csőd bejegyzései

Azt hiszem a 2010. évi Nőnapot még sokáig emlegetni fogom, és nem azért mert életem legszebb évének legszebb napja volt.

Először is ugye megint beteg vagyok, azaz — ha a múltkori végighányt éjszakát is számolom — idén már harmadszor. Jó, csak egy napig kapart a torkom, és azóta is csak az orrom folyik, de az olyan szinten, hogy már kívül-belül fáj a szaglószervem, és néha alig kapok levegőt. Megmaradok, de a létezést eléggé megkeseríti ez is, estére teljesen kimerülök, ég a szemem, folyik a könnyem, és így nem sok energiám van (mondjuk) a szakdolgozattal haladni. Ilyen körülmények között indult a nap.

Nőnap. Most nem leszek túl népszerű, de én nem igazán érzem létjogosultságát ennek az ünnepnek. Mire föl ünnepeljük a nőket (és a férfiakat meg nem)? Nem nézek utána a Wikipédiában, de hogy annyira suttyónak mégse tűnjek, gyorsan hozzáteszem, hogy bármit is találnék ott, az ma már nemigen lenne érvényes. Ha azt akarjuk megköszönni nekik, hogy megszültek bennünket, arra ott az anyák napja. Ha azt, hogy feleségül jöttek hozzánk, arra ott a házassági évforduló, ha meg azt, hogy mossák a szarcsíkos alsógatyáinkat (tisztelet a kivételnek), akkor azt nem egy ünneppel kell lerendezni. Különben is, ha kiharcolták maguknak az egyenjogúságot, vagy ha belementek egy házasságba egy léhűtő pasival, aki egy szalmaszálat sem tesz keresztbe, akkor az az 'így jártak' halmaz témaköre. Szóval értem én, hogy emancipáció meg szüfrazsettek, meg kommunista traktoros asszonyok, meg egyenlő választójog és egyenlő munkáért egyenlő bér, de miért kell ezt ilyen erőszakosan a világra kényszeríteni? Avagy ez a férfitársadalom szánalmas megemlékezése azokról a nőkről, akik évszázados küzdelmek árán kiharcolták a jövő generációi számára a lehetőséget, hogy a napi 8 óra munka után még további órákat dolgozhassanak (ingyen)? Hát akkor elég cinikus. "Egész évben szívtál, tessék, itt egy szál virág".

Ez inkább csak a virágárusok kedvenc napja...lenne, ha a cigányok nem happolnák el előlük a jó sok remélt bevételt. Hehe. Merthogy ilyenkor valami másik dimenzióból olyan mennyiségű virágárus cigány özönlik elő, hogy annyit csak május 1-én látni, a Romajálison. Rajzanak (RAJ-zanak). Tényleg, szinte minden sarokra jut egy belőlük, felpakolva jó sok, saját kertben termesztett, full legálisan, közterület-használati engedéllyel, adószámmal és nyugtaadás kíséretében árusított virággal. Estére meg már jól elitták a napi bevételt, úgyhogy akkor meg a BKV van tele a marokból lakodalmas zenét hallgató, rágógumizó-szotyizó, hangoskodó egyedekkel. Nem szeretem én ezt a napot sem, ahogy a Húsvétot és a karácsonyt sem. Mindent utálok, ami muszáj (Valentin-nap meg nem létezik), ilyenkor meg ugye a cég egyetlen férfijaként nem kerülhetem meg a dolgot.

Fenti két bekezdésben egymás után fejtettem ki hímsoviniszta, majd rasszista gondolatokat, bár nem tudom, egy buzi egyáltalán lehet-e hímsoviniszta. Vállalom, mert most dulifuli vagyok, és mindenkit leszarok.

Meg is van erre minden okom, mivel a két legutóbb írt bejegyzéseim tartalma gyakorlatilag sztornó. Akár ki is törölhetném őket, de ha már annyi időt pocsékoltam el a megírásukkal, nem dobom őket a szemétbe. Kár volt megszólalnom. Ha hallgattam volna, talán most nincs ez a helyzet, hiszen eddigi életemben megfigyeltem, hogy a Sors baromira szeret direkt mindent fordítva csinálni, mint ahogy én azt megjósolom, csak hogy ne legyen igazam. Tudom, ez nagyon irracionálisan hangzik, de valahol mégis elhiszem, hogy létezik egy ilyen mechanizmus, miközben a józan eszemmel tudom, hogy nem létezhet. Persze mindegy is, mert most mégis bejött.

Megírtam a — kivételesen — rendkívül optimista bejegyzésemet, a terveimet, az álmaimat, a vágyaimat, ergo elszóltam magam, az azóta eltelt egy hétben ugyanis mindegyik összeomlott. Se ruhatár, se színház, se plafonig csempe, se semmi. Hogy mi történt? Áááá, semmi. Csak azóta kiderült, hogy az egyik egyéni vállalkozónk bezárja a büféjét, egy oktatós cégünk eladta az eddig általa szerkesztett újság jogait (és ezzel a könyvelési díja is meredeken lezuhant), a ruhaboltosunk bezárja az Europarkban található boltját, a légitársaság fióktelepe meg felmondta velünk a szerződést. Ez az év hátralevő hónapjaira együttesen 4 millió forint kiesést jelent, azaz innentől kezdve többet dolgozom, mint eddig, és ezért kevesebbet keresek mint eddig. Jó kis állapot. Van még egy ingó cég, amit a tulajdonosa el akar adni, és ha ez sikerül neki (és az új tulaj másik könyvelőt keres), az számunkra a totális csődöt fogja jelenteni. Kész, vége. Akkor a fizetésekre nem lesz pénzünk, se gyakorlatilag, se elméletileg (most ugye elméletileg van keret mindenre, de mivel nem kapjuk meg maradéktalanul a könyvelési díjakat...). Fluktuáció persze minden könyvelő cégnél és mindenkor van, de miközben normál esetben jönnek-mennek a partnerek, addig

- egyrészt nálunk csak mennek, de nem jönnek

- másrészt egyszerre mennek el sokan, mert ha csak egyenként tennék, talán még volna esélyünk időben pótolni a kiesést

- harmadrészt ha a bevételünk a 'sok'' vagy a még több' között ingadozna, semmi probléma nem volna, de jelenleg az 'elégséges' és a 'csődközeli' között ingadozik

- meg amikor még nem voltam gép előtt, volt egy negyedrészt is, de azt azóta elfelejtettem.

Szóval szar van, méghozzá jó nagy. No para, csak optimistán! Ez mindig bejön... Na hiszen. De tegnap már megvolt a kiborulás, szóval minden okom megvan a pozitív felfogásra: legalább nem érzem érdemtelenül szerzett vagyonnak a majdani plafonig csempét. Akármi is történik, ha a csapások hatására eldobom magamtól ezt a lehetőséget, soha többé nem érdemlek majd meg egy másikat.

Ez a cég lehet életem nagy dobása, csak előtte gyúrni kel egy kicsit izomra, hogy jó messzire repüljön az a labda.

Ha nem volna elég az állandó bizonytalanság, akkor most itt van a tetejébe a munkahelyem ügye. A sztorit ugyan tegnapra ígértem, de hát Isten tervez, 979 meg csak késve végez. Most sort kerítünk rá.

Az utóbbi két évben (plusz egy kicsi) már jó párszor írtam a benti dolgokról, szóval folyamatában látható volt egy működőképes vállalkozás teljes leépülési folyamata, ami mostanra lassan a végkifejletéhez ér. Nem szívesen ismétlem önmagam, de azok kedvéért, akik nem olvasnak az első perctől fogva (van ilyen egyáltalán?), tömören összefoglalom a helyzetet.

Adott egy könyvelőiroda, ahol 8,5 éve dolgozom, azaz kb. fennállásának felezőpontja óta. Az irodát egy mostanra nyugdíjba vonult nő vezeti, ő a főnököm. Amikor odakerültem, még két helyszínen zajlott a munka, két irodavezetővel, két kupac kollégával, két kupac ügyféllel. Egy ilyen profilú vállalkozásnak kicsi az anyagköltsége, a gépparkot nem kell állandóan fejleszteni (lévén a szoftverek egyszerűbb gépeken is elfutnak), és mivel az ügyfelek nem a befektetett energiát, hanem a szaktudást és a felelősséget fizetik meg, viszonylag sokat lehet tőlük kérni. Gyakorlatilag az összes költséget az alkalmazottak bére teszi ki. Ilyen körülmények között, ennyi idő alatt bárki vagy irodahálózatot működtethetne vagy kacsalábon forgó palotát építhetne magának, és még több milliós tartaléka is lehetne.

Nálunk ez nem így történt. Mivel a főnököm erősen rástartolt a nyugdíjas létre, eleve nem volt motivált a fejlesztésben, ezért először a másik irodát zárta be (ahonnan kezdetben az alkalmazottak menekültek, majd az ügyfelek egy része is), majd nálunk is zsugorítani kezdte a létszámot és az ügyfelek számát. Természetes fluktuáció mindig van, hiszen az ügyfelek találnak maguknak olcsóbb könyvelőt vagy maguk is befejezik a munkálkodást, de újak is alakulnak folyamatosan. Egy-egy nagy ügyfél távozása súlyos csapásokat mért a cég anyagi helyzetére, amit át lehetett volna hidalni némi toborzással, azonban a szándékos zsugorítás miatt erre nem volt szándék. A cél az volt, hogy minimális létszámmal, minimális ügyfélkörrel, egyfajta kényelmes, szolid, de önfenntartó vállalkozássá legyünk (elég hülye cél...). 

Még ez sem lett volna probléma, hiszen a fluktuáció miatt nyílt réseket új ügyfelekkel lehetett volna betömni, ha csak némi késéssel is. A fő probléma nem ez, hanem hogy az irodának kell eltartania a teljes pereputtyot. Ott vagyunk ugye mi, akik dolgozunk, és akik a munkájukért több-kevesebb fizetést kapnak, én például az ügyfeleim által fizetett könyvelési díj 20%-át, amiben benne van egy 125000 Ft-os bejelentett bér annak minden adójával, járulékával és 12000 Ft étkezési utalvány. A többiről számlát adok. Ez nekem jár, hiszen a négyszeresét termelem meg a cégnek. Ott van azonban a főnök két fia, akik közül csak az egyiknek van önfenntartó vállalkozása, a másik csak úgy tessék-lássék működik. Nem olyan rossz a helyzet, de azért a saját lábán nemigen állna meg. Mindkettőjük hozzánk van bejelentve, és anyukától fizetést is kapnak, ami után természetesen egy csomó járulékot kell fizetnünk. Ott van aztán a főnök férjeura, akinek szintén van vállalkozása, ami szintén nem működik. Játszótér ez neki, és mellesleg így igazgató úrnak érezheti magát, aki önálló jövedelemmel rendelkezik, ergo családfenntartó (faszt!). Az értelmetlen cég kiadásait a könyvelőiroda fedezi, ide értve a férj fizetését és annak terheit is. 

Van még egy lány is, aki az iroda költségén tanulta ki a mérlegképes szakmát, azonban boltosnénit akart játszani, ezért kikunyizott magának egy hobby-boltot. Amellett, hogy gyöngyökből meg szalvétákból nem lehet eltartani egy örökké munkanélküli férjet meg két lófejű kamasz kölyköt, a boltja ráadásul olyan helyen volt, ahol eleve naponta két ember jár. Mármint az első boltja, mert amikor belátták, hogy nem megy, kerestek egy másikat egy olyan utcában, ahol már naponta négyen is megfordulnak. Az üzlethelyiség bérleti díja kb. 200E Ft, a lány bére szintén ennyi, a járulékokkal és a járulékos költségekkel együtt tehát havi félmillióba kerül nekünk ez az egész (a többi családtag nélkül). Némi adalék: 1. az iroda telefonköltsége kb. havi 30E Ft, amiből mi nyolcan 5E Ft-ot beszélünk el az összes ügyféllel, a lány a maradékot. 2. ami bevétele van annak a boltnak, azt természetesen megtartja magának, hiszen azt ő kereste. 3. ez arra sem elég, hogy anyagot vegyen magának, szóval azt is mi fizetjük.

Havi 500 E Ft kitermelése a nincsből mostanra 4 milliós adótartozást halmozott fel nekünk, teljesen értelmetlenül, és a mi a legszörnyűbb, megállíthatatlanul, hiszen a főnököm nem fogja azt mondani a lányának, hogy "Rolót le!", mert hiszen akkor az miből élne? Ezt már ki is nyilvánította, amikor az irodavezetőnk elkezdte pedzegetni a témát. A 4 milliós tartozásra kb. 1,5 millió fedezetet nyújt az a tartozás, amivel az ügyfelek lógnak nekünk, de a fennmaradó 2,5 milliót még tetézi az iroda bérleti díjának legalább két hónapnyi összege, 6 havi közösköltség és kifizetetlen rezsi költségek. Tragikusak az állapotok. A ki nem fizetett pénzünk újabb 1 millióra rúg, nekem speciel 183000 Ft-tal tartozik a főnök, és ami a legszörnyűbb, ebben már havi fizetés is van, nemcsak pluszpénz. Pedig az irodának van annyi bevétele, amiből bőven fenntarthatná magát, még nyereséges is lehetne, de ilyen pénztalicskázás mellett ez nem megy. A főnök viszont a falnak megy (fejjel), pedig tudhatná, hogy ha ő tönkremegy, a család meg a híd alá. Akkor aztán véget ér a játszás. A helyes lépés egyértelmű, mint ahogy az is, hogy a főnököm ezt nem fogja meglépni, hiszen meg is mondta. Ehelyett tűzoltás folyik, és emiatt kezdtem bele ebbe a bejegyzésbe. 

Amíg a betegségem miatt nem voltam, a hivatalsegéd lapátra lett téve. Hogy most az mondott fel, vagy a főnököm neki, azzal kapcsolatban zavarosak a beszámolók, a hirtelen távozás viszont utóbbit valószínűsítheti. A slusszpoén az, hogy a hivatalsegéd a főnöknőm sógornője, két gyereket nevel, gerincproblémái vannak, és mivel kb. 10 éve van a nyugdíjig, sehol nem fog magának állást találni. Szóval kötve hinném, hogy ő maga döntött így. A másik, ami szintén a távollétemben változott, hogy a főnököm levette a bejelentett fizetésünket 88000 Ft-ra, hogy kevesebb járulékot kelljen fizetnie. Ebben látszólag semmi pláne nincsen, hiszen nekünk így is, úgy is ugyanannyi a fizetésünk (20%), ráadásul az adókat eleve levonja tőlünk, de lényegében itt arról van szó, hogy ezután kevesebbel tartozik majd az APEH-nak, és többel nekünk. Mi ugyanis nem számolunk fel késedelmi pótlékot, nem nyújtunk be inkasszót, és eleve türelmesebbek vagyunk. Mindez persze nem hangzott el, de mindannyian tudjuk, kimondatlanul. Ha már kimondatlanság, én hivatalosan a mai napig nem tudok erről, hiszen a főnököm egy szóval sem említette. Kénytelen leszek majd eljátszani a tudatlant, mint aki akkor ocsúdik, hogy a munkahelyi pletykák ellenére 'tényleg' ez van. 

A hobby-bolt oltárán tehát fell lett áldozva

— a cég összes tartaléka (az a kevés)

— a 'jó adózó' státusz

— 4 millió forint negatív pénz

— családi kötelékek

— most a nyugdíjunk egy része is

Hiszen (elvileg) mi nem kapunk majd kevesebb fizetést (sőt, egy kicsit nőni is fog), de amíg ez az állapot fennáll, a majdani nyugdíjunk is arányosan csökken. Mármint ha kapunk egyáltalán fizetést, és nemcsak a 'kintlevőség' rubrika összege nő majd. Pedig nekünk is vannak kiadásaink. Nekem például ki kellene fizetnem a tandíjam felét, a rezsi számlákat, fel kellene töltenem a telefonom, mert lefogyott a kártyámról a pénz, a vízóra-cserét is el kellene intéznem, mert szerződésbontással fenyegetnek, legalább 3-4 fogamat kellene megcsináltatni rendesen, és miután a jobb szemem állapota elég gyatra lett, valószínűleg szemüvegre is szükségem lenne. Ez összesen majdnem annyi, amennyi a visszatartott pénzem. Tehát a fentiek mellé az egészségi állapotom maradandó romlását is fel lehet venni, — talán csak — feltételesen.

De nem, nem megyek el, mert szükség van rám. Én menthetem meg a céget (aki képes még többet dolgozni, és fog is), és ha mégis tönkre megy, hát majd dagonyázom a romjaiban, a saját hasznomra. Robogunk a szakadék felé, és ha átlendülünk a peremen, onnan már nem lesz visszaút.

Állítólag volt már rosszabb helyzet is. Hát majd meglátjuk.

Off: Wikonak szüksége lenne némi segítségre a szakdolgozatához. Aki antipátiától/szimpátiától függetlenül hajlandó az önzetlen segítségnyújtásra, annak most itt a kínálkozó alkalom.

Minden második blog foglalkozik ezzel a gazdasági világválság dologgal, ezért én már nem akartam firtatni, de ami kicsiny(nyé tett) hazánkban ezzel kapcsolatban (is) folyik, amellett már nem tudok szó nélkül elmenni.

Az egész úgy kezdődött, hogy Amerikában valakik valamit nagyon elszúrtak. A hozzáértő, okos emberek azt mondják, hogy olyannak is adtak hitelt a jelzáloghitelezéssel foglalkozó bankok, akiknek nem lett volna szabad. Ezek az okos emberek szeretnék, ha elhinnénk, hogy valahol Texasban a Dzsó szépen felöltözött, fejébe nyomta a legcsinosabb kalapját, besétált a bankba, aztán előadta, hogy neki bizony hitel kell, fedezetnek meg ott a kalyibája attól a 3 ördögszekértől jobbra, meg az olaj áztatta földje. Persze ez még nem volna olyan hihetetlen, mint az, hogy erre a sztorira kapott is egy halom pénzt, aztán meg szépen lelépett, és a bank meg bottal üthette a nyomát. Azt is el kellene hinnünk az okos embereknek, hogy az egész világraszóló patáliát a sok kis Dzsó meg Dzsekk okozta, és semmiképpen sem az a sok betyár gazember, akik a pénzügyi körök felső rétegéhez tartoznak, beleértve a nekünk magyarázó okos embereket is. Ezek olyan milliárdosok, akik számára semmi nem létezik, csak a pénz és a profit, akik szemrebbenés nélkül tesznek tönkre komplett országokat, gázolnak át emberek százezreinek életén, akik munka nélkül teremtenek pénzt a semmiből, és ha ezt elektronikus jel formájában kölcsönadják, neked már nagyon sokat kell dolgoznod, hogy visszafizethesd nekik.

A liberális üzleti körök szerint a minden emberi érték felett álló piac kicsit megingott, 1-2 bank tönkre ment, néhány szerencsétlen felkötötte magát, aztán néhány hónapra stabilizálódott a helyzet. Az öngyilkosok veszítettek, néhányan pedig még nagyobb vagyonra tettek szert, de a kettő között nincs egyenlőségjel, mivel az üzleti világban nem (feltétlenül) zéró összegű játszmák vannak. De a válság férge nem múlt ki, csak visszabújt a héj alá, és ott munkálkodott tovább — és ha hiszek az összeesküvésekben, akkor — nem teljesen irányítatlanul. Mint amikor az ember uniós almát vesz, aminek a héja gyönyörűen csillog, és csak akkor döbben rá, mit vett, amikor az első harapás nyomán feltárul a héj alatti szivacsos, barna réteg. Most egy kicsit Angliában csődölt be valami, aztán összeomlott az USA 3. legnagyobb bankja, aztán zuhanni kezdtek a tőzsdék, leálltak az autógyárak, etc-etc. És már itt is vagyunk napjainkban.

Magyarországon ugyanez úgy indult, hogy kiállt Simor András, jegybankelnök, és bejelentette, hogy minket nem érint a válság. Korábban már említettem, hogy innen tudtam, mekkora baj van, de ha esetleg kétségeim lettek volna, a tésztagyáros, szavazatvásárlós, színesfémes (stb.), kameralefejelő, riportert lökdöső maffi pénzügyminiszter rákontrázása mindenképpen megerősített a tudatban: Magyarországnak vége. Hiszen ha ő mondja, hogy minket nem érint, az csakis igaz lehet. Pont mint ahogy az olajválság sem gyűrűzött be anno, Csernobil meg végképp senkit nem érintett. Egy ország, aminek nincs saját ipara, ami agrárország létére még az élelmiszert is importálja, ami ki sem lát az adósságból, és aminek az állampolgárai sem látnak ki az adósságból, majd könnyedén megúszik egy olyan világméretű összeomlást, ami Amerikától Európán át Japánig minden országot földhöz vágott. Ez persze Veresnek nem az első 'hiteles' megnyilvánulása, elég ha a 2006-os, gazdasági eredményekkel kapcsolatos hazudozásaira, vagy az Unió átb*szására gondolunk. Remélem, börtönben végzi, mondjuk a kórházból előkotort haverkája mellett.

És már indult is a bohózat. A BUX a béka sege alá zuhant, ahogy a vezető részvények indexei is, az euro egy nap alatt 16 Ft-ot drágult, a dollár 15-öt (és ez messze nem a legrosszabb állapot volt), a kereskedést hosszabb-rövidebb időre felfüggesztették, és úgy általánosságában eluralkodott a pánik. És akkor mi lett volna, ha érint minket a válság (mint ahogy most ugyebár nem)? Az ellenzék egy ideje már kiáltozik, hogy ég a ház, de miniszterelnöktől és bandájától sokáig csak gúnyolódásra tellett, meg pánikkeltéssel való vádolásra. Aztán egyszer csak a Fletó rájött, hogy majd most jól megmenti az országot, és rögtön intézkedni kezdett (kicsivel azután, hogy maga is arról beszélt, Magyarországnak nincs félnivalója). Leállították például az MSZP fergeteges eredménykampányát (aminek elindítása ilyen előjelek mellett valódi dilettantizmusra utalt (és akkor most finoman fogalmaztam)), majd bejelentették, hogy adócsökkentésre ne is számítsunk, sőt, ezúttal "fájni fog". Ha valaki elfelejtette volna, eddig a "nem kell félni, nem fog fájni" időszak volt. Megemelték az OBA határát (ami egy ténylegesen hasznos intézkedés), most pedig arra várunk, hogy eljöjjön a szombat, amikor is majd a Göncz Árpád megmondja a Nemzeti Csúcson, hogy mi a teendő. Merthogy, gondolom, ő azért kapott meghívót, ahogy a többi hozzáértő és/vagy hatalommal rendelkező ember is.

Igazából tényleg nem akartam volna erről írni, mert hiszen látható, hogy nem tudom uralni az érzelmeimet (mindig ez van, amikor nyilvánvalóan és totálisan hülyének néznek), de a Kossuth Rádió hírműsorát napról-napra hallgatva egyre érett bennem az elhatározás. Amikor az egyre színvonaltalanabb Déli Krónikát hallgatom, rendszerint rám tör az az érzés, hogy anno ezt az épületet is fel kellett volna gyújtani, és akkor talán békesség lenne. Ugyanis itt a hírek szerkesztése és tálalása valahol a Rákosi-időszak és a Klub Rádió között van, azaz ocsmányul és leplezetlenül kormánypárti, ami a Klub Rádió esetében rendben is van, de a közszolgálati rádió esetében felháborító. Legalább olyan pofátlanná váltak, mint amilyenek az elvtársaik, de néha talán még túl is tesznek azokon. Képesek voltak például napokig azt a benyomást kelteni, mintha aznap már minden szép és jó volna, miközben az előző napi eseményekről a legdurvább (a valóságot jellemző) jelzőkkel számoltak be. És másnap megint lehúzták azt a napot, amiről előző nap még reménykeltően tudósítottak, és ez így ment egy hétig. Azt hittem, elhányom magam. Megértem én, hogy a pánik senkinek nem tesz jót, de egyrészt a Kossuth hírszerkesztői parancsra mismásolnak, és nem a mi érdekünkben, másrészt az sem erkölcsösebb, ha némelyek úgy bukják el a pénzeiket, hogy nekik végig azt mondták, minden rendben van, ne aggódjanak.

Tegnapelőttre aztán azt is megtudtuk, hogy túl vagyunk a válság első hullámán, hiszen a tőzsde újra szárnyalni kezdett, a részvények árfolyamai annyival emelkedtek, amennyivel korábban zuhantak, és egyebek. Rögtön vettem is otthonra néhány kiló lisztet meg cukrot, hogy legyen, amikor majd hamarosan kelleni fog. Ezt az állapotot úgy sikerült elérni, hogy az egyes államok a hétköznapi emberek számára felfoghatatlan mennyiségű pénzt pumpáltak a magánbankokba. Akik eddig a láthatatlan kéznek, avagy a gazdaság önszabályozó mechanizmusának mindehatóságát hirdették, és azt hangozatták, hogy az államnak nem szabad belenyúlnia a piaci dolgokba, azok most csak úgy döntik a pénzt a rosszul gazdálkodó bankokba. Amikor azok nyereségesek, a tulajdonosoknak nyereségesek, amikor veszteségesek, akkor meg az adófizetőknek veszteségesek. Ez így fair, nem igaz? Remélem, hogy ezek a bankvezetők is mennek a börtönbe, a vagyonukat pedig elkobozzák, de számomra elégtétel (lenne) a kérdéses bankok államosítása is. Termeljék csak a pénzt az állampolgároknak. 

Az események pedig megállíthatatlanul pörögnek, olyannyira, hogy mire a félbehagyott bejegyzést újra folytatni kezdem, máris megint a feje tetejére áll minden. Izland becsődölt és magukat hozzáértőnek tekintő (külföldi) szakemberek Magyarország számára is ezt jósolják. A legnagyobb magyar bankok sorra hirdetik ki, hogy itt befejezték a devizahitelezést. A tőzsdei indexek zuhannak, a forint romlik, egyre újabb gyárak állnak le, persze nem csak nálunk. A magyar kormány pedig csak áll, várja a szombatot és azt, hogy majd az ellenzék megoldja a helyzetet. Ötletelni akarnak, amikor már ég a tető, az Orbán Viktornak való könyörgés pedig nyíltszíni beismerése annak, hogy totálisan alkalmatlanok egy ország vezetésére. Ez tragédia!

És hogy mi jön ezután? Ezt senki sem tudja megmondani, én sem vállalkoznék hasonlóra. Egy valamiben azoban mindenki véleménye közös: nagyon nagy lesz a szar. Sokkal nagyobb, mint ami most van. Aki nem ezt mondja, azon is látszik, hogy összeszorított foggal, arcán műmosollyal nyilatkozik ilyeneket (leszámítva azokat, akik persze szemrebbenés nélkül ontják a hazugságot), de közben maga sem gondolja komolyan. Az persze megjósolható, hogy miután az ország olyan szinten a külföldiek kezében van, és olyan szinten képtelen saját állampolgárainak ellátására, hogy itt akár hiperinfláció is lehet. Ezért javaslom a tartós élelmiszerek betárazását. Nem elborult fokon, de jobb ma 200 Ft-ot adni egy kiló cukorért, mint egy hónap múlva 300-at. 

Erre még visszatérünk.