buli bejegyzései

Azt hiszem, életem legjobban sikerült jelmezében parádéztam a múlt szombaton, kár, hogy az egyre nyomasztóbb fáradtság és a pia hatásának alkalomról alkalomra egyre gyorsabban elhatalmasodó hatása miatt mindezt nem tehettem olyan felhőtlenül, mint régebben. Van ilyen. De hogyan is lett 979-ből egy estére Kétarc?

Amikor már nem valaminek öltöztettek, mondjuk az ovis farsangra, hanem én döntöttem a beöltözésről is és a 'minek'-ről is, igyekeztem minél olcsóbban kivitelezni a jelmezt. Még középiskolában egyszer Tompikának maszkíroztam magam (L'art por l'art-rajongók előnyben), amihez mindössze egy úszósapka, egy leragasztott szemüveg, egy nadrágtartó és egy rövidgatya kellett. A siker nem maradt el, mivel a tanároktól kezdve mindenki hülyére röhögte magát (már aki felismert), én pedig életemben először szembesültem önnön exhibicionizmusommal, ugyanis már a tizenix kilométerre levő suliba is így buszoztam el. Élveztem. Egy nagy kihagyás következett, aztán jött a tavalyi jelmezes házibuli, amire — költséghatékonyan — hajléktalannak öltöztem. Remélem, ezzel nem hívtam ki magam ellen a sorsot... Egy kinyúlt sapka, egy örökölt, öreges hosszú kabát, egy szakadt farmer, a Tompikaként már debütált, ezúttal kitört lencséjű szemüveg és egy macska által szaggatott pulóver kellett csak hozzá, meg némi kihagyás a hajmosás és a borotválkozás terén. Autentikus lett, azt hiszem, ráadásul ismét végigkorzóztam így a városon (metrón, 4-6-oson...), szóval megint csak kiélhettem a magamutogatás és a megbotránkoztatás vágyát. Na de idén, valami különös okból kifolyólag már első pillanattól kezdve komolyan vettem a beöltözést. Úgy éreztem, kell valami ütős jelmez, ami nem a "jó az úgy" kategória, hanem tényleg fasza és igényes. Az első lépés ilyenkor mindig az, hogy eldöntsem, mi legyek egyáltalán, mert minden mást csak utána lehet. Nem gondolkodtam sokat rajta, mert hamar beugrott: Kétarc leszek (Ricsit pedig meggyőztem, mennyire fasza lesz Jokerként — és tényleg az lett).

Na jó, de tegyünk még egy lépést a kályha felé: ki a franc az a Kétarc? Nos, a Batman történetekben/filmekben járatosak ismerhetik már őt, ugyanis hősünk egyik rendszeresen visszatérő ellenfeléről van szó. A régebbi kiadású filmben Tommy Lee Jones, az újabban Aaron Eckhart alakította, eltérő színvonalon. Kétarc — eredeti nevén Harvey Dent - Gotham City kerületi ügyésze (főügyésze?) volt, és kérlelhetetlenül küzdött a maffiózók és egyéb gazemberek ellen, míg egy alkalommal az egyik vád alatt álló maffiavezér savval nem borította le az arcát. Mivel Harvey reflexből maga elé kapott valami keze ügyébe akadó dolgot, a sav arcának csak a bal oldalát érte, míg annak másik fele sértetlen maradt. Az eset következtében azonban az ügyész tudata is meghasadt (eredetileg valami gyerekkori szexuális zaklatás is lappangott a háttérben), így abszolút bipolárissá vált a viselkedése. Azóta egyszerre képviseli a jót és a gonoszt, viszont döntésképtelensége miatt minden lényeges szituációban kedvenc érméjének feldobásával dönt a hogyan továbbról. Arca csúfságát nemhogy elrejtené, de még hivalkodik is vele, sőt, öltözködését is ahhoz igazítja: olyan ruhadarabokat visel, amik két, eltérő színű anyagból lettek összevarrva, így lelke kettősségét gyakorlatilag az egész testére kivetíti. (Megjegyzem, hogy a Sötét Lovagban Kétarc a Joker kreálmánya, és arcát nem sav éri, hanem lángoló olaj égeti el, de ezt a különbséget a film 10/10-es mivolta miatt megbocsátom. Sőt, még így is kimondottan zseniális a kivitelezés.)

Meg kellett oldani tehát
- a frizurát
- az arcot
- a ruházatot

A frizurával semmi probléma nem volt, max annyi, hogy ha éppen rossz időben mentem volna fodrászhoz, akkor nem lett volna mit fazonírozgatni. Majdnem így is lett, de muszáj volt 1,5 héttel korábban tiszteletemet tenni a szalonban, mert egyébként nagyon elvadult lett volna a hajam a hétköznapokra. Na, de végül nem volt probléma: az egyik oldalon felzseléztem tüsire, a másikon lenyaltam, szépen fésültre (amíg még van mit kotrogatni). Ehhez egyébként Ricsi is kellett, mert nemcsak elöl, hanem hátul is el kellett felezgetni, a másik segítségem pedig a TAFT Power Gel Extreme nevű terméke volt, amit egyébként is használni szoktam. Fekete dobozban van (kapni tubusban is, de azt nem szeretem), és a legerősebb zselé, amit valaha találtam. A haj csontkeménnyé merevedik tőle, és ha esetleg máshol éjszakázol, egy kis vizes átsimítás, és mintha csak most zselézted volna.

A ruházaton már agyalni kellett kissé, elvégre nem kapni minden sarkon elfelezett öltönyöket és nadrágokat. Itt az elsődleges szempont a költséghatékonyság volt, mivel csak azért nem akartam ezrekért ruhákat venni, hogy aztán szétnyirbáljam őket, ugyanakkor a saját ruhatáram értékes darabjait sem akartam feláldozni. Amikor kitaláltam, hogy Kétarc leszek, marhára fellelkesültem, és csak agyaltam meg variáltam. Az arc kérdésének főbb elemeit is ekkor találtam ki, de közben azért nyakig a szekrényeimben voltam, és válogattam a cuccokat. Közben persze Ricsi Jokersége is elintézésre várt, így néhány órával később már tudtuk, mink van, és mit kell beszerezni. Imádkoztam, hogy meglegyen még az az apámtól örökölt zakó, amit egyébként már föl nem vennék, sőt, anno is csak végszükség esetén kaptam magamra, mivel csillogós szálakkal készült, így egy kissé olyan poéngyáros komikus hatást kelt benne az ember. De félbe vágni tökéletesen megfelelt. Ehhez hozzá kellett varrni egy régi, fehér, megsárgult gombos inget, és már el is készült a leghangsúlyosabb jelmezdarab, igaz, ez jó pár órámba beletelt. Az öltöny alá is ki kellett találni valamit. Kézenfekvő volt egy másik ing, viszont a külső alá póló kellett, ezért fogtam egy amúgy is kicsivé zsugorodott fehér pólót, és arra varrtam rá egy sötét színű ing felét. Ez kicsit béna lett, de nem filmhez kellett öltözni... Aztán kerestem két farmert, mindkettőt félbe vágtam, és a két felet összevarrtam. Nem volt egyszerű, mivel az anyag is kemény, meg a méretek sem voltak teljesen egyformák. Amikor szinte már körbeértem, akkor ocsúdtam, hogy az eltérések miatt egy 'csőr' keletkezett, amit valahogy el kellett tüntetnem, mivel nagyon hülyén nézett ki. Levágtam hát, és úgy varrtam tovább, és reméltem, hogy az anyag fekete mivolta miatt nem fog látszani. A farmereim száma így kettővel csökkent (maradt vagy 13-14, amiből 9-10-et egyáltalán nem is hordok). A zoknikra is ügyeltem, de ott nem kellett barbárkodni, ahogy a cipőknél sem. Mindkettőből felvettem egy ilyet meg egy olyat, és voilá! Végül az öv következett. Van egy olyan rocker-övem, vagy mifene, amiben apró kis piramisocskák sorakoznak végig. Mivel ez az öv már eléggé el lett nyűve, nem volt nagy veszteség kikapkodni a fém izék felét, ezzel téve fel az i-re a pontot.

És hát az arc, ami az egész jelmez legfontosabb eleme...Ettől féltem a legjobban, mégis ez sikerült a legtutibbra. Anno véletlenül láttam pár Youtube-videót, amin lelkes amatőrök magyarázták, hogyan tudod kisminkelni magad zombivá, terminátorrá és egyéb csúfságokká. Ezeket ugyan most nem találtam meg (nem is kerestem), de arra jó volt, hogy megtudjam, kereskedelmi forgalomban is kapni olyan anyagokat, amiket a bőrre lehet ragasztani, arra pedig sminket felvíve elég pofás kis kinézetet lehet kreálni. A neten megpróbáltam rákeresni ezekre a cuccokra, és pillanatokon belül találtam is egy üzletet az Ó utcában, ahol ilyesmit árulnak, ráadásul mivel webshop is volt a honlapjukon, az árakkal is rögtön tisztába jöhettem. Egy szerdai napon elsétáltunk az üzletbe, ahol nagyon szívélyesen segítettek. Elmondtam, hogy farsangi bulira készülünk, és ez és ez szeretnénk lenni, és nagy vonalakban erre meg erre gondoltunk. Nem akartak átverni a legdrágább cuccokkal (elég nagy ám a szórás), hanem készségesen kiszolgáltak, ötleteket adtak és pár szóban elmondták, mit hogyan kell alkalmazni. 6050 Ft-ért vettünk egy flakon zöld hajlakkot és fehér bőrfestéket a Ricsinek, nekem pedig egy tégely hőre lágyuló műsebet, lila és barna bőrfestéket, sminklemosót és bőrragasztót (amivel a cuccot fel lehet vinni). Még szükség volt pár ecsetre és pamacsra, fekete szemhéjfestékre, púderre és egy rúzsra, de ezeket Ricsi beszerezte.

Nos, végül már csak össze kellett állítani az egészet, de ügyelve a megfelelő sorrendre, beleértve ebbe a Ricsi jelmezének összeállítását is. Összepakoltunk szépen mindent egy sporttáskába, átmentünk hozzá (mivel a buli csak két sarokra volt onnan), és az addigra kitalált szigorú rendben láttunk neki a munkának. Először az ő haját kellett zöldre lakkozni, ami kb. 5 perc volt, és semmi nem lett tőle 'olyan'. Aztán nekem kellett magamra venni a ruhákat, hogy megcsinálhassam a hajam (fordítva összecsesztem volna az egészet), amire sort is kerítettünk gyorsan. Amikor ez megvolt, jöhetett a legizgalmasabb rész, a műseb felvitele. Bár a tégelyben kimondottan keménynek hatott, egy kisebb adag kikanyarítása után pillanatokon belül nyúlóssá olvadt, de olyannyira, hogy a kezemről is alig bírtam leszedni. Ez így egy kicsit komplikáltabbnak tűnt, mint azt terveztem, és Ricsi nélkül nem is sikerült volna megcsinálni. A ragasztó mintha nem is kellett volna, de azért kentünk alá, majd 6-7 nagyobb lepényt vittünk fel az arcom bal felére: az orromra, a homlokomra, a halántékomra, az orrom alá, az államra és az állkapcsomra. Ami az ujjamra ragadt, azt fecnikben a többi helyre ragasztgattam, teljesen véletlenszerűen. Nem volt könnyű meló, de végül egész pofás lett. Ezután két külön tükör előtt mindketten nekiláttunk a bőrfesték felvitelének. Ricsi a fehéret, én a barnát és a lilát kezdtem egy sminkpamacskával elosztani az arcomon. Először egységesen próbáltam a barnát elkenni, de rájöttem, hogy a műsebeken ezzel gondjaim lesznek. Gyorsan kipróbáltam rajtuk, amolyan pötyögtető módszerrel, és máris rájöttem, hogy így lesz csak az igaz. Szóval végigpettyegtettem az arcom barnával, aztán a szabad helyeken lilával, és az sem volt baj, ha valahol kilátszott a bőröm, mert így lett csak az igazi. Hát meg kell mondjam, kurva jó lett, és még úgy sem volt gáz, hogy a nyakamon ugye nem voltak műsebek, mert ezzel a módszerrel az sem volt végül feltűnő. Végül jöhetett a szemhéjfesték, és egy kis kiigazítás itt-ott, majd Ricsi maszkjához a rúzs, és szinte már indulhattunk is a buliba.

Egy probléma volt csak, amit már előre sejtettem is: a lágy részekre ragasztgatott műsebek alatt megizzadtam, így azok elkezdtek leválni. Egy ideig sikerült őket visszaigazgatni, de a buli első fél órájában az orrom alattit kénytelen voltam nélkülözni. De sebaj, mert vittem magammal festéket, így a helyét gyorsan kipótoltam egy kis barnával.

Hogy mindezt hogyan sikerült részegen leszedni magamról, az már egy másik történet, ahogy az is, milyen érzés volt így végigsétálni az utcán. Képet továbbra sem teszek be magamról, de aki a Facebookon ismerősnek jelölt, az már láthatta, mennyire zseniális Kétarc lett 979-ből egy estére.

...már nagyon jó úton haladtam afelé, hogy picsakész legyek, és éjfél utánra ez be is következett. Nemigen emlékszem mindarra, ami akkor történt, csak egy-egy pillanat és kép ugrik be, meg néhány bizonytalan momentum.

Nem mondom, hogy "az az utolsó feles nem kellett volna", mert valószínűleg az utolsónál jóval kevesebb is sok lett volna, legalábbis a másnapi állapotomból kiindulva ez leszögezhető. Régen voltam ennyire másnapos, sőt, W-alakú másnaposságban lehetett részem (mint a világgazdasági válság esetében), ugyanis a dél környéki kelés, és némi javulás után estére ismét hányingerem támadt, és megfájdult a fejem is. Ez utóbbi fázis mondjuk inkább a nem-evés és az alig-ivás következménye lehetett, de nem kívánom magamnak többé.

Azt sem mondom, hogy többé nem fogok inni, bár tegnap eléggé hajtogattam, de jó lenne, ha át tudnám programozni magam a borok és a kisebb szesztartalmú italokra, a pálinkák és egyéb tömény italok kárára. Sajnos túl sokat ittam már ahhoz, hogy az agyam időben jelezhesse: állj! Mire idáig eljutok, a gyomromban felhalmozott, de még fel nem szívódott alkohol már túl sok ahhoz, hogy itt megállhassak. Amikor már érzem, hogy át kellene állni a vízre és az üdítőre, addigra végem van. Mindez azért is gáz, mert az utóbbi 3 Szilveszter során minden alkalommal ugyanezt játszottam el, így ha a másnapossággal végigszenvedett 1-jékre nem számolok egy egész napot, akkor nekem gyakorlatilag csak 364 napból áll az év...

Egyébként a buli kimondottan jó volt. Bár eleinte csak a különféle ülőalkalmatosságokat igénybe véve figyeltem, ahogy a többiek egyre növekvő lelkesedéssel ropják, egy pont után ezzel felhívtam magamra a figyelmet, és nem menekülhettem. Egy felrángatásnál nagyobb ellenállásba ütköztem, mint amit még illett volna visszautasítani, és kénytelen voltam magam is táncolni. De innentől kezdve nem volt megállás: órákon át roptam én is, ami vagy rontott a leendő állapotomon, vagy enélkül lettem volna még rosszabbul, nem tudom, és akkor ezzel (sajnos) nem is foglalkoztam. Éjfélkor Himnusz, jókívánságok egymásnak, aztán mehetett tovább az őrület. Hogy amit eztán műveltem, az nem tudom, mennyire volt táncnak nevezhető, mindenesetre van egy olyan se-előtte-se-utána-semmi képem, hogy a Flasdance híres jelenetét utánzom. Még most is izomlázas a vádlim.

Na, de a bulinak vége, lassan a két ünnep közti pihenésnek is, jöhet a 2011. Durva lesz, ezt megígérhetem.

...mert kimerült vagyok, és ha kimerült vagyok, akkor nyűgös és borúlátó is. És akkor minden szar, még akkor is, ha egyébként nincs semmi extra.

A munkahelyi dolgokat ugyebár ismerjük, de keleten a helyzet változatlan. Várjuk azt a megbízást, amit teljesen nyilvánvalóan hiába várunk, mert ugye ha bejönne, huss minden gondnak, ergo nem következhet be. Túl egyszerű lenne aztán... Dolgozgatok tehát, teljesítem az extra kéréseket, csökkentem a halmokat, és persze várom azt az időt, amikor mindennel készen leszek, és végre cégezhetek is egy kicsit.

Cégeznék otthon is, sőt, a három nap alatt csináltam is kicsit, de tegnap délelőtt/dél körül megdöglött az otthoni gépem. Kész, kaput, finita, konyec meg a többi. Hiába próbáltam megtenni minden tőlem telhetőt, semmit nem értem el. Próbálkoztam így, nem jött be. Próbálkoztam úgy, az sem jött be. Próbálkoztam amúgy, pfff. Pont mint a céges dolgok, nem igaz? Valahol ott ronthattam el, hogy kijelentettem: most pedig mindjárt felkeresem a  Katze-t, aki felajánlotta a segítségét a honlapszerkesztéssel kapcsolatban. Merthogy ugye ideje volna végre nekivágni, és tutifaszántosanjól megcsinálni a cég honlapját, hogy arra alapozva lehessen elindulni valamerre. A gépem erre meghalt, Katze pedig élet és halál között lebeg, ezért sem blogtalira nem jött el, sem segíteni nem tud. Bocsi, Katze, én tehetek mindenről. Szopóágon vagyok, és szemmel láthatóan magammal rántom a környezetemet is. Biztosan ezért van annyi gond a Ricsi új lakásával is...

Szóval vasárnap — jobb híján — az ágyon feküdtem, és a Comedy Centralt néztem. Már eleve elég enervált voltam, de a géppel történtek sem hoztak ki a sodromból. Csak bámultam ki a fejemből, azt' dinnyét ettem nagy kényelmesen, és még a vasárnapi nyugalmamat(?) megzavaró, kopogtatócédulát gyűjtő MSZP-sektől is csak szolidan köszöntem el, ahelyett, hogy megérdeklődtem volna tőlük, vajon nem hányják-e le magukat a tükörbe nézvén. Az egyetlen örömforrás volt ez a dinnye akkor éppen.

Pedig különösebben nem volna okom picsogni, mert igazán aktív hétvégét tudhatok magam mögött. 20-án ugyan nem csináltunk semmit, csak kilátásba helyeztük, hogy ha hívnak a tűzijátékra, akkor megyünk (előzetesen úgy volt, hogy hívnak), ha nem, akkor inkább a nyugalmas DVD-zést választjuk. Szombaton spontán elugrottunk bulizni, bár azt sem, tudtuk, hova megyünk, és milyen lesz, de ha hívnak, hát megyünk. A before-party szokásosan jó volt, éjszakaizni sem kellett, mert gyalog sem volt messze a hely, viszont egy verbális övön aluli ütés után az egész estén romokban hevert a hangulatom, jó zene ide vagy oda. Ez is jelentősen hozzájárul a jelenlegi szar hangulatomhoz, mert ha az igazságérzetem csorbát szenved, azt nehezen heverem ki. Volt már rá példa, és még lesz is, de ez most nem ide és nem mindenkire tartozik, csak az érintettekre. Ja, mellesleg már nekiláttam volna egyenes beszéddel (nekem az a műfajom) helyre tenni a dolgokat, de éppen mikor megköpködtem a tenyerem, hogy 'akkor most', összeomlott a gépem, és ehhez képest minden másodlagossá vált.

Vasárnap többé-kevésbé kipihentem magam (inkább kevésbé), jött ez az incidens, aztán nyakunkba vettük megint a várost, mert két találkozó is várt ránk. Az este szintén hosszúra nyúlt, de szokás szerint nagyon jó volt. Még angolul is beszéltem egy pár mondatot (igen, eleget ittam hozzá), amikről ugyan megtudtam, hogy kb. a rakás szar szintjén mozogtak, de azért én büszke vagyok rájuk.

Most nem veszek el a részletekben, a lényeg, hogy Redblek, Fors, YSB (igen, még ő is, egyenesen Angliából), Gus, Zslatko, Tigri és Andreas, Évi, Confessor és sok más blogger volt terítéken ebben a 72 órában (ha nem kéne tüstént hazamennem, linkelgetnék is). Az életem és a blogos karrierem megint egy magasabb szintre lépett, gyakorlatilag köztük élem az életem. Ez jó, és örülnék is neki, ha a fentebb vázolt okok és az éppen e zsúfoltság okozta fáradtság miatt nem lenne egyébként elég szar a közérzetem.

Nincs semmi szokatlan, minden a régi, csak éppen összejött az idegi-fizikai-lelki trágya mesterhármas, és emiatt most nekem nem olyan jó.

Most pedig hazamegyek a géptelenségbe, aztán majd nézem a tévét vagy tudomisén.

Hát ez az év betyármód el van kezdődve, hogy egy ilyen stilisztikailag többszörösen terhelt mondattal indítsak. Nem is gondoltam, hogy könnyű lesz, de azért az első munkanap a legvadabb rémálmaimat is túlszárnyalta. Na, de haladjunk szépen sorban.

2009. év végére — a szabadságom időtartamára — egy csomó dolgot beterveztem, aminek persze csak a töredékét sikerült elintéznem. Apámékhoz el sem jutottam még, (az marad erre a hétre) és a szakdoga tekintetében sem tartok ott, ahol már kellene, nem is beszélve a megújuló energiaszívó forrásról, a takarításról. Jó, ablakot is mostam, szőnyeget is keféltem, pakolgattam is, de sokkal több mindent szerettem volna eredetileg. Olyan ez, mint a hótolás: ahogy tolod a lapátot, csak egyre nagyobb kupac torlódik fel. Szilveszter estére azért sikerült félre tenni a gondokat, elvégre ilyenkor a legkönnyebb legyinteni: "Majd jövőre!".

Ricsivel házibuliba voltunk hivatalosak, Budapesten. Azért hangsúlyozom ki a települést, mert én még SOHA nem szilvesztereztem Budapesten (az utcán), de eddig még olyan sem volt, hogy a délutáni-esti órákban kint tartózkodtam volna. Ez volt az első ilyen eset, és meg kell valljam, régen voltam ennyire elképedve a tapasztaltak miatt. Ilyen moslék, ótvar, visszataszító ocsmányságot régen is láttam. Mintha erre az estére a város összes lakója kitódult volna az utcára, de miután a 'normálisak' gyorsan a célállomásukhoz siettek, és eltűntek szem elöl, csak a tróger banda maradt volna vissza. Hömpölygő tömegben az illegálisan petárdát áruló cigányok, a szemétkiskeresek, a részegek, a hangoskodók, az idiótán kinézők. Tömve minden, legfőképp az utca, és míg Újpestről az Oktogonig elvergődtünk, az út végére már tényleg a halálfélelem kerülgetett bennünket. Nem tudom, hol van az leírva, hogy ez az este a "mindent lehet, mer' buli van!" erkölcsiség jegyében kell teljen, mert én nem emlékszem, hogy hasonlót olvastam volna valahol. Az évben ilyenkor szabad petárdázni, államilag előírva, ilyenkor lehet köztéren alkoholt fogyasztani és venni (este 10 után is), államilag megengedve, ilyenkor nyugodtan be lehet baszni, nem szégyen, meg egyáltalán, semmi sem szégyen. Hát gratulálok.

A mi bulink azért sokkal jobb volt, sőt, részemről az utóbbi évtized legjobb házibulija. A többi is jó volt, de azon egyszerű oknál fogva, hogy ezúttal nem ütöttem ki magam, ergo mindenre emlékszem is, kellemesebb élményként marad meg. Jó volt a társaság, tök jó volt 200 lufi között fetrengeni, 'molekulásat' játszani köztük, aztán meg hajnalig beszélgetni nagy horderejű dolgokról. Nekem legalábbis jó volt, remélem a partnerek is így gondolják... Bár nem éreztem magam berúgva, másnap felébredve mégis másnaposnak éreztem magam, sőt, kimondottan rosszul is voltam, egészen estig. Hiába, a sok édes pezsgő (nagyon sok)... A következő két napban igyekeztem további takarítási feladatokat letudni, és a nagyobbik szőnyeg macskaszőrtelenítésével sikerült is a komfortérzetemet az elfogadható szint fölé tornázni.

Két interjú is készen van, köszönöm az alanyoknak a közreműködést. Már csak 28 van hátra. Most szólok, hogy köszönöm a többi jelentkezőnek is, de kérlek ne mondjatok le rólam legyintve; idő kell, amíg mindenkire sort tudok keríteni. Az energia és az idő egyensúlya nem mindig megfelelő, pedig most még a harmadik tényező, a kedv nem is játszik.

Sok mindent szeretnék még írni, de rengeteg dolgom van, ezért most nézzétek el nekem, ha a 2010. évi terveimről ma nem értekezek. Majd talán holnap. Sőt, jobb ha felkészültök, hogy kb. az év közepéig vagy kevesebb bejegyzésem lesz mint eddig volt, vagy rövidebb bejegyzéseket kell írnom. Muszáj időt spórolnom, mert már most nem tudom, hogyan élem ezt túl.

Tegnap estére megint egy születésnapozásra voltam hivatalos, megint a hajdani hetero baráti köröm társaságába.

Odabent negyed 8-ig dolgoztam, és régi bejegyzéseket címkéztem (egy kicsit ebből is, egy kicsit abból is), mert nem volt kedvem edzésre menni. Mostanában nem nagyon van, pedig jót tenne, hogy fizikailag is kimerüljek, ne csak szellemileg, és egészségesebben aludjak (vagy most például aludjak egyáltalán). Ricsi úgyis hazament, szóval szabad a hétvégém — a feltorlódott teendőimet leszámítva, — így semmi akadálya nem volt, hogy elmenjek. Nem akartam sokáig maradni, mert egyrészt minek, másrészt ugyanezen teendőim miatt nem akartam, hogy a fél hétvégét másnaposan kómázva pocsékoljam el. A mellékelt ábra mutatja, hogy ez nem is lett így.

Mivel a meghívóban nem szerepelt időpont, nem találtam célszerűnek, hogy este 8 előtt érkezzek, ezért szépen elmetróztam az Arany János utcához, és beültem az ottani Burger Kingbe. Éhes voltam, mint a farkas, Ricsit is hívnom kellett, hogy megérdeklődjem, mi érdekes történt vele aznap, a kajajegyekből meg úgyis olcsón oldhattam meg a vacsorát. Ezt mind elintézve, kicsivel fél 9 után átsétáltam a szokott szórakozóhelyre, ahol már voltak jó páran, de csak egyvalaki tartozott hozzánk. Az ünnepeltnek se híre, se hamva, pedig elvileg 8 óra volt a kezdési időpont (mint utóbb megtudtam). Mindegy, váltottam pár szót ezzel az ismerőssel (akivel anno a Balatonon elvoltunk két napig, de a nevén kívül nem sokat tudok róla), aztán leültem az egyik lefoglalt asztal sarkához, és elkezdtem nézegetni, mit igyak. Pár perc múlva egy másik helyiségből előkerült egy másik haverom, aki örömmel köszöntött, és mondta, hogy mindjárt átcsődíti oda a többieket. Ez beletelt vagy 15 percbe, de sokra nem mentem vele, mert senkit nem ismertem közülük. A barátnőjét még bemutatta, de a többieket nem, azok meg basztak rám. Sőt, az egyik csaj, — aki úgy nézett ki, mint egy szakadt cigány kurva a Nyugati aluljáróból, csak egy jobb pillanatában — megkérdezte a párjától, hogy "ez is velünk van?". Milyen kedves... Senkinek eszébe sem jutott bemutatkozni (ők érkeztek később), én meg elvoltam a gondolataimmal, és az ünnepelt vagy újabb ismerősök esetleges érkezését lestem. Azok persze sehol, miközben mások jöttek ám csőstül. Volt még ott egy-két ismerős, akikkel kezet fogtam, de aztán átvonultak a terem másik sarkába, én meg továbbra is egymagamban ültem egy tömeg közepén. 

Volt időm közben nézelődni, és ahogy anno az esküvők alatt, most is csak nőtt az undorom a hetero világ iránt. A srácok java része igénytelen, és elhanyagolt. Ahogy az isten megteremtette őket, kócosan, zsíros hajjal, szakállasan, szőrösen, magukra aggatva, ami éppen a szekrényből a kezükbe akadt. Bölcsész-style. Sörrel a kezükben, egyre részegebben ordítoznak, füveznek, böfögnek, és — ami ugyan nem ide tartozik, de nekem különösen fáj — értelmetlen semmiségekről beszélgetnek, pedig egy asztal mellett igazán jókat lehet komoly dolgokról traccsolni. Egy meleg helyen ilyet nem láthatsz, vagy csak elvétve. Ott még a legtrébb szakadt buzi is különbül néz ki, mint ezek, mert látszik rajta, hogy próbálkozott, csak nem jött neki össze. Jó, én sem vagyok egy metroszexuális díva, de legalább eszembe jut, hogy esetleg megigazítsam a hajam, vagy belenézzek a tükörbe, hátha öles szőrszálak lógnak az orromból. Lejönnek a max. 5 pontos barátnőikkel (miért is fognának így különbet?), akiket rögtön magukra is hagynak egy asztalnál, aztán beállnak a pult elé, rendelni. Azok meg ott könyökölnek, és néznek ki a fejükből, szemükben azzal a tipikus, lemondó, "na már megint be fog baszni" tekintettel. Esetleg egymásra találnak, véd- és dacszövetséget alkotva beszélik ki párjaikat, és közben maguk is lealjasodnak erre az igénytelen szintre. Kicsit tartottam attól, hogy valamelyik barátné barátnője (vagy fordítva) kiszemel majd magának, de ez szerencsére nem következett be. Egy meleg szórakozóhelyen — mint tudjuk — kb. 5 perc lett volna, amíg rám cuppan valaki, ezért egy kicsit tartottam a hasonló helyzettől, meg attól, hogy az ismerőseim később majd felteszik a kérdést, miért nem éltem a lehetőséggel. Ezeknek nem magyarázat az, hogy "de hát hogy nézett má' ki" vagy hasonlók, mivel az az igazi hetero férfi, aki mindenkit megbasz, maximum zacskót húz a csaj fejére.

Mondjak még ilyen igazán férfias jellemzőket? Vagy annyira nem távolodtatok el a többségi társadalomtól? Na, megmondom én, milyen az 'igazi' férfi. Böfög, fingik (nyilvános helyen), testszagú, mert attól férfi. Káromkodik, focit néz és sört iszik, érdeklik az autók meg a műszaki dolgok, minden alkalmat kihasznál, hogy bebasszon, elhanyagolja a testét, és úgy bánik a barátnőjével, mint a szarral. Mert megteheti. Mert ő férfi, neki lehet. Ezek nem a barátaim (bár ők pont ugyanilyenek), hanem a helyszínen levő idegenek. Ugyanezen az estén a város többi szórakozóhelyén ugyanilyen idegenek voltak, százával, ezrével.

Nekem nem ez a férfi, nagyon nem. De ez most nem tartozik ide.

Szóval ücsörögtem még az asztal sarkánál, hanyagolva, nézelődve, míg végül csak betoppant az ünnepelt, és vele együtt néhány hajdani jóbarátom. Előbbi nyakamba borult, majd eltávozott, hogy 5 perc alatt tíz felest toljon magába, utóbbiak csak egy 20 perc múlva fedezték fel az ottlétemet. Ekkor már volt végre, aki szóba állt velem, bár az ünnepelt csak pár percig volt képes józan maradni (nem csoda). Elmeséltem a közelmúlt eseményeit, aztán egy párocskával beszélgettünk társadalmi dolgokról, filmekről, egy másik haverommal meg a biztosítózásról és, hogy mennyire megjárta ő is ezzel. Közben volt még eset, hogy egy üveg kólával ácsorogtam a hömpölygő tömeg közepén, és bután bámultam ki a fejemből. Fél egykor jöttem el. Nem nagyon volt kitől elköszönni, mert sokan addigra már megléptek, mások Superman-pózban hevertek egy asztalnál, vagy az épület előtt hánytatták őket.

Ahogy az ajtó becsukódott mögöttem, bennem is becsukódott egy ajtó. Mivel mostanában inkább melegek között szórakozom, ez az esemény baromi nagy kontraszt volt számomra, és nem kívánom túl gyakran ismételni. Hogy alig ismertem valakit, a nem a hetero világ hibája, de hogy azok közt sem találom a helyem, akikkel elvileg jóban vagyok, az már részben az. Vagy az enyém, amiért áteveztem a barikád másik oldalára, és elhanyagoltam őket. De nem ezen van a hangsúly, hanem azon, hogy ez engem már taszít. Rossz nézni, rossz megélni, rossz, hogy nincs közös témánk, hogy nem véleményezhetem a pasikat (ha esetleg akad közöttük véleményre méltó), hogy nem mesélhetek magamról. Rossz, hogy leborítottak majdnem fél liter sörrel, mert a piától már látni sem bírtak, szóval tiszta kudarcélmény volt az egész.

Protokolláris okokból nyilván ezentúl is elmegyek majd, de egyébként viszlát, hetero világ! Majd ha érdemes leszel a jelenlétemre, talán visszatérek.

Harminc éves lettem én, meglepetés e költemény, és ahelyett, hogy örülnék neki, tiszta depressziós vagyok. Nem csoda, hogy a magyar hagyományban egyébként nem szerepelt a születésnap ünneplése (sokkal inkább a névnapé), hiszen ki örül annak, hogy megint egy évvel közelebb került a halálhoz?

A 18. születésnapom előtt még hajtottam az időt, hiszen bennem is megvolt a felnőtté válás vágya, és a naiv hit, hogy onnantól kezdve minden szebb és jobb lesz, aztán pedig nem igazán törődtem az évszámmal, hiszen huszonévesen az ember a legszebb férfikorát éli. De 3-assal kezdődni...az már számomra elég lehangoló. Már nem mondhatom, hogy huszonéves vagyok, és ha történik valami Ricsi és énköztem, már sokkal kevesebb embernek fogok kelleni a melegvilágban, mint mondjuk egy hete. Az a fránya 3-as annyi mindent megváltoztat...

Az utóbbi pár évben minden születésnapomat egy rövid, depressziós időszak előzte meg, és ahogy a tegnap betöltött évszámhoz közeledtem, ez minden alkalommal egyre súlyosabb lett. Egyre keserűbb lett a tudat, hogy mennyi évemet pocsékoltam el azzal áltatva magam, hogy tudok heteroként élni, a tudat, hogy mennyi ideig nem voltam önmagam ura, és még csak észre sem vettem, és a tudat, hogy ezek az évek elmentek, és semmi sem hozza őket vissza. Most mintha egy kicsit enyhébb lefolyású lett volna bennem az egész, avagy csak áttevődött a jeles alkalom utánra, azaz tegnapra és mára.

Szar dolog tudomásul venni, hogy a hajam tényleg hullik, és nem igaz, hogy "mindig is ilyen volt". Szar dolog tudomásul venni, hogy szaporodik fogamban az idegen anyag, a fogam anyaga pedig ezzel fordított arányban csökken. Szar dolog azt is tudomásul venni, hogy a pocakom egyre nagyobb valószínűséggel győz majd a kockásítási szándékkal szemben, hogy a jobb szemem látása brutálisan megromlott, hogy hol itt, hol ott sajog, és — nem utolsó sorban — hogy inkább szervezi az életemet a kényszer, mint az akaratom. Szar aztán azt is látni, hogy a nálam 10 évvel fiatalabbak, már egyáltalán nem úgy tekintenek rám, mint aki haver vagy barát lehetne (egy bizonyos illetőt leszámítva) számukra, és maguktól nem keresik a társaságomat, ha Budapesten laknak, ha nem. Az ilyen tényezők cáfolják azt az önámító kijelentést, miszerint mindenki annyi éves, amennyinek érzi magát. Én hiába érzem magam 22-nek, ha mindenki más úgy bánik velem, mint egy 30-assal, aminek következtében én is elkezdek 30-asként viselkedni, és valóban hullani kezd majd a hajam és valóban mindenhol sajogni fog. Annyi kis reményem van, hogy az ismerősi körömben többen is vannak 30 felett, és általuk alkalmam van megtapasztalni, hogy 30 után is van (meleg) élet. 

Szóval a depresszív hangulat egyik összetevője ez, a többi az egészen más forrásból táplálkozik. Szombaton ugyebár tartottunk egy kis összejövetelt, aminek következtében csúnyán másnapos lettem. Azt hiszem, közben nem néztem ki csúnyán, és a filmszakadás is már csak az utolsó vendégek távozta után, fogmosás közben ért utól, ami ugye nem egy nagy emlék-veszteség. Defalla pálinkája után megkóstoltam még ezt-azt, és azt sem lehet mondani, hogy kevertem volna a piákat, hiszen csak pálinkát ittam, de a hosszúra nyúlt éjszakázás, az induló fáradtság és a kevés táplálék meggyengítette a védelmem, így végül csak térdre kényszerültem. Semmi probléma, történt már ilyen máskor is. A másnaposság és a tudat, hogy már megint így jártam nálam lelkifurdalást okoz, amit ezúttal még az is tetézett, hogy a takarításban sem voltam képes segédkezni a Ricsinek, és úgy eleve nem lehetett velem kezdeni semmit, egész nap. A mobilomat direkt kikapcsoltam, és csak késő délután nyomtam vissza, mert nem akartam, hogy a hülye csörgése ébresszen föl, és még szarabbul nézzek ki, mint egyébként. Ez persze megint lelkifurdalást okozott, mert hát milyen dolog egy ilyen jeles napon zárt ajtókkal fogadni a köszönteni érkezőket. Kicsit (na jó, nagyon) attól is tartottam, hogy a szüleim megint a szokásos kérdéseikkel jönnek, és akkor megint felerősödik bennem a tudat, hogy előbb-utóbb úgyis borul a bili, jelentős (és nem kívánt) változást okozva ezzel az életemben.

Ha egyszer elkezdem ezt a picsogós, önostorozós, elégedetlen stílust, akkor az már önmagát is gerjeszti, sőt, alkalmanként még sírásba is átcsap, szóval kár is lenne tovább sorolni, mi minden miatt (volt) szar a kedvem. Egyet azért még megemlítenék. Nagyon nehezen kezelem azt a helyzetet, amikor az általam kedvelt emberek egy csoportja rossz viszonyt ápol az általam kedvelt emberek egy másik csoportjával, és ezt ráadásul a társaságomban sem képesek zárójelbe tenni. Nem is beszélve arról, hogy amikor félhangos megjegyzéseket tesznek a másikra, óhatatlanul felmerül bennem a gondolat, hogy vajon rám is akad-e egy-két gúnyos jelző, amit vagy hallok vagy nem, és ha akad, akkor vajon mivel szolgáltam rá. Nehezen kezelem az ilyen helyzetet, mert én nagyon nem vagyok ilyen, ha pedig meghallok egy nekem címzett halk-de-ahhoz-nem-eléggé-hogy-ne-halljam mondatocskát, az baromira kizökkent a lelki nyugalmamból. Ez visszamenőleg is tönkre teszi az adott programot, ami kissé most is így történt. Nem tudom, miért nem lehet nyíltan (de nem alpári módon) megmondani valakinek, ha valami visszás dolgot követett el, ahelyett, hogy végtelenítve fújnánk rá, és ezzel eszkalálnánk az ellentétet/antipátiát. Nem csoda, ha azt érzem, hogy egy kis szánalomkupac vagyok, aki most is egész éjjel vagy magáról beszélt vagy ha nem, akkor is csak okoskodott (függetlenül attól, hogy egyrészt vendéglátó voltam, másrészt az egyik ünnepelt).

Szóval nincs jó hangulatom, és messze nem pozitívumként élem meg, hogy immár 30 évnyi tapasztalat és bölcsesség van a hátam mögött. Remélem, egy pár nap, és stabilizálódik a lelki nyugalmam.

A címmel a Mi folyik itt, Gyöngyösön? című elhíresült mondatra szeretnék utalni.

12 éve ebben a városban élek. Sok helyen jártam, elég jól kiismertem a közlekedést, néha még a mellékutcákat is be tudom azonosítani, látatlanban. Hozzászoktam a tömeghez, az emberek mentalitásához, de ez nem jelenti azt, hogy belefásultam volna a közegbe, ezért amikor valamilyen visszásságot tapasztalok, legalább belül tiltakozom. Nem lehet persze mindig mindent szóvá tenni, hiszen annyi említésre méltó eset történik nap mint nap, hogy az ember nem győzne méltatlankodni, vannak azonban olyan napok, amikor — talán a lelkivilágom felborultsága miatt — nagyon besűrűsödnek a dolgok, és ilyenkor hőbörögni kezdek. Mint például most.

Nem is említem a hajléktalanokat, a kéregetők tömegeit, a naponta százával lerobbanó BKV-buszokat, a húgy- és hányásszagot, a szemetet, a fővárosi pénzügyi botrányokat, a közlekedési dugókat, mert nem erről akarok írni, hanem az emberek, főleg a fiatalok (nálam fiatalabbak) viselkedéséről.

Felszállsz például egy tömegközlekedési járműre. Tegyük fel, hogy fel is férsz, és találsz olyan ülést, amin nem éktelenkedik egy öles, fényesre kopott fekete massza, nem sárgállik a vizelettől, és nem úszik a morzsában. Utazgatsz szépen, és közben a fiatal utastársaid viselkedését figyeled/szenveded el. Mert mit csinálnak?

— fennhangon beszélik meg a szexuális életüket, hogy ki kit mikor és hányszor baszott meg, szopott le (így), ki hányszor veri ki naponta. Általános iskolás kis nyikhajok is (főleg azok).   

— zenét hallgatnak a mobiljukon, persze fülhallgató nélkül, hogy mindenki hallja, milyen jó kis számaik vannak. Eleve ki van írva a buszokon, hogy tilos rádiózni, avagy az utastársakat a nyugodt közlekedésben zavarni, de ugye ki tartatná be ezeket?

— szinte nekilátnak baszni szeretkezni (ha tudnak egyáltalán ilyet), annyira falják egymást. Kidugott nyelvvel nyalakodnak, és néha még egymás nyakát is lefetyelik, pedig az már igazán a hálószobába való tevékenység. Nem akarsz odafigyelni? Nehéz, mert közben cuppognak, csettegnek, meg minden, ami ezzel együtt jár.

— hanyatt fekszenek az üléseken, a lábaikat pedig vagy felteszik más ülésekre, vagy belenyomják az előttük ülők hátába.

— rágóznak, amit egyrészt fújkálnak, hogy csak úgy zeng tőle az egész jármű, és esetleg még az ülésekbe is nyomják a ragacsos szarjaikat.

A hangoskodás , egyéb közönséges viselkedés már meg sem üti az ingerküszöbömet.

Tegnap* Pénteken moziba mentünk a Ricsivel. Az utolsó ház balra (The Last House on the Left) című filmet terveztük megnézni, amit viszont már csak alig-alig játszanak valahol. A Westendben még ment, ezért oda mentünk, annak ellenére, hogy előzetesen megbeszéltük, igyekszünk azt a plázát elkerülni, mivel ott gyűlik össze a legtöbb ótvaros, viselkedni képtelen pöcs. Mivel azonban ennyire a végét járja már ez a film, a vélhetőleg kevés nézőre való tekintettel mégis a Nyugatinál kötöttünk ki. Jó, megvesszük a jegyet, lóhalálában eszünk egy pár falatot, aztán beülünk mozizni.

Tényleg nem voltak sokan, a jegyünk is jó helyre szólt, ami ráadásul még csak foglalt sem volt. Igaz, a reklámok alatt érkeztünk, át is kellett verekednünk magunkat egy párocskán, én meg még bohócot is csináltam magamból, amikor rosszul léptem, és kis híján a csaj ölében kötöttem ki. Előfordul. Annak viszont nem kellene előfordulnia, hogy a balra-mögöttem ülő trió mindhárom tagja az előttük levő sor fejtámláira teszi a lábát, majd 40 percen keresztül rugdossa azt, az egész sort rezonáltatva ezzel. Baszd meg, oda rakod a kutyaszaros talpad, ahova más a fejét dönti!? A kezdés után vagy 10 perccel egy kupac barom érkezett, akik további 10 percig tanakodtak fennhangon, hogy hova szól a jegyük, zavarva ezzel (meg a furakodással) az összes többi nézőt, újabb fél óra elteltével meg egy újabb párocska érkezett, akik pont mellettem kaptak helyet, a sarokban. Ahogy leülnek, az első dolguk, hogy ők is az előttük levő sor támláira basszák fel a lábaikat, majd ölelkezni, csókolózni és beszélgetni kezdenek. Na így nézz meg egy filmet emberek (?) között, drága pénzért. Az már csak a hab volt a tortán, hogy a csoportosan érkezett suttyók a legizgalmasabb részeknél (és a legvéresebbeknél) hangosan röhögtek, és tapsoltak! Hogy röhögnek, az még oké, mert bár az adott jelenetek pont, hogy brutálisak voltak, és a csökött kis agyuk nyilván csak így tudta lekezelni a látottakat, na de tapsolni? Istenem, hova kerültem? Lassan az lesz, mint Amerikában, ahol a nézőközönség végigérzelmezi a filmet (tapsol, röhög, hujjog, fujjog, ujjong)?

Mire kijöttünk a teremből, én olyan ideges voltam, hogy azon magam is meglepődtem. A Westend tetején tartott cigarettaszünet keretében persze újabb cigányoid suttyó-hordák társaságába kerültünk, az épületbe visszatérve pedig újabb és újabb galerik mellett haladtunk el. Mindenki laza, mindenki menő, és egyik sem tud viselkedni. Most komoly, mire az Eklektikába értünk, olyan agresszivitás tolult fel bennem, hogy már fennhangon mondtam a Ricsinek: "Bárcsak a Magyar Gárda olyan is lenne, amilyennek beállítják, és nem egyenruhás bohócok gyülekezete, aki néha kiállnak itt-ott a főtérre". Jó érzésű ember persze az ilyet magában tartja, ha meg már kiszaladt, legalább nem reklámozza, de ezzel nem is az a célom, hogy magamat égessem vagy megbotránkoztassam az olvasóimat, csak szeretnék előzetesen megvillantani egy motivációt, ami a Jobbik választási sikerének kulcsát jelenti. Később erre úgyis visszatérek (külön bejegyzésben).

(Néhány mondatban azért emlékezzünk meg magáról a filmről is. Nos, összességében nem tetszett. Az eredetit nem láttam, ezért nem tudom őket összehasonlítani, de az biztos, hogy ebben, amikor nem történik semmi, akkor valóban semmi nem történik, amikor viszont történik, az nagyon erőszakos. Megrázó. Talán, ha eredeti történeten alapulna, de ennek nincs nyoma. 5/10-re értékelem.)

De tényleg, ennyi suttyót elviselni egy rakáson, valóban embert próbáló feladat. Ahogy később hazafelé metróztunk, azon gondolkodtam, miként lehetne a legjobban körülírni azt a kifejezést, ami a leggyakrabban kiül az arcukra. Tudjátok, az a világfájdalommal elegy flegma pofa (valójában a totális szellemi nihil), amit csak még teljesebbé tesz egy rágógumi nyitott szájjal való csócsálása, és/vagy a hulahopp-karika fülbevaló a buta kis női arcocskák két oldalán. Nem mondom, hogy néha még azt is hallani, miről beszélnek, mert mindig hallani — tekintve, hogy képtelenek kulturált hangerőn megnyilvánulni. A tapasztalat pedig elkeserítő. Hallották-e, mi van a Bubuval Csucsuval, Karesszal vagy a Sanyikával, (ki, kivel, mikor, hányszor), hol voltak bulizni, mit ittak és mennyit (Esküdj! Halloood?). Semmi.  Ezek soha egy könyvet nem vesznek a kezükbe, soha egy rejtvényt nem fejtenek, csak mobilt nyomkodnak vagy néznek ki az okos kis fejükből, bele a világba, és közben csettegnek. Rájuk sem lehet nézni, pedig amellett, hogy hangosak, kötözködnek — eleve baromi agresszívak—, rágyújtanak a metrón, beszólogatnak a fiatal lányoknak, meg amit csak el lehet képzelni. És mindenhol ott vannak, egyre nagyobb számban. A jövő generációja, a jövő apukái és nagypapái.

Amíg az Eklektikáig átvillamosoztunk, csupa ilyeneket lehetett látni. Ez talán azért van —általában —, mert a hétköznapi emberek este 9 után jellemzően már otthon tespednek, és a Győzikét meg a többi hülye műsort nézik, sőt, a különféle házibulikba, kerti partykra hivatalos egyedek zöme is célba ér addigra, így az utcán a csavargó, plázákban bandázó tróger népség aránya jelentősen megnövekszik. Ezért tűnik úgy, mintha csupa ilyenből állna az egész város. Na mindegy. A blogtalin a kézfogások, ismerkedések és egy nagy sokára megkapott koktél elfogyasztása után elkezdtem végre feloldódni. Komolyan mondom, az áldatlan állapotok, és a kilátástalan jövőbe való belegondolás miatt olyan ideges voltam, hogy a szívem majd kiugrott a mellkasomból, és remegett a gyomrom. De itt egy kicsit jobb volt a helyzet (na jó, sokkal), csak éppen a társaság java részét nem ismertem, a másik része kénytelen volt elkülönülni, mert nem volt helye a központi asztalnál, a többiek meg jól elvoltak egymással. Odamentünk ötödik keréknek (akiket ráadásul ki hívott? — csak beállítottunk, ugyebár), és bár eleve csak egy órára akartam beugrani (hirtelen ötlettől vezérelve), ha nincs ott Pablo, aki szóval tart, akkor szerintem tíz perc után javasoltam volna a Ricsinek, hogy távozzunk. Erre végül csak egy kollektív asztalbontás után került sor, de talán így is volt a legjobb.

Hazafelé viszont jött a második felvonás: kis utcákban kanyarogva a Körútig, onnan a Nyugatihoz, majd éjszakai busszal hazáig. A kis utcákban gyomorforgató hányásszag, pisafolyamok, ölelkezve óbégató, hamisan éneklő tini picsák (persze seggrészegen), az Oktogonnál kis szünet, majd dülöngélő részegek, aszfaltra köpködő nők, az éjszakai járaton meg megint csak egy sikoltozó, buszon alkoholizáló, hangos, tróger cigány banda. Ja és mellesleg leszarom, ha valaki kifogásolja, amiért nevén nevezem a népeket. Az esetek 80%-ban cigány vagy cigány-szerű emberekről van szó, és csak kisebb részben nem-cigányokról. Ez az arány szépen változik, ahogy egyre több fiatal züllik le erre a szintre. 

Szép, új világ vár ránk. Nincsen illem, nincsen jellem, nincsenek szabályok, normák, és nincsen te, csak én vagyok. Nincs kétségem afelől, hogy én vagy öngyilkos leszek, vagy konkrétan valamilyen huligán (vagy bűnöző) áldozatává válok egyszer. Esetleg elmenekülök egy tanyára vagy én leszek sorozatgyilkos, már így is kijelentettem, hogy nem gyártanak annyi lőszert, amennyit én el tudnék használni. Ezt tartogatja nekem, nekünk a jövő. És megint csak felteszem a kérdést: csodálkozunk, hogy a rendet hirdető (szélsőségesnek nevezett) politikai formációnak ekkora sikere van? Van olyan, aki azt hiszi, hogy csak én vagyok kekec meg mindennel elégedetlen, és ezek a problémák valójában nem is léteznek? Hová fog ez az egész vezetni? Tesz valaha valaki valamit? És ha tesz, mit tehet?

És akkor még egy kérdés, amire azért nem tudom a választ, mert szinte kizárólag csak Budapesten mozgom: vidéken ugyenez a helyzet, vagy ott azért jobban tartja magát a tradicionális, viszonylag normális viselkedéshez való ragaszkodás? 

*: a bejegyzést még szombaton kezdtem el megírni

A magánéleti beszámolót ott fejeztem be a múltkor, hogy péntek, vásárlás, na de ami utána jött, az is beszámolóra érdemes (avagy nem az, de én mégis annak érzem). Csak az a baj, hogy én nem hétről hétre, hanem napról napra többet felejtek, tehát már az alábbiakból is egy csomó érdekes, izgalmas momentum ki fog maradni, de igyekszem megmenteni, amit lehet, akármilyen hosszú is lesz végül.

Mielőtt azonban a szombatra ugranék, még annyit a vásárlásról, hogy az óccsón beszerzett, Fishbone márkájú, gombos sliccű nadrág első algombja (az, ami fentről a második) az első felvétel után szét is esett. Kenveloék adtak a nadrág mellé kis és nagy pótgombokat, de Fishbone-ék nem ilyen menők, szóval kénytelen voltam hegeszteni, ami egyrészt sokáig tartott, másrészt — bár külső szemlélő ebből semmit nem vesz észre — így már erőteljesen használtnak érzem ezen ruhadarabomat. Pedig nem is történt semmi olyan heves tevékenység, ami a gomb lerepülését indokolta volna, bár kétségtelen, hogy szombat hajnalban hazaérve igyekeztem mielőbb az ágyba zuhanni, ergo a ruháimat is vehemensen szedtem le magamról. Szar nadrágnak lejár a gombja— ahogy a mondás tartja (mostantól).

Na tehát, péntek este, nem mondom meg, mit csinálás és kivel (mert nem emlékszem), de azt biztosan állíthatom, hogy nem a tanulással voltam elfoglalva. Szombat reggel azonban ahelyett, hogy jól kipihentem volna magam, kevés alvás után is kiugrottam az ágyból, és tevékenykedni kezdtem. Sokat ugyan nem haladtam, de legalább nem aludtam. Aztán amikor a párom is magához tért, felkerekedtünk, és elmentünk a Pólusba, hogy ruhát vegyünk neki. A Westendben nemrég jártunk, és ott sem talált magának semmit, a Mammutban meg én nem láttam említésre méltót, ezért is javasoltam ezt az általam eddig csak kétszer látogatott plázát. Hátha. Persze az sem jelent semmit, hogy én itt vagy ott mit látok, hiszen eltér az ízlésünk (pontosabban: nekem van). Na mindegy.

A Pólusban először nem akartam venni semmit, hiszen úgymond kiköltekeztem az előző két napban, és még egy faszántos cipőnek is ellenálltam, de aztán mégis beadtam a derekam egy újabb övnek (ééérted...), meg egy titokzokni-triónak. Pár forint csak. A Media Marktban újabb költések következtek: Billy Eliot, Shortbus meg még valami, sok minden másnak viszont szintén ellenálltam. Pedig csak a PC-játékoknál úgy ott tudtam volna hagyni 10 ezer forintot, hogy nem költök 1300 Ft-nál drágább termékre. Na igen, a Media Markt és barátai valamint a könyváruházak veszélyesek a pénztárcámra nézve.

Mire azonban elindultunk volna hazafelé, ömleni kezdett az eső, ezért egy fél órát ácsorognunk kellett a Pólus Center bejáratánál. Azaz nem kellett volna, hiszen fiatal párom bátor és nem fél elázni, én viszont nem szerettem volna. Áztam én már eleget, különben sem volt valami hű de meleg. Ehelyett inkább vadidegen emberek társaságában majomkodtam, mivel baromira untam magam, és szenvedtem a tudattól, hogy milyen értelmetlenül telnek a percek, amikor otthon meg vasalnom kell, meg felmosni...meg...meg... Egyáltalán nem úgy néztem ki, mint aki maholnap 30 lesz, de legalább jól szórakoztunk.

Amikor alább hagyott az eső, engedtem az egyre nehezedő nyomásnak, és csakhamar otthon is termettünk, de előbb még vettünk egy üveg piát a sarki pékségben, ahol a pékfiú ismét megkülönböztetett figyelemben részesített (nem, nem szopott le, csak külön köszönt, ahogy szokott, amióta egyszer belém csimpaszkodott az Alteregoban (ó jobban meglepődött, mint én rajta...)). Na, otthon jöhetett a zabálás, a frissen vásárolt termékek elpaterolása, egy buli-előtti-buli előtti ivás, meg a vasalás. Mire a fürdésre sort kerítettem, már késésben voltunk, aztán meg cigit is kellett vadásznunk, de végül 10 perc késéssel megérkeztünk az esti Brutkót megelőző összejövetelre. Redblek, Fors, Katze, Ricsi és én képviseltük a bloggereket (ugye nem felejtettem ki senkit?), a többiek meg magukat. Ez az a társaság, akik közt — bár én humorosnak tartom magam, és a környezetem is engem — megszólalni sem tudok, vagy azért, mert kevés vagyok hozzá, vagy azért, mert a röhögéstől levegőt is alig kapok, és egy óra után már görcsölnek az arcizmaim. 

Jöhetett a Brutkóba felé irányába való menés, ami gyorsan megtörtént, lévén "csak két sarokra van innen", ami persze minimum 5 volt (vagy csak én ittam sokat), de azért tényleg nem volt messze. Odabe' nem volt ruhatár, ami engem nem zavart, az viszont annál inkább, hogy rajtunk kívül ember sem igen. Térültem-fordultam a nagy tereken, aztán egyszerre csak azt vettem észre (úgy 15 perc múlva), hogy egy korty levegőért is szinte ölre kell menni a tömeggel. Egy vacak felesért is 20 percet kellett türelmesen várakozni, csak azt nem értem, miért nem kérek ilyenkor rögtön 3-4-et, mondjuk egy termoszban, és akkor megúsznám az állandó sorban állást. Két dologgal nem voltam még kibékülve, ami három:

1. nem elég, hogy sokan voltak, de az volt a benyomásom, hogy bezárt a Capella, és az összes ronda, leszbi és ronda leszbi ide tódult. Tényleg mint a bölcsészkaron — és most senkit sem akarok megsérteni, már csak azért sem, mert én is bölcsész vagyok.

2. szar volt a zene. Ezt persze sikk kijelenteni (lefittyedő ajkakkal), de én valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva azt hittem, hogy itt nem a tuc-tuc megy, hanem Zoltán Erika, Grease meg barátaik. Jó, ez az én hibám (minek hiszik, aki nem bírja?), de a végeredmény a lényeg: csalódtam.

3. mire az első kettőt leírtam, a 3.-at elfelejtettem.

Szóval nem volt tinci-tánci (meg hely, meg levegő), csak sorban állás, ráadásul mire a második felest legurítottam, a többiek is eltűntek, meg Wiko is, akit csak egy pillanatra láttam elsuhanni a népek között, később pedig már esélyem sem volt odaköszönni (mert nem tudtam, hova kéne köszönni). Szóval mire feloldódtunk volna, már csak idegenek maradtak, de mivel engem konkrétan a fulladásos halál kerülgetett, inkább a kijárat közelébe tettük át a székhelyünket. Itt már csak becsípéses beszélgetés zajlott, az viszont emlékezetes és számomra rendkívül nagy jelentőségű volt (lévén azóta eléggé megnőtt a párom iránti pozitív érzések mennyisége), utána meg már csak a hazaindulás (azaz mintha táncoltunk is volna). Viszont annyira álmos voltam, hogy nem bírtam kivárni azt a fél órát az első metróig, és inkább a taxit javasoltam. Készségesen ajánlkozott is egy éppen ott várakozó, én pedig annyira hülye voltam, hogy amikor a pali nem kapcsolta be a taxiórát, nem kérdeztem mag azonnal, hogy mennyi lesz a vége. Ehelyett inkább egész úton azon morfondíroztam, hogy mégis csak meg kéne kérdezni, de hátha mégsem él vissza a helyzettel. Naná, hogy másfélszer annyi volt mint máskor...de hát jó pap is holtig tanul. Ettől mindenesetre felélénkültem, és még egy hajnali hamburgerezés is belefért, mielőtt végleg elájultam volna (persze csak azután, hogy a farmeromról lerepítettem a gombot).

Vasárnap reggel  Cicamókucihernyónak a páromnak haza kellett mennie, mert jöttek hozzá a szülei. Hoztak neki egy csomó pénzt meg ellátmányt, és talán még egy kakaós csigát is, de ez engem mind nem érdekelt, mert szerintem még aludtam, amikor éjjel 9 órakor elköszöntem tőle, és kiengedtem az ajtón. Visszaaludni nem tudtam rögtön, ezért előtte még feltépettem a tenyerem a macskával — szerintem fenyítési céllal, ő nyilván játéknak vette — majd tényleg újra elnyomott az álom. Délután kómáztam egy kicsit, majd miután sikerült beszélnünk az addigra felszabaduló párommal, átnyomultunk Tigriékhez némi enteriör-stírölésre. Az időjárásból egyértelmű volt, hogy éjszakai túra ebből nem lesz, maradt a filmnézés. Este 11 után részemről már tényleg az udvariasság és a fáradtság parancsa közötti határmezsgyén imbolyogtam, de mivel az udvariasság győzött, megint csak valami hajnali kettőkor sikerült ágyba kerülni (de legalább alkoholmentesen).

Mivel hosszú hétvége lévén addig aludhattam, ameddig csak akartam, másnap reggel 9-kor már fent is voltam (aki hülye, haljon meg), és nekiláttam a lakás tartalmával törődni. Reggelit gyűjteni, ide-oda tenni a dolgokat, stb. és olyan du. 2-kor még a nagyüzemi takarítás is beindult, párostul! Mosás, hűtőleolvasztás, vacsorakészítés, minden-portalanítás és egy-két apróság, de a végén nemhogy azt éreztem volna, hogy "tyű, de sok minden kész lett", hanem éppen ellenkezőleg: "basszus, ezt sem csináltam meg, meg ezt sem...". Ez jellemző rám.

Végül nem csoda, ha olyan fáradtan dőltem le aludni, mintha nem is lett volna 3 napom a pihenésre, és akkor még csak ezután jött az új munkanap... de erről majd egy másik alkalommal.

(ui.: jaj, de rossz ez az ömlesztés, de egyszer majd megszűnik, merthogy én most is elválasztva írom ám)

Kissé provokatív a cím — legalábbis a blogomat olvasó ismerőseim egy része biztosan fel is húzta most a szemöldökét, — de tartok tőle, hogy igaz. Vagy nem...nem tudom. Hol így érzek, hol pedig úgy gondolom, hogy azért mégis vannak barátaim. Például amikor nemrég a tandíj összegével bajlódtam, rögtön érkezett pár felajánlás, ami nagyon jól esett, és máris azt éreztem, nem vagyok elveszve, mert vannak olyanok, akikre támaszkodhatok. Máskor viszont éppen a saját ismerőseim és mások ismerősei közötti kontraszt az, ami miatt ismét csak visszatérek a szokásos szemléletmódhoz.  

Ez az én kálváriám.

Kisgyerekként nem volt problémám a barátkozással, mígnem jött a szüleim válása és a bezárkózásom. Ekkor egy jó barátom volt csak, de neki meg volt egy másik, így ha az is és én is szabadok voltunk, mindig én maradtam alul, azt' rugdoshattam a kavicsokat az utcán. Ennek a srácnak a családjával is nagyon jóban voltam, de miután más-más középiskolákba jelentkeztünk, az élet elsodort bennünket egymástól. Ő egyébként 'gyanús' volt már akkor is, avagy csak éppen akkor élte a "buzikorszakát" — hogy őt magát idézzem, ugyanis neki volt egy mondása, miszerint "az életben mindenkinek van egy buzikorszaka". Ezt a nemiség iránt 13-15 éves korban mutatott fokozott érdeklődésre értette, és bár akkor nem nagyon tudtam, mit akar ez jelenteni, utólag belátom, hogy valóban igaza volt (a hajdani osztály- és évfolyamtársaim játékos heremarkolgatásait és egyéb incselkedéseit visszaidézve).

Jött aztán a szerepjátékos időszak, amikor egy tucatnyi olyan emberrel ismerkedtem össze, akikről korábban is tudtam, kicsodák, de semmi közös dolog nem volt bennünk. Ekkor vetkőztem le a barátkozással kapcsolatos gátlásaimat is — szerencsére. Szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük, és ekkor alakult ki köztem és G. között az a 10 évnyi barátság, aminek sajnos már kb. ugyanennyi ideje vége is (erről a Példaképnek lenni című bejegyzésben már írtam). Ehhez persze kellett, hogy az általános után is egy suliba járjunk, hogy mindketten lúzereknek szülessünk és, hogy egy padba üljünk. A középsuliban volt még 2-3 srác, akikkel mindig együtt lógtunk, és így együtt az osztály fekete bárányainak számítottunk, de ez inkább csak amolyan betyárbarátság volt, nem igazi, mély kapcsolat.

A szerepjáték mellett kártyázni is elkezdtem. Versenyekre jártam meg klubokba, ahol készülhettem a versenyekre. Egy rahedli embert megismertem, akik az érettségi után felváltották a korábbi baráti körömet, főleg, mivel az utolsó évet már Pestről nyomtam le, így a későbbiekben nem nagyon utazgattam le vidékre (bár eleinte még gyakran előfordult). Az új haverok közül némelyik baráttá vált, sokan haverok lettek, egy nagy adag emberke pedig az ismerős kategóriában kötött ki. Együtt akár 100-an is vannak, és sokan még most is lelkendezve sietnek oda hozzám, ha meglátnak, amikor néha felbukkanok itt-ott. A régi bandához rendszeres időközönként ellátogattam, és sokszor ott is aludtam G.-nél, de a korábbi gyanúm egyre csak erősödött: ha ott vagyok, jó, de ha nem, akkor sem hiányzom senkinek. Ez az érzés, a távolság és az új barátok léte szépen lekoptatott onnan, bár haveri szinten még sokáig találkozgattunk, igaz, csak a közös hobbi miatt.

A középiskola után barátkoztunk össze A.-val, aki addig az osztálytársam volt, de egyáltalán nem voltunk jóban. Még verekedtünk is — már ha verekedésnek nevezhetjük azt, hogy ő mellbe rúgott és bemosott egyet, én meg csak röhögtem ezen (lüktető pofával és kicsorduló könnyekkel). Ahogy A.-val egyre jobban összejöttünk, G.-vel véget ért a barátság. Nem volt szándékos egyik sem, csak így alakult. G. átadta magát a totális önpusztításnak, a világnézete pedig 180 fokos fordulatot vett, azaz szembe került az enyémmel, én pedig csak ekkor jöttem rá, mennyire hasonlóan gondolkodtunk A.-val. Eleinte csak bulizni jártunk, aztán leszoktunk erről, mivel rájöttünk, hogy ez nem a mi világunk. Elmentünk viszont sétálni egyet a hegyekbe, ami már nem tudom, kinek az ötlete volt, de aztán megint elmentünk valahova és megint. Aztán célt is kitűztünk magunknak, és nagy léptekkel indultunk el a megvalósítás felé. Még az sem tartott vissza bennünket, hogy ő 45 km-re lakik tőlem, ÉS akkor műszakosan dolgozott, én meg hagyományosan, így az időpontok összeegyeztetése sem volt egyszerű feladat. Elmondhatom, hogy ezek a túrák életem legboldogabb perceit jelentették, kár, hogy összeadva is csak 1,5-2 hónapnyi időről volt szó. Ezen idő alatt rengeteg közös kalandunk volt, számtalan helyen jártunk, egymásra utaltak lettünk, néha pedig összevesztünk. És rengeteget beszélgettünk, mindenről, amiről csak lehet. Abban az időben a meleg énem mélyen el volt temetve a lelkem romjai alá, és ez csak a későbbi barátnőmmel való szakítás után tört elő belőlem újra.

Amikor viszont előtört, szépen átkerültem a melegvilágba. Az addig a barátaimnak nevezett emberekkel egyre kevesebbet találkoztam, akkor is inkább csak azért, hogy "ne érje szó a ház elejét". Blogtalálkozókról például többször is hozzájuk siettem. Hogy miért építettem le őket? Egyrészt bántott a lelkiismeretem, amiért meleg életmódot folytattam, és ők erről nem tudtak. Minden velük töltött percet úgy éltem meg, hogy én akkor és ott a puszta jelenlétemmel is hazudtam. Emiatt inni sem mertem, nehogy egy kontrollálhatatlan őszinteségi roham során előbújjak. Nem lett volna célszerű. Másrészt rájöttem, hogy nem is nevezhetem őket barátnak, ha nem tudnak rólam mindent. Harmadrészt apránként a kártyázást is sorra abbahagytuk, ezért nem maradt olyan rendszeres tevékenység, ami egy légtérbe kényszerített volna bennünket, végül negyedrészt, a párkapcsolatom miatt is kevesebb szabadidőm maradt. Ők tehát 'lekoptak', G. kifordult önmagából, A. pedig egyre kevesebbet érdeklődött irántam, ahogy én is iránta (a lelkiismeret). Vele volt még egy apró fellángolás, de úgy tűnik, ez csak a tűz utolsó lobbanása volt. Amióta az esküvői tanúja lettem, egyszer találkoztunk, aztán akkor beszéltünk utoljára (telefonon), amikor a születésnapja okán felhívtam. Két hétre rá van az én születésnapom, ő viszont nem hívott, és legközelebb csak szilveszterkor beszéltünk. Erről ennyit.

Sok pad között a földre. A melegélet kedvéért mindent feláldoztam. Hogy önmagam lehessek, megromlottak az amúgy sem túl rózsás családi kapcsolataim, és eldobtam magamtól a barátaimat is, vagy legalábbis azokat, akiket korábban barátként emlegettem. Csak egy maradt közülük, a volt kolléganőm, aki az egyetlen közeli ismerősöm, aki mindent tud rólam. Ha egy alkoholos estén nem bújok elő, már ő sem lenne. Neki nem tudtam hazudni, és neki nem is tudtam volna tovább hazudni. Tudtam, hogy a reakciója maximum semleges lesz, de semmiképpen sem elutasító, ezért nem éreztem kockázatot a dologban. Sajnos viszont ő is csak nagyon lassan dologzza fel a dolgot, és neki sem tudok mindent elmondani. Például erről a blogról sem tud (még).

Idő közben megismertem még egy pár embert, akik előtt már eleve melegként szerepeltem. Ők most a Roland lakótársai. Egyszerre találkoztunk velük, és azóta többször is együtt buliztunk, sőt egy fantasztikus közös nyaralás is mögöttünk van már, de ők inkább a Roland barátai. Ezen is elgondolkodtam, és arra jutottam, én nemcsak azért nem kerültem velük közelebbi viszonyba, mert nem töltünk együtt annyi időt a mindennapokban, hanem mert mi csak összesodródtunk, de ha nem így alakult volna, önmaguk miatt biztosan nem kerestem volna velük a társaságot. Nincs velük baj, egyszerűen csak mások, mint én. Nagyon mások. Ezért aztán nemhogy össze nem barátkoztunk igazán, de a Rolanddal való szakításom után nyilvánvalóan az ellenséges télfélre sodródtam. Ennek sosem adnának hangot, de Roland lakótársaiként és barátaiként óhatatlanul az ő pártját fogják.

Így állok most, azaz egy ember van, akit barátomnak nevezhetek, csakhogy ő sem lehet olyan igazi legjobb barát. Amióta blogolok, több embert is megismertem, akiket el tudnék fogadni barátnak, pusztán azért, amilyenek. Tigrivel és Andreassal például most már — mondhatni — rendszeresen összejárunk, és közöttünk nincs olyan gát, mint ami heterok és melegek között lenne. Ez jó. Az igazi barátsághoz azonban hiányzik még a közös és mély élmények sorozata, amiben viszont az a jó, hogy sokkal könnyebben áthidalható, mint a jellembeli eltérés, egyszerűen csak idő kell hozzá.

És hogy miért írom mindezt? Nos, szombaton egy házibuliban jártam, ahol rajtam kívül még vagy 10 másik meleg volt, akik korábbról már ismerték egymást. Valószínűleg régóta és alaposan. Az ő társaságukban nagyon jól éreztem magam, bár messze nem én voltam a középpont. Nemcsak majd' megszakadtam a röhögéstől, de elámultam azon, mennyire nincsenek gátlásaik egymás között, sem témákban, sem testi kontaktusok terén (nem gondolni semmi rosszra!). Természetesek voltak és felszabadultak, ami utóbbi a megilletődöttségem és a fáradtságom ellenére is átragadt rám, olyannyira, hogy huzamosabb ideig boldognak éreztem magam. Ez nálam nagyon ritka, sőt, ha ilyet érzek, akkor is csak maximum másodpercekig.

Aztán persze ennek a bulinak is vége lett, rajtam pedig elhatalmasodott az a hiányérzet, aminek ez a bejegyzés is köszönhető. Most látom csak, milyen lehetne, ha előbb vállalom fel magam előtt a helyzetemet, és nem 27 évesen. Most már — tartok tőle, hogy — késő, mert egyszerűen nincs idő, hogy ilyen mély barátság alakuljon ki köztem és mások között. 30 évesen már hova? Meg hogyan? Kár is lenne pedálozni, nem tehetek semmit. a szerencsém van, mégis bekövetkezik valami hasonló, de ezt csak azért írom, hogy elhitessem magammal, van remény.

Vajon tényleg van remény? 

Még most is fáj a fejem, pedig a szilveszteri buli már másfél napja volt. Úgy tűnik, a szervezetem alkoholhoz való hozzáállása már nem a régi, igaz, az is felmerült bennem, hogy esetleg nem is a másnaposság már a fejfájásom oka, hanem, hogy romlik a szemem. Ez néhány napon belül elválik. Talán említettem valahol, hogy tartok a tavalyi/idei bulitól, mivel előreláthatólag nyilvános helyen tartjuk, ezért nem lehetünk igazán önmagunk, és ha valaki kidől (mint például ahogy én is), nem nagyon lesz hol kiheverni a 'fáradalmakat'. Szerencsére nem egészen így lett.

Már az nem tetszett, hogy a 10:40-es busszal indultunk Székesfehérvárra, ahol a leendő házigazdánk, és annak párja várt minket kocsival. Korainak tűnt a kezdés, bár tudtam, hogy a buli előtt még beugrunk a lány apjához is, ebédre. Ez egy komplex nemtetszési okhalmazt váltott ki nálam. Ha 1. még a lány barátja sem tudta, hogy én a Roland párja vagyok, 2. a lány apja pedig végképp nem, akkor 3. mi a franc keresnivalóm volt nekem ott? Ennek előzetesen is hangot adtam, mire megkaptam, hogy ne hisztizzek már. De akkor is, én úgy éreztem, hogy nem kéne ott lennem, viszont nem menekülhettem. Elkocsikáztunk hát az apukához, aki szívélyesen fogadott minket a hatalmas házában. Legurítottunk egy-egy felest, közben kolbászos-uborkás kenyérkockákat nyeltünk, és én még a forralt bort is elfogadtam, nehogy megsértődjön a házigazda. Mivel ő egyébként az alkohol nagy barátja, pillanatokon belül újratöltött minden üres poharat, így mire felálltunk, mr 3,5-4 felesnyi házipálinka és vagy 4 deci forralt bor volt a szervezetemben, de ekkor még ezt meg sem éreztem. Mivel azonban aznap gyakorlatilag egy falattal sem ettem többet, nem csoda, ha 9-kor már csak egy lépés választott el a detoxikálótól. Nem is vagyok erre túl büszke.

Miután apukánál végeztünk, átkocsikáztunk anyukához, egy kocsmával egybeépített hatalmas családi házhoz, avagy a buli helyszínére. Itt bemutatkoztunk a vendéglátóinknak, aztán elkezdtük díszítgetni a vendéglátóipari egységet. Lufikat fújtunk, meg lampionokat aggattunk a kiszögellésekre, és közben egy újabb feles is legurult. Miután ezzel megvoltunk, billiárdoztunk egy-két menetet, aztán felmentünk a házba, hogy ott melegedjünk egy kicsit. Mivel a család kocsmáros, előre megrendeltük tőlük a fogyasztani kívánt piákat, így nagyker áron juthattunk hozzá mindhez, és még cipekednünk sem kellett. Odafent elő is kerültek ezek, és nekiláttunk a fogyasztásuknak. Már nem emlékszem, hogy ekkor mennyit ittam, de nem azért, mert már kiesett volna az idő, hanem mert rutin mozdulat volt a részemről a pohár számhoz való emelése. Mire visszamentünk a kocsmába, ott is jó kis hangulat kerekedett. Újra nekiláttunk billiárdozni, közben a zenegépet tömtük pénzzel, én pedig nem győztem kivárni, hogy végre sorra kerüljön az a két karaoke-szám, amit kiválasztottam. Hogy végül elénekeltem-e őket, arra már nem emlékszem, ahogy semmi másra sem ebből az időből. Roland szerint NAGYON csúnyán néztem ki, borzalmasan látszott rajtam, hogy végem van, ezért nagy nehezen felcibáltak az emeletre, hogy lefektessenek aludni. Ha erre büszkének lehetne lenni, akkor most büszkén mondanám, hogy nekem sikerült először hányni is, ami csak részben kötött ki a fajanszban, a többi a padlóra ment, amit szegény párom takarított fel utánam. Nekem itt vége is volt mindennek.

Hajnalban arra ébredtem, hogy a többiek is megérkeznek, és szépen sorban lefeküdtek körém. Úgy éreztem magam, mint akinek semmi baja nincsen, még poénkodtam is. Ittam egy pár korty vizet, aztán visszaaludtam. na de aztán reggel kezdődtek a bajok. Amikor fölkeltem, még csak úgy nem érzetem magam jól, de kisvártatva jött a mindenféle táplálék gyomrom általi módszeres elutasítása, a fényérzékenység, a remegés és a súlypontom áthelyeződése valahova a koponyámba. Mivel az éjszaka folyamán a vendéglátó lány barátunk és annak párja csúnyán összevesztek, kérdéses volt, milyen úton jövünk vissza Budapestre. Nekem egyébként mindegy is lett volna, de a macsek akkor már egy napja egyedül volt itthon, ilyenkor pedig mindig aggódom érte egy cseppet. Végül az autónál maradtunk, és úgy 11 óra felé el is indultunk, csakhogy volt még két kitérőnk. Az úton egyre jobban hatalmasodott el rajtam a hányinger és a fejfájás, ráadásul a párom jobbról pihentette rajtam a fejét (már mindegy volt a ki-kivel-miért van kérdése), a vendéglátónk balról (plusz átkarolt, hogy kényelmesebb legyen neki), az egyik barátunk kiskutyája pedig az ölemet választotta alvóhelyének, így nekem nem volt túl kényelmes a hazautam. Szinte számoltam a kilómétereket, de lassacskán csak beértünk Pestre, és a Keletinél végre ki is szállhattam az autóból. Az a 40 perc, míg onnan a lakásba értem, brutális volt. Bár kialudtam magam, másnaposságom a tetőfokára hágott, én meg remegtem mint a kocsonya.

A Cica itthon pisivel fogadott, meg némi kuplerájjal, ami nemigen volt kedvem feltakarítani. Inkább könnyítettem magamon, aztán beültem egy kádnyi jó forró vízbe, ami mondjuk sokat nem javított az állapotomon. A szobában tovább reszkettem, közben néztem a tévét, majd néhány óra múlva ismét fürdőztem egyet. A fejfájásom egyáltalán nem csillapodott, sőt, én pedig nem tartok itthon gyógyszert, az ügyeletes patikába történő elvergődés is elképzelhetetlen lett volna számomra. Szóval tűrtem. Estére azért megjött az étvágyam is, bár nem sokat ettem, meg kell hagyni. Valamikor éjfél előtt sikerült elaludnom.

Ma reggel már sokkal jobban éreztem magam, de azért még mindig nem túl jó a közérzetem.

Az egészben azt sajnálom a legjobban, hogy szegény Rolandomnak éjfélkor egyedül kellett a 2009-et köszöntenie, míg én ájultan hevertem egy ágyban. Mindenkinek ott volt a párja (akinek volt), csak ő ácsorgott egyedül. Tényleg nagyon sajnálom, és szégyellem is magam emiatt, ráadásul ez volt a 3. közös Szilveszterünk (majdnem ugyanazokkal, de a 3. helyszínen). Ha lesz még negyedik is, megfogadom, hogy vigyázni fogok magamra. Én még egy ilyen szenvedést nem szeretnék elviselni (és a jogos gűnyolódásokat is kihagynám), talán beveszem a fogadalmaim közé az alkoholtól való részleges tartózkodást is...de erről majd később.