dolgozat bejegyzései

A cím persze már most sem aktuális, de megígértem, hogy folytatom... szóval most akkor folytatom.

Még munka: legutóbb még kihagytam, hogy egy lehetetlen végelszámolást is elvállaltunk. A lehetetlen azt jelenti, hogy ebben az esetben az adóhivatal úgy tudja, a cég már 2 éve nem létezik, a cégbíróság meg felszólítgatja, hogy azonnal pótolja az utóbbi két évi, beadni elmulasztott beszámolóját, ami egy rendkívül szokatlan és normál esetben elő sem fordulható helyzet (ilyen szó nincs, de most megalkottam). A lényeg, hogy a végelszámolást intéző ügyvéd hülye, az adóhivatal egyes ügyintézői szintén azok, nekünk meg a paradox helyzet, és a sok okostojás marhaságai ellenére kellene helyre tenni mindent, amivel nincs is semmi baj, mert szakmailag nagyon sokat fejlődhetünk általa, csak hát időigényes a dolog. Aztán van még egy új ügyfelünk, aki két vállalkozását is hozzánk hozta, viszont minden kell neki és minden rögtön. Naponta 3 levelet ír, amelyek megválaszolgatása szintén sokáig tart, ő meg nem jön rá, hogy éppen azzal veszi el a cégei könyvelésétől az időt, hogy a levelezésével és a sürgetésével folyamatosan feltart. Ja, és persze egy pár hónapja ugye hetente egy délelőttöt egy másik munkahelyen töltök, az is csak a céges dolgok intézésétől rabolja az időt. De a munkáról elég legyen ennyi, úgyis megkaptam, hogy unalmas lett miatta a blogom (de ez csak jó, mert legalább van visszajelzés, és van, ami ösztönözzön).

Suli: a két dolog összefügg, mert ugye ebben a félévben eltökéltem, hogy végezni fogok, ez viszont elég sok időt elvett például a munkától, mivel állandóan szabadságot kellett kivennem. Ide is elég sok idő tűnt el. Ha túl leszek végre az államvizsgán, remélhetőleg a régi mederbe folyik vissza minden, és akkor kevesebb nyomás is lesz rajtam, amit igazán üdvözölnék végre. A dolgozatom megírása egyébként elég sokat kivett belőlem. Még az utolsó (10.) félév végén terveztem a végzést, és neki is álltam a dogának, de aztán be kellett látnom, hogy ez nem fog menni, ráadásul egyéb tárgyakkal is el voltam maradva. Részben a saját hibámból, részben elháríthatatlan külső okok miatt, de a végeredmény az volt, hogy bár mennyiségre a 25%-ot is elértem, itt meg kellett állnom. Aztán volt egy félévem, amiben törlesztettem az elmaradásokból, majd kénytelen voltam passzivizálni egy másik félévet, és csak most szedtem össze magam hozzá újra. De mint akit nyúznak, úgy álltam hozzá az egészhez. Olyan vagyok, hogy hatalmas lelkesedéssel és tettvággyal fogok neki mindennek, de ha a lendület nem elég a befejezéshez is, az adott dolog jellemzően örökre elsikkad. Ha később a kezembe kerül valami hajdan félbehagyott dolog, akkor meg már nem tudom felvenni a fonalat, és ez volt most a dolgozatommal is. Csakhogy ez most nem kedvkérdés volt, hanem muszáj kategória, az meg külön frusztrál, mert nem, nem és nem akarom, utálom, hagyjanak békén! Csodával határos módon végül azért megerőltettem magam, és a határidő után néhány nappal leadtam mindent. Természetesen az utolsó pillanatban kellett lebetegednem is (van-e vajon összefüggés?), nehogy má' olyan gördülékenyen menjen minden.

Most még van egy hónapom az államvizsgára felkészülni (persze, 3 hét...), és előre imádkozom, hogy legalább egy kettessel sikerüljön elvégeznem. Akkor jövőre teljesen szabad lehetnék, leszámítva egy alapfokú nyelvvizsga megszerzésének gondjait, de az már csak az afterparty.

Pénz: "Ó, ne is mondd! Az a legkevesebb..." — humorizált vele anno Nagy Bandó, és ez elég gyakran eszembe jut manapság. Ahogy a dolgozatom miatt a programokról, filmnézésekről, rendes vacsorákról és szinte mindenről le kellett mondanom, úgy a megvásárolható dolgokról is le kell, de a pénz miatt. Pedig hány kedvező alkalom lenne jó kis holmikat venni, igaz, azokat is csak akkor engedném meg magamnak, ha minden egyéb kötelezettségemet teljesíteni tudnám. Viszont az egyik oldalon az ügyfeleink fizetési morálja miatt előállt helyzet nyom, a másikról meg a suli, ahonnan most a szokottnál is sokkal hamarabb reklamálták a féléves tandíjat, ami hatalmas krátert ütött a költségvetésemben. Persze már egész jól hozzászoktam ehhez az állandó beosztáshoz, lemondáshoz és aggodalmaskodáshoz, de mivel volt ez máshogy is, azért érzem a kontrasztot a 'hajdan' és a már huzamosabb ideje tartó 'most' között. Ez meg nem olyan jó. Néha pipa vagyok, és szitkozódom miatta, néha meg rezignáltan veszem tudomásul, hogy akkor ebben a hónapban sem tudom megcsináltatni a fogaimat. De még egyet se...

Barátok: mivel a legtöbb program jó előre meg van szervezve, a költségvonzattal járókkal tudok előre tervezni, így ezekkel nincs is nagy gond. Nem tudom már, mit meséltem az utóbbi időben, és mit nem (pedig külön bejegyzéseket is akartam írni a tartalmasabb eseményekről), de a vacsoracsata is jól sikerült, annak ellenére, hogy olyan másnaposan kellett a saját fordulómat teljesíteni, hogy egyes pillanatokban azt hittem, kénytelen vagyok feladni az egészet, másik öt ember szórakozását elrontva ezzel. Végül azért csak sikerült minden, és talán utolsó sem leszek (meg nem tudom, ki győzött). Nagyvisnyón is jártunk ismét, ami legalább olyan jó volt, mint a nyári alkalom. Felnőtt fejjel vaksötétben bújócskázni, órákon át karaokezni, rengeteget játszani és nevetni, közösen főzni...ez megfizethetetlen. Bárcsak több alkalom lenne rá. Az apróságokra nem is térek inkább ki, de szerencsére azok is akadnak.

Csütörtökön kivettem 30000 forintot a cégből (kis fizetésecske), majd megvettem belőle a bérletet, anyám születésnapjára egy kis apróságot, pénteken leutaztam Miskolcra, leadtam a dolgozatomat, hazajöttem, blogoltam, másnap leutaztam anyámékhoz, vasárnap hazajöttem tőlük, így el is ment az összes pénz meg az összes idő is, amiben pihenhettem volna. De legalább végigolvastam Zola Tisztes úriházát (amiről szeretnék is majd röviden írni)...ha más nem, ez is pihenésnek nevezhető. Pedig nem volt az. Tegnap Tamással vacsoráltunk egyet, későig (egy tök jót) beszélgetve, így nem csoda, hogy ha már most kifolyik a szemem a helyéről, pedig még csak kedd van. De fel a fejjel, már csak 3 nap ebből a hétből, és a hétvégén talán végre tényleg pihenhetek egy kicsit.

És akkor már csak egy hónap Újévig, ami minden tekintetben új perspektívákat nyit meg előttem, de addig még sok minden történhet, és sok mindenről szeretnék blogolni is. Remélem, lesz rá időm (és nemcsak az unalmas bejegyzésekre...).

A tegnapi napom teljes egészében a mostanában sűrűn emlegetett 10-12 oldalnyi házidolgozat készítésével telt el.

Külön örültem, hogy apámék értelmetlennek bizonyult meglátogatását át tudtuk tenni vasárnapra, így hétfőn senki nem zaklatott, senkihez nem kellett igazodnom, és ha lett volna otthon mit ennem, akkor végkép ki sem tettem volna a lábam az ajtón. Nem volt más választásom, mert már így is 1 munkanapnyi késésben voltam az előírt határidőhöz képest, ezért ha Húsvét hétfőn nem készülök el vele, akár le is tehettem volna erről a jegyemről. Ez persze még így is esélyes, mivel nem tudom, mennyire szigorú ez a tanár (eddig még mindig mindent határidőben teljesítettem).

A dogával nem lehet gond —gondoltam — mivel csak ihlet kell hozzá, a többi úgyis jön magától. Ihletet kapni pedig nem nehéz, elég ha kipihenem magam, és mivel előző nap eleget aludtam, elég lesz a tenyerembe köpni, és ledarálni azt a 10 oldalacskát. Mi az nekem?  (Leülö' a vétée'...) Olyannyira optimista voltam, hogy tegnapra ezen felül nemcsak házimunkát, de házi munkát is előirányoztam magamnak, amikből — valljuk be — szinte semmi sem valósult meg. Na igen, csak ihlet kell... Kétségtelen, hogy ihletetten elég termékeny vagyok, de a muszáj és a lelkesedés esetemben mindig elég távol van egymástól, következésképp minél kötelezőbb valami, annál inkább képtelen vagyok rávenni magam a teljesítésére. A tragikus az egészben, hogy közben a felelősségtudatom is visszahúzódott agyam rejtett zugaiba, ellenkező esetben ugyanis időben készen lettem volna. Inkább nem alszom. Na, de reggel korán felébredtem...

...aztán miután visszaaludtam, és ismét felébredtem, örömmel konstatáltam, hogy még így is korán van. Már a szokásos reggeli rutint végezve is kitöltötte a lényem a tudat, hogy most bizony nincs apelláta, nincs menekvés, nincs szórakozás, csak a házidolgozat van, mert muszáj, mert kötelező, mert bajt okozok magamnak, ha nem készítem el. 

Két apró probléma volt (mindkettő rendszeresen visszatérő jelenség nálam):

1. a nap 24 órából áll, ezért a 7:30-as kelés után úgy érezhettem, még temérdek időm van

2. optimista vagyok saját szellememmel kapcsolatban, ezért azt gondolom, nekem az éppen aktuális teendőhöz kevés idő is elég

A kettő együtt azt eredményezte — írd és mondd, — hogy 12:30-kor még mindig egyetlen leütést sem haladtam. Mondanám, hogy nem heverésztem, de ez nem igaz, mivel egy csomó apró (és teljesen jelentéktelen) tennivaló után úgy éreztem, elálmosodtam, álmosan pedig úgyis hiába próbálkoztam volna egybefüggő szöveg alkotásával. Szóval lehevertem, és megpróbáltam aludni még egy kicsit, ami viszont nem ment.

Nem részletezem tovább a szenvedésemet, bár ha megfilmesítenék a következő pár órát, az valószínűleg a lelki válság, a szenvedés, a jellemfejlődés és a belső küzdelem minden idők leghitelesebb ábrázolása lenne. Már 13 óra is elmúlt, amikor az első leütést megtettem, ez pedig nálam általában azt jelenti, hogy az elsőt a következők is gyorsan követni fogják. Ez az a pont, amikor megreped a felelőtlenség gátja, és a teremtés árját már semmi nem képes visszatartani. Csak írok és írok, és fogalmazok, és újraolvasok, és átfogalmazok, és utánanézek...

... és most nem ez történt. Kivételesen. Úgy látszik, ez a feladat többszörösen kizökkentett a megszokott ritmusból, de azért hamarosan készen lett az első oldal, aztán az idő múlásával további 8,2-el is. Az 9,2 oldal + a címlap, összesen 10,2 oldal. Nem nagyon teljesítettem túl a normát... azt is baromi lassan. Képtelen vagyok ugyanis egy huzamaban az ilyen terhes dolgokra koncentrálni, csak sűrű megszakításokkal megy a dolog. Cigi, szomjúság, fürdés, vásárlás, rakott krumpli főzés, ilyesmi.Csak komótosan.

El is ment az egész nap vele, szóval semmi egyebet nem csináltam. Este jó későn mentem fürödni, azt is  forró vízben, amitől annyira felélénkültem, hogy éjjel 1-ig nem bírtam elaludni. A hétvégi pihenésnek immár annyi is.

Ma szépen feladtam a dolgozatot a postán, de nem ajánlva, hogy ne legyen annyira feltűnő a késés. Normál módon postázva a tanár esetleg csak kibontja a levelet, és a bélyegzőt nem firtatja, és akkor talán megúszom a 'büntetést'. 

Azt hiszem, elfelejtettem a borítékra ráírni az irányítószámot.

Túl vagyok a kötelező nyári gyakorlatról készült beszámoló megírásán. Jippíííí!

Hogy elfogadják-e a saját munkahelyemet a teljesítés helyének, azt nem tudom, de remélem, igen. Aztán az sem biztos, hogy magát a dolgozatot elfogadják, mivel az egyik fontos pontot közvetlenül nem érintettem benne, csak közvetve (a tapasztaltak elemzése valamely releváns szociológiai elmélet alapján). Mentségemre szóljon, hogy az utóbbi 72 órából mindössze 16-ot sikerült alvással töltenem, azt is csak részletekben, bár ez valeszeg nem fog a tanár tudomására jutni, de ha mégis, akkor meg nem fogja érdekelni. Pedig a tegnap esti, minden eddiginél brutálisabb edzés után igazán hősies tett volt tőlem 5 (azaz öt) oldalnyi elemzést megírni holmi interakciókról, működési problémákrol és azok megoldási javaslatairól. Nem is ment egykönnyen. Gyakorlatilag 2-3 mondatonként fel kellett állnom, hogy egy kicsit felfrissüljek, így azonban baromira lelassult a fogalmazás. FLP-s tablettát nem mertem bevenni, mivel edzés előtt már bekaptam egy tyrosine-t, és semmiképp sem szerettem volna agyvérzést előidézni magamnál. Maradt a természetes út, meg a szenvedés. Az egészben a legrosszabb, hogy ilyenkor természetesen nem csak lassan fogalmazok, de szarul is, és egy csomó olyan gondolatot kifelejtek, amit korábban odaillőnek vagy hangzatosnak éreztem. Amikor az első 5 oldalt megírtam, tökéletesen tudtam, mi fog szerepelni a második 5-ben. Azt is éreztem, hogy ha mindent kifejtenék, ami akkor eszembe jutott, könnyedén meg lenne az egész iromány akár 15 oldal is. Tegnapra ebből mi maradt? Nyögvenyelős szenvedés, és a gyakran feltett kérdés, hogy 'Úristen, még csak itt tartok?! És már ennyi az idő...'.

Aztán 9,5 oldalnál úgy döntöttem, a maradékot majd csak ma reggel írom meg. Némi dinnyézés után viszont beláttam, ilyen felelőtlenséget nem szabad tennem, ezért visszaültem, és írtam még egy oldalt. Egy kis pofozgatás, fejléc, lábléc, címoldal, aztán elégedetten dőltem hátra. Mára már csak a nyomtatás, meg a postázás maradt, de ezt is elintéztem.

Más értelemben véve nyári gyakorlat az is, hogy a FŐTÁV ilyenkor minden évben karbantartást végez a hálózatán, ezért néhány napra elzárja a melegvizet. Mikorra esett volna ez az időpont, ha nem éppen a nyaralásom utáni napra? 8 napig aludtam sátorban és zuhanyoztam hideg vízben, ezért már a hazaúton beleéltem magam, milyen jó lesz egy kád forró, fürdősós vízben áztatni magam. Ehelyett jöhetett a melegítés, ami nem is olyan régi emlékeket idézett fel bennem.

Történt ugyanis, hogy apám a nagyanyám jelenlétében elejtette, hogy ha a csap csak nagyon kicsit van megnyitva, a csepegést nem érzékeli a vízóra. Na, nagyanyámnak sem kellett több, rögtön meglátta a dologban a spórolás lehetőségét. Innentől kezdve a konyhában egy tálat tett a csap alá, amibe apránként vizet csepegtetett. Amikor a tál megtelt, átvitte a fürdőszobába, és ott egy vödörbe vagy a fürdőkádba öntötte. Utóbbi esetben már meg is volt a fürdéshez a hidegvíz, és csak meleget kellett engedni hozzá, előbbi esetben pedig a wc leöblítésére volt meg a szükséges mennyiség. Ha mosogatni akart, akkor pedig egy erre a célra rendszeresített lábasban melegített melegvizet, majd azzal mosogatott. Ez eddig rendben is van, csakhogy egy napon a rádióhallgatás közben azt hallotta, hogy ha a vízművek két egymást követő alkalommal 0 köbméter fogyasztást regisztrál, akkor leszereli az órákat. Mivel a konyhai csapnál nem volt melegvíz fogyasztás (hiszen a mosogatáshoz is mindig melegített), máris kialakult nála a pánikhangulat. Csakhogy mindenre van megoldás: innentől kezdve a fürdéshez a konyhából hordott melegvizet, és máris keletkezett mérhető mennyiség. Bravó!

Mindezzel nem is lett volna probléma, hiszen nagyanyám ráért egész nap a szertartásait követni, azonban 2001-ben én is ideköltöztem hozzá. Mivel eleve 2 generációnyi korkülönbség volt közöttünk, kezdetben egy csomó konfliktusunk volt, főleg az ilyen dolgok miatt. Én viszont kompromisszumkereső vagyok, ezért belementem a kis játékába, hogy ezzel is csökkentsem a veszekedések számát. Úgyhogy én is hordani kezdtem a vizet a konyhából, de a mosogatsához való melegítésbe nem mentem bele. Ez így a kompromisszumos megoldás, nem a 'mindent vagy semmit' módon. Hiába próbálkoztam nála az észérvekkel, nem hallgatott rám, hiába mondtam, hogy a vízművek csak akkor szereli le az órát, ha két egymás követő időszakban a leolvasás hiányában 0 a fogyasztás, ez sem érdekelte, és ragaszkodott a szertartásához. Öt évig csináltam. Meg a melegvízszünet idején még két napig.

Nyári gyakorlat az is, hogy az ablakomban minden évben egy hétig bömböl a zene. Óbuda és/vagy Újpest polgármestere minden évben hisztizik a Sziget Fesztivál várható zaja miatt, aztán jön az ígéret, meg a vizsgálat, hogy a zaj a megengedett határértékeket nem fogja átlépni. Nem, mi? Nem a faszt nem! Tegnapelőtt olyan hangosan szólt a zene, hogy ha ismertem volna az éppen fellépő előadót, meg a számait, együtt énekelhettem volna vele (csak ő ott, én meg itt). Mentségükre szóljon, hogy pontban este 11-kor varázsütésre abbamaradt a csinnadaratta. tegnap viszont nem voltak a lakossággal ilyen kíméletesek, mert 11-kor ugyan elhalkult a koncert, de még éjjel fél egykor is ki lehetett venni a hangszereket, és a nézők ovációját is jól lehetett hallani. Sebaj, ha már idén sem tudok kijutni a Szigetre (ahogy eddig még sosem sikerült), legalább a távolból élvezhetem a koncerteket. Az R.E.M-et úgyis felismerem, és akkor majd jól berakom a dupla CD-t, hogy szimultánban hallgathassam a zenét. Tisztára mint a pótkávé.

Ma este pedig DVD-zünk a Rolandommal (legalábbis én — többek között — ezt tervezem). A napokban beszereztem néhány igen jó filmet: A hatodik érzék, Casino, Született július 4-én, Forrest Gump. Ezekből választhat. Ne mindig csak a B-kategóriás horrorokat nézzük...

Egy tantárgyból már jegyem is van, egy 5-ös. Ráadásul az benne az érdekes, hogy egyrészt már legalább 3, de inkább 4 jegyemnek kellene lennie a Neptunban, mivel szerdán véget ért a szorgalmi időszak, és a gyakorlati jegyeket addig kellett megszerezni. A másik érdekesség, hogy ez az 5-ös egy olyan házidolgozatra járt, amit még meg sem írtam...

 

A félév 7 tantárgya + 1 szigorlat mellé 3 kitekintő tárgyat vettem fel, hogy meglegyen a 30 kredit. Ennyi kell félévente, hogy a diplomához összegyűljön a szükséges 300. Ebben az a jó, hogy ezt csak a 6. félév elején közölték, miközben az eddigi félévekben sosem volt 30 a kötelezően felveendő tárgyakból. Sőt, az első félévben mindössze 15 kreditet szereztünk csak. Ezen felbuzdulva idén 3 plusztantárgyat is felvettem, viszont senki nem közölte, hogyan lehet majd ezekből jegyet szerezni. Amikor rákérdeztem, mindig azzal nyugtatgattak, hogy majd időben szólnak, majd kapok e-mailt és hasonlók. Múlt szombaton ismét feltettem a kérdést, mire: "Ja, hát ebből dogát kell írni szerdára, ezt meg ezt nem tudom".

Oké- Két tárgy ugrott, a harmadikból meg esélytelen voltam. Még egy dolgozatot megírni a másik 3 mellé? Egyszerűen nem fért bele az időbe. Azért elküldték nekem az olvasmányjegyzéket, amiből egyet választva kellett volna recenziót írni minimum 3 oldalban. Mondtam, hogy ez nem fog menni, mire az illető (aki amellett, hogy a csoporttársam, az egyetemen is dolgozik) noszogatott, hogy "ugyan már, 3 oldalt simán megírsz holnapra". Én meg csak tiltakoztam, erre elintézte, hogy hétfőre is elküldhessem. A jegyet viszont meg kellett kapnom szerdáig, ezért a tanárnő be is írt nekem egy 5-öst előzetesen. Fasza!

És akkor fel is merül a kérdés: milyen egyetem az ilyen? Ez aztán a komoly felsőoktatás. Jó, mint hallgató, nyilván tapsikolnom kéne, hogy a semmire is a legjobb eredmény jár, na de ha az ilyesmi rendszeres, és híre is megy, az a diplomámat igencsak ledegradálhatja. Olyan egyetemen végzek, ami pocsék oktatást folytat? Igaz, hogy csak hobbiból járok ide, hiszen van szakmám, és maga a tárgy is csak 2 kredit, de a büszkeségem azért csak tiltakozik. Ráadásul még előadás sem volt, vagy ha volt is, akkor hétköznap, tehát max. ketten ültek be rá (tekintve, hogy levelezősök vagyunk).

Na mindegy, azért így is lesz mit tanulni, még ha nem is olyan sok, mint az eddigi félévekben. Persze. Vizsgaidőszak kezdetén mindig ezt mondom, a végén meg hápogok, hogy ilyen nehéz félévem még sosem volt... Egyébként most tényleg könnyű lesz, hiszen a szigorlaton felül csak 4 tárgyból van vizsgám, amiből az egyik gazdaságszociológia, tehát a komoly kihívások száma máris 3-ra redukálódik. Elvégre 10 éve dolgozom a pénzügyi-szolgáltatási szektorban, és már kétszer tanultam közgazdaságtant, egyszer pénzügyet, egyszer számvitelt, egyszer meg könyvvitelt, ami mind-mind a témába vág. Most éppen elbízom magam, a végén meg szopni fogok (kivételesen nem úgy).

Visszatérve az uccsó házidogára, meg fogok még azért az 5-ösért szenvedni, mivel az emailben átküldött olvasmánylista nem tudom melyik gépen van. Kerestem már a munkahelyi, jelenlegi Outlookomban, meg a munkahelyi előző Outlookban is (mivel a múltkori elszállást a Windows újratelepítésével sikerült csak megoldani). Ha az otthoni gépemen sincs, akkor írni kéne a csajnak, hogy küldje már el megint, ő viszont csak hétfőn olvassa el a kérésemet, akkor meg már beadni kéne a dogát, nemhogy még akkor álljak neki oldalak tucatjait elolvasni. Munkaidőben...

Ilyenkor gondolom azt, hogy a 979-féle, egyébként perfektül működő laissez faire életmódot egy kicsit zárójelbe kéne tenni, ha nem akarok feleslegesen idegeskedni.