edzés bejegyzései

1. Ez a 701. bejegyzésem, aminek tiszteletére szerettem volna néhány érdekes, vicces vagy egyéb okból kifolyólag említésre méltó keresőkifejezést közre adni, de mivel haldoklik  a statgép, erre nem kerülhetett sor. A jubileum tehát ezúttal ennyi.

2. Ahogy a Freeblog, a 979 blog is haldoklik, ez nem kétséges. Az, hogy nincs időm írni, sok esetben igaz, de annyi időm azért lenne, hogy egy-egy röpke bejegyzést lefirkantsak. Az a baj, hogy már kedvem sincs hozzá, így fordulhat elő, hogy bár téma lenne bőven, két hete rá se bagóztam a blogra. Sokszor napokig még a kommentekre se nézek rá, a statgép hibája meg aztán a maradék ihletemet is elveszi. Az 5. blogszülinapot azért még tuti kivárom, aztán meglátom, mi lesz.

3. Közben viszont már előkészítettem internetes jelenlétem átlényegülésének alapjait (valamit a blog nélkül/helyett/után is csinálni kell), azaz Lost ex-bloggerrel közösen indítottunk egy tublr oldalt. Bár van már hasonló, úgy döntöttünk, a jövőben (mi is) megpróbáljuk felfedezni Budapest lehető legtöbb arcát és szegletét, és közben igyekszünk minél többet megörökíteni abból, azaz ez egy Budapest témájú fotóblog (lesz). Az odavetett 'csak úgy' fotók közt megpróbálunk majd minél több olyan összeállítást kipakolni, ami vagy valamilyen téma vagy valamilyen kontraszt köré csoportosul. Ha minden jól megy, az idő előrehaladtával egyre több ellentétpárt sikerül megtalálnunk és megörökítenünk...bár még nagyon képlékeny a dolog. Ötletelünk, fényképezünk, aztán majd lesz valami. Azt viszont már most tudjuk, hogy messze nem ragaszkodunk a turistacsalogató helyszínek minél varászlatosabb színben való feltüntetéséhez, itt bizony lesz árnyoldal is. Minden, ami Budapest.

4. Egyébként nem panaszkodom a munka mennyisége miatt sem. Ettől a héttől eleve rettegek, mert még nem látom a közepét sem, nemhogy a végét. Éves zárás, havi ÁFA, új ügyfelek, szarkavaró régiek, megállás nélkül csöngő telefon, ingerültség, késői ebéd, ingázás a cégek között...na jó, inkább hagyjuk is.

5. Még azóta sem sikerült eljutni egy edzőterembe, de a héten már megint nagyon erősen rákoncentrálunk, aztán hátha végre. Kellene már, mert itt a nyár, mindenki izmos és fit, csak én nem. Persze idén nyárra már lófaszt sem lehet felszedni, de sosem késő elkezdeni a következőre készülni.

6. Nem vagyok oda a képregény-adaptációkért és/vagy szuperhősös filmekért (az egy Batmant leszámítva ugye), de a Bosszúállók kimondottan élvezetes és nézhető volt. Az ilyen filmek nagy kockázata, hogy a hollywoodi megoldásokat kedvelő rendezők a szuperhős téma miatt még egy (vagy több) lapáttal rátesznek mindenre, így végül egy teljesen abszurd, végtelen túlzásokkal teli szart kapunk tőlük. Ez a film viszont végig a számomra is elfogadható keretek között maradt, és még a 3D technikára sem feküdt rá tolakodó szinten. Gyakorlatilag fel sem tűnt, hogy ez egy 3D-s film, olyan természetesnek hatott az egész.

7. Van a másnaposságomnak egy olyan vetülete (a fizikai gyötrelmeken túl), hogy először felébredek, megállapítom, hogy másnapos vagyok, tesztelem az érzékeimet, a szervrendszereimet, aztán visszagondolok a történtekre, és megállapítom, hogy — meglepő módon — mindenre emlékszem. Aztán ahogy telik az idő, egyre több részletről derül ki, hogy igazából fogalmam sincs, hogyan is volt, sőt, komplett fél órákat, eseménysorokat hiányolok az estéből. Például két külön helyszín közötti út eseményeit, azaz hogyan kerültem oda? Ilyenkor bekapcsol az aggódási mechanizmus, hogy "Úristen, ugye nem csináltam semmi vállalhatatlant?", aztán beletörődöm, hogy ha mégis, hát biztos cuki, váratlan vagy vicces volt tőlem, de ami történt, megtörtént, ideje a jelenre koncentrálni. És akkor jön a jeges rémület, amikor visszahallom vagy beugrik, hogy igenis csináltam, és a többiek azóta is ezen röhögnek. Jaj! (Persze nem kell semmi extrémre gondolni, de az én visszafogott lényemnek a minimális önmagam elengedése is sok tud lenni.)

8. Eljött az idei lomtalanítás ideje, én pedig megint egy jó nagy halom felesleges kacattól szabadultam meg. De mintha egy grammal több hely nem lenne a lakásban mégsem.

9. Kaptam egy névtelen képeslapot (ami a FIDESZ hajdani választási plakátját ábrázolja), gyerekírással, és számomra érthetetlen (bár értelmes szavakból áll) üzenettel. Hogy mik vannak...?

10. Megint lehet szurkolni, hátha megfogjuk az Isten lábát. Egy barátom azt mondta, hogy hajtogatni kell magamban a pozitív gondolatokat, és akkor bevonzom a tutit. Szóval: hozzánk jönnek, mert fiatalok vagyunk és agilisek, közel vagyunk, olcsók vagyunk, felkészültek vagyunk és szimpatikusak vagyunk. Hozzánk jönnek könyveltetni, hozzánk jönnek könyveltetni...

Szívesebben írtam volna címnek "Szökőnapi izomláz"-at, de akkor egy tucat kommentet kaptam volna, hogy de hülye vagyok, amikor azt sem tudom, hogy a szökőnap 24-én van és nem 29-én, de egy a lényeg: ez a plusz egy nap nagyon kellett.

Ilyenkor, februárban egy tonna bevallást kell beadni a havi teendőkön túl, és ezek elkészítése mind a rendes munkanapok tennivalóitól veszi el az időt. Így alig marad munkaóra a rengeteg csipcsup dologra, meg a könyvelésre, az e-mailekre, a tanácsadásra áhítozó ügyfelekre és a többire. De hétfőn lezárult a bevallásozás, ma a kötelező kamarai regisztrációk ügyintézése, és a plusz napnak köszönhetően sikerült a könyvelt anyagokat lefűzni, az idei dossziékat megnyitni, a rendezetlen (és kevésbé fontos)e-mailek közül jó párat megválaszolni, szóval örülünk. Holnap meg kezdődik az új hónap a szokásos ügymenettel: számlázás, bérszámfejtés, iparűzési adó előlegek diktálása, könyvelés, havi ÁFA, még könyvelés és talán pár beszámoló. Huhh, már előre félek.

A cég anyagi helyzete februárra vetítve továbbra is stabil, bár a kinnlevőségeink megint nőttek. Jó néhányan nem tudtak most fizetni (tipikus februári dolog), de ezek java része márciusban és áprilisban utoléri magát, így nem izgulunk különösebben. Mi viszont minden aktuális kiadásunkat teljesíteni tudtuk, sőt, néhány régebbit is. Befutott pár tavalyi tartozásunk, így nemcsak beruházásra futotta, de az új hónapot sem nullán kezdjük. Közben az állandó partnereink száma 72-re nőtt, de bízom benne, hogy nem állunk itt meg.

A cég anyagi helyzetének javulásával az enyém is pozitív irányba változott. Utolértem magam a rezsi tekintetében, két újabb fogamat tudtam megcsináltatni (az egyik megint elég drága volt), nem kellett kuporgatnom, és még ruházkodásra is futotta a leértékeléses időszakban. A cég felé fennálló tartozásom harmadát is letudtam, de sajnos az adótartozásom még mindig ott figyel (bár, kb. a felére megvan a keret). Hiába, nincs az a pénz, amit ne tudnék elkölteni...

Ami pedig a legjobb hír, hogy tegnapelőtt végre ismét elkezdtünk kondizni, igaz még csak egyszer voltunk. Holnap elvileg újra megyünk, most azonban másik terembe. Mivel a Ricsi már jó ideje elköltözött a Ráday utcából, semmi nem indokolja, hogy továbbra is az ottani edzőterembe járjunk. Az időm elég szűkös, ezért arra gondoltam, hogy ha sikerül egy olyan helyet találni, ami a munkahely-lakás útvonalra esik, és a Ricsinek sincs messze, akkor át kellene szokni oda, mert alkalmanként 30-40 perc megtakarítás is nagyon jól jön. Első nekifutásra tehát a Duna Plázában levő Aréna Fitnessbe mentünk, mert annak a legkedvezőbb a fekvése. A terem sem volt előttem teljesen ismeretlen, mivel alkalmanként squasholni is oda szoktam járni, de az edzőtermi részét eddig nem próbáltam. Előzetesen többen mondták, hogy elég zsúfolt, mert munkaidő után rengetegen járnak oda, de gondoltam, egy próbát megér. Hát sajnos igaza volt az ismerőseimnek, mert tényleg ge*i sokan vannak, azazhogy a terem viszonylag kis alapterülete miatt érezni a szörnyű zsúfoltságot. A gépek szépek és újak, a kézi súlyok markolatáról sincs lekopva a borítás, ennyi emberre ennyi eszköz azonban kevés. Nem találtunk például olyan padot, amire hanyatt lehetne feküdni, és ha ketten is ugyanazt az izomcsoportot akarják edzeni, amit mi, akkor máris gondok akadnak. Az edzőközönség meg hát nem annyira csábos, ami végül is nem olyan lényeg (elvégre edzeni megyünk, nem dugni), bár pihenés közben hasznos, ha ez ember kellemes megjelenésű fiatalembereken tudja a szemét legeltetni. Kb. egy srácot láttunk, aki magas, jó tartású, és gyönyörű teste van, amiben az a vicces, hogy ezzel a sráccal egy héten háromszor utazom a villamoson. Ruhában látva is feltételeztem róla, hogy lenne mit stírölni alatta, de így, trikóban látva minden várakozásomat felülmúlta.

Mondjuk félő, hogy le kell mondanom a látásáról, mert holnap egy újabb edzőtermet próbálunk ki, ezúttal a Dózsa György úti metró-megállónál, hátha az egy kicsit nagyobb. Csak múljon el addig ez az irgalmatlan, február végi izomláz...

Jöjjön pár rövidebb-hosszabb bejegyzés arról, mi mindent szeretnék kivitelezni 2011-ben, természetesen a lehetőségekhez képest. Blogolni például többet szeretnék, mint amennyit az utóbbi hónapokban sikerült, de hát ember tervez... Bevallom őszintén, folyamatosan alkudozom magammal. Van egy csomó bejegyzés a fejemben, köztük kimondottan tartalmasnak és hosszúnak tervezettek is, amiket minden reggel nagy elhatározással variálok agyban, hogy mire eljön a délután, egy másikra, kisebbre cseréljek, estére valami kis szösszenetre redukáljak, majd végül mégse írjak egy árva betűt sem. Az okokat nem sorolom, megtettem már számtalanszor, és mostanra az ígérgetésről is letettem. Vajon a felnőtté válás része önnön korlátaink felismerése és nem-feszegetése is? Minden bizonnyal. Viszont szurkoljatok nekem, hogy mire ezen túl vagyok, számos olyan bejegyzést írhassak, hogy melyik méregdrága boltban mit vásárolgattam magamnak, hogy ezzel is biztassam a kedves olvasókat, a kitartó munka meghozza gyümölcsét.

De most térjünk rá a fő témára, a kondizásra. Amióta járok, minden év elején eltökélem, hogy idén majd többet megyek, és alaposabb leszek, aztán mindig lesz belőle valami, ami testmozgásnak talán nevezhető, de -építésnek semmiképpen. Év közben pedig aggódva nézem a pocakom méretváltozásait, ami ugyan sosem radikális, de azoknak a kockáknak valahogy még sosem látszottak a kontúrjai sem. Idén ismét itt az elhatározás, én pedig újra nagy lelkesedéssel vágtam bele a konditerem látogatásába. Ezt mi sem jelzi jobban, minthogy a 12-alkalmas helyett 15-alkalmas bérletet vettem. Nem, havit azért még nem, mert a józanságom figyelmeztette az agyam ábrándozásra hajlamos felét, hogy egy hónapban 15 alkalomnál többször úgysem fogok lejutni, akkor meg már legyen felhasználható az a bérlet két hónapig. Nem is beszélve a váratlan fordulatokról, amik mind csodás testem karbantartásának szándéka ellen hatnak. A terv a heti 4 alkalom, plusz egy szombati squash, de 3-nál kevesebb semmiképpen, aztán majd meglátjuk, mi sikerül belőle. A squash például egy jó lehetőség a (drága) kardio-edzésre, csak azt kellene megoldani, hogy ne egy pénteki alkoholgőzös éjszakázás után akarjak ugrabugrálni, hanem kipihenten, fitten-frissen, mert így csak egyhelyben állva igyekszem megpaskolni a labdát, ami vagy sikerül, vagy ha nem, az összes mozgásom kimerül az érte való lehajolásban.

A komoly elhatározáshoz diéta is dukál, hogy az eredmény gyorsabban legyen látványos, és én neki is láttam a szükséges előkészületeknek, azonban első nekifutásra néhány napnál tovább nem jutottam. Csoda, ha ennyi dolgom van? A diéta egyrészt drága, nekem pedig csak februárra állhat be egy stabil 'jó'-ra az anyagi helyzetem, másrészt a hajtás, az idegi kimerültség, majd az ezt tetéző fizikai kimerültség együttesen képtelenné tesz több intézni és végezni való teljesítésére, márpedig a diétás koszt elkészítése és rendszeres időközönként történő elfogyasztása külön napirendi pont (kellene, hogy legyen). Hiába, egyre erősebben érzem, hogy a közös vagyon- és szabadidőközösség nélkül nagyon nehéz az élet. Azért minden kocka csokoládé, minden falat péksütemény és minden kanál édes ragacs elfogyasztásakor szidom magam, és hozzáteszem a figyelmeztetést, hogy "egyébként én diétázom".

30 fölött már egyébként is máshogy működik az ember és szervezete, mint fiatalabb korban, de ez nem jelenti azt, hogy kitartó munkával ne lehetne egy szép férfitestet kreálni és fenntartani sok edzéssel, diétával és táplálékkiegészítőkkel. Ha a horizonton végig ott lebeg a cél, aminek elérését tűzön-vízen keresztül igyekszem kivitelezni, talán lehet esélyem. Könnyebb dolgom volt, amikor még volt edzőm, mert akkor nem volt apelláta, kifizettem, menni kellett. Most eleve ketten járunk, így ha valamelyikünknek dolga akad, máris ugrott mindkettőnk 'gyúrása', pedig nem vagyunk összekötve. Erre még jönnek az invitációk, a pénteki bulik, a mozizások, meg amit még el lehet képzelni, és ezek valahogy nemcsak mindig az edzésre nehezednek, de maguk alá is nyomják azt. Na majd teszünk róla.

Persze a kibaszott sok munka, és a lediplomázási szándék mellett nagyon nehéz lesz ezt kivitelezni, nem is beszélve arról, hogy az utóbbi egy évben a munkaidőm és a szabadidőm elválaszthatatlanul összeforrt. Cserébe viszont idén sokkal jobb paraméterekkel indulok testileg. Az ünnepek körüli kéthetes otthon lézengés alkalmával ugyanis észrevétlenül ledobtam magamról 3 kilót. Ha egyedül vagyok otthon, akkor nemigen eszem, jó ha két étkezést összekotrok valahogy. Felborítom az aktív ciklusomat, szívom a szar cigiket, ami meg elveszi az étvágyamat. Ha nagyon sokáig nem eszem, akkor meg már azért nem vagyok éhes, cserébe viszont megfájdul a fejem, ami további étvágytalansággal jár. Ez volt most is, aminek a végén azt tapasztaltam, hogy az eddig magamra rimánkodott izomrostok egy része elszivárgott az éterbe, viszont az oly sokat szidott bébihájam egy része is a múlté lett. Előbbi a most elhatározott kondizásokkal és rendes evéssel pótolható, utóbbi visszajövetele pedig odafigyeléssel, és az elhatározás követésével megakadályozható. És akkor csak reménykedem, hogy a fogyásom ennek tudható be, és nem valami kezdődő rákféleségnek...

Na, szóval lesz itt szépség meg izmosság, és ha tényleg lesz, talán még néhány félmeztelenes nyári fotót is berakok magamról, kizárólag mások ösztönzésének céljából. Ha pedig nem sikerül kiviteleznem a heti 3-4 edzést, az 1-2-3 is elegendő lesz a "mens sana in corpore sano" antik bölcsesség igazságtartalmának bizonyításához. Márpedig egy a lényeg: csak egészség legyen (meg térerő...)

Egy kissé be vagyok havazva, mivel a munkahelyemen a hajtás megy, munka után pedig a hamarosan beadandó házidolgozatok előkészítésének folyamata, ezért sem nagyon van mostanában bejegyzés. Ötletem, tervem bőven van, csak éppen időm nincs. Ezért most úgy döntöttem, hogy a blogszünetet megszakítandó, röviden mesélek egy kicsit az edzőtermi élményeimről. Redblek mai posztja úgyis eszembe juttatta, milyen régen elemeztem a témát.

A nyáron ugye kénytelen voltam — az edzőmmel együtt — elhagyni az akkori fitness-termet, mivel egyik napról a másikra bezárt. Mire sikerült rátalálni a mostani teremre (ami sajnos sokkal messzebb van az eddigieknél), legalább 3 hét eltelt, amíg persze edzeni sem tudtam. Az első pár alkalommal ez meg is látszott a teljesítményemen. Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő milyen visszaesést tud okozni. A terem egyébként nagyobb is mint az előző, és jóval többen is járnak ide. Ez utóbbi néha kisebb fennakadásokat okoz, mivel előfordul, hogy  ugyanarra az egy gépre többen is ugyanabban az időben pályáznak. A leleményesebbek ugyan könnyedén áthidalják a problémát, és más módszert keresnek az adott izomcsoport megdolgozására, de akinek fix edzésterve van, az kénytelen kivárni a sorát (ami nem olyan jó, hiszen a pihenőidők mértéke sem mindegy), vagy felcserélni a gyakorlatok sorrendjét (ami szintén nem az igazi, mivel ezen esetben meg hamarabb elfáradnak, mint szoktak). Az itteni gépek az edzőm szerint a lehető legjobbak, mivel többségük külön terheli a megfelelő végtagokat, és általában nem engednek "csalni", azaz annyira fixálják a testhelyzetet, hogy ezáltal a gyakorlatok kimondottan csak a megdolgozni kívánt izmot fejlesztik. Ezt érezni is szoktam másnap vagy harmadnap. Egyedül az öltözővel nem vagyok kibékülve, mivel a szekrények hiába működnek termálfürdőkben megszokott órás rendszerrel, ha a cucc meg alig fér beléjük, a zuhanyzó pedig kimondottan unszimpatikus. Hiába, semmi sem lehet tökéletes.

Az első edzésekkor tehát vissza kellett szoktatni a testem a nehéz fizikai teljesítményhez, de ez az időszak arra is jó volt, hogy kitapasztaljuk a gépek nyújtotta lehetőségeket és a megváltozott terhelést. Más mechanika ugyebár eltérő terhelést is jelent, akárcsak az, hogy amit eddig két karnak (lábnak) együtt kellett megmozgatnia, azt most külön-külön kell. Ez az időszak kb. egy hónapig tartott, aztán visszatértünk a vetkőzős edzéshez. Erről egyszer már írtam, de nyilván senki nem tart ilyesmit a fejében. Szóval arról van szó, hogy egy-egy gyakorlatot csak egyszer végzek el, azt azonban három lépcsőben. Először jön a legnehezebb szakasz annyi ismétléssel, amennyit csak bírok, aztán a második szakasz valamivel kevesebb súllyal (ismét bukásig), majd a harmadik, még kevesebbel. Mivel az első szakaszban eléggé lefárad az ember, a további szakaszok kisebb súlyai semmivel sem tűnnek könnyebbnek, mint az első szakaszban levők, holott önmagukban nem lenne nehéz őket megmozdítani. De hát éppen ez a lényeg. A pihenőidő 3 perc, ami alatt felüléseket kell csinálnom, hogy a hasizmom is épüljön-szépüljön. Pihenés után jöhet a kövekező gyakorlat, láb-mell-hát-tricepsz-bicepsz-váll sorrendben. A variáció mindössze annyi, hogy a heti három edzés során sosem ugyanazokat a gyakorlatokat csinálom, azaz A, B és C napok vannak. Egy-egy gyakorlat cseréjére csak úgy 2 havonta kerül sor.

Na, ez volt eddig, kb. 3 hete ugyanis az edzőm bejelentette, hogy a következő héttől "merényletet tervez ellenem", vagyis onnantól kezdve megduplázzuk a sorozatot. Mivel egy fél órás edzés (korábban kb. addig tartott) is rendkívül kifárasztott, nehezen tudtam elképzelni, hogy képes lehetek végigcsinálni közel a dupláját. Képes vagyok, bár meg kell hagyni, hogy eleinte nagyon kivoltam. A másnapokról nem is beszélve, mivel újra megtapasztaltam, milyen is az a rettenetes izomláz. A helyzet annyit változott, hogy nem 1-2-3-stb. hanem 1-1-2-2-3-3-stb. sorrendben jönnek a gyakorlatok. Két azonos között 2 percet pihenhetek, két különböző között pedig 3-at, már amennyire a szintén egyre növekvő számú felülés pihenésnek minősül.

Itt tartok tehát mostanság. Ahogy azt Redbleknél is megfogalmaztam a kommentemben, most már nehezen tudnám elképzelni a mindennapjaimat edzés nélkül. Hazafelé persze mindig egy kicsit elegem van belőle, mivel olyankor egyrészt nagyon fáradt vagyok, másrészt utálom az átszállással egybekötött metrózást, de egyébként eszembe sem jutna kihagyni akár egyet is. Sőt, ha az edzőm nem ér rá, egyedül is teljesítem a tervet, bár ez ilyenkor egy kicsit körülményesebb. Már előre tartok a karácsonyi időszaktól, amikor el leszek vágva kedvenc (és egyben egyetlen) edzőtermemtől, megint visszaesek és megint lesz mit ledolgoznom magamról. A hasam formásodása úgyis megállt, egyéb részeim viszont látványosan nőnek. Kezdek egyre elégedettebb lenni magammal, főleg, mivel sosem gondoltam volna, hogy az izomrostok tekeredését egyszer a saját bőröm alól látom átsejleni.

Fantasztikus érzés, ami nem mellesleg kellőképpen motivál a folytatáshoz.

Mint tudjuk, "az evolúció az a folyamat, melynek során az anyag inkoherens, strukturálatlan homogenitásból koherens, strukturált heterogenitásba megy át". Ennek a kérdésnek a vitatását nyomban meg is hagynám Lamarcknak, Darwinnak, meg Herbert Spencernek, így azt sem kell firtatnom, vajon megfelel-e ezen bejegyzés címe a majdan elkészülő tartalomnak. Merthogy ezúttal életem jelentős edzőtermi állomáspontjairól szeretnék írni. Unalmas már, mi? Gondoltam...ezért is iktattam közbe néhány egyéb tartalmú bejegyzést, hogy ne mindig ugyanazon a két dolgon témázgassak (edzés, macska).

Level 1.

Nem is olyan régen, de azért már majdnem régen egyáltalán nem foglalkoztam a bodybuilding (sem semmilyen sport vagy testmozgás) gondolatával, így eszem ágában sem lett volna betenni a lábam egy ilyetén intézménybe. Néhány akkori barátom viszont már járogatott, és engem is kapacitáltak, hogy menjek le velük, mert jó lesz, meg nem nevet majd ki senki, meg közben dumálunk, és nem is drága. Ráálltam. A terem az Alibihoz közel, egy kis utcácskában lapult egy pince mélyén. A padlószőnyeg szakadozott volt, több helyen felkunkorodott, műanyag lambéria borította a falat, a nagy tükör itt-ott meg volt pattanva, a gépek műbőr borítása gyakran szakadt volt, a csigás gépek kötélzete pedig többször elpattant, átmenetileg használhatatlanná téve a berendezést. Az öltözőben a szekrények közül többnek is lejárt az ajtaja, vagy beszakadt, zuhanyzási lehetőség egyszerre egy fő számára volt megoldott egy rozsdás, penészes zuhanyzóban. Bár több féle táplálékkiegészítőt és edzőcuccot is lehetett kapni, a teremben sosem volt egyetlen hivatásos edző vagy orvosi képesítéssel rendelkező szakember sem, így csoda, hogy senkinek nem esett komoly baja. A gépek állománya egyébként hagyott maga után némi kívánnivalót, a kézi súlyzókat is úgy kellett elhalászni egymás orra elől, és megfelelő eszközök híján több gyakorlat elvégzésére semmi esély sem volt. Ebbe a terembe leginkább a hozzám hasonló girhes csicskák jártak, bár volt egy-két jó alakú srác is, akiket valószínűleg az olcsóság vonzott.

Ezen a szinten még mindenféle tudás nélkül emelgettem a súlyokat, pusztán az engem invitáló, később azonban apránként elmaradozó barátaim útmutatásai alapján. Valószínűleg nem sok híja volt, hogy súlyos sérülést szerezzek, de végül megúsztam. Elvileg ugyanúgy heti három alkalommal jártam, mint most, de ha nem volt kedvem, egyszerűen nem mentem le, esetleg lementem, de aztán a barátaimmal összetalálkozva kollektívan a kocsmázás mellett döntöttünk. Aztán volt, hogy hetek, hónapok is kimaradtak, mire újra a terembe tévedtem, míg végül teljesen leálltam az egésszel. Sem a táplálkozásomra, sem a rendszerességre nem figyeltem, nem volt edzéstervem, és még táplálékkiegészítőket sem szedtem. Viszont havi 3400-3600 Ft-ból megúsztam az egészet, és csak annyi időt vett el az életemből, amennyit szántam rá.

Level 2.

A második szint tavaly szeptemberben kezdődött, talán 10-én. Erről már rendszeresen olvashattatok a blogban. Az előző teremhez képest itt már külön férfi és női részleg is volt. Hivatásos bodybuilder- és fittness-edzők segítségét lehetett kérni (sőt, ha valami szarul csináltál, maguktól segítettek), és a felszereltség is sokkal komolyabb volt. A lányok ugribugrijához mindenkinek jutott kötél, fittball, súlyzó(cska), gumilófasz, stb. és a fiúknak is kevesebb logisztikai képességre volt szüksége ahhoz, hogy megtalálják a számításukat, és ne kelljen feleslegesen ácsorogniuk. Persze ilyen minden teremben előfordul, de az előzőhöz képest itt már sokkal kevesebbszer tapasztaltam hasonlót. Ha a felszereltséget pénzben akarnám kifejezni, akkor a level 1. 3-5 milliós összértékű cuccaival szemben itt olyan 15-18 millás beruházásról lehet szó. Külön női és férfi öltöző, szauna, infraszauna, szoligép is volt, és a két nemre összesen 3 zuhanyzófülke (ami 1,5x-ese az előző helyének). Sosem volt semmi tönkre vágva, de azért látszott a holmikon, hogy sokan használták őket. A társaság már sokkal igényesebb srácokból (és lányokból) állt, de azért még itt is az átlagos megjelenés dominált, és a semmilyen irányban sem kiemelkedő vagyoni helyzet. Ja, és senki nem edzett edzésterv nélkül.

Ide saját elhatározásból kezdtem járni, mert a munkából hazafelé útba esett, meg mert már korán reggel fájt a hátam és belet eresztettem. Első pillanattól kezdve személyi edzővel dolgoztam, és egyszer még egy doboz Creabose nevezetű porba is beruháztam, amit a napi három helyett csak eléggé ötletszerűen szedtem. Edzéstervem volt, amit tartottunk is szépen, és megtanultam a helyén kezelni a heti 3 edzést. Bármilyen más halasztható dologra csak a fennmaradó szabadidőmben kerülhetett sor, mert a hétfő-szerda-péntek kb. 18:00-19:30 már foglalt volt. 

Havi 3400-3600 Ft helyett csupán a 12 alkalmas bérlet 6000 Ft-ba került, amihez hozzá jött még az edző pénze is, plusz egy rendes gyúrókesztyű, néhány joghurt-szerű fehérje- és vitaminmix, szóval a havi költség úgy 25000 Ft-ra jött ki. Az időtényező havi 18 órára nőtt, és ettől csak extrém esetben tértem el.

Level 3.

Erről még nem számoltam be, de edzőtermi evolúcióm ebbe a fázisba ért. Amikor a legutóbbi bérletem lejárt, az edzőm félrehívott és megkérdezte, nincs-e kedvem egy picit drágább, de sokkal jobban felszerelt terembe járni, ahol ugyanúgy ő lenne az edzőm. Rábólintottam, és múlt hét pénteken már ott is edzettem. Ez a terem még közelebb is van a munkahelyemhez, de ugyanúgy útba esik hazafelé. A felszereltsége csúcsszuper. 4 futópad is van (darabja 3,5 millió forint), a súlyzók sokkal nagyobb intervallumot fognak át, és az intervallumon belül is több az osztás (korábban 2,5 kg-onként nőttek, itt 2 kg-onként), és mindegyikből legalább 2 pár van. Legalább 30 csigás, statikus és egyéb elven működő mechanikus gép van, összességében legalább 40 millió forint értékben. Külön terem van a bokszolóknak, külön a csajoknak, a férfi öltözőben tökéletesen záródnak a szekrények, a (férfi) zuhanyzóban pedig egyszerre akár 6-an is tisztálkodhatnak. A közönség viszont egyértelműen a felső középosztályból és az elitből kerül ki. Hihetetlen arányos vagy éppen izommal borított testek, lapos hasak, tetovált válak és vastag aranyláncok dominálnak, persze akad egy-két kakukktojás is, mint például én. Minden harmadik emberre jut egy edző (bár ez engem nem érdekel), de közben folyamatosan vannak a pultban is, senkinek nem kell tehát a pult és a terem között rohangálnia (mint a level 2-nél).

A harmadik fázisban ugyebár már én is (még) komolyabban veszem ezt a testépítés dolgot. Most már valahol a sport-szint közelében vagyok, de még mindig inkább az amatőrök között. A(z edző utasítására nem túl szigorúan tartott) diéta mellett több féle táplálékkiegészítőt szedek. Tejsavófehérjéből és maltodextrinből kutyult shake-et, energizáló céllal Tyrosine-t, zsírégetésre Alpha-burn-t, és az egészet egy kis kreatinnal bolondítom meg. A még nálam is laikusabbak számára ijesztően hangozhatnak ezek a szavak, de mindenkit megnyugtatok, ezek mind élelmiszernek minősülnek, és maximum a tyrosine-től lehet bajom, ha túl sokat szedek be belőle. Mondjuk agyvérzést kaphatok, de ez nem fog előfordulni, mivel eszem ágában sincs egyszerre egynél többet bekapni belőle (és még a kettő-három sem árthatna). Ha ezeket huzamosabb ideig szedem, az maximum a pénztárcámat terheli meg jelentősen, mivel másfél hónapra az egész szett 30000 Ft-ba fáj, ami az edző pénzével, meg a konditermi bérlettel együtt havi 50000 Ft-ra jön ki. Huhh! Ez jó sok. Nem is fogom sokáig igénybe venni ezeket a plusz segítségeket. A költségekkel párhuzamosan az időtényező is megugrott, hiszen most már nemcsak az edzésre kell időt fordítanom, hanem a saját magamra való főzésre, az ezzel együtt járó bevásárlásokra, de a sok kis előkészület (shake-ek keverése, porok kiméregetése, ebéd összekészítése, stb.) is hamar kiad akár egész napokat is. De hát valamit valamiért. Ha a végén valami igazán látványos dolog sül ki az egészből, ígérem, hogy felteszek magamról egy képet a blogba is.

Már csak egy kérdés marad: lesz-e vajon level 4. is, vagy megállok a józan ész szintjén? Remélem, utóbbi, de ha mégsem, üssetek le valami nehéz tárggyal, mielőtt teljesen meghülyülök.

A napokban eszembe idéződött az a mondat, amit az edzőm úgy 9 hónapja mondott egy kérdésemre válaszolva. Eredetileg azt kérdeztem tőle, hogy vannak-e tervei velem kapcsolatban, vagy minden edzést ad hoc módon épít fel. "Persze, hogy vannak" — mondta ő — "és nem is rövid, hanem hosszú távúak". Erre kérdeztem rá, amikor kijelentette, "Egy év múlva 30 kilóval fogsz egykezes fekvenyomást csinálni". Azt hiszem, ez volt az első eset, amikor konkrétan úgy gondoltam, hogy kettőnk közül valaki nagyon elveszítette a realitásérzékét (volt még egy pár később is, ezeket a kondi című bejegyzésekben olvashatja, aki akarja). Az eltelt 9 hónapban bebizonyosodott, hogy ez biza én voltam.

Igaz, 30 kg-mal még nem dolgozom, de már 25-nél tartok, és az egy évből 3 hónap még hátra van. Más kérdés, hogy természetesen nem a fekvenyomó rúddal végzek egykezes gyakorlatokat (mint ahogy azt anno laikusként elképzeltem), hanem 2 db kézi súlyzóval, de ez a lényegen nem változtat. És ha már ennyire előrehaladott állapotban vagyok, arra gondoltam, nem kéne megállni, hanem egy kicsit még komolyabban kellene vennem ezt az egész testépítés dolgot. A bodybuilding ugyebár nem sport, hanem életforma, és ez az én életvitelemen is meglátszódik, mivel a heti három edzés vastagon és kitörölhetetlenül van belevésve a naptáramba. Minden egyéb csak a többi napokon jöhet szóba, kivéve a húgom holnapi ballagását, mert ugyebár azt mégsem pakolhattam odébb. Megvan az az alap, amire már viszonylag könnyű lehet építeni, mind testileg, mind a hozzáállás terén.

Azokat a célokat, amiket még az elején tűztem ki a magam számára már régen elértem (hátfájás, lábfájás megszüntetése, pocak ledolgozása), és azóta csak úgy lejárogatok, pusztán a megszokás miatt. Itt az ideje tehát, hogy valami új céllal adjak értelmet ezen időtöltésemnek. A cél kijelölésének pedig az edzőnek a bejegyzés elején idézett mondata és egy fénykép együttesen adott alapot. Az éppen nálam tartózkodó barátaim egyike a baráti kör honlapon mutatott egy srácot, aki elképesztően jól nézett ki. Ennek a testnek a látványa fészkelte be magát a gondolataimba, főleg azért, mert nem egy ismeretlen, külföldi modellről volt szó, hanem egy hús-vér, hétköznapi magyar srácról. Természetesen nekem sosem lesz olyan alakom, talán már egy kicsit idős is vagyok hozzá, de ha ezt meg sem próbálom elérni, akkor meg is érdemlem. Nem nagydarab szeretnék lenni, hanem ilyen arányos, és látványosan jó alakú. Aztán maximum nem leszek az. Na bumm, eddig sem voltam az, ezután sem lesz nehéz elviselni. Hozzá kell még tennem, hogy a két fenti tényezőn túl még az alsógatyás kutakodásaim közben a különféle online áruházak honlapjain talált képek is inspiráltak, mert azokat nyilván jó alakú modellekre aggatták rá.

Az újabb cél tehát megvan: az összes maradék zsírt eltüntetni a derekamról, hogy legalább egy kicsit látszódjanak a kockáim. Kellőképpen nehéz feladat, de korántsem lehetetlen elérni. Ha ez sikerül, akkor az jelentősen meg fogja dobni az önbecsülésemet, ami az elmúlt 28 évemre visszatekintve rám is férne. Nem is beszélve arról, hogy a 28 évnyi laissez faire életmód után saját magamnak is bebizonyíthatom, mennyivel hasznosabb tervezni, és a tervet aprólékosan követni. Szóval jóval többről van itt szó, mint puszta testedzésről.

Egy kicsit már kutakodtam is a diéta témakörében, és egy csomó hasznos infót találtam. Abban mindenképpen megerősödtem, hogy helyi zsírégetés nem létezik, tehát jól gondoltam, hogy diétára lesz szükség. Komoly kihívás, amit csak eltökélten lehet kivitelezni, de azt hiszem, mára ez megvan. A szerda esti kondinál már a gyakorlatok végzése közben az a bizonyos fénykép lebegett a szemem előtt. Fáradtságot nem érzetem, csak az edző "elég" megszólalásai állítottak meg munka közben. Észre sem vettem, de 30-40 %-kal jobban teljesítettem minden gyakorlatnál. Elképesztő! Nyilván az előző edzés óta eltelt két napban nem ugrott fel rám annyi izom, ami ezt lehetővé tette volna, ergo pusztán a pszichés változás hatásáról lehetett szó. Hiába, ennyit számít az eltökéltség.

Szóval hétfőtől diéta. Igyekszem még annyi mindent elolvasni a témáról, amennyit csak lehet, bár elképzelhető, hogy hasznosabb volna inkább egy hasonló időszakon átesett ember tapasztalatait kikérni (lehet, hogy majd kifaggatom Redbleket). Hétfőn este aztán az edzőmet is kérdőre vonom, hogy mit javasol számomra.

Remélem elég lesz a kitartásom mindehhez.

(Lassan új kategóriát kéne nyitnom kondi címmel...)

Jövő héten lesz 7 hónapja, hogy testépítő terembe járok kb. heti 3 alkalommal. Azért kábé, mert előfordult, hogy kimaradt egy-egy napi, karácsonykor és betegség esetén pedig egy-egy heti, edzésem. Abba bele sem merek gondolni, hogy mennyi pénzt hagytam már ott bérletre, személyi edzőre, kesztyűre és kreatinra, de nem is ez a lényeg...

...hanem az, hogy ezek szerint közel 7 hónapja vagyok permanensen izomlázas. Már észre sem veszem, csak amikor tényleg nagyon durva a helyzet, mint például most.

Amikor először mentem 'gyúrni', természetesen közel egy hétig fájt minden mozdulatom. Másnap mozgássérültként próbáltam valahogy megborotválkozni, evéskor nem a kanalat emeltem a számhoz, hanem a fejemet a tányérhoz, és eleve úgy ébredtem, mint akit jó alaposan végigvertek egy husánggal. A szervezetem a későbbiekben alkalmazkodott az igénybevételhez, de mivel mindig addig kell erőlködni, amíg már láthatóan alig megy a gyakorlat, sosem szokhat hozzá igazán. Szegény izomrostjaim egy kicsit mindig kikészülnek, de ha ez a szaporodásuk feltétele, akkor végül is teljesítem a (sokadlagos) célom. Az edzés utáni reggelen még nem kimondottan fáj az érintett testtájam, hanem ég. Persze ez elviselhető, és mostanság már észre sem veszem. Hanem amikor ez átmegy abba a fájós izomlázba, azt már észreveszem, főleg, amikor az égős érzés már teljesen elmúlik, és csak a fájás marad. Ahogy múlik az idő, mindez egyre kisebb területen érződik, azonban annál kellemetlenebb is, míg végül csak a következő edzés első 10 percében múlik el végleg — hogy aztán másnap elölről kezdődjön, máshol.

Most egy kicsit még érzem a hétfői gyakorlatok utóhatását is, plusz a tegnapi mozdulatsorok után jelentkező izomlázat, ez utóbbit viszont nagyon. Főleg, mivel tegnap a 6 gyakorlatból 3 új volt számomra, ezért nem feltétlenül sikerült úgy végeznem őket, hogy csak a megcélzott izmaimat erősítsem általuk. Így a hétfőn megfingatott részeim sem tudtak rendesen regenerálódni. A leltár emiatt így alakult: a fekvenyomás és a tárogatás miatt a mellizmom, a pull-over miatt a bordaközi izmaim, az egyenesrudas és egykezes bicepszezés, valamint az egykezes kalapács miatt a bicepszeim, a húzódzkodás, az ülve evezés és a szűk húzódzkodás miatt a komplett hátam (nyaktól derékig), a hypernyújtó-pad miatt a combom és a fenekem, a tolódzkodás és a köteles lehúzás miatt pedig a tricepszeim sajognak. Pedig nyújtok ám rendesen, ha nem tenném, az edzőm az orromra koppintana.

Descartes után szabadon: izomlázam van, tehát vagyok (nagyon szabadon: musclito algo sum) 

Isten bizony, péntek este óta nincs egy olyan perc az életemben, amikor azt mondhatnám, hogy jól érzem magam a bőrömben.

Pénteken ugyebár a megerőltető testmozgás miatt rám tört a rosszullét az edzőteremben. A zuhanyzás segített ezen egy keveset, de azért nyomokban még okádni vágyást tartalmaztam.

Este tovább kómáztam, ráadásul a másnapi suli miatt messze nem aludtam eleget. A két előadás között elmentünk ebédelni (ahogy szoktunk), és mivel a választék ezúttal igen csekélyre sikeredett, kénytelen voltam Dubarry-szeletet enni, ami meg nem esett jól. Utána legurítottam egy tradicionális felest, az előadási szünetekben pedig gépi cappuccinokat, aminek az lett a következménye, hogy kezdtem magam megint nem jól érezni. Az autóban hazafelé már hányinger hullámokat éreztem felhorgadni a gyomromban, de szerencsére ezek intenzitása elmaradt a tényleges ürítéshez szükséges szinttől, ahhoz viszont már bőven elég volt, hogy a f*szom elkezdjen tele lenni a puszta léttől is. Este kis gyomorfájásom is volt, ami azonban éjjel kettőig elmúlt. Ekkor átállítottam az órákat, aztán lefeküdtem aludni (tudom, hogy ráért volna másnap is, de ha már fent voltam...).

Reggel jóval korábban felébredtem, mint szerettem volna, és ha már fent voltam, gondoltam, a visszaalvás előtt elszaladok a wc irányába (és meg sem állok a fajanszig). Eleve belerúgtam az ágyamba, aztán nekimentem az ajtónak, majd a wc ajtófélfájának, de ez közvetlenül ébredés után egyáltalán nem szokatlan tőlem. Mondjuk azért sejthettem volna, hogy a kialvatlanság mellett némi vérnyomással kapcsolatos probléma is felléphetett nálam, de ekkor még inkább az éjszaka folytatására koncentráltam...

...de hiába. Odakint csicseregtek a madarak, a homokozóban sikongatva rohangáltak a kölkök, hét ágra sütött a nap, én pedig hiába fordultam jobbra, balra, vagy hanyatt, hiába dugtam a fejem a párna alá (tök jó fény- és hangszigetelő), csak nem tudtam újra elaludni. Pontosabban valami alvásszerűt biztosan műveltem, mert gyanúsan hirtelen telt el 1,5 óra, de ez maximum amolyan buszon alváshoz hasonló rendkívül rossz minőségű pihenés volt, ami után még fáradtabbnak éreztem magam, mint előtte. 11 óra lévén viszont illendő volt kikászálódnom az ágyból, majd némi pirítós elfogyasztás és teafőzés után nekiláttam takarítani. A portörlést utálom, mert értelmetlen, ráadásul legutóbb is azt csináltam, ezért most izgalmasabb kihívásra vágytam: a mikrohullámú sütőm kívül-belül rendkívül lehangolóan nézett ki, a HACCP rendszernek messze nem tett volna eleget, az ÁNTSZ munkatársai pedig nyomban lezáratták volna az egész lakást a megpillantása után. Ezt terveztem kitakarítani. Lomtalanításkor úgyis találtam egy flakon tűzhelytisztítót, nosza, használjunk belőle! Amíg megvártam a szer hatását, a lakásban közlekedve felszúrtam a derekam néhány kilincsre, és nekimentem az összes ajtófélfának, a vérnyomásom tehát továbbra sem volt kielégítő. Néhány perc múlva így kellett a megfelelő sütőtisztító pozitúrákat felvennem (egy főzőfülkém van csak, amiben egy ember is bajosan fér el), jól össze is törtem a vállam meg a kézfejem. Ha mindez nem lett volna elég, a jobb kezem körömágyát valamikor felsértettem valamivel, amit a tűzhelytisztító hab nyomban elkezdett intenzíven szétmarni. Gyorsan abbahagytam a törölgetést (különben is, némi robbanószerrel többre mentem volna), és előkerestem a szintén lomtalanításkor felfedezett gumikesztyű-készlet egy darabját, amivel már gond nélkül be tudtam fejezni a vállalt feladatot.

Még néhány apróság elvégzése után inkább pihengettem, sőt, egy délutáni alvást is megkíséreltem (az éjjeli mulasztást pótlandó), de az sem sikerült. A vérnyomásom folyamatosan szar volt, ezért egyáltalán nem tudtam kiélvezni a hétvégi szabadidőmet, ráadásul később egy kis fejfájás-light is befigyelt csak, hogy tetézze a bajaimat.

Na de ez mind semmi, mivel a nyelvem jobb alsó fele megint baromira fáj. Ez visszatérő probléma nálam. Hogy valamelyik tömött fogam pereme karistolja ki (esetleg valami egyéb, kemény dolog), vagy egyszerűen csak begyullad az egyik nyálmirigyem, azt nem tudom, de ilyenkor fáj minden szó, minden nyelés, meg eleve az evés is. Ez legalább egy hetes program lesz; annyi szokott lenni (vagy több). Úgyhogy most legalább egy hétig hülyén fogok beszélni (meg jóval kevesebbet is), és nem győzöm majd a nyálam nyelni, mert ilyenkor — ha már fáj a nyelés — szépen fölszaporodik a számban. Vagy azért, mert ritkábban nyelek, vagy mert ez is a tünetek részét képezi. (Undorítóság következik: utóbbira tippelek, mivel ez nem az a vízszerű nyál, hanem inkább a jó nyúlós fajta, ami a pornófilmekben is gyakran látható, amint emésztőnedv-hidat képez a néni/bácsi szája és egy másik ember ágyéka között. Ha megtanultam volna rendesen köpni, akkor a mostani nyálam állaga tökéletesen alkalmas lenne a messzire való turházáshoz, találat esetén pedig jól lehetne hallani az erőteljes csattanást is. Mivel azonban nem tanultam meg rendesen köpni, egy ilyen próbálkozás azzal járna, hogy szájam tartalma valahol az államon landolna, és ha szabad kézzel próbálnám meg letörölni, úgy néznék ki, mint aki pókhálót gyárt az ujjai között, vagy mint aki nyál-marionettet játszik. Viszont így kiemészteném az ujjbegyeim redői közül a kis baktériumokat... Na jó, nem folytatom...pedig éppen most jutott eszembe, hogy ha lenne nálam mérőszalag, és felköpnék a plafonra (ha tudnék rendesen köpni), kellő gyorsaság esetén megmérhetném centiben, meddig ereszkedik le a cucc, mielőtt elszakadna fénylő nyálteste).

Ha mindez nem lett volna elég, az este elfogyasztott gyorséttermi szar úgy felpüffesztett, hogy már végképp nem tudtam, mit kezdjek magammal. A gyomrom határozottan fájt, és nem győztem a kellemetlen melléktermékektől hol orálisan, hol análisan szabadulni (szerencsére az éjszakám egész tűrhető volt). Erre reggelre mi történik? Amellett, hogy elaludtam, egy pattanás nőt a jobb orrcimpám BELSŐ FELÉRE. Nooormális?  

Nekem már olyan elegem van magamból. Ha megszólalok, fáj, ha nyelek, fáj, ha bármelyik arcizmomat megmozdítom, fáj, ha orrot fújok, fáj, a szétmart körömágyam is fáj, a lábam izomlázas, néha megszédülök és folyton álmos vagyok.

Kivetem magam a hetedikről, ha ez így folytatódik.

Sem lelkileg, sem testileg.

A lelki részről nemigen tudok írni, mivel az még bennem sem tisztult le. Természetesen párkapcsolatról van szó, de ilyenkor mindig hozzá jön még számtalan más tényező is, és ezek együttes erővel cseszik el az éjszakáimat. Szeretem, nem szeretem? Ő szeret, nem szeret? Érdemes folytatni vagy nem? Az eszem legyen a vezérlő vagy a szívem? El lehet engem viselni vagy nem (asszem erre tudom a választ: egyre kevésbé)? Stb.

Testileg pedig részben a lelki problémák miatt szenvedek, legalábbis, ha az ébren töltött éjszakai órákat, a kevés felületes alvást és a tré ébredést veszem, akkor mindenképpen. Mens sana in corpore sano, de ez biztosan igaz fordítva is. Délben aztán valami hagymakrémmel töltött rántott izét ettem, ami most fordult elő utoljára. Már rég tudom, hogy a hagymás dolgokat kerülnöm kell, de néha elfelejtkezem róla, és csak a fél napos szenvedések figyelmeztetnek arra, mekkora hülye vagyok. Ebéd után nem sokkal megfájdult a hasam, émelyegni kezdtem, és állandóan büfögnöm kellett. Az émelygés olykor hányingerbe csapott át, ami pillanatokon belül elmúlt, de hamarosan megint jelentkezett. A délutáni infantilis korszakom mindezek hatására ma elmaradt, ami sajnos mindig alapos indokot ad a kollégák firtató kérdéseire, amikre én viszont ilyenkor ingerülten reagálok, és mindenkit megbántok.

Az esti edzésemnek is annyi volt, mivel a kialvatlanságtól és a rosszulléttől eléggé el voltam gyengülve. Remegtem és izzadni kezdtem (ami nálam azért ritka), és az időnként a hasamba nyilalló fájdalom sem segített.

Doctor House bunkósága azért némileg felvidított, de összességében most nem élvezem a létet. 

Két okból is.

1. Tegnap a konditeremben egy srác szerintem gerjedt rám. Amikor kijöttem a zuhanyzóból, ő a tükörben feszengett magának, és amikor leültem a padra, hogy a lábamat is megtöröljem, ő is odajött, hogy felöltözzön. Egy szál pamut boxeralsóban volt, ami jellegzetesen állt el a testétől. Le sem tagadhatta volna... Persze lehetett volna spontán merevedése is, hiszen a férfiak (főleg a fiatalok) esetében ilyen naponta többször is előfordul. Nem hinném azonban, hogy a teljes fizikai kimerültség közben fordul ez elő, főleg, mert a gyúrás után a vér inkább az izmokban köt ki (attól durrannak be), és nem az ember farkában.

Megmondom én, mi történt: amikor kijöttem a teremből, ő is jött utánam, egy kicsit lemaradva. Én elmentem zuhanyozni, ő pedig boxerra vetkőzött, és az izmait ugráltatta a tükörben, de valójában engem lesett, merthogy onnan pont jól lehet ilyen huncutságokat kivitelezni. Miután befejeztem a zuhanyzást, ő elkezdett öltözni, és közben hülyeségeket hebegett arról, hogy milyen jó, hogy ennyit fejlődött, (sosem szoktunk beszélgetni). Ismerem ezt az érzést. Amikor az ember ég, igyekszik valami sebtében kitalált magyarázatot rebegni, miért is csinálta azt, amit csinált, de valójában ezzel inkább fokozza a szégyent. Utána nem szóltunk egymáshoz, de utolért a kijáratnál, mert az edző elszaladt dohányozni, így nem volt kinek leadni a lakatot. Amíg ott vártunk, a srác megkérdezte, hogy merre vettem az ezüstgyűrűmet, mert nagyon tetszik neki, és ő is szeretne ilyet. Egyébként maximálisan hetero- kinézetű, de hát ki tudja? Egy éve még én is az voltam. Mondjuk még ha nincs is igazam, a beképzeltségem következtében az eset akkor is legyezgeti a hiúságomat, hiszen az elméletem szerint a testem látványa váltotta ki belőle ezt a reakciót.

2. Ma karosszék-fizikai felfedezést tettem (az a karosszék-filozófiával analóg tudomány, amelynek úgy tűnik jelentős képviselőjévé váltam). Az jutott eszembe, hogy ugyebár amikor a por száll a levegőben, és azt belélegezzük, az orrunkban levő szőrök felfogják az apró szemcséket, hogy azokból minél kevesebb jusson a tüdőnkbe. Például a Harcosok klubja egyik szereplője, Marla is azt élvezte, hogy amikor egy temetkezési vállalkozónál dolgozott, és az egyik urnából töltögette a hamvakat egy másikba, orrfújáskor a zsebkendőjében láthatta viszont az elhunyt testének egy csipetnyi darabját. Köztudomású, hogy a szagok olyan részecskék, amik a szagot kibocsátó testről váltak le. Ezek az orrunkba érkeznek, majd egy jelzés indul vegyi úton az agyunkba, ezért érezzük a szagokat. Ebből következik, hogy ha főzés közben a fazék fölé hajolunk, vagy az ételszag egyszerűen belepi a környezetünket, elég csak jó mélyeket lélegezni, és ha ezt sokáig csináljuk, majd egy prolis horkantással az orrunkban összegyűlt cuccot a gyomrunkba juttatjuk, rágás nélkül juthatunk hozzá a tápláló babfőzelékhez, esetleg körömpörkölthöz. Na mekkora felfedezés, mi?