cica bejegyzései

...már nincsnek meg. Természetesen ezúttal sem a meleg körökben közismert 'művészlény'-ről van szó, hanem a macskámról, aki megérett az igazi nagy macskává válásra.

Péntek este szegényke még semmit sem sejthetett. Igaz, hogy addig már számtalanszor közöltem vele, mi vár rá, de nyilván nem értette, maximum a fejét forgatta a hírek hallatán. Az utolsó munkanapom után viszont elmentem az állatorvoshoz, és megkérdeztem, mikor vihetnénk a macsekot. Megállapodtunk, hogy szombaton fél 11-re várnak minket. Az orvos azt is a lelkemre kötötte, hogy este 10 után már sem ennie, sem innia nem szabad. A kondi után hazatérve jól belakattam a cicát, aztán 10 után egy kicsivel eldugtam előle a tányérjait, és a csapokat is jól elzártam, hogy inni se tudjon. Már előre sajnáltam, mert tudtam, hogy éjjelente többször is kijár egy kis tápot rágcsálni, és elképzeltem, hogy a reggel felé közeledve egyre kétségbeesettebben keresi majd a kaját, nem értve, mi van. Ezt sajnos már elalvás előtt megtapasztaltam, mivel már akkor keresni kezdte a tápot.

Bosszúból aztán éjjel 1-ig nem is hagyott alaludni, hajnal 5-kor pedig már ébresztett. Az együttérzésem akkor egy kicsit alábbhagyott, kócos fejjel és tébolyodott elmétől hajtottan kapartam ki az ágyam alól, és zártam ki az előszobába. Amikor ténylegesen felkeltem, szegény minden mozdulatomra a konyhába nyargalt, majd nyávogva követelte rajtam a kajáját. Sejtetem, hogy aznap még a szívem megszakad miatta, mivel tudtam, hogy a beavatkozás után még újabb fél napig nem ehet. Amikor látta, hogy a nyávogás nem jön be, módszert változtatott, és ezúttal a dorombolós-hízelgős stílust vette elő. Ez sem működött, cserébe viszont felkaptam, összehajtogattam, és begyömöszöltem a szállítódobozába.

Az út első felét nagyon jól viselte, elvégre amikor az ajtót kinyitom, ő az első, aki kirohan rajta. Úgyis mindig világot akar látni, hát most megkapta. Az utcán szokás szerint a figyelem középpontjába kerültünk (nem adoniszi szépségem miatt), egy anyuka meg is válaszolta kisfia kérdését, és megállapította, hogy nyilván kozmetikushoz viszem a cicát. De megválaszoltam volna neki, de inkább csak szó nélkül megelőztem őket. A mascka idegei a Hungária körút-Thököly út sarkán mondták fel a szolgálatot, amikor valamilyen hetes buszra vártunk. Olyan, ami nekünk is jó lett volna csak vagy negyed óra múltán jött, addig viszont irdatlan csörömpöléssel ment el egy tucat platós teherautó, hangos ajtósziszegéssel néhány nemhetes busz, meg motorosok és egyebek. Cicám ekkor már kétségbeesetten bűjt a törölközője alá, nyávogott és remegett, mint a kocsonya. Utána következtek az én idegeim, mivel bár pontosan a megbeszélt időben érkeztünk a helyszínre, a párom 10 percet késett, a telefont meg nem vette föl. Szóval veszekedve gyalogoltunk el az állatorvosig, amit csak az ajtón belépve hagytuk abba. Ekkor leadtuk a cicát, beírták a számítógépbe még néhány adatát, aláírtam egy papírt, hogy tudomásul vettem a kockázatokat, aztán kaptunk 20 percnyi kimenőt. Addig felszaladtunk az irodába beszélgetni egy kicsit.

20 perc után visszamentünk a cicáért, aki akkor már édesen durmolt, herétlenül. Előre szóltak, hogy a szemei nyitva lesznek, ezért ettől nem ijedtünk meg, de azért hevesen lestük, lélegzik-e. Viszonylag gyorsan hazaértünk, de aztán el kellett szaladnunk vásárolni. Szerettem volna felvenni az ébredés utáni első perceit, de erről lemaradtunk, mert mire hazaértünk, már ébren volt. Komikusan szédelgett, és a pofáján jól látszott, milyen hihetetlenül álmos. Valószínűleg csak annyit érzékelt, hogy valami nincs rendben, de egyébként szinte semmit nem csinált. Ha éppen nem aludt, a heréi helyét nyalogatta, aztán már durmolt is tovább. Vérzett is szegénynek, de nem volt vészes a sebe. Mielőtt a blogtalira elindultam volna, már inni is kapott, de ennie csak fél 10 után volt szabad, ezért úgy döntöttem, hogy majd csak akkor kap kaját, ha hazajöttem. Eredetileg ezt korábbra terveztem, mint amikorra sikerült, de így sem történt semmi, mert Desiré 24 órányi koplalás után is csak szagolgatta a kajáját. Nyugodtan feküdtem hát le (és az elfogyasztott bormennyiségtől egy kissé becsípve is). Éjjel többször ébredtem föl arra, hogy valahol rajtam alszik. Ezt nagyon szeretem.

Reggel aztán jól megpakoltam a tálkáját, cicám pedig éhes tigrisként vette rá magát a kajára. Szerintem nem is rágott, hanem csak nyelt, és miután az ünnepi Darlingból belakott, még egy kis száraztápot is elrágcsált. A műtétje mintha meg sem történt volna, maximum egy kicsit többet nyalogatja magát odale'. Neki ehhez nincs szüksége partnerre. Viszont ha azt gondoltam volna, hogy egy darabig nyugton lesz, akkor nagyot tévedtem. Ez a macsek még mindig ugyanolyan rossz, mint az ördög, látnátok csak, hogy néz ki a kézfejem. Egy merő karmolás.

Szóval a spriccelgetésektől meg az utódoktól már nem kell tartani (utóbbitól egyébként sem kellett), és talán az ajtó előtt ülve nyávogás mértéke is csökken egy kicsit. Desiré igazi felnőtt lett.

Most veszem csak észre, hogy ez az augusztus vége - szeptember vége időszak mennyire tele van megemlékezésre méltó eseményekkel. Talán már egy kicsit sok is. Ha a blogolást egy pár nappal később kezdem el, mind szeptemberre esne, és akkor az tök frappáns lenne, de így sem rossz.

Augusztus végén van ugyebár a blogolásom kezdetének évfordulója, szeptember 6-án meg a születésnapom. Ezekről már írtam, ezért most nem kezdek bele megint.

A cicámnk tegnap, szeptember 9-én volt kereken fél éves. Ennek örömére el is kezdte próbálgatni, mit és mennyit tud kispriccelni a különféle mirigyeiből, pont azelőtt, hogy herélés céljából eljutnék vele az állatorvoshoz... Szerencsére csak a székemen levő párnácska kapott néhány cseppet a cuccból, és az sem volt (még) túl büdös, de azért máris nyugtalanítani kezdett a dolog. Amikor vasárnap redbleknél voltunk, szóba került ez a téma is, de nem gondoltam volna, hogy újabb egy hétnek sem kell eltelnie, és máris realizálódik a probléma. Az eltelt négy napban pedig kétszer is félrepisilt, de valamiért az a gyanúm, hogy eredetileg nem pisilni szeretett volna, hanem a teste újabb funkcióit kipróbálni, csak még bénácska egy kicsit. Desiré egyébként hiába nő egyre nagyobbra, a komolyodási folyamatban ehhez képest jelentősen lemaradt. Úgy kb. két hete rájött, hogy a szekrény tetején semmilyen rá veszélyes dolog nincs, ezért nyomban fel is ugrott oda, és minden négyzetcentijét bejárta azon melegében. Onnantól kezdve állandóan fel-le jár, engem meg minden lejövetelekor az infarktus kerülget, olyan hangosat puffan a tévé tetején. Egyszer kipróbálta, milyen a szekrény tetejéről közvetlenül a szőnyegre ugrani, de miután így lefejelte valamelyik pinamintát, erről gyorsan leszokott. Örömmel üdvözölte viszont a korábban ebbe az elérhetetlennek tűnő magasságba menekített virágaimat, és újra neki is látott rágcsálni őket. Nem maradt más választás, mint a konyhaszekrény tetejére átköltöztetni az összeset, ott ugyanis még egy darabig biztonságban lehetnek. A kis pimasz ráadásul annyira nem nyugszik, hogy amikor az éppen totálisan szétharapdálni készült ananász levelei mellől elemeltük, azért 'úgymond 'röptében' még gyorsan beleharapott azokba kettőt. Ilyenkor persze az ember röhögni kezd, ahelyett, hogy megrendszabályozná őkelmét. Új játékunk is van, a cipősdoboz. Egyszer megmutattam neki, hogy teljes egészében belefér, azóta azt élvezi, ha rácsukom a fedelet, és a két kis lyukon az ujjaimat bedugom, hogy megböködjem velük. Néha csak beleül a nyitott dobozba, és amikor elindulok felé, izgalomtól felpörögve hajtogatja bele magát, hogy aztán erőteljesen doromboljon nekem, amiért rácsukom a fedelet. Olyan hülye...meg lehet zabálni.

Szóval tegnap cicafélévforduló volt, ma meg edzőterem-látogatási jubileum van, hiszen éppen egy éve kezdtem a személyi edzővel történő gyúrást. Meg is látszik rajtam, meg a tartásomon és az önbizalmamon is. Végre kezdem magam helyesnek tartani, és ha azt vesszük, nem is került olyan sokba: alig 200 óra az életemből és pusztán félmillió forint. Khm...ez mintha egy kicsit tényleg sok volna...de akkor is megérte. Főleg, hogy a hasamon a zsír már szignifikánsan kevesebb, mint egy évvel ezelőtt, pedig olyan komolyan soha nem is diétáztam. Sőt, most már a szegycsontomtól kezdődően egy fix mélyedés osztja ketté a bordáim alatti területet, a lengőbordáim környékén pedig egy-egy dudor-ív jelzi, hogy ott sem pusztán belső szervek vannak, hanem valami egyéb is.

Szeptember 23. is jelentős dátum, hiszen akkor leszünk 2 éve együtt a párommal. Ha együtt leszünk...de hát miért is ne lennénk? Erről a témáról sajnos nem tudok olyat írni, amiért később meg ne ütném a bokám, szóval pszt! A párom nem olvassa a blogom, szóval minden itt leírt helytelenségről tud. A párkapcsolatunk pedig tabu.

Már ennyi évforduló is sok, de ehhez még hozzájön 2 jóbarátom születésnapja, egy névnap, és az öcsém is az idén szeptemberben lesz 17 éves. Ami csak így hirtelen eszembe jutott... Zsúfolt egy időszak, az biztos.

(Ja, és mellesleg ez a 250. bejegyzésem.)

Redbleknek ígértem egy fotósorozatot a cicámról, de mivel nincs kedvem egy csomó képet átméretezgetni, meg feltöltögetni, úgy döntöttem, hogy inkább egy videót szúrok be ide. Mondjuk ezen legalább annyira jól látszik, hogy nem túl ügyesen kezelem a gépet, mintha képeket csináltam volna, de a lényeg talán ezen is látszik: Desiré testileg felnőtt, de lelkileg még mindig kiscica. (Kéretik a lakásban (ismét) nem szétnézni, mivel az ötlet megint az irdatlan kupleráj állapotában jött).

 

A fikuszomat egyébként azóta el kellett menekíteni az üvegasztalról, mert a drágaságom az istennek nem volt hajlandó megférni tőle. Az egy dolog, hogy újabb bazi nagy ágát törte le, de állandóan megrácstálta a leveleit is, márpedig az fullasztó hatással van a kóstolgatóra. A kis hülye nem jött rá, hogy mi van, én viszont — látva, hogy állandóan nyaldokol — inkább a békés megoldás mellett döntöttem.

A macsekom persze nem adta föl, és továbbra is öngyilkos akart lenni, bár most már a növény általi halál helyett más módszert választott. Az egyik nap felugrott a szekrény legmagasabb polcára, de mivel a sok könyv miatt nem tudott ott megkapaszkodni, úgy ugrott le, hogy közben lefejelte a kaparófája csúcsát. Rögtön tudtam, hogy megütötte magát, mert rázta a fejét, és a szája feletti területet nyalogatta. Nem csoda, hiszen vérzett is neki. Szerencsére nem esett komoly baja, a foga sem tört ki, úgyhogy csak egy kis bibi emlékeztet a meggondolatlanságra (amíg el nem múlik)

Augusztus 15-ig kell beadnom a szakirányos tanáromnak a nyári gyakorlatról készített beszámolót. Minimum 10 oldal, times new roman betűtípus, 12-es betűméret, 1,5-ös sortávolság; ez a kikötés, na meg néhány kötelező elem a tartalmi részben. Ha elkészült, mellékelnem kell egy igazolást a gyakorlati helyről, ami tanúsítja, hogy valóban ott jártam, és kitöltöttem az előírt 30 órát. Ez utóbbi a könnyebbik rész, mivel idén megkockáztattam, hátha elfogadják a saját munkahelyemet is gyakorlati helynek. Max nem, de nem is ezzel van a probléma. (Mellesleg egy önkormányzatnál vagy egyéb hivatalos helyen valszeg fél nap után leigazolnák, hogy ott voltam, csak hogy ne lábatlankodjak, aztán írhatnám meg saját kútfőből ezt a 10 oldalt).

Ahhoz, hogy a doli 15-éig, azaz péntekig leérjen Miskolcra, legkésőbb csütörtökig postára kell adnom (és már ez is merész!), az pedig azt jelenti, hogy szerda éjjelig készen kell lennem az egésszel. Na persze, ennél mi sem egyszerűbb, hiszen már hetek óta tisztában vagyok a határidővel és a feladattal magával, tehát csak a postára kell elmennem, és kész. A fő gond, hogy még egyetlen leütést sem haladtam a dologgal, azaz a mai és a holnapi estém áll rendelkezésre, hogy nulláról felépítsem az egészet. És még ez sem volna probléma, hiszen néhány óra alatt meg lehet írni egy ilyet, főleg, ha az ember a saját munkahelyéről ír (persze nem rizsa-szint kell, de még úgy is), de tegnap éjjel alig aludtam valamit, ami rettenetesen visszaveti az ihletem.

És hogy miért nem aludtam? A legfőbb oka a macskám, aki pontban 5 órakor felébresztett (miután éjfél után feküdtem le), majd csupa olyan dolgokat művelt, amivel folyamatosan 200 felett tartotta a vérnyomásomat, tehát 5 percre sem tudtam visszaaludni. Egyrészt az ágyam szélét kapirgálta, ami a tipikus ébresztési módszere (és amiért minden alkalommal tockosokat kap), másrészt a szombaton vásárolt fikuszomat pofozta, amiért egyszer már kapott (a beszerzés napján 5 percenként), harmadrészt pedig felmászott a nem rég felszerelt szúnyoghálóra, amitől meg majd' megállt a szívem. Olyan pipa lettem, hogy azt hittem, felrobbanok, főleg amikor megláttam, hogy a tapétából is újabb darabot tépett le. A fejemben olyanokat kiabáltam, hogy 'engem nem érdekel, elegem van ebből a dögből', meg hogy 'kibaszom a picsába ezt a macskát, vigye innen, akinek csak kell', közben pedig előkerestem a rajzszögeket, hogy a számuk megduplázásával extra biztosítást kreáljak a hálónak. Ugyanis behemót macsekom súlyától nemcsak a háló lyukai tágultak meg egy cseppet, de az ablakkeretbe nyomkodott rajzszögek némelyike is lerepült. Ettől kaptam igazán idegbajt. El is kalapáltam szegényt, de most egy kicsit komolyabban mint máskor (amit meggyőződésem, hogy a legtöbbször direkt kiprovokál, mert akkor legalább foglalkozom vele (nem mintha egyébként nem foglalkoznék vele, de ennek semmi sem elég)), tehát nem csak játékos tockosokat kapott, hanem tényleg elpáholtam a seggét. Akkor abszolút jogosnak tűnt a verés, utólag viszont mardosott a lelkiismeret, amiért bántottam szegényt.

Nem is beszélve arról, hogy ettől semmi sem változott, mivel 3 percen belül ismét a szúnyoghálón lógott. Hangos sóhajtás kíséretében legyintettem egyet, és újabb tucat rajzszöget nyomtam a keretbe. Legalább ki ne essen a kis hülye. Aztán meg kis szemétke voltam, mert még hét előtt felhívtam a páromat, aki természetesen aludt (volna) még. Közöltem vele, hogy mit művelt a macskája, meg hogy azért most hívom — és nem később, —hogy ő is élvezze a kisállattartás örömeit (ne csak én szopjak má megin'!).

A lényeg az egészből, hogy álmos vagyok, ihlettelen, és csüggedt. Engem is elkalapálhatna valaki, amiért már megint az utolsó utáni pillanatra hagytam egy ilyen létfontosságú dolgot. Hülye f*sz!

UPDATE: mentő ötletként bevettem egy FLP-s agyértágító (élénkítő) tablettát, és máris kész a dolgozat fele. Közben pedig észrevettem, hogy a macsek valamikor letörte a vadiúj virágom legalább 500 Ft értékű ágát. Kiírjak egy szavazást, hogy vajon kitekerjem-e a nyakát vagy sem?

Volt korábban egy eset, amikor arra figyeltem fel a nappaliban (ami mondjuk a háló és a dolgozószoba is egyben), hogy valamilyen furcsa szagot érzek. Mivel semmilyen olyan növényem nincsen, amire gyanakodhatnék, és ételmaradékokat sem szoktam büdösödni hagyni, nyilvánvaló volt, hogy a macska mancsa van a dologban. Az volt a baj ezzel a szaggal (leszámítva, hogy kellemetlen volt), hogy nem tudtam megállapítani a forrását. Valahol éreztem, aztán egy lépést megtéve már nem. Hiába szagolgattam körbe a szobát, az Istennek sem tudtam megállapítani, honnan jön. Közben persze baromira hülyén nézhettem ki, ahogy négykézláb kúszva, kitágult orrlyukakkal keresgéltem, beszagolva az ágy alá, az íróasztal alá és egyéb helyekre. A Rolandnak is panaszkodtam, de ú csak legyintett, hogy hallucinálok.

Aztán egy mozizás után hazatérve, a szobába belépve megint erőteljesen megcsapott. Hiába volt már éjfél, nem hagyott nyugodni a szag, meg a forrása. Elvégre ha vendéget fogadok (pl. Redbleket egy cicasimogató partira (amihez előbb ki kellene takarítani)), ő is tutira megérzi, azt' akkor meg is lesz rólam a véleménye. Néhány percnyi kutakodás után kitapasztaltam, merre erősebb, és honnantól gyengül, így hamarosan rábukkantam az inkriminált szőnyegdarabra. Az egyik fotelt félretolva, a szőnyeg sarkát megemelve rögtön tudtam, hogy jó helyen járok, mivel a parkettán egy foltot vettem észre, a visszahajtott szőnyeg alján pedig egy másikat. Korábban volt egy olyan gyanúm, hogy a cicám már próbálgatja a területjelző mirigyét (holott ahhoz még most is fiatal), de ezennel ez az eshetőség kiesett. Vagy pisiről volt szó, vagy hányásról. Mivel eddig egyetlen egyszer kaptam félrepisilésen, abban állapodtam meg magammal, hogy az ecetes-rizses borogatás alkalmával nyalhatott bele az előbbibe, és attól kellett hánynia. Márpedig hányni tutira nem jár az alomba. No, éjfél ide vagy oda, ez nem maradhatott így, ezért nekiláttunk a szőnyegtisztítós kezelésnek, és elég jó eredményeket is értünk el.

Egy darabig semmi probléma nem volt, egészen addig, mígnem megint hasonló szagot éreztem, ezúttal viszont máshol. Megint jött a szagolgatás, de teljesen esélytelen voltam a felderítésére, és mivel napról napra gyengülni látszott, ráadásul nyaralni is elutaztam, annyiban hagytam a dolgot.

Ma este viszont megint erőteljesen megcsapott, és megint késztetést éreztem a forrás felderítésére. Szagolgattam délután, semmi. Szagolgattam kora este, semmi. Szagolgattam késő este, és valahogy megint a fotel mögötti-alatti helynél kötöttem ki. Amikor a szekrény és az üvegasztal közötti bútordarabot elgörgettem, rögtön erősebb is lett a szag. A múltkori helyen felhajtva a szőnyeget, már láttam is, hogy a múltkorinál is nagyobb foltban nedves az alja, és eddigre már abban is biztos lehettem, hogy húgyról van szó. Ahogy megtapogattam, még nedves volt. Mit lehetett tenni, megfogtam a macskámat, szépen odaléptem vele, és durván belenyomtam az orrát a büdös szőnyegdarabba, sűrű 'Mit csináltál?'-ok közepette. Különösebben nem hatotta meg a feddés, mert közben végig dorombolt, de azért remélem, értette a célzást. Ismét elővettem egy lavórt, szőnyegtisztítót öntöttem bele, meg vizet, és amíg a habot gyártottam egy szivaccsal, felhívtam a páromat, hogy közöljem vele, a macskája alternatív almot gyártott magának, hogy ott végezze el a dolgát, ha éppen nincs kedve kimenni.

Két feladat maradt: eltüntetni a foltot és a szagot, valamint megelőzni a hasonló eseteket, mivel ha egy macska valahova odaszokik, újra meg újra oda fog csinálni. Az elsőt a szőnyegtisztító segítségével igyekeztem kivitelezni. A habosra logybált vízzel jó alaposan végigsikáltam egy 20 cm²-es területet, alul, felül. A macsek közben végig ott sündörgött, és a szokásos kíváncsi pofát vágta (ilyenkor megdönti a fejét, és úgy néz), meg dorombolt, pedig hozzá sem értem, csak kommentáltam neki a produkciót. Közben egy másfél méteres szökkenéssel átugrott a fejem fölött, hogy jobban lásson. Miután ezzel megvoltam, jöhetett a megelőzési fázis. Van egy macksa-távol tartó spray-m, azzal jó alaposan befújkodtam a szőnyeg ezen sarkát, bár szerintem egy cseppet sem fog hatni. Eddig sem hatott. Utána fotelt úgy toltam vissza, hogy a lehető legközelebb legyen mind a falhoz, mind pedig a szekrényhez, de a formája miatt így is maradt mellette/mögötte annyi hely, hogy a macsek bemászhasson oda. Ahhoz ugyan már egy batár állat, hogy ugrándozni tudjon a szűk helyen, de neki ez nem probléma, mert ha megfordulni nem is tud, legfeljebb majd kitolat, ahogy szokott. Ezt megelőzendő, a Rolcsi egy használaton kívüli bőr irattáskáját raktam be a fal mellé, hogy a macska tutira ne férjen oda, és ha meglátom, hogy a szekrény melletti részt még használja, majd oda is bepakolok valamit. Még egy óvintézkedést tettem: megnöveltem a használatban levő alom-adagot, hátha eddig azzal volt a baj. Bár a cicám a tejet már nem issza meg, és a vize sem fogy, mégis hatalmas foltokat hugyozik bele az almába alomjába, mégpedig erőszeretettel a kavicstalan részbe. Ekkor aztán ott kis pisa-tavak keletkeznek, az meg már nem tetszik neki. Talán ha több almot szórok be a tálcába, csökken e tavacskák kialakulási esélye, és akkor majd a macsekom is szívesebben végzi a dolgát a rendes helyre. Legalábbis nagyon bízom benne.

Desiré persze rögtön baromira kíváncsi lett, és minden irányból kifürkészte a megváltozott állapotot, de mivel ez az átrendezés valójában csak néhány centinyi változást jelentett, valószínűleg az egészből mindössze annyit fogott fel, hogy a jó kis vizeldéje megszűnt létezni.

De ha keres magának másikat, akkor leverem.

Desiré imád az ablakban ülni, és az utcát bámulni onnan. Félti a kis szaros életét, azért általában csak a belső párkányon gubbaszt, de néha veszi magának a bátorságot, és a mellső mancsaival a külső párkányra is kilép, úgy nézi a ház lépcsőjén zajló eseményeket. Amikor vakmerő, akkor pedig a tévém tetejére is felugrik, amivel semmi gond nincs, csakhogy onnan gyakran vissza is ugrik a párkányra, ami azért elég kockázatos (szerintem). Ezért gyakran féltjük őt a párommal, és nem győzzük nyitni-csukni az ablakot, hogy tutira ne eshessen baja, de ilyen hőmérsékletek mellett nem lehet meglenni a zárt lakásban. Kénytelen vagyok tehát néha nyitott ablak mellett elaludni, és bízni a macska ügyességében.

Tegnap este 11 fele feküdtem le. Lekapcsoltam a villanyt, és aludni próbáltam. Desiré egy ideig a kezemet támadta, de amikor látta, hogy már nem vagyok vevő a játékra, nyomban felugrott a párkányra. Engem persze idegesített, hogy ott ül, ezért alvás helyett percenként odanéztem, hogy mennyire van kint. Kényelmesen elnézelődött, és csak a ficánkolásomra fordult néha hátra. Egy negyed óra múlva megunta a dolgot, és a székemre telepedett, én pedig nyugodtan hajtottam álomra a fejemet.

Fél kettő fele valami zajra lettem figyelmes (a lakáson belülről), amit egy puffanás kísért (az utcáról), mintha rádobtak volna valamit egy autó tetejére. A ház alól nyomban felhangzott egy hirtelen és hangos nyávogás, amit egy másik követett, ez azonban elnyújtott és keserves volt. Mintha egy macska így adta volna ki a lelkét. Nyomban felpattantam, és azt sem tudtam, hol vagyok, de rögtön a nyitott ablakhoz rohantam. "Úristen!" — gondoltam — "Leesett a macska!". Torkomban dobogó szívvel néztem le, de semmit nem láttam. Ahogy azonban oldalra fordítottam a fejem, megpillantottam Desirét...

...az íróasztalomon. Éppen egy nagyot nyújtózkodott, és az álmos pofáján szinte láttam az értetlenkedést, mármint, hogy mi a fenét ugrálok én hajnali fél kettőkor, amikor ő éppen aludna. Lentről újabb nyávogás hallatszott, amire a cicám is nyomban az ablakhoz rohant, de én inkább felkaptam őt, és gyorsan becsuktam az ablakot. Reszkető elmémig azért eljutott, hogy csak a fajtársak kefélnek odalent, ezért az istentelen nyávogás. Nemigen nyugodtam meg, de visszafeküdtem aludni, és innentől kezdve nem volt egyetlen perc nyugtom sem. Mindenféle macskás borzalmakat álmodtam, amikre ugyan nem emlékszem, de tudom, hogy nagyon megviseltek. Amikor már többedszerre riadtam fel, olyan elementáris rettegés jött rám, hogy 29 év ide vagy oda, ösztönösen a párnám alá bújtam, és úgy aludtam tovább.

Reggel aztán úgy ébredtem, mint akit minimum ledaráltak az éjszaka. A cicámnak továbbra sem volt semmi baja, bár csukott ablak mellett nem kis teljesítmény lett volna a részéről, ha összetöri magát.

Csak azt nem értem továbbra sem, hogy mit hallhattam? Ha Desiré aludt, mi volt az a zaj a lakásban, és mi volt a tompa puffanás odalent? Ennyire hevesen kufircolnak a macskák? Vagy ezeket a hangokat csak én képzeltem oda álmomban, és csak a nyávogások voltak valódiak?
Szerintem inkább az történt, amit fent már leírtam, de mivel a macskáknak 9 élete van, pont a kis kedvencem halála utáni pillanatban ébredtem föl, akkor, amikor újra megjelent az asztalomon.

Csak vicceltem. De azért a további 8 életére még jobban vigyázok.  (És még most is baromi nyugtalanító leírni mindezt).

10 nap után (tegnap) a Rolcsival hazahoztuk a macskát. Már nagyon hiányzott a kis nyavalyás.

Persze nagyon jó helyen volt, hiszen a barátaim is odavannak érte, különösen egyikük, aki örömkiáltásokra is ragadtatta magát, amikor közöltem vele, hogy két hét múlva újra 10 napig babusgathatja. A macseknak sem volt rossz dolga náluk, hiszen amellett, hogy minden földi jóval ellátták, mindig volt valaki, aki játszott vele, vagy felnyalábolta egy kis simogatás céljából. Sosem kellett unatkoznia. Emiatt — gondolom — egy kicsit nyávogott is ma, mivel nap közben végig egyedül kellett ellennie (bezárt gardrob mellett). Ahhoz képest, hogy milyen pusztítást tulajdonítottak neki, amikor telefonon érdeklődtem, a károkozás helyeit megtekintve csak lemondóan legyintettem. Mind semmiség ahhoz képest, amit itthon művelt.

Kis kedvencem az eltelt idő alatt tovább gyarapodott, szóval a 'kis' jelző már egyre kevésbé állja meg a helyét. Egy kifejlett nőstény cica méreteivel rendelkezik. Tiszta izom, a feje már egyáltalán nem kiscicás (inkább macskás), a mancsai hatalmasak, és rendkívül ügyes. Mellesleg legalább 2 kiló. A viselkedése is sokat változott: már nem annyira kajla, sokkal többet engedi magát simogatni, másrészt viszont távolságtartó, és komoly. Tisztában van a képességeivel, és olyan ereje van, hogy ha a mancsaival átkarolja a kezeimet, alig bírom lefejteni magamról. Ezzel együtt sokkal jobban odafigyel a testi épségemre, és egyáltalán nem harap durván, meg a karmait is csak annyira mélyeszti a karomba, hogy ne akarjam azt kirántani az öleléséből. A méretei miatt most már igazán jól lehet dögönyözni. A hangja is sokat mélyült, amit gyakran próbálgat is, hol a játék hevében kurrogva, hol a foglalkozásért nyávogva.

Nem akarom elszólni magam, de tegnap este lefeküdt, és majdnem reggelig semmi probléma nem volt vele. Szerintem végig mélyen aludt, bár hajnali 4:44-kor felébredt, és egy darabig nem is hagyott minket visszaaludni. Remélem, megtartja ezt a jó szokását, mármint, hogy az éjszaka zömében elfoglalja magát. (Tegnap este egy csonttal szórakozott el.)

Új szokásai is vannak. Az ablakba már csak rövid időre mászik ki. Megnézi, minden rendben van-e az utcán, aztán már jön is vissza. Legalább engem sem kerülget a gutaütés. Fürdés közben pedig már nem elégszik meg a kád oldalán való fel-le sétálgatással, a hajam piszkálásával, meg a saját mancsának takarítgatásával, hanem az egyik mellső lábával rááll az én lábamra (ami kilóg a vízből ha csak ülök), a másikkal pedig 'evez', azaz módszeresen pofozgatja a vizet. Mivel ettől nedves lesz a lába, sűrűn rugdos, hogy megszabaduljon ezen kellemetlen elemtől, így állandóan a pofámba rúgja a vizet (meg a könyvemre/újságomra). Ezzel együtt is tök aranyos, amikor ezt csinálja.

Továbbra sem bántam meg, hogy a gazdija lettem.

Az előszobámban van egy gardrobszekrény, ebben tárolom a tartós élelmiszereket. Tésztát, rizst, lisztet, olajat, stb. Amíg nagyanyám élt, a gardrob ajtaja állandóan tökig nyitva volt, hogy szellőzhessenek a cuccok, emiatt viszont alig lehetett elférni az előszobában, ezért az utóbbi két évben én már folyamatosan csukva tartottam. Van hozzá kulcs is, de mivel sosem volt rá szükség, minden festésnél úgy lett az ajtó lekenve, hogy a zár mechanikája is kapott a ragacsból bőven. Következésképp ha akarnám, sem tudnám kulccsal bezárni. A szekrény nem padlótól plafonig ér, hanem csak úgy deréktól a plafonig, mert alatta a hűtő van, a kettő között pedig jó 20 centinyi szabad hely. Itt szoktam tárolni a még helyre nem tett számákat, olvasnivalókat, kulcsot, stb.

 

 

 

Amióta Desiré a triplájára nőtt, már nem akadály neki méternél magasabb helyekre felugrani, így a hűtő teteje is csak egy mozdulat neki. A gutaütés szokott kerülgetni, amikor felugrik például a belső ablakpárkányra, hogy onnan stírölje az utcát, persze úgy, hogy közben a fele teste a külső párkányon lóg.

Egyik nap megyek szépen haza, kiszállok a liftből, és nyitom az ajtót, ahogy szoktam. Már várom a nyávogást belülről, ezúttal azonban ez elmaradt, Desiré viszont az ajtó nyitásakor nyomban kiszaladt a lift elé, pedig erről már régen leszoktattam (néhány tockos segítségével). Gyorsan felnyaláboltam, és amikor bevittem a lakásába, már a küszöbön leesett az állam. A padlót legalább egy köbméter rizs borította a konyhától a nagyszoba küszöbén át a bejárati ajtóig. Még ocsúdni sem volt érkezésem, amikor az orromat savanykás szag csapta meg. Miközben a vérnyomásom valahova 200 főlé ugrott, azon gondolkodtam, hogy vajon a nyári melegben az alom 'érett'-e meg ennyire, de aztán megpillantottam az ecetes üveget a hűtő elé borulva. A hűtő tetején levő újságjaim (amiket anyámékhoz szoktam hordani, hogy ők is elolvashassák őket) ronggyá áztak, a számlák viszont megúszták a savanyú áldást, mivel a macska azokat már korábban letúrta onnan. Amilyen szerencsém van, kivételesen két kilós csomagolású rizst vettem, annak viszont csak kb. a negyedét használtam még el, Desiré pedig addig játszott a padlón a maradékkal, míg az UTOLSÓ SZEMIG kiürítette a zacskót. Már csak azt nem értem, hogy oldotta meg, hogy a hűtőn egy szem sem volt, pedig ha a szekrényből küzdötte ki a cuccot (márpedig onnan), akkor a zacskó tartalmának előbb a hűtő tetejére kellett volna borulnia, és csak azután a padlóra.

Na, jött is a retorzió: cicaorr belenyomása egy rizskupacba, néhány tockos a tarkóra, (közben hangos "Mit csináltál?"-ok), majd miután megkezdtem a felsöprést, újabb tockosok, amiért kis házikedvencem újra meg újra beleugrott a legnagyobb kupacokba. Persze tudta ő, hogy bajt csinált, azért is menekült ki nyomban a lakáson kívülre, de ha elmaradt volna a (szelíd) büntetés, azzal csak olajat öntöttem volna a tűzre. Sejtettem egyébként, hogy előbb-utóbb valami hasonlóra kell számítanom, mivel a megelőző napokban már nagyon érdeklődött a gardrob és annak tartalma iránt. Óvintézkedés gyanánt be is hajtottam az ajtót, de egy résnyi hely mindenképp maradt, lelkes felderítőm pedig valószínűleg addig furakodott és pofozkodott, míg végül csak sikerült kinyitnia azt. Aznap délután nyilván nem unatkozott egyedül.

De nem ez az egyetlen pusztítása, mert már eddig is okozott kisebb károkat. Mivel mindenhova felmászik, gyakran lever dolgokat, de mivel erre számítani lehet, össze még nem tört semmit (a törékeny dolgokat elpakoljuk a veszélyes zónákból). Az ablakpárkányról lehajolva viszont már több helyen is kikezdte a fűrészporos tapétát, amit először egy sikertelen felugrási kísérlet során sértett fel. A sérült rész aztán felkeltette a figyelmét (mint minden folytonossági hiány), és addig basztatta, amíg sikerült neki egy kisebb darabot kitépni belőle. Marhára esztétikus, ahogy egy másik közeli falrész is, ahol némi cellux alkalmazásával még időben megakadályoztam, hogy a tapétát az illeszkedésénél megkezdve négyzetméteres szakaszon tépje le. A karma nyoma viszont már a legkülönfélébb helyeken okozott maradandó nyomokat, bár ezek nem annyira feltűnőek, inkább csak engem bosszant a károkozás tudata. A hűtő melletti falszakaszon vagy 5 centis darabon csócsálta le a borítást, a (most már a szekrény tetejére menekített) ananászom leveleit pedig jó csúfra rágogatta. De ez utóbbi idővel magától regenerálódik.

Ahhoz képest, hogy mondjuk egy kutya mekkora károkat tudott volna ennyi idő alatt okozni, olcsón megúsztam a dolgot, persze hol van még a vége... A szekrénybe mindenesetre bevertem egy elhajlított szöget, hogy azzal akadályozzak meg egy újabb terrorcselekményt

 

 

Holnap lesz 5 hete annak, hogy macskatulajdonos vagyok, ami számtalan tapasztalattal gazdagított ezen élőlények ismeretének terén. Desiré persze nem pusztán egy kiscica, hanem az én macskám, ezért aztán a többi, idegen macskához képest lehetőségem volt sokkal alaposabban kiismerni őt. Valószínűleg persze ő is alaposan kiismert minket, ami néhány megmozdulásában látszik is. (Egyébként lehet, hogy nem is 5 hét az az 5 hét, hanem 6, de májusban nekem olyan gyorsan telik az idő.) Az elmúlt időszak tapasztalatait most csokorba gyűjtve tárnám a nagyérdemű elé. 

A 11 hetes macsek már nem olyan kicsi, mint amikor idekerült (meglepő, mi?). A Roland a múltkor azt találta mondani, hogy megduplázódott a mérete, én meg lehülyéztem szegényt (persze nem ilyen durván), de miután bogarat ültetett a fülembe, magam is méricskélni kezdtem a cicust, már amennyire a szememmel követni tudtam a sebességét. És tényleg, Desiré legalább a duplája hajdani önmagának. Most, hogy ezt megállapítottam, számtalan bizonyítékot tudok felsorolni állításom alátámasztására. Például az ágy háttámlája és fekvőrésze közötti résen már csak alig-alig tud felszuszakolódni, holott nemrég még ez volt a kedvenc szórakozása. Imádtam, amikor a nyugodt alvás érdekében a párnát a fejemre húzva bújtam el előle, az orromat az említett rés felé irányítva (hogy kapjak levegőt), erre perceken belül egy cirmos-fehér kölyökcica arc bukkant fel a látóteremben. Vagy említhetném a számítógépasztalom klaviatúrája és asztallapja közötti területet, ahova éppen azért mászik be nagy imádattal, mert tetszik neki, hogy még éppen befér. Ilyenkor a görgős tartólapról a hátsó lábai hátra, a mellsők pedig előre lógnak le, de ha a lógázást megunta, akkor általában oldalirányba fordul, és pofozni kezdi a billentyűket nyomkodó ujjainkat, közben pedig lenyomja a CAPS LOCK-ot (ez a kedvence) vagy bármelyik másik billentyűt.

 

 

A legkedveltebb szórakozása egyébként a kezünkkel való küzdés. Rágcsálja, nyalogatja, az alkarunkat közben szorosan átkarolja, és ha megkapaszkodott, a hátsó lábaival félelmetes sebességgel kezdi rugdosni azt. Ha néhány pillanattal később arrébb ugrál, csak begörbített ujjakkal ki kell tartani a tenyerünket, és máris ellenállhatatlan vágyat érez a belefejelésre, amit néhány támadást előkészítő seggrázogatás után nyomban meg is tesz. Behunyja a szemét, lelapítja a füleit, és úgy ugrik fejest a tenyerünk közepébe, amit nyomban meg is harap. Általában vigyázni szokott ránk, de ha álmos, akkor nem foglalkozik a testi épségünkkel. Ilyenkor például arra is képes, hogy a csuklónkon a bőrt megharapva kifordítja a testét, ami elég fájdalmas. Kap is egy-két tockost utána.

A következő jó buli a bárminemű nejlonba, dobozba, borítékba való belemászás, ágyazáskor az éppen az ágy felé aláhulló lepedő alá ugrás, a ruhák hajtogatásakor az azokon való landolás. Az itthoni pólóimnál ez általában nem zavar, de az utcai, akár 6-8 ezer forintos cuccok esetében a víz is lever, ha meglátom.

Szinte semmivel sem marad el ettől a kábelezés. Az egér zsinórja, a klaviatúra zsinórja, a hangfal zsinórja, a tápkábelek, a scart csatlakozók kábelei mind-mind marha jó játékok, ahogy az ablakról lelógó redőnyzsinór is baromi izgalmas. Utóbbit tőlem akárhogy barmolhatja, de előbbiek esetében haragudni szoktam. Aztán az ananász (rágcsálástól még el nem száradt) néhány maradék levele is jó játék, bár azt már csak akkor basztatja, ha alszunk, mert nagyon jól tudja, hogy azért is tockos jár. Csak a normális, kimondottan játszásra tervezett dolgok nem érdeklik. A műegerére rá sem bagózik, meg a zörgős labdák sem kötik le 2 percnél tovább, de bezzeg a karláncom (amit fogalmam sincs, hova tüntetett el), meg a gyűrűm. Az már jó kis elfoglaltság.

Régebben a fürdőkád veszélyes területnek számított, és csak rendkívül óvatosan mert a szélén imbolyogni, mostanra viszont nekifutásból ugrik bele, persze csak ha nincs benne víz. Az újabb szokásai között vette fel, hogy ha a székemen ülök, felmászik a vállamra, onnan a fejemre, és úgy pofozza a kaspóról lelógó virágleveleket. Ezt persze csak addig engedem, amíg el nem kezd hevesen kapaszkodni a hajamba, mert nem szeretném véres csíkokkal tarkíttatni a fejem búbját. Újabb szokása az is, hogy megpróbál felmászni a nadrágomon, vagy hogy az ágyról nekifutva ugrik az övemnek. Ilyenkor sikoltozni szoktam, egyrészt mert a karmai áthatolnak az anyagon, és a bőrömbe fúródnak, másrészt mert a farmerjaimat sem a kínainál veszem, ergo féltem őket. És mivel nem fedezett még fel minden megmászható felületet, érdeklődő tekintettel vizslatja, hova lehetne felkommandózni, aztán ha elég érettnek érzi magát hozzá, meg is kísérli azt (eleinte jó nagyokat puffanva).

Egyébként biztos vagyok benne, hogy tökéletesen ismeri az emberi anatómiát. Tudja, melyik a kezünk, mert azt harapja, de a lábunkat csak óvatosan, másunkat pedig csak ha egy megalázó típusú tockos után megsértődik, és bosszút akar állni. Ilyenkor csak az arc a tabu, amit sosem karmol meg szándékosan. Azt is tudja, mi a a ruha, mert akkor kimeresztett karmokkal csápol, de ha mondjuk nincs rajtunk nadrág, csak a puha kis mancsával illeti a testünket. (Azért egy nyílt színi masztit nem kísérelnék meg előtte, nehogy izgalmasnak találja az ezzel járó mozgást, és kitárt mancsokkal vetődjön oda.)

Amikor hazamegyek, az első zár kinyitása után kezd bele a nyávogásba, a második után pedig alig várja az ajtó nyílását, hogy nyomban megpróbáljon kiszaladni. Én viszont már résen vagyok, és az első mozdulata után felnyalábolom. Addig el sem engedem, amíg be nem zártam az ajtót. Ilyenkor jön a hangos dorombolás, meg a nyolcasok leírása a lábaim között, majd a hanyatt dobódás, a simogatás tűrése céljából. Ha ezt megunta, indul a pörgés. Eleinte mindig őrjöngok vele egy kicsit, de mivel nekem is dolgom van, rövidesen magára hagyom. Régebben ilyenkor elfoglalta magát valamivel, mostanában viszont nyihogással követeli a folytatást. Rajtam kívül már csak a kakilásnak, meg a legyeknek jár hasonló hanghatás (utóbbiak esetében szögletes fejmozgással kísérve). Ha kezd lenyugodni, mert elfárad (mindig tökéletesen tudom, mikor álmos), csakis a közelünkben hajlandó aludni. Vagy köztünk, vagy egyikünk takarója alatt, a párnánkon, vagy egyszerűen csak karnyújtásnyi távolságra, de ott kell lennie. Tévét is a csípőnkön ülve néz (mert néha nézi), de játék közben is kimondottan szereti, ha én az ágyon könyökölök, mert akkor be tud mászni a hónom alá. Per pillanat a vállamon alszik. Fürdés közben is állandóan ott kell legyeskednie, de a vízbe bemászni azért nem akar. Arra vigyáz. De ha mégis néhány vízcsepp illeti a mancsát, akkor rázogatással és nyalogatással igyekszik megszabadulni tőlük (előbbi esetén általában az éppen olvasott könyvemre vagy újságomra fröcsköli a cseppeket).

Reggel már alig várja, hogy felébredjünk. Vagy nem is várja meg, hanem inkább tesz ennek érdekében, ezért vagyok újabban állandóan álmos. Azért az éjféli fekvés után a rendszeres fél hatos ébresztés nem annyira pihentető. Ha viszont felébredtünk, elég csak rápillantani, és máris bekapcsolja a dorombológépét. Egy másodperccel később pedig indul a támadás.

Hát röviden így vagyunk mi kettecskén (hármacskán).

 

A lakásban nem körülnézni...elég nagy a kupi.