ego bejegyzései

Péntek este, miután kiblogoltam, kijátszottam, kifiúkaklubbóloztam magam, a tévét kezdtem el kapcsolgatni.

Volt már vagy éjjel fél 1, de valamiért kiszállt az álom a szememből, és nem tudtam még aludni. Mivel a tévém általában a 3-ason, azaz a Hírtv-n áll, bekapcsolás után csak egyet nyomtan a Duna irányába, amikor azt láttam, hogy azon a KFT 2006-os Petőfi Csarnokbeli koncertje ment. "Hohó, dejszen ezen én is ott voltam!"—kiáltottam föl magamban, és rögtön elkezdtem vizslatni magam a nézők között. Már legalább a felénél tartott a műsor, mert a Nem csupa angyal album számai addigra lementek, de attól én még nem csüggedtem, hiszen elvileg a fele még hátra volt. Az egyik szám végén aztán körbepásztázott a kamera, és akkor egy pillanatra megpillantottam magam. Sokkal nyomorultabb kinézetre számítottam, de aztán eszembe jutott, hogy ez a koncert már bimbódzó új lényem időszaka alatt volt. Szóval ha a barom AXE-reklám nyomán a mostani önmagam, meg a réges-régi egymásnak rohant volna, akkor hatalmas puffanás kiséretében pont a felvételen látható kinézetem jelent volna meg. Az első valamirevaló pólómban voltam, és már zselézett hajjal.

Az a kék, hosszú ujjú Aboriginal pólóm egyébként egy kínai gyártmányú rántotthús áldozata lett. Az úgy volt, hogy a fekete, hosszú ujjú NIKE pólóm volt rajtam, ami jó dolog ebéd közben, mert ha az ember bénázik, a fröccsenések nem látszanak meg rajta. Sőt, a kimoshatatlan foltok sem, kivéve persze az olajat, mert az gyönyörűen virít. Szóval amikor a szép kis rántotthúsomba belevágtam a késem, a belőle kifröccsenő olaj széles ívet leírva pettyezte be egyik kedvenc pólómat. Hiába mostam meg gyorsan szappanos vízzel, a folt csak nőtt benne. Otthon aztán különleges kezelésnek vetettem alá, azaz fogtam egy lavórt, azt teleengedtem vízzel, ebbe beledobtam az olajos pólót, majd mellédobtam az ominózus kék Aboriginal pólómat is (amin szintén valami apró színelváltozást észleltem), végül az egészre öblítőt öntöttem. Nem kevertem el, csak úgy beleborítottam. Ez volt a tanulópénz, mivel a fekete pólómat így sem sikerült olajtalanítanom, cserébe viszont a kéket is tönkretettem az öblítővel. Szóval nyilvánvaló, hogy a kínaiak tehetnek az egészről.

Na, de vissza a koncerthez. Szóval ott álltam a tömegben, a mostaninál egy kicsit több hajjal, nulla alakkal, igénytelen ruházattal (na jó, nem is) és sok-sok zsírral a testemen (legalább 70 kiló voltam a 175 centimre). Igaz, ekkor már a tíz kilós fogyásom után voltam, de azért még így is maradt rajtam felesleg bőven. Nem táncoltam, nem tapsoltam, nem csápoltam, szóval tutira én voltam, de ha kétségeim lettek volna efelől, néhány percen belül még kétszer megpillanthattam magam.

Egyébként ekkor már sokkal jobban néztem ki, mint még egy évvel korábban. Sajnos már egyetlen felvételem sincs meg arról az időszakról, amikor még rendszeresen szerepeltem a televízióban (bírom egyébként, hogy (pl. nálam) 60 tévéadó van, de a köznyelvben az ember még mindig a tévében szerepel). Nem nagy tévé, a szerepem sem volt sok csak, hogy minden pénteken 15 percig beszélgessek a műsorvezetővel a hobbimról. Interjúnak álcázott reklám volt ez, amit vagy száz különböző alkalommal variáltam, hogy úgy tűnjön, mindig másról van szó. Na, ebben az időben szerintem legalább 80 kiló voltam, sem öltözködésem, sem frizurám nem létezett, és úgy általában nem adtam magamra. Ha most viszontlátnék egy részletet valamelyik adásból, szerintem a röhögőgörcs törne rám önnön látványomtól. Ez még az abszolút-hetero korszakomban történt, és utólag egyáltalán nem vagyok rá büszke.

Már csak a hangommal nem vagyok megelégedve. A hétköznapokban senki nem úgy hallja vissza a saját hangját, ahogy azt a többiek érzékelik. Szerintem az enyém baromi mély, de a felvételeken sokkal inkább tűnik abszolút buzisnak, nem is annyira a tónusa, mint a hangsúlyozás miatt. Mindig szörnyülködöm, ha hallom, és csak az vigasztal, hogy egy korábbi párom odáig volt érte.

Ugyanezen a pénteki napon az edzés után a zuhanyzóba mentem, mint midig. Miközben a tükörrel szembeni radiátorra lepakoltam a gatyámat, meg a törölközőmet, kicsavarodott testtel belenéztem a tükörbe. Nem szokásom feszengeni, és azt lesni, mennyit változtam, de amit ekkor láttam, életem egyik legszebb látványa volt. A medencém feletti, bordáim alatti területet (azaz a hasamat) hatfelé osztotta három nem túl mély barázda. "Basszus! Látszik a hasizmom!" — kiáltottam föl, de örömöm kérészéletűnek bizonyult, mivel ez csak ebben a spontán, de mégis abszurd pozícióban jelent meg. Egy pillanatig azt hittem, csak érzéki csalódás az egész, mert túlságosan kifárasztott az edzés, és emiatt rosszul látok (elő szokott fordulni átmenetileg), de aztán meggyőztem magam, hogy jól láttam, amit láttam. Ez remélem, újabb egy évre ad muníciót az edzéshez. Ez volt ugyanis a második célom, de basszus, ha ezt is gyorsan elérem, mi lesz a következő?

...ot írni? Mint azt az első bejegyzésben már említettem, nekem közlési kényszerem van. Akik egy asztalnál ültek velem a mostani blogtalálkozón, azok tapasztalhatták, hogy ha beszélni kell, nincs félnivalóm (leszámítva a szóbeli vizsgákat). Nyomom csak nyomom, bármilyen témában, maximum hülyeségeket mondok. Minden téma érdekel, és mindent tudni akarok. Ráadásul van bennem némi pedagógiai késztetés is: állandóan mindenkit tanítani akarok. Oké, ez nem annyira jó tulajdonság, cserébe viszont rendkívül idegesítő tud lenni. Majdnem annyira mint, hogy imádok magamról beszélni: ÉN mit olvastam, ÉN mit hallottam, VELEM hogy történt, stb. Ez sem túl jó tulajdonság.

Itt viszont senki nem szól közbe, meg vissza sem, nyugodtan kiélhetem magam mindhárom aspektusból. Ha meg valakinek nem tetszik, van egy kis X a jobb felső sarokban, az megoldja a dolgot (vagy kommentben megvitatjuk). A legutóbbi történések tükrében jegyzem még meg, hogy  ez külön egy jó lehetőség elmesélni valaki-bárki-akárki számára az engem foglalkoztató, velem történő dolgokat, tehát még hasznos pszichológiai mellékhatása is van.

...ot olvasni? Amint az előbb is írtam, mindent tudni akarok. Sajnos olyan dolgokat is, amikre semmi esélyem, mint például, hogy a buszon velem szemben ülő valaki-bárki-akárki fejében éppen mi jár. Van-e férje/felesége, vagy esetleg inkább a saját neméhez vonzódik? Mit evett tegnap, és miért éppen azt, milyen alsógatyát hord, milyen filmeket szeret? Nem sorolom. A vadidegenek ott vannak előttem hús-vér valójukban, de ezekre a kérdésekre tőlük nemigen kaphatnék választ. Itt egy csomó ember mindennapjairól, érzéseiről olvashatok, és még a fenti kérdésekre is megkaphatom a feleletet, viszont (legalábbis alapból) nem tudom archoz kötni az olvasottakat.

...találkozón részt venni? Na pont ezért. Itt össze tudom kötni az olvasottakat meg az embert magát. (Úgyhogy szégyellhetitek is magatokat, hogy ilyeneket irkáltok!). Ráadásul átlag feletti szellemi szintű emberekkel tölthetek órákat, meghallgathatom eleddig napvilágot nem látott gondolataikat, beszélhetek nekik arról, amiről a legjobban szeretek (magamról), megehetem a süteményeiket, lerészegedhetek a társaságukban, és a tapasztalatokból kiindulva partnerközvetítés gyanánt is meglehetősen jól funkcionálna az esemény (ha nem volna párom már így is).

Na ezért.