depresszió bejegyzései

Reggel óta valami elképesztően borzalmas hangulat van rajtam, amit nem tudok megmagyarázni, hiszen semmi extra dolog nem történt az elmúlt napokban, ami kiválthatta volna. Viszont történni FOG, hiszen szombaton betöltöm a 29. életévemet.

Valahogy megértem Brian Kinneyt, amiért a QaF 23. részében önnön születésnapi ajándékaként fel akarta akasztani magát. Szerintem 1-2 év, és nekem is ilyen gondolatok támadnak az agyamban, talán még a kivitelezésig is eljutok. Persze a 29 év nem a világ, ugye? Még legalább ennyi előttem van, és hasonlók, csakhogy ebből a 29-ből közel 27 úgy telt el, hogy nem a saját életemet éltem, hanem hol sodródtam, hol a szüleim (nagyanyám) elvárásai szerint igyekeztem létezni. Igen, az én hibám az egész, mert gyáva voltam a sarkamra állni, gyáva voltam az akaratomat érvényesíteni, gyáva voltam önmagam felvállalni. Nem véletlenül vált ki belőlem heves reakciókat a törvényeken kívül minden dolog, ami kényszerít, korláto vagy tilt. Ezek az évek pedig pótolhatatlanul elmúltak, és sosem jönnek vissza. Amiből kimaradtam, az az életemből is végleg kimarad. Például csak 2 éve élhetek kettős nemi identitásommal, és amikor végre megkaphatnám azokat a fiatal srácokat, akikről hajdanán tudomást sem vettem, addigra megöregedtem, és az ilyen fiatal srácoknak már nem kellenék. Félreértés ne essék, boldog vagyok a párom mellett — még. De ha egyszer szakítunk, mondjuk mert nem bírja tovább elviselni az egyébként is csak nehezen tolerálható stílusomat, akkor majd itt állok egyedül, buzinak öregen, heteronak nullán. Kimaradtak a kollégiumi évek, a vad tivornyák, a csajozások, nem szocializálódtam rendesen az ismerkedési szokásokkal kapcsolatban, igazán megtanultam gyűlölni, és van még néhány olyan dolog, amik visszafordíthatatlan hatással voltak az életemre.

Persze ugyanezen idő alatt egy csomó minden mást csináltam, ami pozitívan hatott a jelenlegi állapotomra, de őszintén szólva ezt most leszarom. Leszarom, hogy van saját lakásom, hogy jól fizető, családias hangulatú, biztos állásom van, hogy melegként boldog párkapcsolatban élek, hogy egy csomó tudást felhalmoztam magamban, hogy egyetemre járok, hogy az ismerőseim szeretnek, mert ezek most nem számítanak. Ugyanolyan gyarló ember vagyok, mint mindenki más, ezért arra vágyom, amim nincs, és nem érzek megelégedettséget azért, amim van. Ennélfogva most egy kicsit leszarom a hajléktalanokat, az éhezőket, a betegeket, és a magányosokat, mert ha már az egész eddigi életem feláldoztam a mások elvárásainak és problémáinak, akkor legalább évente néhány napig hadd legyek egy individualista önző kis szar, aki csak magára gondol. Majd a jövő héttől újra érzem a világ tökéletlensége miatti lelki fájdalmat, de most csak én vagyok a fontos, én egyedül.

Ilyenkor nem akarok az lenni, aki vagyok, hanem más akarok lenni. Újra fiatal szeretnék lenni, tizenéves, aki ráadásul tisztában van a külső és belső tulajdonságaival, és nem fél velük élni. Ha most lennék 18, elmondanám a szüleimnek, hogy buzi vagyok, szanaszét flörtölném magam, és este 11-re járnék haza. Nem hülyegyerek frizurám lenne, hanem divatos (mert már hajam is egyre kevesebb van), szögecses övet hordanék, és bőr karvédőt, vagy mittomén mit. Az mindegy. Nem kéne, hogy másak legyenek a génjeim, csak egy új lehetőség az életre, hogy élhessek is velük. És nem akarok saját lakást, mert jó nekem a közös albérlet is a legjobb barátokkal, és nem akarok könyvelő lenni, hanem árufeltöltő, meg könyvtáros, meg pénztáros, meg újságos, meg mindeféle más. Azt hiszem, most elég hisztis vagyok...

Ez valószínűleg látszik is rajtam, mert a kollégáim már kérdezték, mi bajom van. Én meg nem tudom megmondani, hogy mi bajom van, csak duzzogok, káromkodok minden szarért, a múlt élvezetes percein elmélkedem, minden és mindenki idegesít, rá akarok gyújtani, és felborítani az egész asztalt. Unom már ezt a szar könyvelést is. 10 éve görnyedek a kurva asztal fölé, és papírokat tologatok, és talán nem is lennék olyan pipa, ha képes lennék nyomon követni ezt a rengeteg változást. De állandóan arra ocsúdok, hogy már semmi nem úgy van, ahogy azt tudom, és olyan gyakran változik minden, hogy mire megjegyzem az új módit, addigra már megint más lett. Ez idegileg eléggé kikészít, bár per pillanat minden kikészít. Egyébként meg az utóbbi hetekben a munkaidőm felét netezéssel töltöm, azt' mégis minden készen van. Utálom, hogy a rádióból minden nap ugyanaz szól, utálom, hogy a kolléganőim állandóan a magánéletemet firtatják, utálom, hogy megint esküvőre kell mennem, hogy a párommal alig tudok találkozni, mert olyan elfoglalt, utálom, hogy a régi barátaim eltűntek, újakat meg csak a melegek közül szeretnék szerezni, de akkor meg a féltékenykedés akadályoz.

Szóval most mindent és mindenkit utálok, és közben gyászolom a fiatalságomat, meg a megélni elmulasztott lehetőségeket. És akkor hol van még a szombat...

Ma lent voltam az egyetemen, és ott olyat csináltam, amit eddig még sosem: csont nélkül megbuktam. Igazából én is még mindig teljesen értetlenül állok a dolog előtt, és ha lenne olyan olvasóm, aki régebb óta ismer, valószínűleg hozzám hasonlóan el lenne képedve, de ahogy telik az idő, kénytelen vagyok tudomásul venni a dolgot, ahogy azt is, hogy ezzel megtört egy két és fél éves 'sikersorozat'.

Nem foghatom a bukást a betegségemre, mert a tankönyvet egyszer már jóval az ünnepek előtt végigolvastam és felfogtam, a második nekifutást pedig az utóbbi két hétben ejtettem meg (tegnapi befejezéssel). Végig abban a hitben voltam, hogy mindent tudok, és ez a vizsga előtti beszélgetésekből is kiderült. Ilyenkor a csoporttársaim gyakran fordulnak hozzám a kérdéseikkel, mert bár rendszerint azt gondolom, hogy én semmit nem tudok, ők ezt általában éppen fordítva látják. Most is ment a tananyag gyors végigbeszélése, és én minden kérdéshez könnyedén hozzászóltam, viszont közben megtudtam, hogy létezik egy tételsor, amit eddig nem láttam. Ez kétségtelenül az én hibám, de hasonló még sosem okozott ilyen fennakadást. Eddig azt a kérdést ismételgettem magamban, hogy 'mi a nyavalyát fog a tanár kérdezni?', hiszen a könyve bár érthető, témáit tekintve gyakran csapongó és elaprózott, ezért nincs olyan kérdés, amire több percnyi egybefüggő monológgal lehetne megadni a választ. Most megtudtam, hogy vannak kérdések, amikre a válasz a könyvben valóban csak egy-egy bekezdésnyi szöveg. A 11 vizsgatétel közül az egyik ráadásul egy tanulmányra vonatkozik, ezzel is csak most találkoztam először.

Ez persze mind nem lett volna probléma, hiszen amikor végigfutottam a kérdéseken, a zöme rögtön nevetségesnek tűnt (amire meg is adtam a bizonyítékot, amikor végigbeszéltük őket), de azt a kettőt, ami ismeretlen volt számomra az agyam valahogy átugrotta.

Amikor bementem szóbelizni, és kihúztam a két tételt, elsőre nem is fogtam fel, hogy nekem itt végem. Természetesen pont AZ a két tétel volt. Letettem a cuccom, elővettem a tollam, elvettem egy papírt, és amikor nekiláttam volna vázlatot írni, hiába próbáltam gondolkodni, egyszerűen fél-fél mondatnál több nem jutott eszembe. Ilyenkor mindig baromira zavar a koncentrálásban, hogy 1 méterre tőlem valaki fennhangon beszél, de ez sajnos ezúttal semmit nem rontott a helyzeten. A csoporttársaimnak jeleztem, hogy annyi, amire hitetlenkedve gúvasztották a szemüket, de én hajthatatlan voltam. Éreztem a véget.

Eleinte azon gondolkodtam, hogy miként kéne kihúznom a tanárból egy-egy induló mondatot, ami után már tutira eszembe jutna a többi, de belenyugodtam a gondolatba, hogy legalább egy percnyi egybefüggő szöveg nélkül csak az égés mértékét fokoznám ezzel. Márpedig ez az egy percnyi szöveg erősen hibádzott (fél mondat? piha!). Ekkor már tudtam, hogy a még nagyobb szégyenhez képest csak egy dolgot tehetek: úgy ahogy van, visszaadom a két tételt, és szépen kisétálok. Így tettem.

Marha vicces közben, hogy az előttem vizsgázó csoporttársam még a vizsga előtt panaszkodott, hogy neki a 'Jellemezzen egy szubkultúrát' potyatétel egyáltalán nem potya, mert ő erre nem tud semmit. Erre részletekbe menően ecseteltem neki az EMO-sokat, majd a 'magyarkodókat', így nagyon könnyű dolga volt, amikor ezt a tételt húzta, és a tekintetével végig engem nézve mondta vissza az egészet — ezúttal a tanárnak. Négyest kapott. 

Tehát most itt állok, jóval túl a vizsgaidőszak felén, és nekem még csak a gyakjegyeim vannak meg. A múltkori zh. eredményem oly sok tanulás után is csak az aláíráshoz volt elég, ahhoz nem, hogy megússzam azt a szemét szóbelit (és az sem vigasztal, hogy én abban a 20%-ban voltam, akinek egyáltalán sikerült), most meg az első komoly vizsgán ilyen szégyenben maradok. Újabb tanulást ugyan nem igényel az ismétlő vizsga, de így jövő hét szombatra 3 vizsgára kell bejelentkeznem, ami idegileg mindenképpen megterhelő lesz.

Az idegeim már így is kivannak. Részben a vizsgaidőszak hatására, részben a várható munka miatt, részben a pénzügyi helyzetem okán, és a betegségem elhúzódása is most már komolyan kikészít. Tegnap este a sírás kerülgetett a tehetetlenség miatt, és csak Rolcsim érkezése mentett meg e rendkívül férfiatlan megnyilvánulástól, ma viszont nagyon kevés kellett ahhoz, hogy a MÁV várótermében így törjön ki belőlem a feszültség. Én általában optimista vagyok, de néha felszaporodik bennem a keserűség, amitől kiborulok. Ha ez megtörtént, és/vagy alszom rá egyet, másnap már semmi bajom, sőt, hülyébb vagyok, mint valaha. Most azonban már napok óta érzem ezt az elkeseredettséget, tegnap este pedig össze is jött a kiboruláshoz elég mennyiség, reggelre azonban nem múlt el, ahogy a vonaton alvás után sem. Ez pedig tudom, mit jelent: súlyos depresszió előtt állok.

Máris előkerültek a hangulatomnak ilyenkor megfelelő számok, mint pl. a következő is:

A hasonló zenék hallgatása már a második fázis. Mondanom sem kell, hogy mennyire nem javítják a kedélyállapotomat, de ilyenkor semmilyen más zenét nem hallgatok szívesen. A gondolataim ilyenkor imamalomként sorolják a gondjaimat, és semmi más nem érdekel. Antiszociális leszek, ami elég feltűnő ahhoz, hogy a környezetem megjegyzéseket tegyen, ami miatt viszont kiosztom őket, súlyos csapásokat mérve ezzel az emberi kapcsolataimra is. Ha jobban belegondolok, ez tegnap már meg is történt, amikor az egyik kolléganőmmel szépen összevesztünk (erre az utóbbi közel 7 évben nem volt példa). Harmadik fázis.

Remélem, tovább nem jutok, bár vannak még fázisok.

"Végtelen erő szorít, sejtem a sorsomat:

Az elmúláshoz elég egy mozdulat."