biszexualitás bejegyzései

Minden ember életében vannak fontos lépcsőfokok, fordulópontok. Az első iskolás nap, az első szerelem, a(z első) házasság, egy-egy szerettünk elvesztése, gyerekszületés, diplomaosztó, és sorolhatnám. Persze sokkal kisebb jelentőségű — ám nem kevésbé fontos — pillanatokat is meg kell élnünk. Némelyik csak úgy megesik, némelyik hosszú, álmatlan éjszakák, kisírt szemek, depressziós mélypontok megélésének következménye. Ilyen például egy szakítás, valamilyen betegség, fogyatékosság tudatosulása, vagy egyszerűen csak a 'mi leszek, ha nagy leszek?' kérdés végigrágása.

Nekünk, melegeknek (és nekem is, biszexuálisként) azonban még ezeken a bárkit érintő dolgokon felül is fontos lépcsőfokokra kell felhágnunk ahhoz, hogy életünk elviselhetőbbé, élhetőbbé váljon. Nemcsak magunkat kell elfogadnunk olyannak, amilyennek születtünk, hanem a környezetünkkel is el kell fogadtatnunk lényünket, azt, hogy mások vagyunk, mint ők. Ez kinek könnyű, kinek pedig közel lehetetlen (gondolja ő). Ezeket a(z akár sorsfordító) lépéseket néha sok-sok átvirrasztott éjszaka után, heves szívdobogással tesszük meg, de az is előfordul, hogy szinte semmit nem kell tennünk, mert maguktól is bekövetkeznek — akár akartuk ezt, akár nem.

Bátorkodtam kronológiai sorrendben pontokba szedni egy átlagos meleg életének ezen fontos momentumait. Hangsúlyozom, hogy a felsorolás rendkívül önkényes, és a pontokat leginkább a saját életemből kiindulva állapítottam meg. A sorrendjük tehát erősen vitatható, meg az is előfordulhat, hogy nálam szakavatottabb emberek korábban már összefoglaltak valami hasonlót. Megeshet, hogy valakinek valamelyik lépcső teljesen kimaradt, egy másikkal együtt, egyszerre történt meg, vagy nem ez volt a sorrend. De ha vitatható, hát vitassuk meg!

1. Gyanú: állítólag van olyan, aki — saját bevallása szerint — már óvodás korában a melegség 'tüneteit' produkálta, mert például inkább babázott a lányokkal, minthogy a kisfiúkkal csépelte volna a környezetet vagy Matchboxokkal brümbrümmözött volna. Olyat is hallottam, aki kicsivel később már tökéletesen tudta, hogy őt a lányok helyett a fiúk érdeklik. Előbbi nem biztos, hogy a melegség korai felismerésének megfelelő fokmérője (hiszen én sem szerettem a srácokkal botozni, mivel mindig is nyeszlett voltam, és inkább nekem b*tak oda irdatlanokat, ahelyett, hogy én tettem volna ezt a többiekkel), utóbbi viszont túlzott koraérettséget feltételez, ezért számomra nehezen hihető. Persze mindegy is, hiszen sokkal kevesebbet is kérdőjeleztem már meg, és sokkal többet is hittem már el. Az viszont biztos, hogy mindnyájunk életében eljött az a pillanat, amikor először merült fel bennünk, hogy valami nem stimmel. Van olyan, aki már a szülők porno-VHS-einek suttyomban történő nézegetése közben érezte, hogy az a valami odalent jobban bizsereg és jobban megkeményedik, amikor a bácsi micsodáját mutatják, másoknak viszont jóval később ütött szöget a fejükbe önnön furcsaságuk. Sokan túl voltak már egy vagy több heteroszexuális aktuson, estleg tartós kapcsolatuk is volt lánnyal, amikor azon kapták magukat a strandon, hogy a mellek/csöcsök/tőgyek helyett a muszklikon és/vagy a fecskék dudorodó tartalmán felejtették a szemüket. És itt kezd bonyolódni a helyzet.

2. Tiltakozás: valószínűleg mind közül ez a pont a leginkább vitatható, mivel talán nem mindenkinél volt meg. Aki már egészen kis korában érezte másságát, annak az éntudata is eleve így alakult ki, tehát zömében inkább a többi ember reakciója okozott neki lelki fájdalmat. Esetükben itt máris a 4. pont következik. A többiek azonban növekvő aggodalommal figyelhették saját lelkük rezdüléseit, talán úgy is élték meg ezt a felismerést, mint a halálos betegek, akik nemrég tudták meg, hogy már csak X idejük van hátra. "Ez nem lehet!", "Miért pont én?", "Miért ver engem a Sors/ az Isten?", ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel bennük. Szerintem mindnyájan tudjuk, hogy ennek a fő oka a társadalmi elutasítottság, az undor, az ellenséges viselkedés. Ha ez nem volna, a meleg mivolt tudatosulását nem kísérné ilyen tragikus lesújtottság (néha öngyilkosság), több tartós párkapcsolat lenne a melegek közt, és azok tovább is tartanának. De ne siessünk ennyire előre.  

3. Elfogadás: az önnön másságukra ráébredők egy része sosem teszi meg azt a lépést. Ők örökre megrekednek a tiltakozás szintjén, és a legnagyobb valószínűséggel közülük kerülnek ki a buziverők és a tojásdobálók. Ők tiltakoznak a leghangosabban a melegek jogaival kapcsolatban, ők undorkodnak a leglátványosabban, ha egyneműek együttlétéről esik szó, és ők szögezik le elsőként, hogy mennyire utálják a buzikat. Mivel nem tudják magukat olyannak elfogadni, amilyenek, a hozzájuk hasonló (e téren azonban sikeresebb) embereken próbálnak elégtételt venni a saját kudarcukért (gyávaságukért?). Némelyek évek, évtizedek után törnek meg, és ismerik be maguknak, hogy ők bizony melegek. Ilyenkor vagy fenntartják a heteroszexuális álcát, és közben pasikkal csalják az asszonyt, vagy otthagynak csapot-papot, és új életet kezdenek, immár melegként. Az ő tragédiáikat a végtelenségig lehetne elemezni, és bár ehhez témához biztosan sokan is tudnának hozzászólni, de most alapvetően nem róluk van szó. Míg valaki idáig eljut, nagyon sok lelki vihart él át, talán sokat is sír, esetleg az öngyilkossággal kapcsolatos lehetőségeket is végigjárja. Nem könnyű. De ha sikerül, onnantól kezdve egy eddig ismeretlen, új világ tárul fel. 

4. Az első lépések melegként: ha már tudomásul vettük, hogy "ez van, ezt kell szeretni", nyilván elkezdünk egyre inkább vágyni a hasonszőrűek társaságára. Manapság ez már nem olyan lehetetlen, mint régen, hiszen rendelkezésünkre áll az internet, a mobiltelefon, van jó néhány kimondottan melegeknek szóló magazin, szexlap, és gombamód szaporodnak a meleg szórakozóhelyek is. 10 évvel ezelőtt (amikor az én öntudatom ébredezett), egy átlagos háztartásban sem internet, sem mobiltelefon nem volt, mindössze két melegmagazin létezett, és még Budapesten is alig volt olyan szórakozóhely, ahol egy homoszexuális önmaga lehetett, nemhogy vidéken. A mostani fiatalok szerencsések lehetnek ezen a téren, hiszen csak bekapcsolják otthon a számítógépet, és máris milliószám nézegethetik a szexképeket, a pornót, és számtalan pár- és partnerkereső szolgáltatás áll rendelkezésükre. Anno még az is komoly erőfeszítést igényelt, hogy egyáltalán megtudjuk, bizonyos helyek hol találhatók, a találkozókat levelezéssel vagy otthoni telefonról történő hívásokkal lehetett letárgyalni (esetleg fülkéből). Na, de kezdek túlságosan belemenni a témába, akkor pedig hosszú lesz, és senki sem fogja végigolvasni...

Szóval buzik vagyunk, gratula, ideje kezdeni valamit ezzel a helyzettel. Érintett olvasók, emlékeztek még, milyen volt megtudni valakiről, hogy 'szintén zenész'? Emlékeztek, milyen volt az első randi, még ha csak egy könnyed kis beszélgetés is volt az egész? Emlékeztek, milyen volt először belépni egy meleg szórakozóhelyre (aki volt), és milyen volt az első csók, vagy az első igazi együttlét egy fiúval? Kíváncsiság, izgatottság, torokban dobogó szív, 'nem vagyok egyedül'-érzés, fokozódó boldogság, szerelem, túlvilági gyönyör — nem feltétlenül ebben a sorrendben. Hát nem jelentős momentumok ezek? 

5. CO: na persze nem a szén-monoxidról van szó, hanem a coming outról vagy magyarul előbújásról. Ahogy a többi pont, ez is megérne egy több oldalas témázgatást, de maradjunk a 'még olvasható' keretek között. Nem hiszem, hogy van olyan meleg, akinek a CO teljesen kimaradna az életéből. Na persze egy ideig senki nem tudja a dolgot, de előbb vagy utóbb egy barát, valamelyik szülő, esetleg egy munkatárs előtt vagy magunk számolunk be a helyzetről, vagy kiderül magától. Mindkettő lehet rendkívül kellemetlen és meglepően laza is. Ha mi mondjuk el, azt vélhetőleg hosszas felkészülés előzi meg, bár a végén úgysem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt mi elterveztük. Nehéz ügy, és nincs is rá recept. Meg kell találni azt a személyt, akiben alaposan megbízunk, vagy azt az alkalmat módot, ami a legalkalmasabb szívünk kiöntésére. Ha soha senkinek nem bújunk elő, azzal csak a saját sorsunkat nehezítjük meg. Kell egy kapocs a hetero- és a melegvilág között, mert különben minden 'normális' emberi kapcsolatunk leépül, és csak a saját kis árnyéktársadalmunkban létezünk majd. Arról máris beszélve, milyen egyéb torzulásokat okozhatunk a saját lelkünkben, ha nem tálalunk ki legalább egyvalakinek. A másik oldalon persze kockázatok is vannak, hiszen lehet, hogy éppen ezzel a tettel tesszük végérvényesen tönkre az életünket — azonban mostanában a többség már nem kezeli annyira tragikusan a dolgot. Tényleg nincs recept, de egy biztos. Ha ezt meglépjük, az életünk gyökeresen megváltozik. A coming out — szerintem — önző dolog. Csakis a mi életünket könnyít(het)i meg, a kiválasztott alanynak vélhetőleg nincs szüksége arra a titokra, ami innentől kezdve az ő lelkét is nyomja. Egy szülőnek azonban joga van tudni, ha nem számíthat unokára (vagy legalábbis nem a hagyományos úton), egy igaz barát pedig akkor tud 'igaz' maradni, ha beavatjuk legféltettebb titkainkba is.

6. Felvállalás: azaz a minden tekintetben melegként történő életvitel, amikor a számtalan kis és nagy előbújási aktus után a titok már nem titok többé. Persze nem hirdetjük hangosbemondóval és neonfényes cégtáblával, de tudják rólunk a szüleink, a barátaink, a munkatársaink, a sarki fűszeres, meg a fodrász is. Ha meg nem tudják, az csak azért van, mert nem nyitják ki a szemüket. Természetesen ezt a lépcsőfokot érik el a legkevesebben, még én magam is elképzelhetetlenül távol vagyok tőle — egy coming out nem coming out. Nem is biztos, hogy meg akarom lépni, mert bár vélhetőleg ez az állapot jár a legteljesebb lelki nyugalommal, tartok tőle, hogy amíg ide eljutnék, olyan sok fájdalmat okoznék és kapnék, hogy a végén az egyenleg még mindig negatívban maradna. Pedig biztosan célszerű úgy élni az életünket, ahogy azt bárki más megteheti, mert úgy nekünk is könnyebb. Bár több a beszólás és a hétköznapi negatív élmény, ezek egy idő után valószínűleg leperegnek rólunk, és akkor már nem számítanak. Cserébe megkíméljük magunkat egy — szerintem — veszélyes jelenségtől, amikor is egy árnyékvilágban kezdünk el élni. Ezt úgy értem, hogy ugyebár eleve jól érezzük magunkat melegek társaságában (vagy nem?), hiszen ők hasonszőrűek, lehet velük olyanról beszélni, amiről másokkal nem, satöbbi. Így aztán a velük töltött idő mennyisége a hetero világban történő létezés kárára tolódik el. Egyre jobban begubózunk, és egyre inkább negligáljuk minden más emberi kapcsolatunkat. Talán nincsen igazam, de egy ilyen eset biztosan előfordul a világon: én. Minden szárazföldet ellep a 'melegtenger', csak a saját kis szigetünk marad víz felett — hogy egy metaforával éljek. Aztán az első coming out után kiemelkedik egy másik sziget is, ahova mostantól szintén átjárásunk lesz. Minden előbújás újabb szigeteket alkot ezen a tengeren, de mindenhova csak akkor juthatunk el, ha abszolúte felvállaljuk magunkat. Aki ezt nem teszi meg, önmagát keríti körbe. De sajnos ez ellen tenni nem olyan könnyű. Meg kell erősíteni magunkat épp úgy, mint az első (vagy sokadik) coming out előtt, és szembe kell nézni az egész világgal. Hogy ezt miként lehet, miként célszerű, mi módon történik, magam sem tudom, talán valaki majd megírja ide komment, esetleg egy komplett bejegyzés formájában.

Erősen szubjektív és végiggondolatlan bejegyzésem végére értünk. Bárkinek ettől eltérő a véleménye, szeretné elmesélni a saját sorrendjét, történetét, elményeit, vagy egyszerűen csak szeretné a tudomásomra hozni, mennyire hülye vagyok valami miatt, az ne fogja vissza magát, kommenteljen!

^{* a hamarosan megszűnő The Bible blogból kimenekítve}

Nem biztos, hogy normál körülmények között a blogomban ezzel a témával foglalkoznék, de Kyan blogjának legutóbbi bejegyzése elindított egy véleménydömpinget, és mivel nem akarok oldalas kommentet írni, inkább itt fejteném ki a nézőpontomat.

Természetesen nem állítom, hogy elfogulatlan lennék, hiszen nagyon is elfogult vagyok, és sértve érzem magam, amikor valaki olyan kijelentést tesz, hogy a biszexek gerinctelenek. Ez túláltalánosítás, és eleve alig bírom elhinni, hogy egy meleg, aki jó eséllyel az egész életét titokban, hazugságban, rosszabb (jobb?) esetben nyíltan ugyan, de megvetésben éli, és éppen ezért elvárja a többségi társadalomtól az ő elfogadását, maga is megvet másokat. Én tudom, hogy akiket folyamatosan kinevetnek, lenéznek vagy gúnyolódnak rajtuk, azoknak szükségük van olyan emberekre, akikhez képest magukat többnek érzik. A melegek esetében lehetnek azok a transzvesztiták, a nagyon nőiesen viselkedő srácok, különböző fétisek hívei — vagy éppen a biszexuálisok. Mert ugye én, aki meleg vagyok, tudom ám, hogy ő is meleg, csak a kis buta még nem tud róla, és mivel én előrébb járok, ezért okosabb is vagyok nála, akkor meg már, szebb, jobb és erkölcsösebb is. Tisztára mint az új világ meghódítóinak az őslakosokkal szemben érzett felsőbbrendűsége.

A biszexualitás megítélése eleve kettős (pont mint ők maguk). A  heteroknak buzik, és nincs olyan fokozat, hogy ők csak 'kicsit melegek, de egyébként olyanok mint mi', a buziknak meg megbízhatatlanok. Két pad között a földre... Márpedig ezt sem lehet feketében, meg fehérben látni. Miért kell elvitatni egy társadalmi csoport létét? Magamat nem akarom példának felhozni, mert az egy vitában nem érv. De én is ismerek olyan embert, aki egyszerűen képes férfibe és nőbe is szerelmes lenni. Olyan elképzelhetetlen ez? Nekem volt egy hosszabb kapcsolatom (tartósnak mondható) egy lánnyal, akit NAGYON szerettem, de elhagyott egy másik fiú kedvéért. Hétköznapi dolog. Aztán találkoztam egy olyan fiúval, akiben meg tudott fogni valami, és most ő a párom. És legközelebb (ha lesz legközelebb) könnyen lehet, hogy megint egy lányt sodor az utamba a sors, és beleszeretek. Nemi vágyat is érzek mindkét nem iránt. Nem vagyok sem meleg, sem hetero. Biszexuális vagyok. Persze erre bárki mondhatja, hogy várjam csak ki a végét, és majd akkor legyek okos.

Egy viszont biztos: sem a barátnőmet, sem a barátomat nem csaltam és nem csalom meg, mert van becsületem, és ez független a nemi beállítódásomtól. Kétségtelen, hogy egy biszex illetőnek kétszer annyi lehetősége van a félrelépésre, de a lehetőség még nem minden. Jellemtelenség is kell hozzá.

És kibaszottul elegem van abból, hogy sehova sem tartozom. Mert a heteroknak — mint mondtam — csak egy buzi vagyok, és volt rá példa, hogy egy leendő barátom amikor megtudta, hogy nem meleg, 'csak' biszex vagyok, rögtön lelépett. Miért vagyok én mindkét oldalon lenézett és megvetett? Az, hogy a heterok megvetnek, oké, ebben semmi meglepő nincs. De olyan emberek milyen alapon szólnak meg, akik maguk is az elfogadásukért küzdenek, és milyen alapon feltételezik rólam látatlanban is, ismeretlenül is, hogy gerinctelen gazember vagyok?

Aki meleg, az tökéletesen tisztában van azzal, milyen felfedezni magában a másságot, milyen elfogadni, és milyen elfogadtatni. Bátorságtól függően vannak, akik mindhárom fázison keresztülmennek. Akkor ezek most gondoljanak bele abba, hogy léteznek a földön olyan emberek, akik hiába mennének végig mindhárom szakaszon, mert az egyik oldalon semmiképpen sem fogják elfogadni őket, és majdnem ugyanolyan meggondolatlan butaságok (esetleg sztereotípiák) miatt, mint a másik oldalon. Sosem érhetsz így révbe.

Persze nem írtam le mindent, amit akartam, és vitatni is lehet az állításaimat, de a célom csak annyi volt mindezzel, hogy bárkit rávegyek arra, hogy gondolkodjon kicsit, mielőtt általánosít.