csámcsogás bejegyzései

Vannak emberek, akik a sorsukat nem ok-okozati összefüggések láncolataként fogják fel, hanem valami külső tényezőre vezetik vissza az őket ért szerencsés vagy szerencsétlen kimenetelű történéseket. Talán a legelterjedtebb ezek közül a külső tényezők közül a vallás, de vádolni lehetne az UFO-kat, meg a csillagok állását is. A többség azért két lábbal áll a földön, de még közöttük is sok olyan van, aki bizonyos megmagyarázhatatlan(nak tűnő) okokat keres élete váratlan fordulatainak megmagyarázásához. Ők a babonásak. Mindannyian ismerjük az olyan babonakórságokat, mint amilyen például a négy levelű lóhere, a lópatkó, a fekete macska, a kéményseprő, a szilveszteri lencse, a szűz kéz vagy a kezdők szerencséje. Néhányan ennél is tovább mennek, és nem lépik át a gyereket (mert megáll a növésben), leülnek, ha valamit otthon felejtettek és vissza kellett érte menni, és nem ölik meg a pókot, mert az szerencsétlenséget jelent. Természetesen mindenki tudja (kivéve a betegesen babonás embereket), hogy ha találnak is valami összefüggést a történések és a babonás magyarázat között, az vagy csak erőltetett kapcsolat, vagy egy-egy baleset éppen azért fordul elő, mert azt a babonás illető rettegésében idézi elő magának. Olyan ez, mint a randi előtti pattanás: ez éppen azért nő az arcunkra, mert (pl) a leendő pattanásaink miatti idegeskedésünk következtében megnövekszik az izzadás és a faggyútermelés a testünkben, és máris kész a tünet, amitől rettegtünk. "Na tessék, előre tudtam!"

Nos, én nem vagyok különösebben babonás, főleg nem a kommersz típusokban, de abban biztos vagyok, hogy a sors szándékosan ellenemre tesz, és mindig úgy intézi, hogy ne legyen igazam. Ha megtippelek valami előre ki nem számolható eseményt, tuti az ellenkezője jön be, de következetesen! Mivel pedig egyébként nem vagyok babonás, a péntek 13-ával kapcsolatban sincsenek félelmeim. Se nem szerencsenapom, se nem az ellenkezője (tripla tagadás...), egyáltalán nem is foglalkozom vele. Így aztán nem is idézek elő magamnak baleseteket, de ha valami mégis történik, viccesen ráfogom, hogy az e neves nap miatt történt. DE akármennyire is a racionalitás talaján élem az életem, nem tudok attól eltekinteni, hogy a múlt pénteken gyanúsan sok balszerencsés történés ért.

Ez a nap volt ugyebár az, amikor egymás után kellett a munkahelyi évzáró ebédet túlélnem, majd időre lejutnom vidékre, a húgom ballagására. Viszonylag könnyed napnak ígérkezett, hiszen elvileg dolgoznom is kevesebbet kellett, ráadásul két zabálás is várt rám süteménnyel, pezsgővel, miegyébbel. Tiszta welness-kúra (még a diéta indulása előtt). Én meg még örültem is, hogy ha már illő volna öltönyben megjelenni, legalább egy napra esik a két alkalom, így egy csapásra megúszom mindkettőt. Ez persze nem tartott vissza attól, hogy az alkalmi cipő, és a múltkor vásárolt drága (?) ingem közé farmert vegyek föl, azt hangoztatva, hogy 'Nem én ballagok, bent meg örüljenek, hogy így kikenem magam nekik'. Ráadásul a zakótól teljes mértékben eltekintettem, de legalább sem túl- sem alulöltözött nem voltam.

Reggel egy kissé későn értem be, ezért volt pofám még a reggelivásárlással is az időt húzni, de mivel úgyis egy kiadós ebéd volt kilátásban, nem is bántam, hogy ez az étkezésem kimaradt. Ezúttal nem étterembe mentünk a kollégákkal, hanem maradtunk az irodában, ahova a főnökasszony az otthon készített finomságokkal érkezett. A sóherség csimborasszóját ezzel meg is másztuk, de ez nem is lett volna baj, ha mondjuk délben befutott volna a kajákokkal. De csak valamikor délután egykor érkezett meg (az uborkasaláta elhúzódott egy kicsit), amikor nekem már enyhén kopogtak a szemeim az éhségtől. Persze még teríteni is kellett, meg felhevíteni az út közben kihűlt rántott húsokat, szóval az első falat úgy 14:00-kor landolt a számban, közvetlenül egy feles vodka után. Utóbbi — ilyen körülmények között — kicsit meg is csapkodott, de igyekeztem kevésbé feltűnő maradni. Nehogy má' azt gondolják, hogy egy fél vodkától berúgok.

Sok időm nem is volt élvezni ezt a hihetetlen társaságot, mivel nekem 5-re Iszapszentgilisztáson kellett lennem, tehát legkésőbb 14:45-kor el kellett indulnom, hogy időben odaérjek a népligeti autóbusz állomásra. Ez a közel egy óra viszont elég volt ahhoz, hogy a ritkán feltűnő, volt kollégák rákérdezzenek, hogy "És kétlábú háziállatod mikor lesz már?" — gondolva itt egy barátnőre/feleségre. Nem akartam mondani, hogy "ha tudnák, hogy mekkora faszú barátnőm van már jó ideje...", ezért inkább csak a szokott módon hessegettem el a tréfálkozó kíváncsiskodást, és közben képzeletben ledaráltam őket egy tekerős húsdarálóval. Arra is elég volt ez a röpke idő, hogy egy hirtelen mozdulattal nekimenjek a fürdőszoba kilincsének, és ezzel kiszakítsam a mindössze másodszorra viselt drága (?) ingemet. Ha nem lett volna bennem eddigre még egy vodka, meg egy pohár bor (kettő), akkor nem is szakítom ki az ingem nagyon csúnyán káromkodtam volna, de így csak rezignáltan vettem tudomásul, hogy "nem is látszik (annyira)".

Na, elrohantam, felpattantam a megfelelő buszra, aztán az 1-es villamosra, és pillanatokon belül már a Népligetben is voltam, pontosan 2 perccel azután, hogy elment a nekem megfelelő járat. A következő 25 perc múlva indult, 15:45-kor, ez azonban olyan járat volt, ami elvileg bemegy minden útba eső zsákfaluba. Bíztam benne, hogy talán mégsem, hiszen akkor nem értem volna 5-re a húgom sulijához.

5 perccel indulás előtt fel is szálltam, majd mondtam, hogy hova és milyen jegyet kérek, mire a sofőr közölte, hogy ha nem tudnám, már egy éve elővételben kell megvenni a jegyet, mert ő különben sem adhat, szóval vagy automata vagy pénztár. Én még közöltem vele, hogy az utóbbi évben legalább tízszer utaztam ezen a vonalon, és még SOHA nem kellett előre megvennem a jegyet (annak ellenére, hogy számítottam hasonló esetekre). Mielőtt megtudhattam volna, hogy éppen ez a különbség a helyközi és a távolsági járatok között, elszaladtam a jegypénztárhoz, ahol szerencsére csak 3-an álltak előttem. Kb. 20 másodperccel a busz indulása előtt pattantam fel, és — hihetetlen módon — még ülőhely is jutott nekem.

Szépen zötykölődtünk az úticél felé. A budapesti forgalom nem volt erős, ezért a városból viszonylag gyorsan kijutottunk — ez volt ugyanis az egyik kockázati tényező. A másik a zsákfalvak kérdése, de itt már nem voltam olyan szerencsés, naná, hogy bement. Bement egyik Csicskalandba is (5 előtt 15 perccel), ahonnan 5 előtt 5 perccel jött vissza, majd a céltelepülésem határától 200 méterre ismét letért az útról, hogy a másik Csicskalandon lakó két emberke is le tudjon szállni. Nem írok ki szavazást arról, hogy vajon majd' felrobbantam-e emiatt, mert túl egyoldalú lenne az eredmény.

Negyed óra késéssel érkeztem a sulihoz, ahol a nyolcadikosok már javában vonatoztak a gaudeamus igiturra. Szerencsére nem maradtam le semmiről, vagy inkább sajnos, mivel a műsor minden eddigit alulmúlt, és már alig vártam, hogy vége legyen. Amikor már minden versük elfogyott, megvártuk a húgomat (aki mellesleg a suli büszkesége (volt)), majd hazakocsikáztunk anyámékhoz. Hamarosan megérkeztek a papáék is (anyu apósáék), és nekiláttunk a zabálásnak. Normál körülmények között nyilván élvezetes lett volna, de a kedves papa olyan ocsmányul undorítóan eszik, hogy rosszul vagyok még a gondolatától is. Az egy dolog, hogy 600 decibellel csámcsog, de az utolsó falat lenyelése után még 20 percig tisztogatja a nyelvével a protézisét, újabb 1000 decibeles, cuppogó hangok kíséretében. Nem akarok túlozni, mert az első 300 csettenést rezzenéstelen arccal tűrtem, de utána egyre gyengült a pszichikai védelmem. A következő 300 csettenésnél már egyre mélyültek a ráncok a szemem körül, a tekintetem egyre felhősebb lett, a mosoly pedig eltűnt a szám szegletéből. Újabb csettegések, újabb cuppanások, sörrel való öblögetések, és újabb elcsámcsogott sütemények elfogyasztása közben és után édesanyám egyre aggódó tekintettel leste az arckifejezésem, én pedig igyekeztem minél könyörgőbben visszanézni rá, hogy tegyen valamit. Persze tudtam, hogy ő sem tehet semmit, ezért a saját kezembe vettem a sorsomat: egy hirtelen ötlettől vezérelve kimentem a buszmegállóba, hogy megnézzem, mikor lehet innen hazajutni (8 után már semmikor), majd 20 percre eltűntem a toalettre. Ebből 1 perc volt a pisilés, 19 perc a szarást mímelés, plusz a kézmosás. Amikor már éppen dühöngő őrültté változtam volna, a kedves mama felnyalábolta a kedves papát, és távozott vele. Ekkor produkáltam egy enyhe, fogadkozással egybekötött dühöngést ('soha többet', stb.), majd kivártam, amíg a család felkészül a hazafuvarozásomra.

Este 10-re értünk a Határ úthoz, ahonnan kicsit több, mint fél óra alatt értem haza. Itthon beájultam az ágyba, és csak némi pihegés után lettem csak újra kommunikációképes (közben persze összevesztünk a Rolanddal). 

Hosszú egy nap volt, és méltó a 13-ára eső péntekekhez. Nem szeretnék több ilyet. (A nagyobbik húgom 2 év múlva ballag a gimiből...).

Gyakorlatilag vasárnap este óta megszakítás nélkül idegbeteg vagyok (asszem).

Vasárnap délután átjött végre a Rolcsi, elvoltunk, miegyéb, este meg elmentünk megnézni végre a Láthatatlan-t, ami már egy ideje el volt tervezve. Na itt kezdődtek a problémák. Jegyvétel után beugrottunk a Media Marktba, mert ő laptopot akar venni magának (majd), és nézzük meg, milyenek vannak. Kérdeztem, hogy minek az neki, és hogy miért akar egy ilyet, amikor jó ideje egyik hónapról a másikra él, aztán a mobiltelefonoknál megint szóvá tettem, hogy most vett egyet, és a jelenlegi is tökéletesen alkalmas arra, amire való (telefonálás, SMS). Ezen persze ott helyben összevesztünk. Sajnálom, nem tehetek róla, hogy ellenállhatatlan késztetést érzek az értelmetlen cselekedetek megakadályozására, valamint a téves információk kiigazítására. A véremben van (ha valaki fasz, megpróbálom szép szóval helyrepofozni). Nem volt tartós a harag (kb. 2 perc), a vita mégis aláaknázta a hangulatomat. A moziban aztán már minden és mindenki idegesített. Az egyik tirpák fennhangon telefonált a film közben, aztán meg folyamatosan a taknyát szürcsögte vissza orrba/gégére, a mögötte ülő meg csak szimplán az orrát szívta. Ez jobbról. Balról meg nyitott szájjal hangosan rágózott a harmadik barom. Na most rólam tudni érdemes, hogy minden szájjal (orral) képzett hang olyan szinten idegesít, hogy néha eszemet vesztve tudnék őrjöngeni. Szotyi-/tökmagrecsegtetés, fogszívás, cuppogás, csámcsogás, puszilgatás, de legfőképpen a rágógumi fújkálása egy pillanat alatt idegbeteggé varázsol, ezért is hallgatok zenét utazás közben. Egyébként ez egy kedves örökség a mostohaanyámtól, aki észrevette, hogy a kisöcsém fél órán tartó össze-vissza csókolgatása dühöngést vált ki belőlem, majd egy idő után a tehetetlenség érzése miatt sírógörcsöt is, ezért annál inkább csinálta. Minden buzi lelki sérült, igaz? Igaz.

Szóval a filmet marhára tudtam élvezni (az ülésben szerintem még most is ott van a körmöm nyoma). Az a baj, hogy a környezetemet is megfertőzöm ezzel. Szerintem a volt barátnőm részben emiatt hagyott el, de a Rolcsi is utálja, amikor rászólok, hogy csukott szájjal egyen. Saját érdeke... Mindenesetre "normális" ember észre sem veszi az ilyesmit, míg én a legnagyobb hangzavarban is meghallom akár fülhallgatón keresztül is, és szóvá is teszem. Amikor ez századszor fordul elő, a környezetemben levő emberek is rákattannak a dologra, és egy idő után őket is idegesíteni kezdi. Asszem szükségem van egy autóra.

Mint korábban már írtam a munkahelyem utcáját felújítják, ezért tegnap is meg ma is 20 percet vesztegelt a buszom. Ez a reggeli hangulatomat rögtön megalapozta, és erre jönnek rá a munkahelyi apró bosszantások, na és persze Hajnalka. Most ő is megsértődött, mert egy ponton túl nem bírtam elviselni a seggségeit, és látványosan bedugtam a fülem (zenehallgatás céljából).

Jaaa, és a lényeget nem is mondom. Cincog a monitorom. Ez komoly! Hátul, ahol az egyik zsinór csatlakozik, cincogó hangot ad. Ha megmozdítom, abbahagyja, de csak azért, hogy 10 másodperc múlva újrakezdje. Ez hét mint hét kurva idegesítő, és nem tudok vele semmit tenni, mert akárhogy mozdítom, semmit nem javít. Állítólag kapok majd egy új monitort, de asszem az még legalább egy hónap, szóval zenehallgatás vagy őrület.