, ami azt jelenti, hogy minden (naptári) évszak kezdetén sikerült kicsinálni magam. Semmi különös, csak egy kis torokfájás, orrfolyás, gyengeség és rossz közérzet, de jó lenne, ha ezeket is megúsznám. Mindezt annak ellenére, hogy naponta literszám iszom a citromos teát és esténként kilószám eszem a gyümölcsöt, de hát nyilván már öregszem.

2. Tegnapra a Ricsinek is elkezdett fájni a torka és folyni az orra, aminek — természetesen — csakis én lehetek az oka. Igaz, hogy egy hete egymáshoz sem értünk (szinte), de hát nem kúráltam magam, mindenkivel kezet fogok és nem szellőztetek, tehát máshonnan nem is kaphatta volna el.

3. A kis Desim ma 4 éves, amiről neki valószínűleg semmi fogalma nincsen, de azért majd kap valami ajándék finomságot, esetleg egy játéknak való lófasz-izét, ami úgyis csak pár óráig köti majd le, mert az igazán jó és érdekes játékok azok, amik emberi nézőpontból szemétnek minősülnek. De azért felköszöntöm.

4. Kb. egy héten belül tegnap harmadszor döglött le az 1-es villamos, ami ilyen mennyiségben kezd frusztráló lenni. Én nem vagyok híve az "ilyen szolgáltatásért még nekik kellene fizetni, hogy igénybe vegyem..." kezdetű demagóg dumáknak, de a tegnap a villamospótlót várva magam is valami hasonlón kezdtem el gondolkodni. Ráadásul 20 perc hidegben való ácsorgás után egyetlen villamospótló jött, az is teli volt, és mire a megállóban állók egy része feltömöckölte magát rá, addigra a villamosok is újra megindultak, tehát végül teljesen értelmetlenül szívott mindenki.

5. Visszaugorva a betegséges napokra, megjegyezném, hogy természetesen pihenésre, fekve gyógyulásra semmi lehetőségem nem volt, mert — mint az ismét kiderült — nekem egyszerűen nem lehet hiányozni a munkából. Néha kezd elegem lenni ebből a helyzetből, de reggelenként (miután nagy nehezen észhez tértem) azért még mindig lelkesen vágok bele a napi teendőkbe.

6. Kérdés: meg lehet valahol nézni, hogy melyik utcában mikor lesz lomtalanítás, vagy ilyen nincsen, nehogy csak a csótányoknak legyen programnaptár? Azért lenne jó tudni, mert ágyat kellene vennem, de azt csak akkor tudom meglépni, ha a mostani (szétbaszott) példányt eltüntetem a lakásból. Ám ha mostanában nem lesz lomtalanítás, akkor mégis inkább az adótartozásomat törleszteném, szóval minden összefügg mindennel, és nem tudok lépni, amíg ez az infó nincs a birtokomban.

7. Egy könyvelőirodákat tömörítő oldal most összeolvadt egy másik hasonlóval, és felvett minket is az aktív előfizetők listájára (3 hónapra). Ez egy hete történt, és azóta vagy 12 árajánlat kérést kaptunk, bár még egy sem végződött pozitív eredménnyel, igaz, a nagyja még határidőn belül (döntés előtt) van. Kíváncsi leszek, mennyi hasznunk származik végül ebből, de ha beválik, szívesen fizetek a tényleges tagságért is.

8. Egy ideje Joseph Heller Gold a mennybe megy című regényét olvasom, ami megint egy melléfogás volt. Egyszer már olvastam Hellert (Valami történt), de az is annyira kurva unalmas és terjedelmes volt, hogy végül nem tudtam a végére érni. Kevés ilyen könyv van, és most sem tervezem, hogy leteszem, mielőtt befejezném, de azt megállapítottam, hogy Hellerrel végleg szakítok.

9. Jól gondoltam a Grindr-rel kapcsolatban, hogy csak egy három napos csoda, mivel mostanra már kutyát sem érdeklek. Lényegében ugyanaz az X ember van fenn rajta, azok közül pedig már a nagyja meg akart dugni, és mivel mindig elutasító volt a válaszom, már egy sziát sem kapok. Jó, nem lepődtem meg.

10. Mostanában egyre többször jut eszembe a kínzó gondolat, hogy ezt a blogolás dolgot ideje lenne befejezni, mert időm sincs rá, a kényszer is csak frusztrál, és már csak csupa olyan olvas, aki akár személyesen, akár mindenféle kommunikációs módokon egyébként is meg tudná kérdezni tőlem, hogy mi van velem. Persze nyilván többen olvasnak, mint ahányan kommentelnek, de róluk nemigen tudok. Mindenesetre ha a jövőben egy bejegyzésemben megpillantjátok Wass Alberttől a Záróverset, akkor szövegkörnyezet nélkül is tudhatjátok, hogy ott a blog vége, merthogy az az egyik kedvenc versem, és szerintem — a blogom szellemisége okán — kimondottan ideális végszó lenne.

Négy nap pihenés után egész sok tetterővel indultam dolgozni, de mégsem megy annyira. A legszükségesebbeket megcsináltam, ami nem annyira sürgős, az most nekem sem az. Inkább blogot olvasok, bár az sem vidít fel annyira. Meg aztán a linkfalamon sorakozó blogok egyre nagyobb hányada van a temetőben, és a maradék fele is oda való (a frissülésük alapján), de szerencsére az utóbbi években elég sok embert rántottam a szívembe a blogsírból. A barátaim zöme is közülük való.

Kaptam ma üzenetet az IWIW-en egy régi ismerőstől. Nem is annyira régi; még amikor a Rolanddal jártunk, akkor alkottunk egy társaságot. Szép volt, jó volt, de nagyon más jellemű, stílusú emberek vagyunk. Találkozni szeretne, meg tanácsot. Én meg a kölcsönkönyvemet vissza, ezt írtam neki. Meg hogy persze találkozhatunk.

Hívott a sokkal tartozós, hogy akkor most mennyit is kell ÁFÁ-ra fizetni, mert a bankban áll éppen. Mondtam neki, bár én valahogy mindig tudom, mennyi az, amire nincs pénzem. Mostanában egyre kevesebbre nincs (sincs), sőt, ügyvezető létemre a jövedelemmel nem rendelkező páromtól kell kölcsönkérnem. Szégyenszemre.

Le kéne szoknom a cigiről, akkor havi 15-tel többől gazdálkodhatnék. Vagy majdnem annyi maradna, de ez részletkérdés. Szeretek dohányozni, és szánalmas anyagi okoknál többre lenne szükség a leszokáshoz. Mondjuk egy komoly elhatározás, önként, nem kényszerből. Addig meg minden apró kis elváltozástól és szokatlannak minősíthető testi megfigyeléstől rákot vizionálok magamnak...de a hipochondriát már megszoktam.

Reggel a Thököly-Hungária sarkon egy 17-18 éves kinézetű srác megkérdezte, teccenék-e neki tüzet adni a cigarettájához, mert az öngyújtója tönkrement. Szíven ütött a dolog, és legszívesebben elkértem volna a személyijét, de nem azért, mert ha 18 alatti, akkor nem adok neki tüzet, hanem hogy megtudjam, az apja lehetnék-e valóban, vagy csak szándékosan akart az önérzetembe tiporni.

Délelőtt spontán a falhoz álltam, és azt vettem észre, hogy a derekam meg a lapockám versus a hátam közepe közül mindig csak az egyik érintette a tapétát. Nagyon csak az egyik. Ha azt akartam, hogy meg a hátam közepe érintse, akkor fektetett U-betű lettem, és ez is ijesztő. Valamit csinálni kéne, de a partvisnyél már veszett fejsze nyele, a gyógytorna meg nem kompatibilis az íróasztalommal. Persze el tudnék képzelni íróasztalon végzett tornagyakorlatokat, de ahhoz túl sok az illetéktelen az irodában, és viszonylag kevés közülük a párom.

Hívott ma a volt főnököm is, hogy kéne neki pénz, méghozzá holnapra. 65 ezer forint, mert vízszerelők jönnek, blabla. Nekem is kéne, kedves, de én beérném már egy tízezressel is, az elég lenne a hétre. Meg aztán ÉN már hónapok óta szeretném kihívni a vízszerelőt, mielőtt eláztatok 6 családot meg egy kozmetikust. De tessék, tessék, csak Ön után. Önnek ez jár, nekem meg maximum a szám. Kapott százezret, annyi futotta. Már csak 95 meg a közös költség (45), és a maradékra máris rávethetjük magunkat. Nem sokáig lenne elég, ha csak annyiból kellene megélnem...

Nincs most olyan jó kedvem. Szar az idő, nyomott a hangulatom. Nincs semmi bajom igazán, és ezt az időt is jobban szeretem, mint a meleget, de lehet, hogy mostanra már kicsit sok. Ketten vagyunk a titkárnővel (a többiek szabin), az meg boldogtalan, kisírt szemű. Ragadós az ilyen ilyenkor. Ha rákos lenne az egyik családtagom, talán én is kisírt szemű lennék, talán nem. Szerintem inkább utóbbi, elvégre már négyet temettem rákkal, és még csak 32 leszek, van már benne rutinom. Lassan már a tükörben is meglátom a halált az arcomon, ahogy azokén is meglátszott az utolsó napokon. Beesett, üres szemek, vékony szálú, kócos haj, aszott ajkak... Így megy ez, az élet meg megy tovább, úgy-ahogy. Lassan olyan leszek, mint egy kőszikla.

Most nem kéne Annie Lennoxot hallgatni talán, legalábbis nem ilyeneket meg ilyeneket. De ilyeneket sem.

Amíg két napig nem dolgoztam, valaki ült a gépemnél, csak nem tudom, minek. Egyből észreveszem, mert a tollaimon rajta voltak a kupakok, az meg nekem nem szokásom, kivéve, ha kiszáradnának. De a Firefoxról előbb tudom, hiszen a gyakran használt oldalak közül a nagyja elszublimált. Minden előzmény megtekintése: csak a mai. Eltököltem vagy 40 percet a nyomozással a nyomozó után, de sikertelenül. Kíváncsi vagyok, aki amit talált, azzal mikor fog élni vagy visszaélni. Mondjuk sokat nem találhatott, mert semmi olyan nincs a gépemen, maximum a blogom, mint gyakran látogatott oldal, de az éppen elég. Pedig pár faszos kép jól jönne néha idebe'. Mindegy, egyszer minden dal véget ér, az enyém is véget fog, azután már máshogy énekelek, csak még azt nem tudom, hogyan....
Vagy csak paranoiás hipochonder vagyok, és senki nem is volt itt. Vagy itt volt, de nem azért, csak valami fontos miatt, és szerdán én magam töröltem ki minden előzményt, nehogy amíg nem vagyok, valaki azért ideüljön és találjon is ezt-azt, csak éppen nem emlékszem az egészre, mert egy nagyon kimerült paranoiás hipochonder voltam. Csökkenti a valószínűségét, hogy nem szoktam kitörölni az előzményeket, főleg nem mindet, mert akkor később csak a kényelmetlenség van. Sőt, most már biztos is vagyok benne, hogy nem én voltam, ergo két lehetőség van: valaki nyomozott utánam, vagy valami bágátel.

PaPe-t kellene folytatni, mert ő vicces, és nevetek is a megfogalmazásain sokat. Azt írta egyszer, hogy rájött, mégis inkább a magyart szereti az idegen nyelvek helyett, mert azt olyan jól lehet csavargatni. Bezony. Ennek mindig örülök, de biztosan csak azért, mert egy elfogult, autoriter, sovinisztafasisztanáci fidesznyik vagyok, akinek nem mindig az idegen a szép meg a jó. Ez van.

Olvasok inkább tovább. Meg dolgozom is, tessék-lássék.

Írok már egy pár sort, most, hogy lelkileg egy kicsit összeszedtem magam. Nincs semmi extra, nem történt semmi különös, váratlan vagy lesújtó, egyszerűen csak megint besokalltam kicsit, megint padlón éreztem magam az elmúlt napokban-órákban, de azért szépen megint összekaparom magam...ahogy mindig.

Úgy érzem egyszerűen, hogy nem jó irányba megy az életem, de nem tudom, hol a baj. Hobbijaim már nincsenek (nemrég még volt egy erőtlen próbálkozásom, de csak a pénzköltésig jutottam), a munka-házimunka-edzés-pihenés tengelyen túl alig jutok, és mostanában semmihez nincs kedvem. Nincs kitartásom, állandóan álmos vagyok, vagy fáj a fejem vagy a szemem, esetleg ingerültségi roham van rajtam, minden idegesít, képtelen vagyok nyugton megnézni egy filmet anélkül, hogy ne csinálnék közben valamit, stb. Ugyanakkor bármibe belefogok, képtelen vagyok befejezni. Nagy lendülettel nekivágok, aztán szépen lassan kifulladok, és csak nagy sokára, önmagam noszogatása mellett vagyok képes befejezni, heves belső tiltakozással körítve. Egy héttel ezelőtt nekiláttam a konyhát kiganajozni, és néhány óra alatt a feléig jutottam. Akkor három napot voltam otthon, most pedig Pünkösd miatt volt ismét három napom, hogy folytassam az elkezdett melót, de SEMMIT nem csináltam. A szándék megvolt, de amint belefogtam volna, inkább mentem vissza az ágyamba vagy a gép elé. Nekiláttam üzleti tervet is csinálni, a nagyját meg is írtam, és egy komplett napom lett volna, hogy befejezzem, mégsem sikerült másodszorra nekifutni. Hogy fogok így lediplomázni? Nincs kedvem játszani sem, miközben három könyvbe fogtam bele, és bár mindegyikben csak a felénél járok, már azt nézegetem, mi legyen a következő. Szóval ilyen tüneteim vannak, és bár az okot nem tudom, ez az állapot senkinek sem jó, főleg nekem és a páromnak nem (mivel ezt mind neki kell elviselnie, ingerültségi rohamom esetén pedig össze is veszünk).

A lelki lejtőn való csúszásom közben csak a macskám zökkentett ki egy kissé, csütörtök este ugyanis már a lakásba belépve egyértelmű volt, hogy valami baja esett. Nem jött elénk, és a szokásos nyújtózkodóhelyein sem volt fellelhető. Amíg kerestük, viszont hasmenésre és hányásra utaló jeleket találtunk, majd amikor a macsekra is rábukkantunk, egyértelmű volt, hogy valami súlyos baja lehet: teljesen letargikusan gubbasztott, a szólongatásra nem reagált, ha hozzáértünk, fájdalmasan nyávogott, és csak mélyebbre bújt az aktuális helyén. Aztán amikor előjött, pár mozdulat múlva kétségbeesetten nyávogni kezdett, elrohant az alomba, majd rögtön ezután öklendezni is kezdett, és fehér habot hányt. Amikor rosszul van, magát szokta meghánytatni, de most látszott rajta, hogy ez önkéntelen, és annyira görcsösen rándult össze, hogy minden alkalommal lefejelte a padlót is. A szemfogai csak úgy koccantak a kövön. Azt hiszem, a Ricsi és az én arcom is elég döbbentnek és rémültnek tűnt volna annak, aki látja, meg is voltunk ijedve cefetül. Később újabb hányási rohamok jöttek rá, visszautasította a legfinomabb falatokat is, és ha a hasához értünk, fájdalmasan nyávintott. Aztán néha magától is, amitől annyira megijedtem, hogy majdnem elbőgtem magam. Mit lehet ilyenkor tenni? Késő este az állatorvos nem rendel, klinika csak a XVIII. kerületben van, marad az, hogy aggódva fürkészem a netet (amivel csak tovább rontom a helyzetet), és kivárom a reggelt. Kivártam. Még életben volt (bár amikor 5 órakor felébredtem, nem bírtam addig visszaaludni, amíg fel nem kutattam (és utána sem nagyon)), mintha kicsit jobban is lett volna, de mivel a kedvenc jutalomfalatait továbbra is csak rezignáltan nézte, nem volt többé kérdés, hogy irány az állatorvos. Akármennyire rosszul volt, azért még volt ereje összekarmolni, amikor meglátta a szállító dobozt...de nem részletezem. Gyomorgyulladása lett valamitől, kapott szuri-koktélt, vissza is kellett mennünk, és az egész cécó egy vagyonba került. De legalább jobban lett, vagy mondhatni: meggyógyult.

Ez a kiadás egyébként a legrosszabbkor jött (és valószínűleg ez a fő oka ennek a levertségnek is), ugyanis a cég likviditási helyzete ismét elég siralmas lett. Anno egy egész évre vonatkozó pénzügyi tervet készítettem, amit napi szinten követek nyomon, és a szükséges módosításokat is haladéktalanul felvezetem. Ebből kiindulva 2011-et egy kissé labilis, de mégis inkább stabil pénzügyi helyzetű évnek lehetett saccolni, most mégis beütött a krach, annak ellenére, hogy a közelmúltban semmi váratlan változás nem volt. A fluktuáció normális szintű, a kieső cégek helyére jöttek újak (kb. azonos bevételt jelentve), tehát csak széttárom a kezem, és értetlenül nézek. Na jó, persze annyira nem, hiszen magyarázat van több is, de ezek közül a kinnlevőség további növekedése/minimális csökkenése az, ami perpillanat ide juttatott minket. A gond pusztán annyi, hogy ha mindent kifizetünk, nekünk (nekem és a tulajdonostársamnak) nem marad semmi, márpedig 79 ezer forint nem elég a rezsire, bérletre, macskára, plusz két fő étkezésére. Ez van. Remélhetőleg a Szent Iván napi blogtaliig fordul a kocka, és a pénz nem lesz akadálya az elutazásnak, addig meg vajas zsömle ebédre.

Megint eltelt egy hét, és én észre sem vettem, hogy közben nem írtam blogot. Azaz tegnap észrevettem, de hiába szándékoztam gyorsan egy bejegyzést megírni, ha az egészségi állapotom (és nem egészségügyi, mert az az országnak van...), és az elfoglaltságaim nem engedték. Plusz elveszett egy óra, és eleve hajnali 2-kor feküdtünk le aludni, szóval szinte már el is telt a fél nap, mire magamhoz tértem. De a fő ok mégiscsak a betegségem volt.

Hétfőn ugyanis elkezdett elhatalmasodni rajtam valami ocsmány szerkezetű kórság, ami egész héten keserítette az életemet. Kellett nekem mindig azt hangoztatni, milyen jó, hogy körülöttem már mindenki volt beteg a télen, csak én úsztam még meg...eddig. A torkom nem fájt, de olyan érzés volt, mintha fájna, lázam nem volt, de sajogtak az ízületeim, az orrom sem folyt, mégis elég szarul voltam. Reggelente még csak-csak, de ahogy az órák haladtak, egyre gyengébbnek, egyre erőtlenebbnek éreztem magam, így végül az edzések is sorra kimaradtak. Nem bírtam volna őket, úgy meg kár a bérletet pocsékolni. Érdekes módon a torok nem-fájás és az orr nem-folyás után elkezdtem köhögni, és kiderült, hogy a tüdőm sajgása mégsem a sok cigi meg a tüdőrák miatt volt, hanem az már a betegség részét képezte. Mint valami bevezető. Ezt a lappangó valamit kezdtem köhögéssel felszakítani (péntektől), majd csak ezután kezdett folyni az orrom, de a néhány órás törölgetés után már be is sűrűsödött. Szóval tök össze-vissza a lefolyása, de annyira nem bánom, mert ha már betegnek kellett lennem, legalább a legszarabb részek elmaradtak. Ha van értelme állandóan gyümölcsöt zabálni, akkor ez talán annak nevezhető (feltételezve az összefüggést). Szombat este jött a vörös szemes, tüsszögős rész, tegnap az éjszakázás utáni rossz közérzet (orrfolyással), de ma már jól vagyok, edzeni is megyek mindjárt. (A folytatást majd otthonról fogom megírni.)

Szerdán voltam az APEH-ban (azaz újabban: a NAV-ban), egy ellenőrzésen. 10 órára kellett mennem, és 10:21-kor már kint voltam az épületből. Elég komolytalan volt, és persze nem találtak semmit sem. Ennyi idő alatt nehéz is lett volna, meg aztán nem is egy vegetáló céget kellett volna kijelölni. Aztán elmentem a postára, pár csekket feladni. 32-en voltak előttem, amiből 30 hatvan fölötti nyugdíjas volt. De legalább nem mondhattam, hogy abban az időben tobzódnak mindenhol, ahol a dolgozó embernek dolga akad (és ebben semmi nyugdíjas-ellenes nem volt, ne tessék belelátni).

Még a betegségről annyit, hogy az agyam kiürülése, a netem elszállása, és az egészségi megrokkanás egyértelmű jelek voltak számomra arra vonatkozóan, hogy ez a szakdolgozat téma megint reménytelen ebben a félévben. Feladtam. Marad az ősz, de hogy ne legyen teljesen értelmetlen a befizetett pénz és a stressz, megcsinálok minden más elmaradt tárgyat. Ez 5 tárgyat és 3 feladatot jelent. A feladatokból 2 már meg is van, a harmadikat pedig még a héten letudom. Ha az is megvan, szusszanhatok kicsit, aztán komolyan veszem a szakdolgozatomat is. Ez annyit tesz, hogy hetente szeretnék haladni vele valamit. Vagy interjú, vagy olvasmány, vagy szépítgetés, idézgetés, a főszöveg írogatása, vagy valami, csak haladjak. Többször ezt a halogatást már luxus lenne eljátszani. A döntés pedig onnan jött, hogy beszéltem egy ott (az egyetemen) dolgozó csoporttársammal, aki biztosított róla, hogy 2015-ig fenntartások és korlátozások nélkül leállamvizsgázhatok. Ez kellőképpen megnyugtatott.

Szóval fontolva haladunk, aztán egyszer csak meglesz.

...már megint nagyon izgalmas élményekben volt részem, és akkor itt most nyomban ki is raknék egy virtuális 18-as karikát.

A volt barátaimmal ücsörögtem valahol, talán éppen a volt szobám padlóján, amikor egyikük undorodó arckifejezéssel rákérdezett, hogy "Milyen a lábad?" Odanéztem, és hát tényleg, a zokni felett olyan érszűkületes-vöröses-repedezett kinézetű volt, de a nadrágomat feljebb húzva sem szebb, csak más volt a látvány: véletlenszerű elrendeződésben sötét bíbor-fekete színárnyalatú, fehér közepű gumók éktelenkedtek a bőrömön, mint jó nagyra duzzadt pattanások vagy furunkulusok, méghozzá egészen a vállamig. Miközben a barátaim rögtön hozzátették, hogy el ne kezdjem ezeket ott nyomogatni nekik, az futott át az agyamon, hogy most rögtön orvoshoz kell mennem, akár allergiás reakcióról, akár csípésről, akár valami másról van szó.

El is indultam. Buszoztam, villamosoztam, aztán kikötöttem egy kórház udvarán, bár azt nem tudom, melyikben lehettem. Téglafalak, fehérre mázolt, 50 éves kinézetű ajtók — ha esetleg valaki ki szeretné találni, melyikben voltam. Bementem, és szörnyülködve láttam, hogy valami betegfelvételi pult előtt kanyargó sorokban ülnek-állnak az emberek, attól függően, hogy a sor adott részénél voltak-e ülőhelyek vagy sem. Egy pillanatra rám tört a pánik, hogy mire sorra kerülök, már visszafordíthatatlan elváltozásokat okoz nekem ez a valami, és miután a sor végénél leültem egy székre, meg is néztem, változott-e a közben helyzet. Lehúztam a zoknimat, és hát bizony a bal lábam állapota elég tragikus volt: a vörhenyes folt teljesen elborította az egész lábfejem, de ez mind semmi, ugyanis a bőr a bokacsontom alatt széles ívben szétnyílt, és alóla kifehérlett vagy valami nyálkás cucc, vagy a zsírszövet, vagy maga a csont. Lényegében az egész lábfejem csak úgy fityegett a lábszáram végén, és tudtam, hogy ha még egyszer ráállok, mielőtt ellátnának, egyszerűen le fog szakadni, mint túlfőtt leveshús a csontról. Nem is mertem felállni a székről, de még csak a bőrömhöz érni sem.

Közben azt vettem észre, hogy a régi hetero barátaim is ott vannak velem, de nem emlékszem már, hogy milyen témákkal ütöttük el a várakozás perceit. Arra viszont emlékszem, hogy percről percre egyre növekvő aggodalommal pillantgattam a lábfejem felé, és minden alkalommal egyre tragikusabb volt az állapota. Mostanra egy vöröses-feketésen csillogó masszává vált az egész, és egyáltalán nem tűnt emberi lábnak. Érdekes módon egyáltalán nem fájt, cserébe viszont teljesen érzéketlen volt. Amikor kicsit haladt a sor, én is egyre közelebb ültem (székről székre), és közben végig nagyon óvatosan mozogtam, kizárólag a másik lábamra nehezedve. Néha át kellett vetnem egyiket a másikon, vagy vissza, de a massza ennyitől is csak egyre rosszabb kinézetű lett. Egy alkalommal valami nővérke is oda tévedt, és amikor a társaimmal azt találgattuk, mi történhetett velem, ő ezt meghallotta, majd lazán kijelentette, hogy tudja, mi bajom van. Asarunak hívják a betegséget, parazita okozza, és meglepő, hogy nekem ilyenem van, mert ez egy afrikai kórokozó. Nyomban mindenféle House-epizódok jutottak eszembe, na meg az, hogy biztos az a múltkori antilophús okozhatta, amit ajándékba kaptam egy nyaralásról hazaérkezett ismerősömtől. Ezek szerint rosszul lett elkészítve...

A szívem most már a torkomban dobogott, és kezdett a sírás fojtogatni, főleg amikor egy leheletfinom mozdulatom hatására egy nagy gumó vált le a lábszáram végén zsezsgő fekete kocsonyából, és a továbbra is felismerhető körömből ítélve biztos voltam benne, hogy ez a nagy lábujjam lehetett valaha. Kétségbeesve kérdeztem a mindenkitől és a senkitől, hogy vissza lehet-e majd ezt csinálni, és ha nem, hol lehet elejét venni a dolognak. A bokámnál? Térdnél? Hogy fogok majd dolgozni menni fél lábbal? Vagy otthon dolgozok ezentúl? Mi lesz nagyanyámmal? Meddig esek ki a munkából? Elvégre bent tartanak a kórházban, mást nem is tehetnek...De a lábam állapotának romlása mellé a közérzetem is romlásnak indult: nehezen vettem levegőt, a szememből csorogni kezdett a könny, lázasnak éreztem magam és rázott a hideg.

Nem bírtam tovább türtőztetni magam, és a jó lábamat használva elugrándoztam a pult másik oldalához, ahova épp most érkezett egy orvos kinézetű, fehér köpenyes férfi, kezében egy fehér ládával. Lehuppant a bárszékre, én pedig mellé, egy másikra. Miközben a vizitre (vagy a sorban álló többi páciensnek) a ládából kivett gyógyszeres dobozokat szortírozta, őt is kérdésekkel faggattam. Eddigre már a látásom is homályosodni kezdett, és egyre biztosabb voltam benne, hogy késő minden, meg fogok halni. Az orvos megszánni látszott, és egy vizespohárból kivett egy lázmérőt, majd a számba dugta. Tartani is alig bírtam magam, és végigfutott rajtam egy csomó dolog, ami a halálommal lezáratlan marad. Gyászoltam a céget, amiért itt volt a lehetőség, erre én ilyen bután meghalok. Sajnáltam a többieket, akiknek hirtelen pótolniuk kell a munkaidőmet, sajnáltam nagyanyámat, aki maga is ápolásra szorult, és most ki tudja, mi lesz vele, és még jó pár dolgot. Felhívjam anyámékat, hogy jöjjenek be meglátogatni vagy se? Hát a Ricsit?

Miközben az orvos kivette a számból a lázmérőt, még a homályon keresztül is láttam, hogy az csak 18 fokot mutat, fél szemmel pedig észrevettem, hogy a másik lábam is éppen elkezdett elszíneződni. Most már tutira el fognak látni, hajtogattam nyöszörögve, és közben zsibbadó szájjal, lecsukódó szemhéjakkal kérdeztem az orvostól, hogy akkor behozassam-e a családommal a holmimat. Azt még hallottam, ahogy válaszul — a dobozok szortírozása közben csak úgy félvállról — annyit mondott, "arra már nem lesz szükség"...

...majd felébredtem. A macskám éppen ekkor kászálódott le a vádlimról, ahol addig aludt, így rögtön rájöttem, hogy ennek a brutális álomnak a kiváltó oka ő maga lehetett. Nem baj, mindig örülök neki, amikor ilyen közvetlen, még akkor is, ha csak sutyiban nyilvánítja ki a szeretetét, mert fényes nappal, amikor ébren vagyok esze ágában sincs a közelemben tartózkodni (nemhogy rajtam). Asaru nevű betegség pedig nem létezik, ha esetleg valaki után akart volna nézni, az ápolásra szoruló nagyanyám pedig 4,5 éve meghalt...

A blog történetében még sosem volt olyan hosszú szünet, mint most, főleg nem olyan, amit nem terveztem előre. Most így alakult. Talán a húgom érkezése, a munkahelyi stressz, vagy a zsúfolt program miatt nem volt kedvem írni, talán az volt a baj, hogy lebetegedtem, és a puszta lét is nehezemre esett, de az is lehet, hogy túlságosan kötelezővé vált ez a blogolás, és emiatt makacsoltam meg magam kissé.

Mert beköltözött ugye a húgom, sőt, már egy hete együtt lakunk. Sok vizet nem zavar, bár az utóbbi két alkalommal már az én szobámban evett, hogy velem legyen közben. Ez zavar kissé, hiszen így nem tudok sem blogolni, sem blogokat olvasni, sem a Facebookon lógni, mert nem akarom, hogy rákérdezzen, mit olvasok. De hogy küldjem át a saját szobájába? Elég szívtelen dolog lenne, de most őszintén, nem olyan ez, mint amikor a munkahelyeden vagy hót feszült, nehogy valakinek szemet szúrjon a saját blogodra adott kommentek olvasgatása? Nem azért, mert nem dolgozol, hanem azért, hogy ne kérdezzék meg, mit olvasol. A komfortérzetemet ez nagy mértékben rontja, és így a saját lakásom pár hét múlva egyértelműen megint nem lesz számomra otthon. Az előbújás ezen mit sem változtat, mert ha fürödni akarok, attól még ugyanúgy csuknom kell az ajtót, hogy csak egy dolgot említsek a sok közül. Viszont nagyon az elején vagyunk még ahhoz, hogy ezt érdemes lenne tovább ragoznom.

A munkahelyi stressz nem volt sokkal nagyobb, mint máskor, viszont a honlaptervezésbe való belevágás azért eléggé lekötötte a gondolataimat. Mondhatni szerencsére, mivel az ötletelés során már előzetesen rájöttem pár megoldásra, amivel köbgyök alá tehettem a készítés várható munkaidejét, csak engednem kellett kicsit önnön elvárásaimból. Úgy döntöttem, nem nulláról kezdem, hanem egy ingyenesen letölthető sablont kezdtem el alakítgatni, és meg kell hagyni, így is sok időmbe telt az alapok elkészítése. Pedig a fejléckép+menü kombináció esetén is lemondtam az eredeti ötletemről, és más megoldásokat is zárójelbe tettem inkább, ami miatt a régi honlapunkhoz képest kicsit talán egyszerűbb lesz az új. Cserébe viszont sokkal átláthatóbb, és jobban felépített lesz, a design meg a most el nem készülő funkciók pedig kevésbé fontosak, mint az, hogy működjön és legyen. A szépítés és funkcióbővítés ráér majd később, ez különben is az én gyermekem lesz, amit majd úgyis szívesebben nevelgetek, tanítgatok, mint más gyerekét. Ez is a blogolás ellen szólt tehát, a szellemi energiáimat ugyanis lekötöttem a felépítésen és megjelenésen való elmélkedéssel, és persze a tervezett tartalmat is eleget ízlelgettem az agyamban. Csoda, ha később már semmi kedvem nem volt valami teljesen más témán agyalni, és még meg is írni azt a blogba?

A zsúfolt program szintén örömteli dolog, mert a zömét a barátaimmal folytatom. A legutóbbi bejegyzésem utáni szombaton leutaztam anyámékhoz, ahol felkészültünk a húgom költözésére meg költöztünk, most pénteken és szombaton viszont mindkétszer éjszakáztam, és ezeket az órákat a blogolásom óta megismert barátaimmal nevetgéltük-beszélgettük végig. Utánuk viszont időbe telt hazakavirnyázni is, meg kipihenni sem igen sikerült magam. Heti háromszor edzés (elméletileg), és mostanában squasholni is eljárok, ami közel is van, és viszonylag gyorsan le is tudom, de azért mégis időt vesz el, például a blogolástól. Viszont tök jó dolog, és megismerteti velem az izomzatom eddig ismeretlen részeit is, csak kicsit drága. Főleg, hogy gyakorlatilag a második mozdulatommal eltökítettem egy labdát, majd aznap (az első alkalommal) még egy másikat is, és azóta összesen vagy 6-ot (igaz, nem mind az én érdemem). Hozzátenném, hogy a legolcsóbb labda-trió 2000 Ft, de ennél drágábbak is léteznek. Igazából nem mi vagyunk a bénák, hanem a pálya olyan, hogy a plafonzata tele van a falak mögé futó csövekkel meg üregekkel, szóval nem lehet eléggé vigyázni, mert a legextrémebb módokon képesek elnyelődni a lasztik. A lényeg, hogy nem unatkozom.

A betegség szóra sem érdemes. Vélhetőleg a húgomtól kaptam el, viszont jobban elhatalmasodott rajtam, mint rajta. Radikális orrfolyás, torokfájás, kis láz, rendkívül rossz közérzet, éjszakai fuldoklás, mostanra pedig felszakadós köhögés, ami már nem visel meg, csak jó csúnyán hangzik. A betegségérzetem is megszűnt.

A különleges ebben a kb. 10 napos kihagyásban inkább az, hogy se szó, se beszéd módon tettem, és hogy egyáltalán nem hiányzott. Sajnálom, hogy ezt kell írjam, de így van. Talán az lehetett a baj, hogy elkezdtem kötelességként tekinteni rá, betáblázni a teendőket, határidőket kitűzni magam elé (lásd verses játék), ez elkezdett egyre jobban frusztrálni, nyomasztani, és egyre inkább rám jött a makacs ellenkezés, a juszt se. Mondogattam ugyan, hogy "majd holnap", de amikor másnap sem írtam bejegyzést, egyáltalán nem furdalt miatta a lelkiismeret.

A blogszületésnap alkalmából teljesen felpörgettem magam, aztán rám zuhant a fent taglalt temérdek dolog. Ehhez jött a muszáj-érzet, a teljesítménykényszer, amitől programhibák keletkeztek, majd összeomlott az egész rendszer. Kénytelen voltam kicsit kikapcsolni magam, hogy hűljön a proci, pihenjen kicsit a ventilátor, meg a többi alkatrész. Most jöhet a reboot, a rendszer újbóli felépítése, a kommentekre válaszolás, az illusztrációk keresése a csak-szöveg bejegyzésekhez, a kérdőív kiértékelése, az ígéretek betartása, KKP, IMF, verses játék meg a többi.

Hosszas halogatás után eljutottam végre oda, hogy nekifogjak egy alapítvány 2010. évi anyagának lekönyveléséhez.

Az alapítványt egy bizonyos szakmai tagjai alapították azért, hogy a bajba vagy szorult helyzetbe jutott társaikon segíteni tudjanak némi kis pénzzel. Rendes dolog tőlük, több ilyen kéne. A szociális segélynek számító támogatásokhoz kérvényt kell írni, amelyhez csatolni kell egy környezettanulmányt, és az indoklásban megfogalmazott kérést a megfelelő papírokkal kell alátámasztani. Ezt az egész kupacot elbírálja a szervezet vezetősége, és dönt a kifizetésről, valamint annak mértékéről. A megítélt segélyeket egyszerre utalják, de persze kérvényezőnként külön, így egy-egy utalási napon telefonkönyvnyi vastagságú melléklet halmozódik fel, ami mögött tragikus emberi sorsok tömegei bújnak meg. Egy kérvény, 5-20 oldalnyi betű, egy vagy több tönkre ment élet. Ez egy kupac, és ebből van előttem 6x10 centi. Körülbelül.

Az egyetemen nem véletlenül nem a szociális szakirányt választottam anno. Szenvedést és nyomort úton-útfélen látni, még a szemem is hiába hunynám be — indokoltam a döntésem akkor, — minek még ennek is szentelnem az életem? De úgy látszik, hiába döntöttem a területfejlesztés szakirány mellett, nem úszom meg, mert ha a szervezet könyvelését megfelelő módon akarom végezni, el kell olvasnom a kérvények mellékleteit is, legalább nagyjából.

Ennek a bejegyzésnek a gondolata abban a pillanatban fogalmazódott meg bennem, amikor megláttam az alapítvány január 26-i bankszámlakivonatát: 25 embernek összesen 685000 Ft kifizetés. Anonim módon hadd mazsolázzak a kérvényekből.

Környezettanulmány: "XYZ soproni (...) feleségével és egy kiskorú gyermekével él egy 42 m2-es lakásban Fertőszentmiklóson, amit hitelből vásároltak. Ennek a havi törlesztőrészlete 65000 Ft + a rezsi költség, ami még kb. 40000 Ft. Havonta a családi kasszába nettó 200000 Ft került, amíg a dolgozó el tudta látni a munkáját. A kiadásaik már így is meghaladták a bevételük 50%-át, a mi a rezsiköltségből és a lakástörlesztésből áll. (...) Sajnálatos módon a fent nevezett dolgozó egyre rosszabb állapotba került a gerincproblémái miatt, így a (...) munkáját és a másodállását sem tudja folytatni. Kórházi ápolásra szorult. Március óta betegállományba van és ez év decemberében újra műtéti beavatkozásra van szükség. Ebből kifolyólag súlyosan lecsökkent a Család jövedelme és így a kiadásaikat nagyon nehezen tudják kifizetni. Kérem a tisztelt kuratóriumot, hogy a fentieket figyelembe véve , a dolgozót, sziveskedjenek, nagyobb összegű segélybe részesíteni". A kihagyásokat leszámítva betűről betűre idéztem. Mellékelve orvosi papírok, ambuláns kezelőlapok, zárójelentések, gyógytornászi kezelőlap. Ezért 50000 járt.

Következő: "A segélyt kérő egyedüli kereső a családban. Rokkant édesanyját is ő tartja el. Egyébként is nehéz körülmények között élnek, és a temetés költségei nagyon megterhelték a családot anyagilag." Egy temetés Tuzséron 204640 Ft, plusz 50000 a koszorú. Ebből 15-öt állt az alapítvány.

Következő: indoklás: "tartósan betegállományban voltam", környezettanulmány: "Kétszobás családi házban élnek, feleségével, és két gyermekével. A felesége alacsony jövedelemmel rendelkezik, a házon jelzálog van (2000000 Ft)." Sportolás közben megsérült a bokája, és hetek óta nem tud dolgozni. 15000 Ft segíti ki a bajból. Kisegíti ennyi a bajból?

Következő: gyermek születése, legyen valami jó is. Elolvasva a környezettanulmányt azért nem olyan rózsás a helyzet. Kölcsön, miegyéb...30000 Ft.

A következő a szülei lakhatásának támogatásához és újszülött gyermeke neveléséhez kér egy kis segítséget. 30000 Ft.

Aztán haláleset a hosszú és költséges kezeltetés után. Egy temetés Szekszárdon 172965 Ft plusz egy kicsi. 15000 jár cserébe.

Nemrég vásárolt ház 5200000 Ft-os kárral. Mellette állapotfelmérés, szakértői vélemény, környezettanulmány. 100000 Ft-ot kapott.

"2009.12.29-én nyugdijbavonulok a hoszadalmas ügyintézés miatt K.G. Március Áprilisban várhatom az esö nyugdijamat feleségem kiss rokkant nyugdijas, megtakaritásom sajnos nincs. Idáig családos munkásszálláson laktúnk nyugdijbavonulással ez megszünik a költözésemet olcsobban sajáautovalés kölcson kért utánfutoval és legkvesebb két forduloval tudom meg oldani a családi lakásom pesthez 160 K.M.-re van. Ezek a problémák meg oldásához kérem a seditségüket." A helyesírást nem azért hagytam meg eredetiben, hogy szórakoztassak vele. Egy ilyen történet ezzel együtt kerek és sokatmondó. 15000 Ft.

Indoklás: "12.23-án hosszú, súlyos betegség után gyermekem elhunyt". Az anyakönyvi kivonat alapján született: 2003.09.04., meghalt: 2009.12.23. Temetési költségei összesen 179626 Ft-ot tettek ki, 75000 Ft segélyt kapott.

Folytassam? Csak röviden.

Következő: édesanyám halála.

Aztán: édesapám halála.

"2009.11.23-2009.12.09-ig kórházi kezelés alatt álltam, szív-koszorúér műtétet végeztek."

"2009.12.23-án édesanyám meghalt. Hosszasan ápoltuk, komoly kórházi és gyógyszer kiadással járt. Két kiskorú gyermeket nevelünk, a feleségem több éve munkanélküli". 20000 Ft.

"2009.09.11-én Kórházba kerültem, ekkor derült ki, hogy bal szememre 100%-os látásromlás állt be, zöldhályog miatt ami a jobbszememre is átterjedt (...)" 75000 Ft

További két kórházi kezelés és kilenc haláleset, mellékelve a szörnyű körülményekről készült tanulmányokat, és ez csak egy kifizetési napon. Februárban újabb kéttucatnyi határozat, 29 négyzetméterre szült második gyerek, kezesség bebukása, halálesetek és egyéb okok miatt. Ez így megy tovább vastag kupacokon keresztül, amiket még nem is olvastam el, és akkor hol van még az árvíz...?

Ez csak egy szakma képviselőiből tevődik össze, szakmából meg sok van. Mennyi gyötrelmes élet, mennyi nyomor és szenvedés... Ezért nem szeretem (bár sokszor én is ebbe a hibába esek), amikor valaki a fűtött irodában ülve, vagy a szülei által támogatva, érettségire kapott kocsiban furikázva ugatja le a szerencsétlenül járt embertársait, és papol a gyenge elhullásáról és az erősek életben maradásáról. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért a sors elém teszi ezt a viszonyítási alapot, hogy kicsit objektívebben kezelhessem eztán a saját problémáimat. Így egészen más fényben tűnik fel a "nincs pénzem ruhát venni" és hasonlók kérdésköre, igaz, egy hónap múlva nem biztos, hogy még mindig szem előtt tudom tartani mindezt. Elvégre mindenkinek a saját baja a legnagyobb.

Kicsit gondban vagyok, mert ezt a bejegyzést akkor kellene csak megírnom, ha már két másikat letudtam, azok tartalmába ugyanis jobban bepasszolna ez, mint fordítva, de éppen az a baj, hogy míg azokhoz agyra volna szükségem, ezt talán anélkül is meg tudom írni. Beteg vagyok ugyanis — ahogy az már kiderülhetett a linkfalam 'extra infok' rovatából.

Vasárnap este történt valami, amibe most nem megyek bele (mert az az egyik említett bejegyzés tartalma lesz), így este el kellett rohannom otthonról. Egy órán keresztül idegeskedtem, hogy a helyszínre érve mi fog fogadni, és mit kell majd tennem, hogy helytálljak, így nem lepődtem meg azon, hogy órákkal később, két rendőr társaságában egy konyhában ücsörögve minden ízületem sajgott. Ezt múzeumfájásnak szoktam nevezni, mivel általában akkor jön rám, amikor nagyon sokat kell ácsorognom meg flangálnom, na meg akkor, amikor nagyon sokáig kell koncentrálnom egy feladatra. Még az sem volt gyanús, amikor éjfélhez közeledve a Flórián tér saras placcán sétáltam a szélorkánban, hiszen teljesen indokolt volt a reszketés ilyen hidegben. Fogtam egy taxit, és amikor hazaértem, rögtön megittam 3,5 felest, csak hogy tompítsam az izgalmakat, ez azonban csak tovább leplezte a betegségérzetet. Az ágyban fekve a Ricsi figyelmeztetett, hogy forró a testem, és amikor a lázmérőt is segítségül hívtam, hogy megállapítsam, mennyire forró az a forró, azt mutatta, hogy 37 valamennyi. Hoppá. Mindegy — mondom — nyilván az idegességtől.

Na, reggel már éreztem, hogy gáz van. Újabb lázmérés, 38,6. Betelefonáltam, hogy ne számítsanak rám, mert ki vagyok ütve, de amikor I. felvette a telefont, hallottam a hangján, hogy ő sincs sokkal jobban, mint én. Ricsi elment vizsgázni, én pedig elaludtam. Aztán vettem egy forró fürdőt, és megint csak aludtam. Gyógyszert egyelőre nem akartam bevenni, hiszen amíg nincs, ami a láz kiváltó okát támadja, addig szerintem nem szerencsés a védelmet önként lenullázni. Az orvosom hétfőnként délutános, így olyan 6 óra felé próbáltam meg összeszedni magam (ami alatt egy Algopyrin bevétele is értendő), majd reszketve elsétáltam a rendelőbe. Reménykedtem benne, hogy rajtam kívül senki nem lesz ÉS, hogy nem az a büdös, szottyadt, ótvar, köcsög vén kurva lesz, hanem helyette valaki más. Mindkét esetben tévedtem: voltak vagy nyolcan előttem, és sajnos a VK rendelt, nem más.

Na, negyed 8 előtt kerültem sorra, utolsóként. Bementem, felakasztottam a kabátom, leültem a székre, de mielőtt hozzám fogott volna, megcsörrent a telefon. A doktornő felvette, és elkezdett diskurálni. Mondta, mondta, mondta, mindenféle nyaralásokról beszélgetett, aztán áttért holmi szakmai dolgokra, elköszönt, aztán mondta tovább. Én a lázcsillapító ellenére is elég lázasan tűrtem, aztán egyre idegesebb lettem. Volt olyan pont, amikor már be akartam neki szólni, vagy megkérdezni az asszisztensét, hogy mi módon lehet átkérezkedni másik orvoshoz, de mégis visszafogtam magam. Nem olyan fajtából származom én. Húsz percet beszélt, és amikor letette, akkor semmi elnézést vagy valami, hanem flegma megjegyzéseket tett arra, hogy neki ezzel kell foglalkoznia a gyógyítás helyett. Kurvára nem érdekel, ráadásul mindig ezt csinálja, úgyhogy ne jöjjön nekem ezzel.

Az általa gyógyításnak nevezett tevékenység az azt foglalta magában, hogy belenézett a torkomba, megkérdezte, nem fájt-e az állam alatt (nem), megjegyezte, hogy ez szokatlan, majd meghallgatta a mellkasomat meg a hátamat, persze csak miután megkért, hogy húzzam fel azt a 'hacukát'. Hát az anyád picsája a hacuka, az! Erre felírt valami 3 napos antibiotikumot (nehogy felülfertőződjön a vírusom), köptetőt, ha köhögni kezdenék, aztán elbocsájtott. Hogy ez mi, azt nem tudtam meg. Remélem, ha H1N1, akkor esetleg azt közölte volna, csak hogy tudjam, mielőtt leáll a légzésem.

Na, tegnap összeszedtem magam, aztán a sztrejk és a táppénz ellenére, elindultam dolgozni. Sajnos a munkát senki nem csinálja meg helyettem, ami ráadásul annyira sok, hogy megint esélytelennek érzem a határidőre való elkészítését. Be is jöttem (nagy nehezen, némi sétával), de nem sokat haladtam. A lázcsillapító leginkább csak arra volt jó, hogy ne legyen annyira magas a hőmérsékletem, de egyébként a közérzetemet semmivel sem javította. Étvágy nulla, koncentrációs készség nulla, látás redukálódva, tüdőégés csatlakozva a korábbi tünetekhez, majd irány haza. Miközben hétfő este már majdnem 39 fokos volt a lázam, ma reggelre már csak 36,7-et mutatott a mérő. Meg is nyugodtam, hogy akkor most már kilábalás esete forog fenn, de ezt kissé elhamarkodtam.

Volt ugyanis egy kis utam a Szent Margit Kórházba, ahova csak nagyon sok séta árán jutottam el. Az 1-es villamos ugyan járt, de arról kénytelen voltam a Vörösvári úttól egy kicsit visszább leszállni, hogy ne kelljen olyan baszott sokat gyalogolni, azonban a Margitból visszafelé is volt egy jó kis szakasz (bár rövidebb, mint oda). Onnan aztán villamossal el a Thököly útig, ahonnan ismét séta a munkahelyemre. Ez az igazi szolidaritás a sztrájkolókkal, amikor értük és miattuk szopok, de mégsem károgok. Tök jó, csak az a baj, hogy ettől marhára kimerültem. A napokban nem sokat ettem, nem meglepő tehát, ha a jó pár kilométer gyaloglás legyengített, és még a lázam is visszatért, aminek viszont nem ismerem a mértékét, mert idebent nincs mérő (minek is hoztam volna, amikor reggel egészségesnek találtam magam?). Akármekkora is lehet, mivel egész jól hozzászoktam az elmúlt három napban, de nem is ez a baj, hanem a tüdőm, amiben közben egy olyan érzés keletkezett, mintha valaki egy rugós emelőszerkezetet feszítene benne apránként. Ha köhögök, az aztán az igazi! Apró kis tűszúrások, kellő mértékű fájdalommal.

Ha holnap visszamegyek a dokihoz, nem sok jóval tudom majd kecsegtetni, pihenni viszont továbbra sem tudok. Csütörtökön és pénteken is dolgoznom kell (ráadásul mindkét nap van egyéb dolgom is), de tutifix, hogy hétvégén is. Semmi másra nincs energiám, pedig annyi teendőm volna... Például interjúkat készíteni, amire megint semmi esélyem. Bocsi érte azoktól, akik epedve várják, hogy sorra kerüljenek. Ha a napokban nem döglök meg, tuti sorra kerül majd mindenki.

Kis türelmet kérek.

UPDATE: a lényeget meg jól kihagytam, azaz annak összefoglalását, hogy mennyire szar állapotban van az én testem. Ha azt állítanám, hogy nem vagyok hipochonder, akkor hazudnék — márpedig azt nem szoktam, — szóval elismerem, hogy baromira hipochonder vagyok. Olyannyira, hogy minden gyanús elváltozást pillanatok alatt a koporsóig vezetek végig, és ezt akár 68 verzióban is megteszem, 10 perc alatt. Jó, kicsit rájátszok, mivel aztán én is jókat röhögök az egészen, de belül tudom, hogy valahol tényleg komolyan gondolom. A lényeg, hogy ezúttal a hipochonderségem ellenére is tényleg szarul vagyok, márpedig azért, mert:

— a tüdőmet nemcsak belülről feszítik emelővel, hanem még rá is ültek, és ettől az egész törzsemre kiterjedő nyomást érzek.

— a szemem táskás, és vörös, csak a külsőségek kedvéért.

— az összes ízületem sajog, hol erősebben, hol elhanyagolható szinten

— néha szédülés, gyakrabban émelygés és hányinger tör rám.

— bizonyos pontjaimon éles fájdalom hasít belém, és sajnos a leghétköznapibb mozdulatok nyomán is. A derekamnál, a gerincemtől kicsit jobbra például minden 10. lépésre olyan érzés keletkezik, mintha egy tűt szúrtak volna belém. Ez nyilván a sok fekvéstől van, meg attól, hogy december közepe óta nem voltam edzésen.

— gyenge vagyok és nincs étvágyam, de ha mégis evésre vetemedem, mindennek láz-íze van. Még a nyálamnak is. Geciszar, hogy finom legyek (de talán most elnézhető nekem).

És ennyi talán elég lesz a ragozásból. Jó lenne már, ha vége lenne, mert már nemcsak szenvedek, de tiszta ideg is vagyok ettől. Tuti haldoklom.

Nos, tegnapelőtt szerencsére nem következett be az, amit jósoltam, mert felfértem a buszra, sőt, még le is tudtam ülni rajta, és olvastam. Időben odaértem, és míg anyám dolgozott az üzletben, diót daráltam a kalácshoz. Szépen megérkezett a család, főztünk, ettünk, ittunk, aztán az új ebédlőasztal mellett a karácsonyi terítékek fölött megajándékoztuk egymást. Eddig szép és jó.

Később aztán felhívott a Roland, és boldog karácsonyt kívánt, meg én is neki. Sírt, hallottam a hangján. Gyorsan le is tette, de már késő volt, mert ez megalapozta a további hangulatomat. A napokban beszéltünk, és keserűséggel mondta, hogy nincsen senkije, és már alig várja a januárt, hogy végre külföldre mehessen. A kettő persze kissé üti egymást, de hát a részletekbe nem mentünk bele. Kézenfekvő lenne minden hasonló hívása alkalmával a képébe vágni, hogy "ugye, mennyit vesztettél azzal a próbálkozással?", de nem vagyok szemét. A legkisebb örömet sem okozna ez a diadalmas beszólás. Az alatt a majdnem 2,5 év alatt, amíg együtt voltunk mindig azt mondogattam neki, hogy legyen különb, mint mások, az a minimum tehát, hogy jó példával járok elöl. (Ezt csak a hangulatom illusztrálása végett:)

Ezután viszont rögtön eszembe jutott a Ricsi, aki szintén otthon volt ekkor, már napok óta, betegen. A Ricsiről pedig eszembe jutott, hogy ott vagyok anyáméknál, a testvéreim körében, és mégis egyedül vagyok, mert nem tartozom közéjük. Nem a válás meg a havonkénti látogatás miatt, hanem mert nem én vagyok ott, hanem valaki, aki szerintük vagyok. Az azonban egy más ember, és ha túlzás is lenne azt mondani, hogy annak köze nincs hozzám, lényegében ez az igazság. Idegenek között éreztem magam. Egy buzi az ultrakonzervatív családjában, aki mosolyog, de a mosolya nem őszinte, aki segít az ünnepi vacsora elkészítésében, de csak annyira, amennyire másnak is segítene. Ez a mindent-borító mivolta miatt feloldhatatlan hazugság megmérgezi most már az édesanyám iránti érzéseimet is. Miközben szentestének a szeretetről és az örömről kellene szólnia, én fuldoklom köztük, és menekülni akarok. Lesem az órát, mikor lesz már alvásidő, reggel visszaalszom, amíg csak tudok, aztán kifogást keresek, miért megyek korábbi busszal, mint szoktam. Nem jó ez így. Apámékat egy évben kétszer látogatom meg, bár esetükben még mindig erős a hajdani megaláztatások okán érzett gyűlölet, és az egymás kölcsönös leszarása. Annak tehát van más oka is, változtatni sem kívánok. A színesen világító füzér fényében ott ülök lelkileg magányosan, és arra gondolok, hogy aki igazán kéne, az vagy 200 km-re van tőlem. Senki más nem is kéne...vagy csak részemről annyi, hogy végre borítsam a bilit, utánam a vízözön. Később azért beszélünk telefonon — én lopva, lehalkított hanggal, egy sötét és üres szobában, — boldog karácsonyt kívánunk egymásnak. Mindketten saját családi körünkben, ami esetemben olyan, amilyen.

Aztán felhívom a barátomat is. Éppen akkor akart ő is hívni. Hallom a hangjában, hogy fáradt, és hogy neki sincs jobb kedve, mint nekem, bár egészen más miatt. Nemrég halt meg az apja; ez még csak a második karácsony nélküle. Nem mondja ki, mert a maradék családja körében ül, és nem akarja elrontani a vélhetőleg épphogy összetákolt hangulatot, de én tudom, mert ismerem. Felszínes jókívánságok után hívom a következő számot.

A nagybácsim reszketeg hangon veszi föl. "Boldog karácsonyt kívánok" — mondom neki a szokásos zsiványos éllel, mire elmeséli, miért nem olyan boldog neki most ez a karácsony. Nemrég vásárlásból hazafelé tartva összecsuklott az utcán, és alig bírt hazakeveredni. Taxit kellett hívnia. De ez még hagyján, mert kedden, amikor egy barátnője becsöngetett, ajtót akart neki nyitni, de elesett a szőnyegben, és beverte a fejét a hűtőbe. Nem is bírt felállni onnan, bárhogy próbálkozott, és végül a mentők fektették be az ágyába. Azóta kerettel jár a lakásban is. Mindezt pedig azon a lefittyedt ajkas hangon mesélte el, amit már jól ismerek. Kétszer hallottam ilyet, egy-egy szerettemtől, és mindkettő után temetésre kellett mennem, amiből az egyiket ráadásul én 'szerveztem'. Ez lesz a következő szervezésem. Ma voltam nála — gyanítom, hogy utoljára,— és a látvány megdöbbentett. Egy nemrég még 136 kilós, majd' két méteres ember lefogyva, lógó bőrrel, remegő kezekkel, kócos hajjal, és amitől a jeges borzongás futott át a hátamon: besárgult bőrrel. Bár reszkető hangjával még a választási esélyeket latolgatta, még a lakása elidegenítését firtatta, nem hinném, hogy bármelyiket is megérné. Azért tudom olyan jól, ki mikor halt meg, mert eddig mindegyikük választási évben hagyott itt bennünket, engem.

Szóval jó kis körtelefon volt ez szenteste. A sírás kerülgetett, és amikor valami téma kapcsán, csak úgy mellesleg kifakadt belőlem, hogy "27 évemet úgy éltem le, hogy másoknak engedelmeskedtem", ebbe a mondatba olyan keserűség zsúfolódott bele, csak úgy spontán, hogy anyám egy kicsit meg is szeppent. Szólt ez annak a helyzetnek, hogy ott ülök, mint a hazugság manifesztációja, és annak, hogy úgy érzem, elvesztegettem életem legszebb éveit. A hajam megállíthatatlanul hullik, és ez mindig emlékeztet arra, hogy már betöltöttem a 3. X-et. Nem is tudok már magamra fiatalként gondolni. Az eszemmel persze tudom, hogy az vagyok, de nem érzem. Ez nagy teher a nap 24 órájában.

Ami pedig a hab a tortán, hogy amikor anyunál rákérdeztem, halaznak-e még, azt mondta, már egyáltalán nem. Annyira felment a gázár (trópusi halakról van szó), hogy olcsóbb volt beszüntetni az egészet. Hát a papagájokból meg lehet-e élni? Á, abból nem, az csak kiegészítő. Tengerimalac? Az is semmi. Nyulak? Majd húsvétkor. És akkor mi lesz jövőre?

Széttárt karok.

Szép az élet.