cigány bejegyzései

Van itt egy videó, amit mindenkinek ajánlok, aki érdeklődik a szociológia, a társadalmi problémák, a közélet és/vagy a dokumentumfilmek iránt. 51 perc ugyan, de szerintem megéri megnézni, vagy esetleg csak tevés-vevés közben meghallgatni.Tanulságos.

 

Kis magyar abszurd megint, merthogy erről a témáról még mindig nem lehet normálisan beszélni, írni, nyilatkozni.

Abszurd, hogy a készítő, az MTVA sőt, az egész társadalom nyomban rasszista, fasiszta, kirekesztő és cigányellenes, de mint tudjuk, az SZDSZ nem szűnt meg, csak átalakult. A prominensek szétfröccsentek, de még mindig erősen kötődnek egymáshoz, és úgy mocskolnak határon belül és kívül mindent és mindenkit, aki nem velük fúj egy követ. Maximum ha visszanyal a fagyi, akkor Kanadáig menekülnek, szintén jó nagy (és hamis) botrányt kerekítve maguk köré.

Abszurd az is, hogy minden rasszistázó tudja, mi a helyzet az országban, mégsem mer legalább csendben maradni, muszáj Brüsszelig sikítani. Ez náluk kényszer, vagy egyfajta automatizmus, motoros funkció. Merthogy egyébként mindenki tudja, mi a nagy büdös helyzet, éppen ezért szoktam mondani, hogy kis hazánkban az emberek a cigányokkal szemben nem előítéletesek, hanem csak tapasztalataik vannak, és azokat fogalmazzák meg. Az előítélet az, amikor mások elmondása alapján, empirikus tapasztalás nélkül viseltetünk negatívan valakikkel szemben, azonban itt aki elmúlt mondjuk 6 éves, van saját tapasztalata, ami alapján ítéletet alkothat. És most sarkítottam.

Abszurd az is, hogy ha egy (vagy több) cigány olyat mond a többi cigányokról, ami ezen halmaz részhalmazának nem tetszik, akkor a halmaz részhalmaza kitagadja a róluk csúnyákat mondó(ka)t, mintha ez csak így menne.

Aztán abszurd, hogy az MTV leadja ezt a dokumentumfilmet, mert nem talál benne előzetesen semmi kivetnivalót, majd az ismétlést mégis letiltja, mert amikor kirobban a balhé, már mégis kifogásolhatónak ítéli a tartalmát. Avagy nem is akarta megismételni (mondják), ami viszont érdekes, hiszen a köztévé műsorának túlnyomó többsége ismétlés. Miért pont ez maradt volna ki?

Végül — de nem utolsó sorban — abszurd, hogy az Egymillióan a sajtószabadságért csoport üdvözli a meg nem ismétlést, majd amikor az üdvözlés és a csoport neve közötti paradoxonra felhívják a figyelmüket, arra hivatkoznak, hogy ez nem cenzúra, hanem a média önszabályozása, holott anno a médiatörvénnyel kapcsolatban az volt az egyik bajuk, hogy a retorzióktól való félelem miatt majd mindenki öncenzúráz (szabályozza magát), ami pedig a sajtószabadságot veszélyezteti. Ennyit róluk is...

Van itt aztán egy másik filmecske is, ami hasonló téma:

 

Erre mondhatnám, hogy no comment, mindenki értelmezze a látottakat maga, de azért egyetlen dolgot csak megkérdeznék, költőien: miért van az, hogy mindent az államnak kell megoldani? Miért az államnak kell ajtót szerezni, patkányt irtani, a szemetet elvinni, tüzelőt adni, házat építeni (majd odaadni)? Meg a többit. Miért nem lehet ezek egy részét a nagy munkanélküliség melletti szabadidőben elvégezni? Nincs ott pár deszka meg pár szög? Nem lehet a patkányokat módszeresen agyoncsapkodni vagy a szemetet eltüzelni, elvinni, hogy ne szaporodjanak oda? Sorolhatnám. És akkor a fent emlegetettek felháborodnak, hogy ha valaki azt meri nyilatkozni, hogy ha az érintettek nem segítenek magukon, az állam nem tehet semmit.

A filmeket a Mandiner blog nyomán citáltam ide.

Most csak egy rövidke kis történet következik.

A napokban legalább ötször utaztam villamosokon, munkába menet, kondiba menet, munkából jövet. Mind az öt alkalommal felfigyeltem a szintén azokon a szerelvényeken utazó cigányokra, ami — gondolhatjátok, hogy — nem azért volt, mert felszállás után etnikai leltárt készítek az utastársakról, hanem mert minduntalan felhívják magukra a figyelmet.

Az, hogy marokból hallgatják a náÁáánanáÁáááÁáájt, már megszokott dolog, bár én nem tudok beletörődni. Az, hogy egy szakajtó gyerekkel utaznak, amik persze állandóan az ülésekre teszik a koszos cipőjüket, szintén megszokott dolog, ahogy a hangoskodás is. Ennek sem kéne így lennie, de persze úgysem szól rájuk senki (én sem). Szozyizás, kapaszkodókon hintázás, meg a többi, tudjuk ezt jól mind. Tegnap a 3-as villamoson történtek azonban különösen kiverték nálam a biztosítékot.

Egy négyes ülésen egy idősebb, virágos szoknyás, fejkendős cigány nő ült, vele szemben meg egy némileg fiatalabb férfi. Mellettük egy 10-12 éves cigány gyerek ácsorgott, meg egy babakocsiban két 1,5-2 éves csöppség. A 'szülők' úgy beszélgettek, hogy azt az egész villamos hallhatta, természetesen meglehetősen trágárul, közben pedig tömény piát iszogattak. Az apuka(?) néha foglalkozott egy kicsit a kisgyerekekkel — akik egyébként non-stop visítottak, mivel hol az egyik lába volt a másik derekában, hol meg a másik ökle az egyik szájában — ami főleg abban merült ki, hogy válogatott ocsmányságokat gügyögött nekik. "Mi van kis geci?", "Apád egy köcsög, egy köcsögke, egy faszszopó buzi...ugye, kis geci?". Ilyesmi.

Mielőtt meg leszálltak — és a két gyerek viszonylag csöndben volt — 'apuka' megfogta a hátrább ülő kicsi kezét, és azt nekivágta az elülső gyerek oldalának, mintha a hátsó bántotta volna az elsőt. Ettől az persze sírni kezdett (őszintén, nem hisztiből), mire a kedves papa, ráförmedt a hátsóra, hogy az miért bántja a kisebbet, majd lekevert neki egy pofont, amitől az is sírásban tört ki.

A kezem ökölbe szorult, és legszívesebben bevertem volna egyet annak a féregnek. Két dolog van, ami az én kemény lelkemet is kikezdi: az állatok és a csecsemők (gyerekek) megalázása, bántása. Ezek sokszor védekezésre képtelenek, és semmiképpen nem értik úgy a világot, ahogyan mi emberek/felnőttek, ezért a helyzetünkkel való visszaélés különösen ocsmány dolog. Örülök, hogy például az állatkínzás már büntethető, mert ha sok szemétláda meg is ússza, legalább valamennyi oda kerül, ahova való.

A másik, ami közvetlenül ezután jutott eszembe, hogy csodálkozunk, ha a cigányság ilyen szinten agresszív? Basszus, ebben nőnek fel, és mint a mellékelt ábra mutatja, ezt a fajta szocializációt már egészen kicsi korban 'elkezdik' (náluk). Gyurcsány Ferenc azt mondta egyszer, hogy a cigányság problémáit úgy lehetne a legjobban megoldani, ha a legfiatalabb generációt állami gondozásba vennénk, és így nem a megszokott közegben nőnének fel. Ez persze legalább akkora baromság, mint bármi, amit valaha is mondott, de a latens tartalommal egyet lehet érteni, ha értjük, hogy mire mondta.

Kár, hogy demokráciában ez is megvalósíthatatlan.

A címmel a Mi folyik itt, Gyöngyösön? című elhíresült mondatra szeretnék utalni.

12 éve ebben a városban élek. Sok helyen jártam, elég jól kiismertem a közlekedést, néha még a mellékutcákat is be tudom azonosítani, látatlanban. Hozzászoktam a tömeghez, az emberek mentalitásához, de ez nem jelenti azt, hogy belefásultam volna a közegbe, ezért amikor valamilyen visszásságot tapasztalok, legalább belül tiltakozom. Nem lehet persze mindig mindent szóvá tenni, hiszen annyi említésre méltó eset történik nap mint nap, hogy az ember nem győzne méltatlankodni, vannak azonban olyan napok, amikor — talán a lelkivilágom felborultsága miatt — nagyon besűrűsödnek a dolgok, és ilyenkor hőbörögni kezdek. Mint például most.

Nem is említem a hajléktalanokat, a kéregetők tömegeit, a naponta százával lerobbanó BKV-buszokat, a húgy- és hányásszagot, a szemetet, a fővárosi pénzügyi botrányokat, a közlekedési dugókat, mert nem erről akarok írni, hanem az emberek, főleg a fiatalok (nálam fiatalabbak) viselkedéséről.

Felszállsz például egy tömegközlekedési járműre. Tegyük fel, hogy fel is férsz, és találsz olyan ülést, amin nem éktelenkedik egy öles, fényesre kopott fekete massza, nem sárgállik a vizelettől, és nem úszik a morzsában. Utazgatsz szépen, és közben a fiatal utastársaid viselkedését figyeled/szenveded el. Mert mit csinálnak?

— fennhangon beszélik meg a szexuális életüket, hogy ki kit mikor és hányszor baszott meg, szopott le (így), ki hányszor veri ki naponta. Általános iskolás kis nyikhajok is (főleg azok).   

— zenét hallgatnak a mobiljukon, persze fülhallgató nélkül, hogy mindenki hallja, milyen jó kis számaik vannak. Eleve ki van írva a buszokon, hogy tilos rádiózni, avagy az utastársakat a nyugodt közlekedésben zavarni, de ugye ki tartatná be ezeket?

— szinte nekilátnak baszni szeretkezni (ha tudnak egyáltalán ilyet), annyira falják egymást. Kidugott nyelvvel nyalakodnak, és néha még egymás nyakát is lefetyelik, pedig az már igazán a hálószobába való tevékenység. Nem akarsz odafigyelni? Nehéz, mert közben cuppognak, csettegnek, meg minden, ami ezzel együtt jár.

— hanyatt fekszenek az üléseken, a lábaikat pedig vagy felteszik más ülésekre, vagy belenyomják az előttük ülők hátába.

— rágóznak, amit egyrészt fújkálnak, hogy csak úgy zeng tőle az egész jármű, és esetleg még az ülésekbe is nyomják a ragacsos szarjaikat.

A hangoskodás , egyéb közönséges viselkedés már meg sem üti az ingerküszöbömet.

Tegnap* Pénteken moziba mentünk a Ricsivel. Az utolsó ház balra (The Last House on the Left) című filmet terveztük megnézni, amit viszont már csak alig-alig játszanak valahol. A Westendben még ment, ezért oda mentünk, annak ellenére, hogy előzetesen megbeszéltük, igyekszünk azt a plázát elkerülni, mivel ott gyűlik össze a legtöbb ótvaros, viselkedni képtelen pöcs. Mivel azonban ennyire a végét járja már ez a film, a vélhetőleg kevés nézőre való tekintettel mégis a Nyugatinál kötöttünk ki. Jó, megvesszük a jegyet, lóhalálában eszünk egy pár falatot, aztán beülünk mozizni.

Tényleg nem voltak sokan, a jegyünk is jó helyre szólt, ami ráadásul még csak foglalt sem volt. Igaz, a reklámok alatt érkeztünk, át is kellett verekednünk magunkat egy párocskán, én meg még bohócot is csináltam magamból, amikor rosszul léptem, és kis híján a csaj ölében kötöttem ki. Előfordul. Annak viszont nem kellene előfordulnia, hogy a balra-mögöttem ülő trió mindhárom tagja az előttük levő sor fejtámláira teszi a lábát, majd 40 percen keresztül rugdossa azt, az egész sort rezonáltatva ezzel. Baszd meg, oda rakod a kutyaszaros talpad, ahova más a fejét dönti!? A kezdés után vagy 10 perccel egy kupac barom érkezett, akik további 10 percig tanakodtak fennhangon, hogy hova szól a jegyük, zavarva ezzel (meg a furakodással) az összes többi nézőt, újabb fél óra elteltével meg egy újabb párocska érkezett, akik pont mellettem kaptak helyet, a sarokban. Ahogy leülnek, az első dolguk, hogy ők is az előttük levő sor támláira basszák fel a lábaikat, majd ölelkezni, csókolózni és beszélgetni kezdenek. Na így nézz meg egy filmet emberek (?) között, drága pénzért. Az már csak a hab volt a tortán, hogy a csoportosan érkezett suttyók a legizgalmasabb részeknél (és a legvéresebbeknél) hangosan röhögtek, és tapsoltak! Hogy röhögnek, az még oké, mert bár az adott jelenetek pont, hogy brutálisak voltak, és a csökött kis agyuk nyilván csak így tudta lekezelni a látottakat, na de tapsolni? Istenem, hova kerültem? Lassan az lesz, mint Amerikában, ahol a nézőközönség végigérzelmezi a filmet (tapsol, röhög, hujjog, fujjog, ujjong)?

Mire kijöttünk a teremből, én olyan ideges voltam, hogy azon magam is meglepődtem. A Westend tetején tartott cigarettaszünet keretében persze újabb cigányoid suttyó-hordák társaságába kerültünk, az épületbe visszatérve pedig újabb és újabb galerik mellett haladtunk el. Mindenki laza, mindenki menő, és egyik sem tud viselkedni. Most komoly, mire az Eklektikába értünk, olyan agresszivitás tolult fel bennem, hogy már fennhangon mondtam a Ricsinek: "Bárcsak a Magyar Gárda olyan is lenne, amilyennek beállítják, és nem egyenruhás bohócok gyülekezete, aki néha kiállnak itt-ott a főtérre". Jó érzésű ember persze az ilyet magában tartja, ha meg már kiszaladt, legalább nem reklámozza, de ezzel nem is az a célom, hogy magamat égessem vagy megbotránkoztassam az olvasóimat, csak szeretnék előzetesen megvillantani egy motivációt, ami a Jobbik választási sikerének kulcsát jelenti. Később erre úgyis visszatérek (külön bejegyzésben).

(Néhány mondatban azért emlékezzünk meg magáról a filmről is. Nos, összességében nem tetszett. Az eredetit nem láttam, ezért nem tudom őket összehasonlítani, de az biztos, hogy ebben, amikor nem történik semmi, akkor valóban semmi nem történik, amikor viszont történik, az nagyon erőszakos. Megrázó. Talán, ha eredeti történeten alapulna, de ennek nincs nyoma. 5/10-re értékelem.)

De tényleg, ennyi suttyót elviselni egy rakáson, valóban embert próbáló feladat. Ahogy később hazafelé metróztunk, azon gondolkodtam, miként lehetne a legjobban körülírni azt a kifejezést, ami a leggyakrabban kiül az arcukra. Tudjátok, az a világfájdalommal elegy flegma pofa (valójában a totális szellemi nihil), amit csak még teljesebbé tesz egy rágógumi nyitott szájjal való csócsálása, és/vagy a hulahopp-karika fülbevaló a buta kis női arcocskák két oldalán. Nem mondom, hogy néha még azt is hallani, miről beszélnek, mert mindig hallani — tekintve, hogy képtelenek kulturált hangerőn megnyilvánulni. A tapasztalat pedig elkeserítő. Hallották-e, mi van a Bubuval Csucsuval, Karesszal vagy a Sanyikával, (ki, kivel, mikor, hányszor), hol voltak bulizni, mit ittak és mennyit (Esküdj! Halloood?). Semmi.  Ezek soha egy könyvet nem vesznek a kezükbe, soha egy rejtvényt nem fejtenek, csak mobilt nyomkodnak vagy néznek ki az okos kis fejükből, bele a világba, és közben csettegnek. Rájuk sem lehet nézni, pedig amellett, hogy hangosak, kötözködnek — eleve baromi agresszívak—, rágyújtanak a metrón, beszólogatnak a fiatal lányoknak, meg amit csak el lehet képzelni. És mindenhol ott vannak, egyre nagyobb számban. A jövő generációja, a jövő apukái és nagypapái.

Amíg az Eklektikáig átvillamosoztunk, csupa ilyeneket lehetett látni. Ez talán azért van —általában —, mert a hétköznapi emberek este 9 után jellemzően már otthon tespednek, és a Győzikét meg a többi hülye műsort nézik, sőt, a különféle házibulikba, kerti partykra hivatalos egyedek zöme is célba ér addigra, így az utcán a csavargó, plázákban bandázó tróger népség aránya jelentősen megnövekszik. Ezért tűnik úgy, mintha csupa ilyenből állna az egész város. Na mindegy. A blogtalin a kézfogások, ismerkedések és egy nagy sokára megkapott koktél elfogyasztása után elkezdtem végre feloldódni. Komolyan mondom, az áldatlan állapotok, és a kilátástalan jövőbe való belegondolás miatt olyan ideges voltam, hogy a szívem majd kiugrott a mellkasomból, és remegett a gyomrom. De itt egy kicsit jobb volt a helyzet (na jó, sokkal), csak éppen a társaság java részét nem ismertem, a másik része kénytelen volt elkülönülni, mert nem volt helye a központi asztalnál, a többiek meg jól elvoltak egymással. Odamentünk ötödik keréknek (akiket ráadásul ki hívott? — csak beállítottunk, ugyebár), és bár eleve csak egy órára akartam beugrani (hirtelen ötlettől vezérelve), ha nincs ott Pablo, aki szóval tart, akkor szerintem tíz perc után javasoltam volna a Ricsinek, hogy távozzunk. Erre végül csak egy kollektív asztalbontás után került sor, de talán így is volt a legjobb.

Hazafelé viszont jött a második felvonás: kis utcákban kanyarogva a Körútig, onnan a Nyugatihoz, majd éjszakai busszal hazáig. A kis utcákban gyomorforgató hányásszag, pisafolyamok, ölelkezve óbégató, hamisan éneklő tini picsák (persze seggrészegen), az Oktogonnál kis szünet, majd dülöngélő részegek, aszfaltra köpködő nők, az éjszakai járaton meg megint csak egy sikoltozó, buszon alkoholizáló, hangos, tróger cigány banda. Ja és mellesleg leszarom, ha valaki kifogásolja, amiért nevén nevezem a népeket. Az esetek 80%-ban cigány vagy cigány-szerű emberekről van szó, és csak kisebb részben nem-cigányokról. Ez az arány szépen változik, ahogy egyre több fiatal züllik le erre a szintre. 

Szép, új világ vár ránk. Nincsen illem, nincsen jellem, nincsenek szabályok, normák, és nincsen te, csak én vagyok. Nincs kétségem afelől, hogy én vagy öngyilkos leszek, vagy konkrétan valamilyen huligán (vagy bűnöző) áldozatává válok egyszer. Esetleg elmenekülök egy tanyára vagy én leszek sorozatgyilkos, már így is kijelentettem, hogy nem gyártanak annyi lőszert, amennyit én el tudnék használni. Ezt tartogatja nekem, nekünk a jövő. És megint csak felteszem a kérdést: csodálkozunk, hogy a rendet hirdető (szélsőségesnek nevezett) politikai formációnak ekkora sikere van? Van olyan, aki azt hiszi, hogy csak én vagyok kekec meg mindennel elégedetlen, és ezek a problémák valójában nem is léteznek? Hová fog ez az egész vezetni? Tesz valaha valaki valamit? És ha tesz, mit tehet?

És akkor még egy kérdés, amire azért nem tudom a választ, mert szinte kizárólag csak Budapesten mozgom: vidéken ugyenez a helyzet, vagy ott azért jobban tartja magát a tradicionális, viszonylag normális viselkedéshez való ragaszkodás? 

*: a bejegyzést még szombaton kezdtem el megírni

Ha már megint a cigányságnál kötöttünk ki, engedjétek meg, hogy elmeséljek egy rövid történetet:

 

Megtörtént esetről van szó, ráadásul egy igen korairól. Rögtön képet kaphattam az alázatról, bár ennél — később — csak rosszabbak estek meg velem.

Angolul nem értők kedvéért a párbeszéd:

Cigányasszony: Az Isten ágya meg azt a fijatal lelkét, aggyon mán egy pár forintot!

979 (zsebében túr, átad egy kis aprót): tessék.

Cigányasszony (hallva a zsebben a csörgést): Van ott mééég!

979: hé, elég az magának. Mit képzel?

Cigányasszony (ordítva): A rák egye meg a szívedet, te...!

No, hát így esett. 

A történet 3. részének kezdetén éppen otthon tartózkodtunk, és ettünk.

Míg a Westendből hazaértünk, meg is áztunk egy kissé, le is izzadtunk, és még a sarki pékfiúk egyikét is megtekinthettük, amíg üdítőt vásároltam az üzletükben. Én el is felejtettem szólni, hogy készüljenek a látványra, a skacok viszont a blogom ezen jelentéktelen részét alaposan megjegyezték, ezért még ők kérdezték, hogy "Ugye ez volt az a srác...?". Nem is tudom, miből találhatták ki. Otthon aztán gyorsan (?) ettünk egy pár falatot, én valami disznókenőcsöt (májkrém), Custos görög salátát magában (pékárura már nem is vesztegette a rágómozgást), Cube otthonról hozott szendvicset (gondolom, nem szerénységből vagy takarékosságból, hanem mert félt, hogy a kínált ételekben valami búgatópor vagy altató van, és a megváltozott biológiai állapotát kihasználva majd visszaélünk a helyzettel), Ricsi meg semmit, nyilván, hogy olcsóbban be tudjon rúgni*. A készülődés finisében Custos elsietett fürödni meg borotválkozni (ami gyanúsan sokáig tartott), aztán én is a zuhany alá álltam-ültem-guggoltam.

A Westendbe olyan pontosan értünk vissza (3. látogatás!), hogy azt tanítani lehetne. Mivel a jegyet előre átvettük, már csak egy kis rágcsa kellett, aztán mehettünk is a terembe. Cube első nekifutásra csak 2 jegyet foglalt, és mi csak később csatlakoztunk be, ezért a másik két jegy máshová is szólt. A popcornos büfé-izé előtt elosztottuk a tiketteket, és ha egy filmben szerepeltünk volna, ezt a momentumot premier plán mutatta volna a kamera, előre azt sugallva a nézőnek, hogy "erre még visszatérünk".

Vissza is tértünk. A terem sötétjébe besétálva keresni kellett egy kicsit a nekünk jutott két helyet, aztán amikor megtaláltuk őket, azzal szembesültünk, hogy azok már foglaltak. Első nekifutásra ilyenkor mindig azt hiszem, hogy én vagyok a hülye, és valamit rosszul néztem, de a jegyen továbbra is E sor 11-12. szék szerepelt. Makacsul, dacolva minden más tényezővel. Jó alaposan megnéztem mindent (sort, oszlopot, jegyet, termet), aztán elszántam magam, és közelebb léptem az illegális helyfoglalókhoz. Na, akkor már láttam, hogy két csökött cigánygyerek ül ott, vonagolva, csámcsogva (ahogy szokták), én pedig nyomban tudtam, hogy konfliktusos helyzetről van szó. Párbeszéd:

ÉN: Biztos, hogy ide szól a jegyetek?

CSCGY1: Mé', nem mindegy, hova ülünk?

ÉN: Nem, nem mindegy. Én sem azért vettem meg őket direkt ELŐRE, hogy aztán más foglalja el.

CSCGY1 [szenvedéssel hőzöngve]: Már pedig én innen fel nem állok...

...de ezt már nem igen hallottam. Gyomorból feltörő indulat, vöröslő fej, elemi düh, és a gondolat, hogy most vagy megfogom a gyereket, és úgy szájba rúgom, hogy aztán szét kelljen válogatni a fogait meg a popcornt, vagy — finomabb megoldást választva — csak a grabancát ragadom meg, és kihajítom a sorok közé, úgyis alig lehetett vagy 50 kiló. Valószínűleg mindkét verzió kísérő jelensége a szitokáradatba foglalt "büdös cigány" kitétel lett volna, ami az agresszív magatartással egybekötve súlyosbító körülményt jelentett volna a tárgyalásomon. Ez akkor is végigfutott az agyamon, ezért először arra gondoltam, szólni kéne inkább a személyzetnek, aztán — az órát látva — inkább másik szabad helyek után kezdtem el kutatni. Láttam is párat, ami még nem közvetlenül az első sorban volt. Miközben hátat fordítottunk (Ricsivel), azért még odavetettem nekik, hogy "akkor baszd meg, te büdös suttyó", de ez inkább csak a lelkem megnyugtatása kedvéért volt, nem elégtétel gyanánt.

Most nem kezdem el elemezni, hogy a jogvédők, az ombudsman, meg a többi álsüket és álvak idióta milyen hülye dumával jön állandóan, és ehhez képest mi a valóság, nem elemzem, hogy azokat ítéli el a társadalom egy jelentős része, akik megelégelték az ilyen és ennél sokkal durvább szituációk tömkelegeit, és a kezükbe kívánják venni a rendfenntartás feladatait, nem elemzem, miként él vissza ezzel a visszás helyzettel ez a tróger banda, hanem csak leszögezem, hogy amiért nem harcoltam ki az igazunkat, megint ők győztek, és megint megerősödhettek a tudatban, hogy ezt is nyugodtan megtehetik újra és újra, és semmi bántódásuk nem fog esni.

Hihetetlenül feldúltan ültünk át arra a két másik szabad helyre, és amíg el nem kezdődött a film, minden érkezőnél azt lestem, hogy vajon pont oda szól-e a jegyük, felállítanak-e majd. Hihetetlen, hogy még én izgultam ezen, és még én süllyedtem volna el a szégyentől, ha neki kell állnom magyarázkodni, amiért máshova ültünk, és ez az érzés vagy 20 percig el sem múlt, csak akkor, amikor már tényleg senki nem jött. Valahol persze ez is szerencse, mivel így legalább nem az első pillanatban figyeltem föl arra, hogy a mellettem ülő alak nyitott szájjal eszi a kukoricát, valamint arra, hogy amit én popcorn címén kaptam, az csak valami sós granulátum-izé volt, de semmiképpen sem az, aminek vettem. Apránként azért sikerült áttérnem a film 'élvezetére', még ha nehezen is.

Kicsit tartottam attól, hogy a Terminátor negyedik bőre visszás érzéseket kelt majd bennem, de mivel előre felkészültem erre, sokkal kevésbé csalódtam, mint egyébként tettem volna. Ez mondjuk a filmet nem menti fel, és sajnos ki kell róla mondani: tré. A látvány oké, tán még a hangulat is, de túl sok logikátlanság van benne, túl erőszakosan utalgatnak benne a korábbi részek bizonyos momentumaira,  és bizonyos 'fordulatok' előre kiszámíthatók — és akkor a spoilereket most hanyagolom. Ettől függetlenül minden mozilátogatónak kötelező darab, mert kár lenne kihagyni. Csak azt sajnálom, hogy most megint elpuskáztak egy lehetőséget, hogy valami igazán ütőset, igazán emlékezeteset alkossanak, és megint győzött a tömegeknek való megfelelés kényszere. Ennyit erről.

Na, volt még egy óránk a blogtaliig, amit el kellett ütnünk valamivel. Adta magát az evés témaköre, amit meg is valósítottunk a pláza alsó szintjén. Tudtuk előre, hogy alkoholfogyasztás lesz a vége, szóval botorság lett volna éhesen odamenni, aztán hipp-hopp benyomni. Nekem erre különösen vigyáznom kellett, hiszen ha vasárnap másnapos lettem volna, még jobban szenvedtem volna, mint így — de erről majd később. Evés közben felfigyeltem arra, hogy a mozizás közben ölembe hullott kukorica darabkák csinos ki olajfoltokat hagytak a pólómon, ami ismét felidegesített. Ilyen szerencsétlenséget! És akkor még nem is tudtam biztosan, hogy Iguazu is ott lesz-e a talin, mert ha ezt előre tudom, még haza is szaladok átöltözni. Ehelyett viszont átmetróztunk szépen a Kálvin térre, és 5 perccel 18 óra után be is toppantunk a Tandembe, ahol...

befejezés következik

*:csak szemétkedés

 

Kicsiny hazánkban sosem volt leányálom az élet, az utóbbi időben azonban egyre több a probléma. Elborít bennünket a szemét, elhülyülnek az emberek, a kereskedők lépten-nyomon átvernek mindenkit, a fizetésünk csökken, az árak nőnek, egyre többen nyomorognak, a társadalom különböző rétegei között egyre nő a feszültség, tönkre mennek az üzletek, leépül a vidék...és nem sorolom tovább, mert az egy oldalt is beterítene. Az anómia című bejegyzésben találni még egy párat.

Az átlagember ingerküszöbe már így is nagyon magas, amit a közvélemény formálói nap mint nap tornáznak feljebb és feljebb. Ha valahol terrorcselekmény vagy katasztrófa történik, már fel sem kapjuk a fejünket, amennyiben az áldozatok száma 100 alatt van (csak a hasamra ütöttem), de valószínűleg egy bizonyos szám alatt már a híradókban sem közlik az ilyeneket. Ha a politikusok százmilliókat, milliárdokat tocsikolnak, kulcsárolnak vagy VIP-listáznak el, az sem érdekel senkit, hiszen a politika úgyis csak egy úri huncutság, amibe tisztességes ember nem ártja bele magát, és mindegy, ki van hatalmon, úgyis mind lop (megjegyzem, ezek egyikével sem értek egyet). Senkit nem érdekel semmi, mindenre csak legyintünk, és csak az mozgat meg bárkit is egy kicsit, ami őt magát vagy a családját közvetlenül érinti, de sokszor még az sem. Felzabáljuk a romlott ételeket, kifizetjük az igazságtalan számlaösszegeket, hagyjuk, hogy mások az országunkba hordják a szemetüket, hogy némelyek kilopják a szemünket is, hogy letarolják az erdőket, hogy packázzanak velünk a hivatalok, meg úgy általában mindent. Ilyen körülmények között a gondok szinte maguktól is szaporodnak, de mivel a 'talpraesettje' nem szégyelli a helyzet kihasználását, ez a szaporodás is hatványozott ütemben zajlik.

A kommunista diktatúra évtizedei alatt szándékosan szétverték a horizontális emberi kapcsolatokat. Megszűntek a dalárdák, egyletek, vitézi rendek és minden egyéb olyan csoportosulás, aminek ideológiája és tagsága nem a hatalmat bitorlók felügyelete alatt állt, maradt a Párt, a KISZ meg a család. Első kettőben a taposás ment a zsírosabb pozíciókért, és még utóbbi esetében sem lehetett biztos abban senki, hogy a közeli vagy távoli rokonság soraiban nincs valaki, aki a vesztét akarja. A horizontális kapcsolatok megszűntével lassacskán kiveszett az emberekből az azonos érdek felismerésének képessége, és megszűnt a segítségnyújtásra való hajlandóság is. Sokan már azért megüthették a bokájukat (finoman szólva), ha észre mertek venni valami visszásságot, ésszerűtlen intézkedést, vagy kritizálni merték a rendszer bármely pontját, nem csoda, hogy például a szociológiát kompletten 'burzsoá áltudománynak' kiáltották ki, és megszüntették az oktatását, gyakorlásának lehetőségeit. Akinek újító szándéka volt vagy nagyon pattogott, az könnyen Recsken találhatta magát, esetleg szimplán csak tönkre tették az életét. Vagy ha már nem is, az '50-es évek árnya sokáig kísértett még a lelkekben. Horizontális kapcsolatok híján maradtak a vertikális függési viszonyok: főnök-beosztott, doktor-beteg, vevő-eladó, stb. (lásd Hankiss Elemér újfeudális struktúraelméletét), ahol valaki mindig a másik jóindulatától függött. A boltos félretett a banánból a Kovácsnénak, mert a Kovácsné a hivatalban előrébb sorolhatta a boltos kérelmét, a doktor elvtárs megkülönböztetett figyelemmel kezelte a betegét, ha annak családja behordta a jó kis disznótorost (paraszolvencia) vagy ha éppen a tanácselnök elvtárs kisfiáról volt szó. Protekció, kijárás, összekacsintás, félre nézés, a "minden közös" széthordása, a "nem az én dolgom" napi rutinná tétele. A büszkeség, az önérzet, az igényesség sokakból szinte teljesen kiveszett, akiből pedig mégsem, annak is csak az 'úgyse' maradt.

És máris a rendszerváltozáshoz ugrunk, amikor is megszűnt a régi módi, nagy tömegek bontakoztathatták volna ki tehetségüket, talpraesettségüket. Az emberek javába azonban zsigerileg ivódtak bele a fenti életreceptek — sokan eleve ebben nőttek fel, — és ezek most széttárt karral, tétlenül álltak az új világ kapujában. Mindig azt hallották, hogy kussoljanak, ha nem akarnak bajt, ne üssék az orrukat más dolgában, azt majd az illetékes úgyis elintézi, az ötleteik is maximum arra korlátozódtak, miként lehet valamit ügyesen a saját javukra fordítani (zömében megkérdőjelezhető módon). A kapitalizmus érzéketlen 'ember embernek farkasa' mivolta gyorsan meg is tette a hatását: az ország lakosságának jelentős részében feltámadt eufórikus hangulatot gyorsan a realitás sarába rántotta vissza, és ezek az emberek aztán még nagyobb apátiába zuhantak, mint amiben korábban voltak. Aki pedig mégis érvényesülni tudott, az hamar megtanulta, hogy a korlátozott lehetőségek miatt csak az utilitarista, individualista, másokat eltipró, erkölcstelen szemléletmód lehet célravezető. Az a tied, amit megszerzel, mindegy hogyan. Szolidaritás? Piha!

Szerintem ilyen állapotban vagyunk most. Mit lehet tenni? Akar-e egyáltalán valaki tenni valamit? Akarják-e egyáltalán valakik, hogy az emberek tenni akarjanak valamit? Igen, igen és nem úgy tűnik.

Pedig sok probléma megoldásához nem kellenének nagyívű reformelképzelések, nem kellene temérdek pénz, elég volna a szándék, néha esetleg egy-egy jogszabály módosítása és főleg az, hogy mások se tevőlegesen, se szellemileg ne gátolják a tenni akarókat. Sokszor elég volna néhány kinyújtott kéz is, amik megtalálják egymást, és az ujjak máris egymásba kulcsolódhatnának. Néhányan ki is nyújtják a kezüket, néhányan bele is vágnak ötletük megvalósításába, de ezek közül is lemorzsolódnak azok, akiket elbátortalanít a károgókórus, az örök pesszimisták kara, akik folyamatosan csak az 'úgysét' meg a 'nem lehetet' tudják szajkózni.

Márpedig szinte az egész ország ilyenekből áll — ez is a kádári örökség része. Hol alulról, hol felülről nyomják a süket dumát, ahelyett, hogy azt néznék, miként lehet. Lásd például a rendszerváltás óta eltelt időszak 'legkedveltebb' miniszterelnökét, aki mindenre csak annyit tud mondani, hogy nem lehet. Adócsökkentés? Hát azt nem lehet, mert a konvergenciaprogram... A magyar vállalkozók védelme? Nem lehet, mert ajrópunijó. Ezt ezért nem lehet, azt meg azért. Különben pedig az ő ötleteinek, elképzeléseinek NINCS alternatívája, amit gyakran hangoztat is. Miért nem azt nézzük, hogyan lehet valamit? Van egy probléma. Tegyük fel, hogy valakinek van egy ötlete, amivel megoldhatná a problémát (és talán még közvetlen haszna is származna az egészből). Erre jönne valaki, hogy ezzel 'az a baj' meg 'ez a baj', amire az illető nem sutba dobná az egészet, hanem megnézné, hogy akkor ehhez képest hogyan lehetne MÉGIS, sőt ezt akár ketten együtt is megejthetnék. Újabb akadály? Akkor ahhoz képest hogyan lehetne? Idealista vagyok, mi? Hát az. Természetesen itt nem a fizikai vagy biológiai képtelenségekről van szó, hiszen azok érthető okokból magyarázzák meg egy ötlet képtelenségét, hanem a bürokratikus, politikai korrektség alapú vagy magasabb rendűnek nevezett ideológiákon alapuló akadályokról.  

Nézzünk két példát a fentiekre. Volt például egy falu, ahol az általános iskola egyik osztályába három túlkoros cigány gyerek is járt. A tanítást ellehetetlenítették, a többi gyereket terrorizálták, meg minden finomság, amit szegény elnyomottak általában tenni szoktak. A gyerekek nem tudtak tanulni, a tanár nem tudott tanítani, a szülők idegeskedtek és a három gyerek is elvágta magát attól, hogy kitörjön a születése által rákényszerített negatív ívű életútból. A szülők összefogtak a polgármesterrel és az iskola vezetésével, és a három gyereket egy külön osztályba rakták. A 3 fős osztályban a korábbi renitensekkel kiemelt figyelemmel tudtak foglalkozni a pedagógusok, a régi osztályuk pedig a maga tempójában, ballaszt nélkül folytathatta tanulmányait. Elvileg mindenki jól járt, és gyakorlatilag senkinek sem sérültek az érdekei. Na, ekkor aztán egy nevenincs érdekvédő csoport fülébe jutott az eset, és nyomban ordítani kezdtek ilyet nem lehet, mert ez rasszizmus meg szegregáció. Minden fórumot szétordibáltak, kisvártatva pedig a kisebbségi ombudsman is csatlakozott hozzájuk. Szépen addig ordítottak, amíg a mittudoménmilyen hivatal megbüntette az iskolát 100000 Ft-ra, és a korábbi állapot visszaállítását rendelte el. Ki járt ezzel jól? Senki. Ki járt rosszul? Mindenki, még a cigány gyerekek is, még ha ez elsőre nem is volna nyilvánvaló. Gratulálok!

Másik példa. Van egy település, ahol sok munkanélküli, segélyért folyamodó ember él borzalmas körülmények között. Nevezzük őket települési szintű szegregációban élőknek. A helyi önkormányzat anyagi gondokkal küzd, ezért a sok eszkimó-kevés fóka esete forog fenn, ennek ellenére azonban bizonyos dolgokat finanszíroznia kell, ha tetszik, ha nem. Ilyenek például a hegyvidéki település vízelvezető árkainak kotrása, a közterületek takarítása, az útburkolatok, a játszótér karbantartása, stb. Ezekre eddig pályázatot írt ki, és vállalkozókkal végeztette el őket, következésképp drágán. A polgármester fejében felmerül a gondolat, hogy a sok kocsmázó, otthon tévéző, asszony- és gyerekverő alkoholistát munkára foghatná, és ezzel sok mindenki jól járna. Az önkormányzat anyagilag egy kicsit beljebb lenne, a fontos közfeladatokat ugyanúgy ellátná valaki, az érintetteket visszavezetné a munka világába, a vert családtagok egy kicsit fellélegezhetnének, és egyéb pozitív következmények. Ezért aztán elhatározza, hogy mostantól csak az kap segélyt, aki havi 10 nap közmunkát végez. Feltűnik erre az ordítókórus, hogy ezt nem lehet, mert rasszizmus, fasizmus, cigány-ellenesség és különben is, a polgármester a múltkor eldobott az utcán egy cigarettacsikket és csúnyán nézett egy fogatlan asszonyra. Erre kétségbe lehet esni, és hagyni az egészet a francba, marad minden a régiben. VAGY akkor azt is mondhatja az önkormányzat, hogy "Jó, akkor van X forint a segélyre, ez a keret, a vállalkozóknak fizetendő Y forintból pedig csinálunk egy másik keretet. Aki közmunkát vállal, az a rendes segélyen felül ebből az önkormányzati hatáskörű keretből is kap valamennyi pénzt, mintha a fizetése lenne (vagy lehet fizetés is, mindegy). A vállalkozók meg majd mennek máshova, úgysem helyi cégek (valószínűleg nem is azok)." Megszólal ekkor az ordítók kara: "De a szerződéseket nem lehet felmondani, mert akkor kötbért kell fizetni", meg ilyenek. "Jó, akkor hagyjuk a francba az egészet" — jöhet a válasz — VAGY: "Jó, akkor megvárjuk, amíg valamelyik lejár, és nem hosszabbítjuk meg. Az alapot és a feladatokat is ezek szerint bővítjük majd az idő telésével, és persze az 10 napot is arányosan határozzuk meg." Itt átmegyek drámába:

Ordítók: De akik eddig ezeknél a cégeknél dolgoztak, most azok is munkanélküliek lesznek, és nekik is majd segélyt kell adni, ráadásul konfliktusok keletkeznek a segélyzettek és az elbocsátottak között.

Polgármester (most már nem omolhat össze): az alkalmazottak kis része lakik csak itt, de igaz. Akkor a felszabaduló pénzeknek csak egy részéből képezünk új alapot, a maradékot pedig ugyanúgy pályáztatjuk, akkor viszont szakképesítést igénylő feladatok elvégzésére (amire eddig nem volt keret).

Ordítók (kicsit gondban): de a cigányok segélyezettek nem fogják elvégezni a munkát.

Polgármester: jó, akkor nyomtatunk egy egyszerű listát, amit minden munkás megkap. Rajta lesznek az azonosító adatai, hogy aznap milyen munkára rendeltük, és hogy elvégezte-e. Kijelölünk egy koordinátort, meg egy munkafelügyelőt. Mondjuk legyen a Pista meg a Mancika, nekik belefér az idejükbe, és akkor egy kicsit növelünk a fizetésükön is. Csak az kapja meg a pluszpénzt, akinek igazolva van, hogy elvégezte a melót. 

Ordítók (nagyobb gondban): de ha akkor sem fognak dolgozni?

Polgármester: akkor fogjuk a pénzt, és elosztjuk 12 felé. Megmondjuk nekik, hogy minden hónapban kiosztjuk az összes pénzt, így ha nem dolgoznak, majd több jut annak, aki meg igen. Tülekedni fognak.

Ordítók: de akkor a lakosság direkt szemetelni fog, hogy bosszút álljon a cigányokon.

Polgármester: jó, akkor megemeljük a szemetelésért járó bírságot, és bár ettől még szemetelni fognak, de legalább a programban résztvevők érezni fogják a megbecsülést.

Ordítók: ...de...de

És így tovább, amíg minden felmerülő problémára meg nem születik az adekvát válasz. Lehet, hogy túlzottan idealista vagyok, de hiszem, hogy ha a szándék megvan, meg lehet találni a megoldást. Ha nem is a legtökéletesebbet, de legalább valamilyet. A fenti példák pedig nem az egyetlenek. Rosszból is van bőven, és a jóra is van számtalan lehetőség, legyen az egy önkormányzat, minisztériumi hatáskörben elintézhető dolog, egy társasház ügye vagy akár egy vállalkozás élete. Ha tudjuk, mi a probléma, ötletünk is lesz a megoldására (talán legközelebb egy képzelt vállalkozás 'fejlesztési' tervét is elemezni fogom (már alig várjátok, mi?)).

Ne azt nézzük, mit miért nem lehet, hanem azt, hogy hogyan! Hiába rövid az a takaró, valameddig akkor is ér. Csak akarat kérdése.

Eredetileg Csimborasszót akartam írni, de miközben a bejegyzésen agyaltam, rájöttem, hogy annyira azért nem volt értelmetlen tegnap suliba menni. Mert az ember egy csomó értelmetlen dolgot csinál, bár mentségére váljék, hogy sokszor csak utólag derül ki, ha valami teljesen felesleges volt. Igazából ha a világból minden értelmetlenséget kivonnánk, nem sok maradna belőle, de ne legyünk ennyire szigorúak, egy kicsit mindennek van értelme. 

Nézzünk egy példát: amikor kicsi voltam, és a szüleim elvittek magukkal pecázni a Duna-partra, természetesen baromira unatkoztam. 6-7 éves voltam, és ők nyilván inkább a halfogásra koncentráltak, nem pedig arra, hogy engem is megtanítsanak e tevékenység csínjaira. Jellemzően két világmegváltó tervet próbáltam meg megvalósítani: 1. nagyobb medret ásni a Dunának, 2. betemetni a Dunát. Egyszerre persze csak az egyik volt napirenden, egyik héten az ásás, másik héten a temetés. Nyilvánvalóan egyikre sem volt semmi esélyem, de azért képes voltam több órán keresztül kitartóan gürcölni. Egy szimpla bot segítségével képes voltam majdnem egy négyzetdeciméternyi mederbővítésre is, fél nap alatt! Komoly eredmény. Ásni egyébként könnyebb volt, mint temetni, mert a temetéshez könnyen mozdítható anyagok kellettek, de a botokat elvitte a víz, a part földjét kitúrni fárasztó volt, kavicsot meg csak a part egy másik pontjáról hordhattam, az meg ugye nullszaldós végeredményt jelentett (ami ennek ellenére sokszor nem zavart). Tehát ez egy totálisan értelmetlen cselekmény volt, a Duna most is változatlan mederben folyik tovább. Vagy: mégsem volt teljesen értelmetlen, hiszen így elfoglaltam magam, nem piszkáltam a szüleimet, nekik így több idegsejtjük maradt, és tovább élnek. 

Tegnap felkeltem szépen reggel 6-kor, hogy a 7:35-ös miskolci intercityt elérjem. Amikor a telefonom ébresztett, azt sem tudtam, mi van, utána meg olyan jó volt a páromat átölelni, hogy ki sem akartam kelni az ágyból. Úgy maradtam volna még. De kötelességtudó emberként összekészülődtem, és útnak indultam. Mivel a 30-as busz az orrom előtt ment el, maradt a metrózás, amit ilyenkor nem szeretek. A pályaudvarra időben odaértem, vettem magamnak inni, aztán megkerestem a helyem a vonaton. Rossz előjel volt, hogy fülkés vagonba szólt a jegyem. Azt nem szeretm, mert túl intim, kényelmetlen, és az ember potenciálisan idegesítő utastársakat kap. A fülemet bedugtam, és olvasni kezdtem, de alig indultunk el, egy cigány pasi szállt be közénk. Ezzel semmi probléma nem lett volna, ha nem üvölteti úgy a zenéjét (szintén mp3), hogy zeng tőle a fülke, és ha a komájával nem a dohányzásra NEM kijelölt helyen gyújt rá. Egy idős nő is velünk utazott, aki nehezen viselte a füstöt, de amikor kiszólt nekik, hogy nem itt kéne dohányozni, a válasz természetesen a "Kapd be a faszt!" volt. Már nem is mondok semmit...

Két és fél óra utazás és 3510 Ft árán felértem az egyetemhez, bár egy negyed órát késve. Ha eggyel korábbi vonattal megyek, nem kések, de akkor egy órával hamarabb is kellett volna kelnem. Ezt nem vállaltam be. Fogalmam sincs, milyen előadás volt éppen. Nem is szokott érdekelni, mert viszek egy spirálfüzetet, jegyzetelek, azt' megtanulom, amit kell. A szakdolgozattal kapcsolatos információkról volt szó, de mivel az még egy év, addig úgyis elfelejtem az egészet. AZt hittem, ez csak amolyan beszélgetés a tényleges tananyag előtt, de egy óra múlva kiderült, hogy nem, ez volt az anyag. Az előadás hivatalos vége előtt egy órával szépen felálltunk, hogy akkor most viszonlátásra, mehetünk haza, a délutáni előadás elmarad. Ezért mentem le?! Ezért keltem föl, ezért utaztam ennyit, ezért költöttem el egy halom pénzt? Ezért.

Visszafelé szerencsére kocsival hoztak, de az autóban mindahányan azon indignálódtunk, hogy ez az egész mennyire mihaszna volt. Pipa is voltam cefetül, de végül azzal vígasztalódtam, hogy így legalább van időm dolgozni itthon, sőt, még aludtam is egy keveset. Meg aztán volt katalógus, amit aláírva a tanárnő előtt egy kis plusszal indulok vizsgázni.

Nem Csimborasszó, cak Kékestető, de azért értelmetlen volt.

Valószínűleg most megint belecsapok a lecsóba, de egyrészt a várható hétvégi eseményekhez hasonlatos melegfelvonulás előtt is megszólaltam, másrészt már eddig is emlegettem, hogy a cigányokkal kapcsolatban is tervezek egy bejegyzést.

Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy a manapság oly közkeletű 'roma' kifejezés helyett én továbbra is a cigány megnevezést fogom alkalmazni, mivel egyáltalán nem kívánok besorolni az általam idiótának tekintett PC (political correctness) alá. Ez olyan, mint egy erényöv, egy önkéntes szájzár, ami csak meggátol abban, hogy értelmes vitát lehessen folytatni a fontos dolgokról, és egyben béklyó is, ami mindenkit meggátol a problémát megoldani képes, határozott cselekedetek megtételében. Aki a politikai korrektség íratlan szabályait követi, eleve elvágja magát a normális vita lehetőségétől, bár aki viszont nem, az meg a PC-t követők előtt teszi magát képtelenné a diskurzusra. Én ennek ellenére maradnék a hagyományos, 'nevezzük nevén a dolgokat' metódusnál.

Másodsorban előre közölném, hogy a cigányokkal kapcsolatban azért merek egy kicsit merészebben fogalmazni, mert én is éltem köztük. Apám harmadik felesége (a mostohaanyám) cigány, ahogy két féltestvérem is. A mostohaanyámat nem ezért utáltam, hanem a jelleme miatt, és ha a környezetemben olyan dehonesztáló kifejezésekkel illettem, amik az etnikai hovatartozására (is) utaltak, azt nem rasszista indítékkal tettem, hanem a keserűség okán. A családomnak ezen része egyébként mindig is 'normális', polgárinak mondható életet élt (manapság inkább a lumpenproletár jelzővel illetném), sosem volt 'problémája' a higiéniával, ahogy a munkával sem, vagy — utóbbi esetében — ha volt is, az nem belülről fakadt, hanem a többségi társadalom előítéletei miatt. Viszont a közvetlen családom cigány tagjain keresztül nem egy esetben csöppentem bele az ő rokonságuk társaságába, és ezekben a szituációkban lehetőségem volt megtapasztalni a cigányság többi, tényleges jellemzőit, kezdve a családcentrikusságtól, a sajátságos vallásosságon és a heves mulatozára való hajlamon át a tulajdonnal kapcsolatos viszonylag laza felfogásig.

Harmadsorban szeretném előrebocsátani, hogy az alábbiakban nem fogok a különféle cigány népcsoportokkal (romungró, beás, lovári, oláh, stb.), azok Magyarországra érkezésének időszakaival és egyéb antropológiai jellemzőkkel foglalkozni, mert ez nem feltétlenül tartozik a témához, és sem kedvem nincs hozzá, sem időm nincs rá. Sokkal érdekesebbek az egyéb társadalmi jellemzőik, mint pl. a társadalmi rétegekben elfoglalt helyük, a mobilitásuk vagy a szociális helyzetük. Mindez talán jelen bejegyzés tartalmának kárára válik, de talán nem lesz szükség ilyen mélységig belemenni a témába.

Hiszen már az is problémás, hogy egyáltalán megfogalmazzuk, ki a cigány. A vonatkozó szociológiai kutatások a konceptualizáláskor (a használt fogalmak konkretizálásakor) jellemzően három metódus közül alkalmazzák valamelyiket. Eszerint az a cigány, akinek az apja és anyja cigány, vagy az a cigány, aki annak tartja magát, vagy az a cigány, akit a környezete annak tart. Mindhárom módszer hagyhat kívánnivalókat maga után, de tekintve, hogy sok esetben a genetikailag (jujjuj!) cigánynak nem mondható emberek között is van több, úgymond cigány viselkedésű ember (lásd pl. a Keleti Pályaudvar környékén a paprika-paradicsom-csokoládé árusok egy részét), ezért én a harmadik meghatározást tartom a leginkább elfogadhatónak. Persze ez sem az igazi, hiszen például a fent már említett családtagjaim egyáltalán nem cigány viselkedésűek, genetikailag viszont összetéveszthetetlenül azok, és nyilván számos hasonló helyzetű ember él még az országban. Maradjunk annyiban, hogy az a cigány, aki 1. külső jegyei alapján cigánynak tekinthető, 2. kulturális és viselkedésbeli jegyei, valamint az általa követett normák tekintetében a cigányság körébe sorolható.

Milyen az a cigány viselkedés? Mik a cigányság normái? Ezek emlegetésével kellemetlen helyzetbe hoztam magam, de mivel minden leírt mondattal közelebb jutunk a cigányokról alkotott véleményem megismeréséhez, és mivel éppen ez a cél, nem bánom. Persze amiatt is nehéz helyzetben vagyok, mert meg kell találnom az arany középutat (vagy egyszerűen csak az elfogadható utat) a szélsőséges előítéletesség és még a nemzetkarakterológia létjogosultságát is megkérdőjelező ultraliberális felfogás között. Álljunk is meg egy pillanatra az előítéletesség kérdéskörénél. Talán nem a leghivatalosabb, de az én szóhasználatomban az előítélet kifejezés azt jelenti, hogy valaki úgy alkot másokról (jellemzően) negatív véleményt, hogy azt nem a saját tapasztalatai alapján, hanem pusztán a vele egy identitásbeli, kulturális, társadalmi (stb.) csoportba tartozó más emberek véleménye alapján alakítja ki. Ezt nevezhetjük tudatlanságnak, de Edmund Burke nyomán egyfajta önvédelmi mechanizmusnak is tekinthetjük. Mindenki döntse el maga, mit gondol róla. Bár részemről megengedem, hogy a cigánysággal szemben nagyfokú a többségi társadalom előítéletessége, ennek jelentős részét én inkább az egyéni életút során szerzett negatív tapasztalatnak tekintem, és nem előítéletnek (avagy jóindulattal a szerzett negatív tapasztalatra épített előítélet-halmaznak). A szélsőségesen előítéletes felfogás szerint a cigányok koszosak, büdösek, tanulatlanok, lopnak, gyilkolnak, duhajkodnak, harsányak, segélyekből élnek, kerülik a munkát és mindenkit átvernek, ezét kerülendők és kirekesztendők. Bár alkalmanként én is élek hasonló leegyszerűsítésekkel, természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez így, ebben a formában nem igaz. Mindenki tudja, hogy a nem-cigány emberek között is akad számos olyan, akire mindez jobban vonatkozna, és a cigányok között is van sok, akire a fentiek egyáltalán nem jellemzőek. A saját tapasztalatom alapján a cigányok jelentős része valóban hadilábon áll a higiéniával (legyen az személyi- vagy környezeti), vallásos, azonban sokkal nagyobb hangsúlyt helyez Isten megbocsátó mivoltára, mint mások, ezzel együtt viszont babonás is, ezért fogalmaztam úgy, hogy 'sajátságos' az istenhitük. Egymás megvendégelése nagyon fontos szerepet kap náluk, rettentő energiával tudnak mulatni, bosszúállók, és nagyon fontos náluk a család. A gyerekekkel szemben szélsőségesen megengedőek, ami valószínűleg rengeteg probléma gyökere (de erről később), cifrán tudnak átkozódni és káromkodni. Nagyon fontos náluk a megjelenés, ami a kivagyiság fokmérője. Az ékszereket, drága holmikat egységesen szeretik, ezeket sokszor az ízléstelenségig halmozzák magukon (legyen az drága, márkás divatáru, aranyékszer vagy virágos szoknya). Biológiailag a nyilvánvaló testi jegyeiken kívül a kaukázusi típusú emberekhez képest sokkal korábbra tehető a nemi érésük (a pszichológiai tényezőket is ide értve). Ez csak néhány, a jellemzőik közül. Mindezek persze eltérő mértékben vonatkoznak a zenész foglalkozású cigányokra, az árusokra, kézművesekre (hajdani teknővájó, bádogos, drótos, vályogvető, stb.) vagy a legalsóbb társadalmi rétegbe tartozó putris cigányokra (szakszóval romatelepen élők, vagy még pontosabban 'települési szintű szegregációban élők'), akiket egyébként a 'tiszta cigányok' egymás közt is 'koszos cigányoknak' neveznek (ezek általuk használt kifejezések). De a jellemzők felsorolását megszakítva (már csak azért is mert az nagyon sokrétű) visszatérve: az ultraliberális felfogás szerint a felsoroltak egyáltalán nem igazak, és ezeket csak az előítéletes emberek terjesztik. Mindenféle magyarázatokat keresnek, hogy ezek a szerintük egyértelműen valótlan állítások mi alapján terjednek el vagy tartják magukat a köztudatban, és amennyiben ezeket nem tudják eléggé alátámasztani, arra keresnek magyarázatot, hogy a cigányok miért kényszerülnek mégis egy-egy bűncselekmény elkövetésére (lásd a Kuncze Gábor belügyminisztersége idején bevezetett 'megélhetési bűnözés' fogalmát). Utóbbiak a legfogékonyabbak a politikai korrektségre is, de mint azt már korábban kifejtettem, ez a gondolkodásmód éppúgy alkalmatlanná teszi az egyént a probléma józan megvitatására, mint az oktalan előítéletesség.

Pedig probléma van dögivel, ezt mindannyian látjuk, halljuk, tapasztaljuk. Úgy is mondhatnám, hogy Magyarország a cigányság tekintetében puskaporos hordón ül, és a kanóc már jóval a felén túl ég. Hogy mennyivel túl, az holnap kiderül, de az biztos, hogy nagyon közel vagyunk egy etnikai alapú polgárháborús helyzethez. Kapcsoljuk csak be valamelyik televíziót, olvassunk el egy napi- vagy hetilapot, menjünk fel egy online hírportálra, és nem is kell alaposan odafigyelnünk, hiszen szinte a szemünk elé ugrik legalább egy olyan hír, ami a cigányokat érinti. És ezek a hírek sajnos sosem pozitívak, hanem mindig valamilyen bűnténnyel kapcsolatosak, legyen az cigányok által vagy cigányok ellen elkövetett. Csak a példa kedvéért említeném meg a strasbourgi cigányok ügyét (ide értve a távozásuk tényleges okát, és az odakint elkövetett ügyeket is), patai Józsika és G. Mortimer kardozását, az olaszlikai vagy most a mezőfalvai lincselést, a paradicsomkaróba áramot vezető ember esetét, a gyöngyösi kórházban történt 'beteglátogatást', a galgagyörki menekülést, a szavazatvásárlási ügyeket, Mauglit, az iskola előtt agyonütött fiatalember esetét, az iskolai randalírozásokat, a tanárveréseket, cigány családok utcai egymásnak esését, és sorolhatnám napestig. Ezek csak azok az ügyek, amik nagyobb publicitást kaptak, de valószínűleg hatványozottan sok hasonló eset történik, amikkel számosságuk okán sem foglalkozik a média. Nyilvánvalóan mindenki tud említeni a saját életéből vagy a közvetlen baráti környezetéből is néhány kellemetlen momentumot, ahol a sértettek nem a cigányok voltak. De ne legyünk igazságtalanok, hiszen újabban a cigányok sérelmére is követnek el molotov-koktélos támadásokat, és már rálövetés is előfordult. Ezek mennyisége azonban (szerencsére) MÉG elenyésző, és valószínűleg ténylegesen semmivel sem több, mint amennyi a híradásokban is említésre kerül, tekintve, hogy a média az ilyen esetekre rendkívül érzékeny. Sőt, olyannyira, hogy amikor a cigányok követnek el valamit, még akkor is őket védik. Olyan ez, mint az Európában az utóbbi időben elharapózó úgynevezett etnomazochizmus, azaz az a jelenség, amikor a (jelenleg még) többségi fehér társadalom sokszor a saját kárára is ítél a bevándorlókkal szemben, szintén a politikai korrektség jegyében. Elvégre ha Párizsban vagy Brüsszelben egy néger fiatalokból álló csoport megerőszakol egy fehér nőt, az csak szimpla bűncselekmény, de ha ugyanezt fehérek teszik egy színesbőrűvel, a bíróság ott rögtön rasszista indítékot feltételez, és ennélfogva súlyosabb büntetést is szab ki.

Magyarországon is egyre erősebb ez a tendencia. A cigányokra senki nem mer rosszat mondani, és nem mer közbelépni. A konkrét környezetemben is tudok olyan esetről, amikor a rendőrök határozottan kijelentették, hogy nem hajlandóak intézkedni, mert féltik az állásukat (de lásd például a gyöngyösi esetet is). Mindenki tudja (vagy úgy gondolja, hogy tudja), milyenek a cigányok, de hivatalosan mindenki a szirupos hülyeséget hadarja, mert ha nem így tenne, hamar a pályán kívül találná magát, mivel a többi szirupos hülyeséget ismételgető a saját pozíciója féltése okán kiközösítené őt. És közben a vagyon és élet elleni bűncselekmények csak egyre szaporodnak, és most már a cigányság ellen is. Ezért is haladunk polgárháborús állapotok felé.

Hivatalosan senki nem tudja, mennyi a cigányság jelenlegi létszáma, de a becslések alapján minimum 600e fő, és egyre nő. Amikor a népesség éves fogyását halljuk, sosem tudjuk meg, ebből mennyi a cigány és a nem cigány változás aránya. Nem kell hozzá nagy tudás, hogy megállapítsuk, ha ezt a számot árnyaljuk, az jön ki, hogy míg a cigány népesség létszáma szinte hatványozottan NŐ, addig a nem-cigányok fogyása elképesztő méreteket ölt (és ennek eredője az évi 30-50 ezres fogyás). Az iskolákban a 10 év alatti gyerekek közel 52 %-a cigány, amivel semmi probléma nem volna, ha ezek a gyerekek nem a halmozottan hátrányos helyzetű családokból kerülnének ki. Demográfiai alaptény, hogy világszerte a legalacsonyabb vagyoni és szociális helyzetű rétegek szaporodása a legnagyobb, míg az adók legnagyobb hányadát fizető középosztályé az egyik legkisebb. És ha már a számoknál tartunk, tudni kell, hogy a statisztikák szerint a magyarországi börtönökben a cigányság sokszorosan nagyobb arányban képviselteti magát, mint más etnikai csoportok tagjai, az pedig kriminológiai tény, hogy a cigány bűnelkövetők szinte mindig nagyobb fokú agressziót használnak a bűncslekmények elkövetésekor, mint a nem-cigány bűnelkövetők (így lesz lopásból testi sértés, betöréses rablásból gyilkosság, stb.). És ahogy a cigányság létszáma egyre nő, úgy nő egyenes arányban az elkövetett bűncselekmények száma is. Ezt tudomásul kell venni. Nagyon nagy a baj, és napról napra egyre csak nő.

A probléma pedig közös, és sürgősen meg kell oldani, mert különben az egész ország belerokkan. Nem mentségeket, magyarázatokat kell keresni a helyzetre, nem mindig a bűnözőket kell védeni csak azért, mert cigányok. Nem azt kell hangoztatni, hogy mekkora nyomorban élnek, és nincs más lehetőségük, hogy ők csak visszaütöttek, vagy bánom is én. Megoldást kell találni.

És a megoldás nem merülhet ki pusztán a pénzben. Sokat segítene, de a feszültségeket nemhogy megoldaná, hanem még növelné is. Már csak azért is, mert elég sosem volna, és akkor jönne a jogos felháborodás, hogy "ha ő kap, én miért nem?", vagy "ha én nem vagyok cigány, miért nem kapok?". Pont mint a kölföldi és a magyar tulajdonú vállalkozások támogatásának visszásságai. Persze, hogy felháborodik az ember, ha azt látja, hogy az útfelújítások, meg a (2002-ig mértékegységként használt) lélegeztetőgépek helyett a mihasznának tartott emberekre megy el a pénz. Így is sokan felháborítónak tartják a pozitív diszkrimináció egyre gyakoribb alkalmazását, legyen az a felsőoktatási tanulmányi 'kedvezmény', a cigány vállalkozásoknak nyújtott pénzbeli támogatás, vagy bármi más. Az sem megoldás, ha a többségi társadalmat próbáljuk meg nevelő célzattal a cigányok elfogadására hangolni. Hiába a reklám a metró padlóján, hiába az óriásplakátok, hogy 'cigányok nélkül szürkébb volna a világ', a többség nem tudja elfogadni, hogy a kisebbséghez kelljen alkalmazkodnia. Teljesen jogos az elvárás, hogy a kisebbség integrálódjon a többségbe. Ezt pedig csak a cigányok tudják szorgalmazni. Mint ahogy ha cigányokra terelődik a szó, most is mindig hozzáteszi az ember, hogy de ő ismer olyat, aki nem olyan, ennek az arányát meg kéne növelni. Be kellene bizonyítaniuk, hogy ha szegények is, tisztességesek, és nem lejárt szavatosságú élelmiszereket kellene fillérekért árulniuk, ahogy parfüm helyett nem szappanos vizet, cigaretta helyett meg nem kartonpapírt. Ha valaki elveszít valamit, becsületes megtalálóként nekik kellene az illető után rohanni, hogy visszaadják azt. A szomszédba nem lopni kéne járni, hanem segíteni, az iskolában pedig példás magatartással és tanulmányi eredménnyel kéne bizonyítani. Ha málnaszedés van, ne 70000-ért akarjanak elvállalni két sor bokrot, ha pedig valaki felajánlja, hogy a cseresznyefájáról neki minden 10 kilóból csak egy kell, ne az legyen a válasz, hogy "majd akkor jöjjön, ha dinnyét kell szedni, papa", hanem igenis minden adódó munkalehetőséget ki kellene használniuk, és a munkát kifogástalanul el kellene végezniük. Persze, tartsák meg a kultúrájukat, a zenéjüket, a nyelvüket, a szokásaikat, mulassanak ha esküvő vagy bucsu van (vigyázva, hogy ne fajuljon garázdasággá a dolog), egymás közt használják továbbra is a Romani Krisz törvényeit, de emellett integrálódjanak közénk. Bizonyítsák be, hogy amit róluk gondolnak, az puszta előítélet, és semmi alapja nincsen. Mi ezért nem tehetünk semmit. Nekik kell a 'cigányt' szitokszóból pozitív kicsengésű kifejezéssé tenni.

Ez persze spontán módon nem megy, vezetők kellenek hozzá. Cigány vezetők most is vannak, de java részük már börtönben ül, vagy hamarosan oda kerül, mert folyamatban levő eljárás van ellenük. Nem ilyen vezetőket kellene választaniuk, hanem példás erkölcsűeket, akik nem pedofilok és nem nyilvános műsorban pofozkodnak, nem tüntetnek el 13 meg 33 milliókat, hanem élnek-halnak a cigányok közös ügyéért. Az ország közös ügyéért. Emellett pedig ha már az országban egy népesebb megyényi cigány él, aminek a 20%-a az átlagos feletti vagyoni helyzetben 'tengeti' az életét, akkor — ha meg volna a szándék (mint ahogy nincs) — szinte árnyékállamot is építhetnének, persze csak képletesen. A létszám meg volna hozzá. A cigány vállalkozók cigány alkalmazottakat foglalkoztathatnának, a cigány tanárok különórákat szervezhetnének a lemaradt tanulóknak, hadd ne soroljam.

A politikusaiknak pedig nem volna szabad megengedniük, hogy az történjen, ami holnap történni fog. Mert előre láthatólag megint csúnya vége lesz az egésznek, ami egy nagyot dob majd a puskaporos hordó kanócán. Nem lenne szabad felülni a provokációnak, merthogy ez semmi mást nem szolgál, mint a haldokló kormány érdekeit. Az időpont kiválasztása és az előzmények legalábbis félreérthetetlenül erre utalnak. Megvoltak a fasiszták, megvoltak a melegek, most jönnek a cigányok. Megint skandálás lesz, megint dobálás, megint hetekig ezzel fog foglalkozni a sajtó, csakhogy ezúttal rossz fába vágják a fejszéjüket. A melegekkel szemben sokkal kevesebben éreznek ellenszenvet, mint a cigányokkal szemben, egyszerűen azért mert a melegeket maximum ideológiailag lehet támadni, de a cigányokkal kapcsolatban túl sok a közvetlen negatív tapasztalat. Ennek az lesz a vége, hogy a többség az ellentüntetőkkel fog szimpatizálni, de kötve hinném, hogy ez volna a cél (mármint a figyelemelterelésen kívül).

És mivel ez az írás így is rettentő hosszúra sikeredett, nem ragozom tovább a témát, pedig bőven lenne még mit írni. Inkább csak annyit mondok: a 24. órában vagyunk, és ha nem teszünk valamit, ha valakik nem tesznek valamit, iszonyú nagy lesz a baj, és vér fog folyni.

UPDATE: a végére beillesztenék egy videót, érdemes megnézni.

 

Jelen bejegyzés a példa arra, meddig vagyok képes halogatni olyan dolgokat, amik nem életbevágóan fontosak. Az életbevágóan fontos dolgokat (határidő-1) napig halogatom, de ez egyrészt nem derül ki ebből a bejegyzésből (most meg már de), másrészt nem is lényeges. Igen, ahogy a cím is sugallja, a már régen baharangozott beszámoló következik 2008.05.01. engem érintő momentumairól. Ugyanakkor ez a bejegyzés arra is példa, hogy ha én valamit (másnak) megígérek, akkor azt meg is tartom, maximum az illető nem győzi azt kivárni. (Ezennel felhatalmazom a legközelebbi blogtalálkozón megjelenőket, hogy felelőtlen ígérgetésem esetén nyugodtan picsán rughatnak.) Nos, akkor ugorjunk vissza 101 napot az időben, és lássuk, mi mindent vagyok képes előkotorni agyam egyre sötétebb szegleteiből.

Május 1. éppen abba az időszakba esett, amikor a barátaim napokat (heteket) töltöttek nálam albérlet- és munkakeresés céljából, így magától értetődő volt, hogy aznap majd egy kis csapatként vetjük bele magunkat a hideg virsli-meleg sör ünnepébe. Lesz itt minden — gondoltuk— piknik, Városligeti-tó, kóla, törökméz, idegenek fikázása, virsli, wurstli, ismeretlen buzik felismerése és kitárgyalása, meg egy halom egyéb huncutság. Mivel egy ilyen társaságban minden este felér egy kisebb spontán bulival, nem keltünk fel túl korán. Zuhanyzás, kávé, cigi, reggeli, öltözés, újabb kávé, újabb cigi, és máris délután 1 van, de ha néhány órával később indultunk volna, akkor sem maradtunk volna le semmi lényegesről. Miután — nagy nehezen — mindenki elkészült, útnak indultunk. Kisétáltunk a fekete 30-as közeli megállójába, és míg a következő busz megérkezett, süttettük magunkat egy kicsit a jó kis tavaszi napsütésben. Nem véletlen, hogy a 30-as busz neve előtt kihangsúlyoztam, hogy fekete, mivel most még a szokásosnál is jobban rászolgált a nevére: a jármű utazóközönségének minimum fele cigány volt, de a létszámuk néhány megállóval később csak tovább szaporodott. Volt itt minden: makkoscipő, hátraolajozott haj, izompóló 0 testre, hiányos fogazat, hónaljszag, meg a szokásos kellékek. A lila pantalló és virágos szoknya ezúttal elmaradt. Természetesen ülőhely már messze nem volt a buszon, de még állóhely is csak alig-alig. Mivel néhányan éppen leszálltak, esélyünk volt az alacsonypadlós jármű babakocsik számára kialakított részére benyomulni, de ezzel sem jártunk túl jól, mivel a fel- és leszálló többség minket tolt csak egyre beljebb. Én végig az ablakra voltam paszírozva, de Rolandom sem járt jobban, mivel ő egy kapaszkodó karhoz tartozó hónaljat kapott az arcába. Próbáltam visszafogni a röhögést, ahogy a társaink figyelmét is felhívni értékeik fokozott védelmére, de nem akartam feltűnést kelteni, nehogy még a végén megverjenek. Mondjuk a félúton felszálló 5 tagú cigány családtól nem kellett tartani, mivel apuka és anyuka mellett az orgonasíp két nagyobbik tagja is olyan bandzsa volt, hogy ha felém nézett, a sofőrt látta.

Ilyen viszontagságok közepette érkeztünk meg a Hősök terére, ahol addigra már jó kis muri kerekedett. Volt itt kisszínpad, nagyszínpad, sergő (körhinta), kecskebogyó-, gumicukor- és a törökmézárusok (utóbbi termék kiválóan alkalmas a fogtömések kirántására), pántlikázott faágak, gólyalábas szórakoztató egyedek, meg temérdek nép. Egy évvel korábban pont ugyanilyen volt minden, csak akkor a társaságunk minden tagja szexuális kisebbséghez tartozott, ellentétben a mostani 60%-kal. Elsőként a tér közepén felállított gúlákhoz léptünk, hogy megkeressük rajtuk a származási helyeinket, ugyanis ezeken fel volt sorolva az összes magyarországi település, mégpedig ABC-rendben. Ha valamelyikünk rábukkant a szülőfalujára, sikongatva tapsikolt, és úgy tálalta a többiek felé a dolgot, mintha valami HATALMAS felfedezést tett volna. Miután ezt az aktust jól összefényképeztük, elindultunk a körhinták és dodgemek felé.

Egy évvel korábban ezen a szakaszon ún. Romajálist tartottak, és a hely felé közeledve biztosak lehettünk benne, hogy az eltelt év után ez sem változott semmit. Az ojjektumot 100 méterre megközelítve a kisebbség aránya meghaladta a 40%-ot, ez méterről méterre nőtt, 50 méternél a kisebbség aránya többségbe fordult, mígnem a forgatag közepén elérte a 99,8%-ot. Itt aztán már volt zöld és lila nadrágtól kezdve vásztág bájszosz káláposz jelenség, meg fejkendős, virágos szoknyás is, bár ezek mennyisége messze alulmúlta a vastag aranynyakláncot hordó, kigyúrt, kopasz állatokét, meg ugyanezek plázarobogós, hulahopp karikát idéző fülbevalójú, rágógumit fújkáló, ősprimitív barátnőikét. Ez utóbbiakkal pedig már csak a babakocsik és a karonülő purgyék száma vetekedhetett. A színpadon mindenféle cigány előadók léptek fel, a szünetekben pedig karaokezni lehetett. Amikor mi ide értünk, egy cigány kislány éppen valami számomra ismeretlen nótát nyihogott el, amit ha nem utálnék, biztosan értékelni is tudtam volna, mert jól csinálta. Az autentikus cigányzenék közül az evőkanalas, tejeskannás, pörgős fajtákat nagyon szívesen hallgatom, és a véremet is felpezsdíti a ritmusuk, de a nyávogós, nyihogós kesergőket ki nem állhatom.

Miközben megpróbáltam egy harmadik és egy negyedik kezet is növeszteni magamnak, hogy minden zsebemet takarni tudjam, és közben még az ékszereim meglétét is pillanatonként ellenőrizhessem, azon gondolkodtam, hogy egyáltalán mi az, hogy Romajális. Noooooormális? Ez a két dolog így együtt eleve paradoxon, elvégre május 1. a munka ünnepe...de inkább nem folytatom. Még ha a Romajális nem ezen a napon lenne, megérteném, na de így...

Felmerülhet persze a kérdés, hogy minek mentünk egyáltalán oda (és Rásnak üzenem, hogy a fentiekből még nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni a magyarországi cigánysággal kapcsolatos, beígért bejegyzésemre vonatkozólag), hogyha ennyire nem éreztem jól magam a helyszínen. Hát mert itt voltak csak körhinták, azokat pedig a párom nagyon szereti. Alapos igyekezettel vett rá mindenkit, hogy felüljenek vele a legbrutálisabb pörgő-forgó szarokra is, egyedül csak én voltam hajthatatlan, de így legalább volt, aki vigyázott a cuccaikra. Miközben ők a lánchintán sikonyáltak, én odalentről fotóztam/filmeztem őket, és nem mellesleg baromi szexi látványt nyújthattam egyik lány barátunk citromsárga retiküljével a hónom alatt. Miután kirosszullették magukat, és egymás szavába vágva kiabálták el, mennyire jó/rossz volt odafent, elsétáltunk a Vaskefe mellé, ahol egy kicsit leheveredtünk pihenni. Itt jól lefikáztunk minden szembe jövőt, aztán elindultunk a Városliget felé.

Egy kecskebogyó-árusnál méregdrágán vettem magunknak parasztrafaellót, aminek a javát nekem kellett megenni (úgyhogy kis híján rosszul is lettem, olyan édes volt), közben pedig megnézegettük az itt összegyűlt 0,0001%-os pártocskákat, meg a szavazóbázisukat. Magyarországi Kommunisták Pártja, Szociáldemokrata Párt és hasonlók sorakoztak egymás mellett, és volt olyan, amelyik még Marx portréját sem átallotta kiállítani. Lehetett kígyót símogatni, meg élő szobornak pénzt dobálni néhány mozdulat kiváltása céljából. A legtöbb lehetőség persze a zabálásra volt (ezt mi sem hagytunk ki), ami meg is látszott a népen. Nem csoda, hogy a világ 3. legelhízottabb nemzete vagyunk. Amikor felfigyeltünk a terebélyes alakok nagy létszámára, a citromsárga retikülös barátnőnk új elfoglaltságot talált magának: elkezdte fényképezni a hatalmas valagakat. Ezek közül a fényképek közül látható néhány ezen bejegyzés illusztrációjaként (és ezért sem hagytam annyiban a témát).

Szóval mi is hamburgereztünk, kukoricáztunk, lángosoztunk, és még a förtelmes ízű medvecukor-kínálatból is vásároltunk magunknak, aztán visszamentünk a Hősök terére, hogy eldöntsük, merre tovább. Kitaláltuk, hogy a Café Eklektikába megyünk, és hamarosan azt is eldöntöttük, hogy gyalogoljunk-e, vagy inkább a kisföldalattival közelítsük meg. A gyaloglás kapta a több szavazatot — nem kis vita árán. Az Oktogonon túl van egy kávéző, aminek a 'kerthelyiségében' a meglepően meleg május eleji időnek köszönhetően rövidnadrágban ült egy pali, aki valami újságot olvasott. Ahogy elhaladtunk mellette, arra lettem figyelmes, hogy a nadrágja szárán kilógnak a heréi. Egy kissé hihetetlennek tartottam a dolgot, ezért erősen koncentrálva figyletem, biztosan jól látom-e. Jól láttam, tényleg kilógtak, erről egy barátom is így vélekedett. Fotó sajnos — érthető okokból — nem készülhetett , pedig vicces volna.

Az Eklektikában rajtunk kívül csak ketten voltak. Két egymással beszélgető, ránézésre meleg srác, de minket ők nem zavartak. Mi pedig magunkat nem zavartattuk. Olyan hangosan voltunk így öten, hogy már égett a pofámról a bőr. Először egy nő vette fel a rendelést, aztán pedig egy egyszerűségében igényes, szép göndör srác szolgált ki minket, akitől sokadik arra jártakor megkérdeztük, hogy:

- Feltehetünk egy kérdést?

- Azt, hogy meleg vagyok-e? Mert ha ez a kérdés, akkor igen a válasz.

- Miért, ilyeneket szoktak kérdezni?

- Igen, legtöbbször...

- De mi nem erre vagyunk kíváncsiak. Tudod-e, mi az: kicsi és barna?

- ???

- Tacskócsöcs! — majd harsány röhögés.

Ez a hülyeség akkor és ott született, szegény srác meg nem tudott mit, tenni, minthogy üdvözült arckifejezéssel elsétált onnan. Hiába, ilyen hülyék tudunk lenni...

Na, innen már csak hazafelé vezetett az út. Miután jól kidumáltunk mindent és mindenkit, lefikáztuk Budapest fél lakosságát, meg hasonlók, hazatértünk, hogy ott folytassuk az estét, ahol abbahagytuk a délutánt.

 

A vasárnaptól vasárnapig tartó nyaralásomat ugyebár meg kelett szakítanom egy kis munkával, de csak, hogy igazoljam az egyik közgazdaságtani alapvetést, miszerint "a munkaidő feláldozott szabadidő". Esetemben ez szó szerint igaznak bizonyult (és ha most nem éppen blogot írnék, akkor is dolgoznék (fogok is)). Mivel a Balatonra kocsival érkező barátom emiatt nem óhajtott visszajönni (inkább a tóban lubickol), kénytelen voltam bevállalni egy négy órás vonatutat, vissza Budapestre. Sejettem, hogy rendkívül izgalmas lesz.

Miután ronggyá égettem magam a parton, átvedlettem utcaiba, hangos sziszegések és sikoltozások közepette a hátamra dobtam a táskámat, elköszöntem mindenkitől, majd elindultam az 5 percre levő vasútállomásra. A jegyemet már korábban megvettem, hogy minden zökkenőmentes legyen. A vonat a mondott időben be is gördült, én pedig megkíséreltem felszállni...majd egy vagonnal odébb ismét, mivel az első helyen a rendelkezésemre álló idő alatt nem sikerült megfejtenem az ajtó nyitómechanizmusának működési elvét. Miután felkapaszkodtam, erősen koncentráltam, hogy dohányzó kocsit találjak, ami néhány méter megtétele után sikerült is. Egy töpörödött nénike ült ott mindössze, ezért a legkényelmesebbnek tűnő, négyes ülőhelyek egyikére vetettem le magam. Igaz, már ekkor is megfordult a fejemben, hogy így kétszer akkora eséllyel szerzek magamnak potenciális útitársat, mint a kettes ülések esetén, de szerda eset lévén úgy gondoltam, viszonylag kevesen utaznak majd ezen a vonaton, azok meg majd találnak maguknak üres helyeket máshol is. A vagon egyébként meglepően tiszta volt, mármint a korábbi évek balatoni vonataihoz képest, mert azok általában a legkoszosabb, leglepukkantabb darabok közül kerültek ki. Még hozzájuk érni is veszélyes volt, hacsak az ember nem akarta bevállalni a drága ruhák idő előtti szemétbe hajításának kockázatát. Jó imidzs volt ez a Balatonra utazó külföldi turisták előtt.

A vonat elindult, a fülembe bedugtam a kedvenc zenéimet tartalmazó mp3 fülhallgatóját, ölembe vettem a még mindig gyötört Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvemet, majd olvasni kezdtem. Kisvártatva elálmosodtam, ezért becsuktam a könyvet, ránehezedtem a karjaimmal (hogy az út végén még mindig magaménak mondhassam), aztán hátravetettem a fejem, és rögtön elaludtam. Ez nálam ritka, de a lubickolás megtette a hatását. Az órám szerint kb. 15 perc múlva ébredtem, mert a kalauz rázogatta a vállamat. Elnézést kértem, majd miután lekezelte a jegyemet, megpróbáltam visszaaludni. Persze nem sikerült, ahogy a hátralévő 3,5 órában sem, viszont végig álmos voltam. Nem maradt más, mint az olvasás. Néha becsuktam a könyvet, hogy a tájat fürkésszem, aztán megint kinyitottam, hogy újabb fejezeteket faljak fel a szememmel. Közben az állomásokon újabb utastársak szálltak fel, de egyik sem ült mellém vagy elém, viszont egy üléssel odébb, velem szemben egy trió telepedett le. Egy fiú, meg két nagyon szép, ambár hozzám fiatal lány. Viszont valamiért heteroszexuális gondolatok támadtak fel bennem, mint például "Tök jó lenne beszélgetni a jobb oldalival. Semmi szex, csak beszélgetés, úgyis jól megnézett magának." Biszexuális énem jelenleg regnáló oldala azonban gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, úgyhogy tovább olvastam.

Néhány megállóval később aztán bekövetkezett, amitől tartottam: három cigány jött be a vagonba, és rögtön le is telepedtek elém (egy hormonbajszos legény), valamint mellém (egy kiskölyök). Az apjuk odébb foglalt helyet. Egy csomó horgászbot volt náluk, és kábé egy perc múlva meg is kérdezték, nem akarok-e egyet megvenni. Ezt a zenén keresztül is értettem, a reakciójukat viszont már nem. Valahogy úgy szólt, hogy "cska?". Kivettem a fülemből az egyik dugaszt, és mondtam, hogy nem értem. Erre a hormonbajszos megismételte, hogy "icska?". valamiért még mindig nem fogtam, mit akar tőlem, ezért megint visszakérdeztem. "Bicska?"— jött a türelmes válasz, én pedig megnyugodva válaszoltam, hogy azt is kihagynám. Ezen túl nem is kommunikáltak velem, ráadásul a következő megállónál le is szálltak.

Fellélegezhettem, és egy jó órán keresztül nyugtom is volt, mígnem egy kigyúrt, lebarnult, divatosan öltözött ikerpár telepedett a közelembe, meg az egyikük barátnője. Egy kutyakölyök is volt velük, amit némi ölelgetés után felfedezőútra engedtek, de aztán összeszedték, és ők is leszálltak. Hamarosan viszont egy lelakott alak ült elém, cigarettával a kezében. Miután felfedezte, hogy az oldalán levő hamutál nem üzemel, megkérdezte, hamuzhat-e a mellettem levőbe. Mondom persze, ezért így is tett. Valami borzasztóan fojtó füstű cigarettát szívott (asszem Bond), később pedig egy sört is elfogyasztott. A kinézete — érdekes módon — súlyos kontrasztot alkotott az udvariasságával (sőt, még olvasott is), ezért a továbbiakban nem is zavart a jelenléte. Székesfehérvárnál szállt le. Közben eleredt az eső, én pedig kárörömmel gondoltam a barátaimra, akik már nyilván a szálláson morogtak a hirtelen időváltozás miatt.

Sokáig nem maradhattam egyedül, mert újabb útitársam érkezett. Egy még az előzőnél is lelakottabb kinézetű alak, aki kísértetiesen hasonlított a Vissza a jövőbe sorozat Dokijára, azzal a különbséggel, hogy a haja nem ősz, hanem sárga volt. Pontosabban megsárgult ősz (nem szőke), a ruhája pedig határozottan koszosnak tűnt. Ahogy leült, rögtön be is vágta a szunyát, ami nem is lett volna baj, ha nem nyitott szájjal alszik, és legfőképpen nem rám leheli az alkoholos szagú nyomorgázt. Azért egész elviselhető volt, mivel a menetszél az ájer jelentős részétől jótékonyan megkímélt. Eddigre már legalább 100 oldalt fogyasztottam el a könyvből, ami — a tartalmát ismerőknek nem meglepően — jelentősen amortizálta a szellemi kvalitásaimat. Ezért aztán egy kis szünetet tartottam és közben eszembe ötlött a barátom kamasz kölykéhez aznap intézett kérdésem (miután a Holt-tenger kellemes mivoltjáról fecsegtem vele egy kicsit), hogy fel tudna-e sorolni nekem 20 tavat a világból. Meglepő módon csak a Holt-tengert tudta megemlíteni, annak ellenére, hogy például éppen a Balaton partján ücsörögtünk, és a Velencei-tó sem volt tőlünk messze. Kicsit besegítettem neki, és magam soroltam fel még vagy tízet, de tőle egyetlen egyet sem tudtam már kicsikarni. Nem minősítem. Szóval éppen ezen morfondíroztam, és közben újabb tavakat listáztam az agyamban. Rögtön felmerült bennem a kérdés, hogy vajon elfogadható válasz-e hasonló kérdésekre az összes tó, vagy húzni kell egy határt. Mert például a Városligeti-tó vagy a Feneketlen-tó elég csicska, és különben is mesterségesek. Innen már csak egy ugrás volt eljutni a "Hány tó létezhet egyáltalán a Földön?" kérdéskörhöz, amire valamiért a 12000 ugrott be, minden alap nélkül. Erről eszembe jutott, hogy ha én Isten lennék, biztosan baromira unatkoznék, viszont meg volna a hatalmam ahhoz, hogy minden létező tóról információkat gyűjtsek. Így unaloműzésként fognék egy nagy könyvet, és beleírnám az összes általam teremtett tó nevét, mármint azokat, amiket a gyarló emberiség adott nekik.

A hegyekre, tengerekre és egyéb domborzati tényezőkre már nem volt alkalmam továbbörökíteni a kérdéskört, mert tőlem balra egy hatalmas és gyönyörű szivárványt pillantottam meg. Jobbra egyetlen felhő sem volt, balra viszont szemmel láthatóan esett az eső (valahol a távolban). Tökéletes együttállás egy szivárvány létrejöttéhez. Gyönyörű volt. Minden színe csodálatosan pompázott, és mindegyik legalább 10 méter széles lehetett, de akár még annál is nagyobb. Teljesen megigézett, ezért legalább negyed óráig megkövülten bámultam, de később is gyakran felpillantottam, hogy meg van-e még.

Budapest előtt kicsivel egy párocska, meg az egyikük anyja keltette fel a figyelmemet. A párocskák rám nézve komoly kockázati tényezőt jelentenek, mivel gyakran smárolkozásra vetemednek, az cuppogó hangeffektekkel jár együtt, ami viszont általában baromira szokott idegesíteni. Hiába van bedugva a fülem, mert úgy is meghallom. Szerencsére egyelőre semmi ilyesmire nem készültek, ezért elindulhattak a gondolataim velük kapcsolatban. Csak a szokásosak: a nő melyiknek lehet az anyja? Az anyjuk egyáltalán? Ha a fiúé (asszem a fiúé), akkor vajon mit szólhat a leendő menyéhez? És az mit szól a leendő anyóshoz? Ilyesmi. Később aztán rákezdtek a nyalakodásra, ami 3,5 óra utazás után eléggé hamar felbosszantott, az anyjuk meg némi rágógumi-fújkálással kontrázott az egészre. Azt sem tudtam, hova nézzek, hogy ne idegesítsen. Kelenföldnél szálltak le, így az utolsó negyed órát az idegi regenerációnak szentelhettem.

19:53-kor aztán megérkeztem Budapestre, pontosan 5 perccel a kiírt érkezés idő után. Volt még egy apró problémám: találok-e nyitva tartó jegypénztárt a lejárt bérletem pótlására, vagy jegyet kel vennem? Találtam és nem kellett.

Hát ez baromi izgalmas volt, úgyhogy a holnapi retúr-viszonylaton történtektől asszem majd megkíméllek benneteket.