egyetem bejegyzései

Már majdnem egy hét eltelt életem ezen jelentős eseménye óta, de én még mindig nem jutottam odáig, hogy beszámoljak róla. Azóta volt sok munka (utolsó pillanatban történő hajtás), meg otthonra, a két ünnep közére is sikerült magamnak nem kevés teendőt összehalmozni, amiket apránként igyekszem majd teljesíteni. Tudom, pihenni kellene, de a jól végzett munka öröme nálam nem kevésbé lebecsülendő (sőt), mint a pihenés címén történő semmittevés. Plusz még a komfortérzetem is nagyban javul, de ezekről majd máskor.

Szóval múlt hét csütörtökön minden idők legkomolyabb oktatási megmérettetésén estem túl, amivel végre lezárhattam a 6,5 évnyi egyetemi pályafutásomat. Végre szabad ember vagyok, csak még nem fogtam fel az új helyzetet, ezért fogalmam sincs, mennyiben lesz másabb érzés, mint eddig. Ismételgetem magamnak, hogy innentől kezdve a kérdőívek "legmagasabb befejezett iskolai végzettsége" rovatába a "főiskola/egyetem" való, és nem az érettségi, meg — a tanulmányaimhoz is kapcsolódva — azt is, hogy akkor én most megvalósítottam az intergenerációs mobilitást, azaz középiskolai végzettségű szülők gyermekeként egyetemi végzettséget szereztem. Számomra már csak plusz büszkeség, hogy munka mellett, teljesen önerőből, de hát mielőtt új célokat tűzünk ki magunk elé, nem árt az eddig megmászott csúcsokon élvezni a napsütést és beleordítani a szélbe, és csak aztán új magaslatok felé fordulni. Különben szart sem ér az egész.

Azt határozottan leszögezhetem, hogy az utolsó nap olyan volt, mint a megelőző 5 (6,5) év, ebből is látszik, hogy mennyire javíthatatlan vagyok. Meg így még romantikus is kicsit a dolog, mármint nem szerelmi értelemben, hanem klasszikusan véve, merthogy úgy végeztem, ahogy az egészet elkezdtem. Először is, a tanulás tekintetében ismét kifutottam az időből, és végül messze nem sikerült olyan alaposan felkészülnöm a vizsgára, mint ahogy szerettem volna. Majd holnap, majd holnap, messze van még a vizsga, stb. aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy "Úristen! Már csak másfél hét van!". Pánik indul, balfaszkodás szintén (mint ismeretes, először rossz tantárgyat kezdtem el tanulni...), a stressz pedig az egekben. Ez odáig vezetett, hogy végül a tanulás javát a vonatútra hagytam, ahol viszont szintén a szokásosat játszottam el: nem tudok tanulni, mert álmos vagyok, de nem tudok aludni, mert tanulni kéne. Ez odáig szokott fajulni (és most sem volt másként), hogy végül beleszarok az egészbe, és előveszem a 979-féle biliárdtaktika ("megy, ahova megy") az életre átírt verzióját, azaz kijelentem, hogy "lesz, ami lesz". Aztán a vizsgán sem hoztam semmi újat, ez viszont már a javamra írható: az első szóig torokban dobogó szív, majd hihetetlen magabiztosság, a tanárok gyenge pontjainak eltalálása, és hozott anyagból lenyűgözés (a felkészülés hiányosságait pótlandó), de ne rohanjunk ennyire előre.

Az államvizsga du. 1 órakor kezdődött, én kb. fél órával korábban érkeztem meg az egyetemre. Rögtön fölmentem a könyvtárba, ahol egy ott dolgozó csoporttársamnak visszaadtam egy könyvet, és összeverődtem két másikkal, akik szintén a nagy megmérettetésre készültek. Mivel elfelejtettem megnézni, hol lesz a vizsga (szintén tipikus: az első előadáskor pontosan ugyanezt csináltam), erre is rákérdeztem, és a vizsgával kapcsolatos pluszinformációkat is próbáltam szerezni. Szoktak-e buktatni, vagy ilyenkor már mindenkit átengednek? A szakdolgozat két jeles értékelése számít-e, vagy az csak úgy van? Mikor tudjuk meg az eredményeket? Itt kell-e maradni végig? Kb. ekkor indult be a gyomorideg is igazán. Egyébként a szokásos, vizsgák előtti stresszt leszámítva hihetetlenül nyugodt voltam, talán azért, mert idegileg már nem tudtam hova fokozni a féléves gyötrődést, és kicsit túlcsordultam...egészen eddig.

Aztán kicsivel 1 óra után mindnyájan bementünk a terembe, megkaptuk az eligazítást (ekkor tudtam meg, hogy az államvizsga 5 érdemjegyből áll), majd az első három személyt leszámítva ki is vonultunk. Azt már tudtam, hogy a nevem miatt utolsó előttiként kerül rám majd a sor, és mivel ilyenkor már nem tudok tanulni, azt is tudtam, hogy ez több órányi tömény, és egyre fokozódó idegességet fog jelenteni. Így is lett. Cappuccino+cigi, cappuccino+cigi, még cigi, kijövők faggatása, értelmetlen tételbámulás, idegnyugtató nosztalgiázás, még cigi...ezzel telt el három kínkeserves óra. Egyesek mosollyal az arcukon jöttek ki, mások sírás előtti állapotban, de mint azt az utánuk kijövőktől megtudtuk, nem a tanárokkal volt a baj, hanem ők nem tudtak szinte szart sem. Így eljönni egy államvizsgára... Mondjuk ennek valahol örültem (sajnálva persze a pórul jártakat), mivel szóbeli vizsgákon nem mellékes, az előtted vizsgázók milyen magasra teszik azt a bizonyos lécet. Ha mindenki tudatlan és felkészületlen, te egy középszintű tudással is könnyen jól szerepelsz, hiszen a tanárok is emberek, ők is (önkéntelenül is) viszonyítanak, de ennek persze az ellenkezője is ott van mint kockázati tényező. Eddig úgy tűnt, alacsonyan van az a léc.

Aztán végre rám is sor került. Bevonultam, illedelmesen köszöntem, és leültem az egyik erre a célra beforgatott padhoz. Ilyenkor már nincs tétel, nincs felkészülési idő, bármit kérdeznek, arra kapásból kell tudni a választ, elvégre innen vagy úgy állsz fel, mint szociológus, vagy úgy, hogy "legközelebb találkozunk". Még egy tollat sem vehetsz elő. A szakdolgozatot megvédeni meg nem lehet nagy kunszt, hiszen azt te magad írtad, ahhoz nem kell nagy felkészülés. Eddigre a kettővel előttem bevonult csajszi már bele is kezdett a mondandójába, a 4 tanár meg epekedve figyelte. Eredetileg 6-an voltak, de kettőjüknek (a csúszás miatt) idő közben el kellett mennie. Ott volt egy, aki nem tanított engem, most is csak írnok volt, ott volt az opponensem, akit ekkor láttam először, ott volt az intézményvezető (mint bizottsági elnök), végül minden idők legjobb fej és legnagyobb tudású tanára is, aki nekem a személyes kedvencem és a példaképem. Utóbbi az a fajta, aki rommá alázza a tudatlan hallgatókat, de ezt úgy teszi, hogy az áldozat fülég érő szájjal, röhögve jön ki a vizsgáról, a frissen szerzett karójával. Engem emiatt meg is nyugtatott a jelenléte, mivel sosem a bukástól féltem, hanem az égéstől, az ő személye viszont garancia volt arra, hogy utóbbitól a helyszínen nem, maximum csak utólag kell tartanom.

Szóval a csaj előadta szépen a szakdolgozatával kapcsolatos összefoglalót, válaszolt az azzal kapcsolatos egyik kérdésre, és az első vizsgatárgyi kérdésre is. A másodiknál azonban szabadkozni kezdett, hogy de neki az XY tanárnő azt mondta, hogy nem ebből kell tanulni, hanem egy másik tematika alapján, blabla, mire kapott egy másik kérdést, amire hibátlanul válaszolt. Magasra tette nekem a lécet, de aztán egy kicsit visszább vett belőle, szerencsére... Egyébként milyen már egy államvizsgán ilyen általános iskolás szarral jönni? A következő csaj szintén ezt hangoztatta (az ő szereplése egyébként sem volt olyan rózsás), amin már csak röhögni tudtam, de aztán jött a "most mutasd meg" része a dolognak.

Torkomban dobogó szívvel, kiszáradt szájjal, reszkető hanggal, rendkívül összeszedetlenül adtam elő a szakdolgozatomat pár mondatban, amit kivétel nélkül az idegességnek tudtam be. Aki ismer, tudja, hogy nekem nem probléma a beszéd, és bár ritkán előfordul, hogy egy tagmondat ragozásához nem passzol a következő tagmondat ragozása, azért ez nem szokott olyan gyakran megesni velem, mint akkor és ott. A szakdolgozattal kapcsolatban előzetesen 3 megválaszolandó kérdést kaptam, de a jelentős időbeli csúszás miatt várható volt, hogy ezek közül majd csak egyre kell ténylegesen válaszolni. Amikor ez nyilvánvalóvá vált számomra is, gondolatban kiválasztottam egyet, amit a legvalószínűbbnek tartottam, és be is jött: "mivel magyarázza, hogy Magyarországon magasabb a homoszexuálisok elutasítottságának aránya, mint a cigányságé?". Válaszoltam, majd egy röpke beszélgetéssé fajult a kedvenc tanárom ellenkezése nyomán elindult vita, ami arra mindenképpen jó volt, hogy az idegességemet teljesen feloldotta.

Jött az első vizsgatárgy, a kisebbségszociológia. Az előttem (le)szerepelt lányok nyomán már előzetesen megkaptam a kérdést, hogy az a bizonyos tematika megvan-e nekem és abból tanultam-e. Hehe... Én erre magabiztosan és talán pökhendien is, azt válaszoltam, hogy nem foglalkoztam a tematikákkal, tegyen fel egy kérdést, és megpróbálok rá válaszolni. Gáz? Lehet, de megvolt az első nagyon jó pontom. "A kisebbségek helyzete diktatúrában és demokráciában", mire én: "Magyarországon vagy általában véve?". Erre a tanárok nevetve összenéztek, és azt mondták, "Jó kérdés! Legyen mondjuk a Kádár-rendszer Magyarországa". Második jó pont is megvolt, és a válasszal sem maradtam el. Mielőtt áteveztek volna a következő tárgyra, még gyorsan kiegészítettem a magyarországi helyzetet a korabeli romániaival, mire az opponensem megszólalt, hogy "igen, erről tudnék mesélni...". Bingó, harmadszor is. Ekkor már tudtam, hogy innentől kezdve bármit is mondok (vagy éppen nem mondok), legalább egy négyesem lesz.

Végül — nagy sietve — feltették a településszociológia kérdést is: "A chicagoi városszociológia kezdetei". Mondtam a magamét, de látszott rajtuk, hogy leginkább csak a kulcsszavak érdeklik őket (Chicagoi Iskola, Chicago, szegénység, bűnözés, Robert Ezra Park, Homer Hoyt, Edmund Burgess, koncentrikus körök elmélete, szektorelmélet, több városmag elmélete, stb.), és már meg is köszönték a szereplésem. Nem mehettem azonban ki, mert akkor nem maradt volna bent senki az utolsó vizsgázó tanújaként, aki egyébként minősíthetetlenül szar volt. A saját szakdolgozatát is hülyén adta elő, amire rákérdeztek, arra nem tudott válaszolni, és a vizsgatárgyakkal kapcsolatban sem tudott értelmeset mondani (vagy legalább valamit).

Utána még vagy 40 perc volt, mire megszületett az eredmény. Újra összetereltek minket, előre közölték, hogy mindenki átment (amit azért nem egészen értek...), majd egyenként felolvasták az eredményeket. Ezt az eljárást furcsállottam, mivel előzetesen mindig meg szokták kérdezni, hogy hozzájárulunk-e (a hülye emberi jogok...), de most ez elmaradt. Mindegy is, a lényeg, hogy a 11 államvizsgázó közül én voltam az egyetlen, akinek mind az öt jegye jeles lett. Amikor mindet elmondták, tíz szempár fordult felém irigyen és/vagy büszkén, én meg szerényen (és meglepetten) tűrtem a tekinteteket. Végül elbúcsúztunk egymástól, és szétszéledtünk.

A fagyoskodást a miskolci estében, az IC 50 perces késését és a hazautat már nem ecsetelem, elég legyen annyi, hogy a Védett férfiak utolsó 250 oldalát volt időm elolvasni közben...

A tananyag egy része könyv formájában ott hever a polcomon, más része vagy a szelektívben vagy az irodában végezte firkapapírként, így felszabadult egy fél szekrényem. Ideje lassan a jövőre, benne pedig a jogosítványra és a második nyelvvizsgára koncentrálni.

1. Kezdjük megint blogos témával, sőt rögtön kettővel is. Egyrészt régen volt olyan hét, hogy 3 bejegyzést is írtam, másrészt büszkén jelentem, hogy Captain tekintetében is bepótoltam a lemaradást. Olyan vagyok a blog terén, mint aki teljesen összeomlik, és csak hosszú idő alatt, lassú felépüléssel tudja rehabilitálni magát. De azért haladok.

2. A zöm már tudja, de azért itt is rögzítem, hogy a szakdolgozatomra a konzulens is és az opponens is jelest adott. A konzulensem szemmel láthatóan nem olvasta el a végső verziót, és csak emlékezetből dolgozva, pár (szinte olvashatatlan) szóval tudta le az értékelést, az opponensem viszont nyilvánvalóan elolvasta, mert a megfogalmazott kritika abszolút stimmel. Pontosan tudtam, főleg az időhiány miatt hol érheti majd vád a megfogalmazottakat, az opponens pedig meg is találta ezeket a pontokat. A megfogalmazása viszont kifejezetten kedves, amolyan nagypapás hangvételű, ami jó érzéssel ás bizakodással tölt el.

3. A csütörtöki államvizsgával kapcsolatban: beletörődtem, hogy rosszul emlékeztem a kifogásolt vizsgatárgyra, és inkább úgy döntöttem, hogy kész, passz, megtanulom a másik tárgyat. Fogok itt vitatkozni...

4. Tegnap 11 órát dolgoztam, amivel megdöntöttem a korábbi rekordjaimat is. A sztahanovizmusom oka főleg az volt, hogy az esti program fél 9-kor kezdődött, két saroknyira a munkahelyemtől, meg aztán amikor kiürül az iroda, mindig újult erővel vetem bele magam a munkába. Ilyenkor haladok a legjobban, a csendben és nyugalomban. Igaz, 6 után már nemigen láttam a monitort, csak a program ismerete, a rutin és a klaviatúra magabiztos használata vitt előre. Mondhatni vakon könyveltem.

5. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy fél órára azért kiszaladtam, mert idejét láttam már a fodrász meglátogatásának. A frizurám egyszerű, ezért gyorsan megvan, ráadásul most kimondottan jól is sikerült: fiatalos, mégsem extravagáns (az extravagancia és a pozícióm egymást egyre inkább kizárja), ráadásul a kopaszodásom is diszkréten leplezi.

6. Éjjel viszont baromi szarul aludtam. Későn feküdtünk le (hajnali 3 körül), én pedig valami miatt nagyon felületesen aludtam, és közben sokat és hosszan álmodtam. Nem csoda, hogy reggel úgy ébredtem, mint az ázott szar, és a várnyomásom is mintha magas lett volna.

7. Az izgatottságom oka valószínűleg nem az államvizsga (szerintem nincs okom azon izgulni, de csütörtökön biztosan a torkomban dobog majd a szívem), hanem az a 8-céges pali, aki árajánlatot kért. Ha minket választana, az nagyon nagyot dobna a cégen, mert sok gondot megoldana. Januárban felvehetnénk egy új, teljes munkaidős alkalmazottat, akire rápakolhatnánk ezeket a vállalkozásokat, plusz még vagy ugyanennyi vagy kicsit több másikat is, ami engem is, a társamat is jelentősen tehermentesítene, és végre lenne időm menedzserkedni. Továbbá elkezdhetnék végre főnökként viselkedni, átköltözhetnék egy külön szobába, ahol viszonylagos nyugalomban dolgozhatnék, és még a bevételből is maradna fejlesztésre, magáncélra. Mivel viszont ilyen sok múlik a dolgon, tutira nem fog bejönni, ez az életemben eddig mindig így volt.

8. A mai program (a délutáni alvásbepótláson túl) a településszociológia volt. Slum, szuburbia, gettó, alulintegrált zónák, szukcesszió, filtráció, szegregáció, invázió, urbanizáció, relatív dekoncentráció, humánökológia, szektorelmélet, koncentrikus körök elmélete, meg a többi. Ezek baromi szarul hangozhatnak így, de a településszociológia az egyik legkézzelfoghatóbb szakszociológia, szóval nem nehéz, és még érdekes is.

9. Valamiért egész nap fáztam a lakásban, pedig szerintem nincs (nem volt) hidegebb, mint az utóbbi napokban. A tippem az okokra, hogy kimerültem, és megint elhanyagoltam az evést, mint oly sokszor, mert amikor végre betápláltam az arcomba három szelet pizzát, mindjárt elkezdhettem kitakarózni. Ja, a tanulás okán ugye nem akartam nekilátni főzni.

10. Ha már pizza, a kedvencem a 4-sajtos, az is a Speedy-től (Netpincéren rendelve). Olcsó, nagy és baromi finom, bár tőlük még nem rendeltem szar pizzát. Ráadásul mindegyikhez választhatsz négyféle alapból, ami általában a sajtos szokott lenni, viszont ebben az esetben az egy kicsit hülyén venné ki magát, szóval a paradicsomos alapot választottam inkább. A kéksajtos részek a kedvenceim benne, mivel én a penészes sajtokat is szeretem. Nem volt ez mindig így, mivel a márványsajthoz (és társaihoz) bizony fel kell nőni, ez viszont egy pár éve már megtörtént nálam.

A cím persze már most sem aktuális, de megígértem, hogy folytatom... szóval most akkor folytatom.

Még munka: legutóbb még kihagytam, hogy egy lehetetlen végelszámolást is elvállaltunk. A lehetetlen azt jelenti, hogy ebben az esetben az adóhivatal úgy tudja, a cég már 2 éve nem létezik, a cégbíróság meg felszólítgatja, hogy azonnal pótolja az utóbbi két évi, beadni elmulasztott beszámolóját, ami egy rendkívül szokatlan és normál esetben elő sem fordulható helyzet (ilyen szó nincs, de most megalkottam). A lényeg, hogy a végelszámolást intéző ügyvéd hülye, az adóhivatal egyes ügyintézői szintén azok, nekünk meg a paradox helyzet, és a sok okostojás marhaságai ellenére kellene helyre tenni mindent, amivel nincs is semmi baj, mert szakmailag nagyon sokat fejlődhetünk általa, csak hát időigényes a dolog. Aztán van még egy új ügyfelünk, aki két vállalkozását is hozzánk hozta, viszont minden kell neki és minden rögtön. Naponta 3 levelet ír, amelyek megválaszolgatása szintén sokáig tart, ő meg nem jön rá, hogy éppen azzal veszi el a cégei könyvelésétől az időt, hogy a levelezésével és a sürgetésével folyamatosan feltart. Ja, és persze egy pár hónapja ugye hetente egy délelőttöt egy másik munkahelyen töltök, az is csak a céges dolgok intézésétől rabolja az időt. De a munkáról elég legyen ennyi, úgyis megkaptam, hogy unalmas lett miatta a blogom (de ez csak jó, mert legalább van visszajelzés, és van, ami ösztönözzön).

Suli: a két dolog összefügg, mert ugye ebben a félévben eltökéltem, hogy végezni fogok, ez viszont elég sok időt elvett például a munkától, mivel állandóan szabadságot kellett kivennem. Ide is elég sok idő tűnt el. Ha túl leszek végre az államvizsgán, remélhetőleg a régi mederbe folyik vissza minden, és akkor kevesebb nyomás is lesz rajtam, amit igazán üdvözölnék végre. A dolgozatom megírása egyébként elég sokat kivett belőlem. Még az utolsó (10.) félév végén terveztem a végzést, és neki is álltam a dogának, de aztán be kellett látnom, hogy ez nem fog menni, ráadásul egyéb tárgyakkal is el voltam maradva. Részben a saját hibámból, részben elháríthatatlan külső okok miatt, de a végeredmény az volt, hogy bár mennyiségre a 25%-ot is elértem, itt meg kellett állnom. Aztán volt egy félévem, amiben törlesztettem az elmaradásokból, majd kénytelen voltam passzivizálni egy másik félévet, és csak most szedtem össze magam hozzá újra. De mint akit nyúznak, úgy álltam hozzá az egészhez. Olyan vagyok, hogy hatalmas lelkesedéssel és tettvággyal fogok neki mindennek, de ha a lendület nem elég a befejezéshez is, az adott dolog jellemzően örökre elsikkad. Ha később a kezembe kerül valami hajdan félbehagyott dolog, akkor meg már nem tudom felvenni a fonalat, és ez volt most a dolgozatommal is. Csakhogy ez most nem kedvkérdés volt, hanem muszáj kategória, az meg külön frusztrál, mert nem, nem és nem akarom, utálom, hagyjanak békén! Csodával határos módon végül azért megerőltettem magam, és a határidő után néhány nappal leadtam mindent. Természetesen az utolsó pillanatban kellett lebetegednem is (van-e vajon összefüggés?), nehogy má' olyan gördülékenyen menjen minden.

Most még van egy hónapom az államvizsgára felkészülni (persze, 3 hét...), és előre imádkozom, hogy legalább egy kettessel sikerüljön elvégeznem. Akkor jövőre teljesen szabad lehetnék, leszámítva egy alapfokú nyelvvizsga megszerzésének gondjait, de az már csak az afterparty.

Pénz: "Ó, ne is mondd! Az a legkevesebb..." — humorizált vele anno Nagy Bandó, és ez elég gyakran eszembe jut manapság. Ahogy a dolgozatom miatt a programokról, filmnézésekről, rendes vacsorákról és szinte mindenről le kellett mondanom, úgy a megvásárolható dolgokról is le kell, de a pénz miatt. Pedig hány kedvező alkalom lenne jó kis holmikat venni, igaz, azokat is csak akkor engedném meg magamnak, ha minden egyéb kötelezettségemet teljesíteni tudnám. Viszont az egyik oldalon az ügyfeleink fizetési morálja miatt előállt helyzet nyom, a másikról meg a suli, ahonnan most a szokottnál is sokkal hamarabb reklamálták a féléves tandíjat, ami hatalmas krátert ütött a költségvetésemben. Persze már egész jól hozzászoktam ehhez az állandó beosztáshoz, lemondáshoz és aggodalmaskodáshoz, de mivel volt ez máshogy is, azért érzem a kontrasztot a 'hajdan' és a már huzamosabb ideje tartó 'most' között. Ez meg nem olyan jó. Néha pipa vagyok, és szitkozódom miatta, néha meg rezignáltan veszem tudomásul, hogy akkor ebben a hónapban sem tudom megcsináltatni a fogaimat. De még egyet se...

Barátok: mivel a legtöbb program jó előre meg van szervezve, a költségvonzattal járókkal tudok előre tervezni, így ezekkel nincs is nagy gond. Nem tudom már, mit meséltem az utóbbi időben, és mit nem (pedig külön bejegyzéseket is akartam írni a tartalmasabb eseményekről), de a vacsoracsata is jól sikerült, annak ellenére, hogy olyan másnaposan kellett a saját fordulómat teljesíteni, hogy egyes pillanatokban azt hittem, kénytelen vagyok feladni az egészet, másik öt ember szórakozását elrontva ezzel. Végül azért csak sikerült minden, és talán utolsó sem leszek (meg nem tudom, ki győzött). Nagyvisnyón is jártunk ismét, ami legalább olyan jó volt, mint a nyári alkalom. Felnőtt fejjel vaksötétben bújócskázni, órákon át karaokezni, rengeteget játszani és nevetni, közösen főzni...ez megfizethetetlen. Bárcsak több alkalom lenne rá. Az apróságokra nem is térek inkább ki, de szerencsére azok is akadnak.

Csütörtökön kivettem 30000 forintot a cégből (kis fizetésecske), majd megvettem belőle a bérletet, anyám születésnapjára egy kis apróságot, pénteken leutaztam Miskolcra, leadtam a dolgozatomat, hazajöttem, blogoltam, másnap leutaztam anyámékhoz, vasárnap hazajöttem tőlük, így el is ment az összes pénz meg az összes idő is, amiben pihenhettem volna. De legalább végigolvastam Zola Tisztes úriházát (amiről szeretnék is majd röviden írni)...ha más nem, ez is pihenésnek nevezhető. Pedig nem volt az. Tegnap Tamással vacsoráltunk egyet, későig (egy tök jót) beszélgetve, így nem csoda, hogy ha már most kifolyik a szemem a helyéről, pedig még csak kedd van. De fel a fejjel, már csak 3 nap ebből a hétből, és a hétvégén talán végre tényleg pihenhetek egy kicsit.

És akkor már csak egy hónap Újévig, ami minden tekintetben új perspektívákat nyit meg előttem, de addig még sok minden történhet, és sok mindenről szeretnék blogolni is. Remélem, lesz rá időm (és nemcsak az unalmas bejegyzésekre...).

Hát eltűntem kissé mostanában, vitathatatlan. Haldoklik a blog? Meglehet, mivel már nem érzem azt a késztetést, hogy írni KELL, bár az utcán járva-kelve és az életemet élve még mindig ott van bennem lépten-nyomon, hogy "hú, ezt meg kéne írni". Kéne, de aztán elsikkad. Elsikkad, mert sok a munka, és most (április-május) nem engedhetem meg magamnak, hogy akár csak fél órát is elvesztegessek. Zárás van kérem, meg negyedéves ÁFA, meg a hivatalok zaklatása, ügyfelek okítása, ügyhátralék meg minden finomság. Aztán edzés, vásárlás, vacsora, fürdés, ájulás. Nem fér bele. Hétvégén meg általában nehezen veszem rá magam a blogolásra, de most itt vagyok.

Szóval volt két hét, amiben egyáltalán nem írtam. Egyik sem volt túl extra, de azért történt pár dolog, amit érdemes lett volna már akkor megírni. Az egyik ilyen az első tömésem az új fogorvosnál. Hát kérem, én továbbra is le vagyok nyűgözve. Kezdjük ott, hogy ugye gumikesztyű, szájtakaró, plexi szemüveg, de ez alap. Az érzéstelenítés előtti érzéstelenítés nem az a szar, keserű Lidocain, hanem valami piros, erdei gyümölcs ízű kenőcs volt, amit a dokibácsi egy fülpiszkáló-szerű izével kent a számba, az injekciót pedig nem belém baszta, hanem meglehetős óvatossággal adta be. Az előző fogorvosom is jobb volt, mint az azt megelőzőek, de nála azért előfordult, hogy amikor az ínyembe szúrta a tűt, és jól megnyomta a fecskendőt, a szemébe spriccelt az érzéstelenítő a feszültségtől. Ez nem. Ez óvatosan beszúrta, aztán vagy egy percig bíbelődött, én meg nem tudtam, hogy azért tart a dolog olyan sokáig, mert lassan adagolta a cuccot. Nem is éreztem semmit. Öt perc után pedig végképp, így a fúrás alatt is teljesen indokolatlan volt az 1000-es pulzusszám. (Egyébként megfigyeltétek, hogy az utóbbi időben, amikor a hírekben valami bírósági téma van, nem azt mondják, hogy indoklás, hanem hogy indokolás? Erre nemrég szoktak rá.) Aztán a fúrás végeztével kaptam egy kék gumilepedőt a számba, amire még nem volt példa. Egy fém kerettel rögzítette a fogam köré, a kilógó lebernyegeket meg egy keretre tekerte fel, így a végén úgy nézhettem ki, mint amikor a filmben a predator leveszi a maszkját, és a csápjaival menőzik. Azt mondta, ez azért kell, hogy a nyál ne folyjon a kezelt területre, a mindenféle izék meg ne kerüljenek a szám többi részébe. A tömés olyan sokáig tartott, hogy a nyáltermelésem teljesen leállt, de mint utólag kiderült, azért telt ez olyan sok időbe, mert a bölcsességfogam egy nagyon pofás kis felépítményt kapott. Mint tudjuk, a leghátsó fogakat nagyon nehéz tisztán tartani, mivel ott már nemigen lehet a fogkefével ügyeskedni, ezért az állkapocs felőli részen mindig marad egy kis plakk. Ezért is mennek mindig tönkre. Én viszont egy olyan tömést kaptam, ami jóval a fogamon túl nyúlik, egészen az ínyem alá, így ha nem sikerül annyira tutin megtisztítani, na bumm, egye a betont a sok baci. Volt még egy kis polírozás, csiszolás, aztán kész is. 12 ezer forint volt, de megérte, mert ez egy igazán alapos és minőségi munka volt. (Az érzéstelenítő még 4 órán keresztül hatott, aztán egyszerre múlt el, nem apránként).

Más. Jó hír, hogy néhány renitens tartozónk kifizette a tartozását vagy annak jelentős részét, igaz a pénzzel nem kezdhetünk sokat, mert elmegy adóra, de legalább az összes kinnlevőségünk visszacsökkent 4,5 millióra. A legnagyobb összeggel tartozóval meg megállapodtunk, hogy a tartozását havi részletekben törleszti (bár még nem kezdte el), így az évet jelentős többlettel zárhatjuk, talán. A törött lábú vezető könyvelőnk meg felépült, így egy kicsit tehermentesítve lehetünk a legdurvább időszakban. A stílusával viszont kis híján elüldözte egy ügyfelünket, így újra erősen elgondolkodtam a fluktuáció jelenleg kimutathatatlan mértékének jelentős megnövelésén. Mivel én is utálom, ha a boltban a szocializmusból itt maradt nénik pofákat vágnak, ha a vásárló kicsit odébb teszi a futószalagon a veknit, mint ahova azt ő szeretné, főnökként elvárható tőlem, hogy én is a megfelelő stílust követeljem meg a beosztottaimtól.

Végül ami az egyik legjobb dolog volt az elmúlt időszakban, az az, hogy amikor megnéztem a Neptunban, hogy megkaptam-e már a jegyeket a fél évvel korábban és az egy hónappal korábban beadott házikra, akkor azt találtam, hogy a még be nem adottakra is megkaptam, azaz a tanárnéni megkegyelmezett nekem, és elengedte az utolsó két gyakorlat kötelezettségeit. Vagy csak figyelmetlen volt, vagy nem tudom, de nem is érdekel, a lényeg, hogy akkora bazi nagy szikla esett le a mellkasomról, hogy még. Én nem szólok, hogy hadd izzadjak már mégis 10 órányit a szabadidőmből. Ti se szóljatok :)

Jó, oké, összeomlottam, kész, esélytelen, buktam 5 évet meg 2 milliót. Nem fogom időre befejezni a szakdolgozatomat.

Ma megnéztem, mi a határidő, és sokkal közelebb van, mint azt gondoltam: április 11. Az már egy hónap sincs, és még kellene vagy 20 interjú, 30 oldalnyi értelmes, összefüggő, idézetekkel teli, szakirodalomra hivatkozós szakdoga szöveg, de az agyam üres. Kellene két nyomtatvány, amiket majd be kell köttetni, felvenni a konzulenssel a kapcsolatot (ha még ő az illetékes...), elolvasni pár ezer oldal szakszöveget, és sorolni sem tudom, plusz a két gyakorlati beszámoló, meg munka, edzés, élet.

Én nem tudok odaülni, és órákon keresztül csak erre koncentrálni. Ilyenkor szétesek, és fél óránként szünetet kell tartanom, hogy addig újra összeszedjem magam. Közben fáradok, elvesztem a fonalat, mindent kitalálok, szóval tiszta káosz az egész, és végül nem lesz belőle semmi. Anno, amikor nekifogtam, olyan jól elképzeltem, milyen pontok lesznek benne, hova mit fogok írni, de most, amikor neki kéne állni, és bepötyögni, amit kitaláltam, nem jut eszembe semmi. Csak ülök kétségbe esve, vergődök, önszidalmazok és sajnáltatom magam... és közben persze semmit sem haladok.

Olyanok sem jutnak eszembe, hogy mi minden ösztönözhet valakit-bárkit-akárkit a költözésre. Megpróbáltam utánaolvasni, de csak felesleges, ide nem tartozó dumákat találok nyomtatva is, meg a neten is. Persze tudok párat magamtól is, de a rizsa-tehetségem cserben hagyott, egy-egy mondattal meg kár lenne elpocsékolni oldalnyi lehetőségeket. Egyszerűen nem tudom, hol kezdjek neki a folytatásnak, mert 8 oldal már megvan, de mint a ma fellelt szakdolgozati követelményrendszerben rábukkantam, annak max. 3 oldalnak kellene lennie. Ez tovább pánikoltat, hiszen ami már készen van, az sem ér annyit. Hol kezdjem? Írjak vaktában egy csomó oldalt, aztán amíg a konzulensem olvasgatja, folytassam az interjúztatást, és a már kész szövegekbe szúrkodjam bele az idézeteket? Vagy előbb interjúztassak, és csak aztán álljak neki írni? De az meg rengeteg idő, a kész interjúkat letisztázni meg a másik rengeteg. Akkor nem marad a dolgozatra magára!

Szóval kivagyok nagyon. Magam alatt, kétségbe esve, reménytelenül, zaklatottan. De majd alszom egyet rá, felállok, és nekiállok megcsinálni, amit meg kell. Mindig ez van.

(Ráadásul elfelejtettem a megírt bejegyzést olvashatóvá tenni...)

Március elején foglalkozni azzal, hogy mi mindent kéne tenni az Úr 2011. évében  éppen két hónap csúszás a normálishoz képest. De ha máshogy nézzük a dolgot, akkor már január elején is elhatároztam, hogy végre — finomabban: egy év csúszással — befejezem az egyetemi tanulmányaimat, lehetőleg diplomával a kezemben, csak éppen mostanában annyira csúszok mindenemmel, hogy nem volt időm megírni.

Az elhatározás egyrészt onnan jött, hogy öt év kemény munkájának és kb. 2 millió forintnak értelmet kellene adni, hiszen mi értelme volt mindennek, ha ennyi idő elteltével semmivel sem érek többet a munkaerőpiacon, másrészt meg onnan, hogy ez a befejezetlen dolog sokkal jobban frusztrál bármi másnál, ami szintén befejezetlen. Ilyenből mostanában egyre több van. Van egy harmadik ok is: a bolognai rendszerre való átálláskor meghatároztak egy átmeneti időszakot, és aki ezen idő letelte után sem diplomázik/oklevelezik (van ilyen szó?) le, az bukta. Hogy mennyire bukta, azt nem tudom, de nem is akarom megtudni. Állítólag ez az utolsó évtől számított második év, de nálunk (szintén állítólag) az egyetem csak egy évet adott erre, nekem pedig ez most jár le. Ha valaki tájékozottabb nálam, kérem az információt tartsa magában, és ne üssön ki a kezemből egy ilyen erős ösztönzőt, nekem ugyanis szükségem van a rettegésre, hogy tényleg tutira, biztosan, visszavonhatatlanul és fenntartások nélkül a határidőre koncentrálhassak. Párszor összeomlok közben, talán egyszer el is bőgöm magam, szidom magam, hogy miért vagyok ennyire hülye, de azért remélhetőleg végül minden helyre kerül, és egy Urulu méretű szikla esik le a lelkemről. Hogy mi a határidő, azt mondjuk nem is tudom, de semmi akadálya, hogy megtudjam, ez már igazán nem nagy kunszt.

Idén (tavasszal) tehát végezni tervezek, és ehhez mindössze
- el kell küldenem egy tanárnak egy már egy éve megírt és már akkor is elküldött házi dolgozatot, hogy megkapjam rá azt a jegyet, amit már anno is megkaptam, csak valahogy nem tűnt fel a Neptunban
- meg kell írjak kétszerkét, azaz összesen kettő darab gyakorlati beszámolót, darabonként 15 oldal terjedelemben, amihez előtte persze darabonként 30 órát el is kellene töltenem a gyakorlati helyeken
- meg kell írjam a diplomamunkámat, ami minimum 40 oldal terjedelmű, és amiből eleddig csak 8-at sikerült bepötyögnöm, jó hír viszont, hogy ez még mindig nem szól semmiről, csak amolyan bevezetőféle. Hiszen ismertek... De megvan a tartalomjegyzék (a nyolc oldalhoz...), a lábjegyzetek helye, stb. stb. szóval több technikai kérdés is letudva.

Tehát a feladat adott, az idő kevés, a stressz nagy, és ezennel ismét a segítségeteket kell kérnem, ugyanis még csak 9 interjú van kész (pontosabban 8,5, mert az egyiknek elveszett a fele, de majd pótolom), amihez még készítenem kellene legalább még egyszer ennyit vagy valamivel többet. Az interjúkat msn-en keresztül készítem, személytelenül, anonim módon. Hivatkozásként becenév vagy fantázianév szerepel, az alanyoknak pedig az LMBT közösségből kell kikerülnie. A téma a költözési szokás/hajlandóság/szándék, vidékre vagy Budapestre, esetleg külföldre. Ennél fogva bárki jelentkezhet, mert bárki költözhetett már egyikről a másikra, a többi bárki meg akarhatna. De ha nem akar, az is jó, sőt. Még el kell olvasnom a már kész munkát, meg az elkészült interjúkat, és jövő hét közepétől, esténként már online is leszek, és várom a jelentkezőket, mint pók a legyet. Aki anno jelentkezett, de nem került sorra, azt kérem szépen, hogy jelentkezzen megint, aki pedig azóta olvas, és szívesen részt venne benne, annak már előre meg is köszönöm a részvételt.

Ezen kívül ha bárkinek ötlete, tippje, segítsége lenne azzal kapcsolatban, hogy a melegek (és a többiek) miért költöznek vidékről a fővárosba és/vagy külföldre, költöznek-e egyáltalán, mitől függ ez, stb.stb. olvasott valami könyvet ezekkel kapcsolatban vagy bármi, az igazán ne fogja vissza magát, mert bár a szakdoga felépítése fejben (és előzetes, írott tervben) megvan, minden ötlet jól jöhet.

Aki e-mailt akarna küldeni (ha lenne ilyen), az a qwert979 kukac freemail pont hu, aki pedig részt venne egy online interjúban, az a szakdoga979 kukac freemail pont hu címen teheti ezt meg. Az interjúkat szerdától, este 9 és 10 között készíteném, de egyéb (főleg hétvégi) időpontok is jók lehetnek. Ha online vagyok, akkor jó.

Köszönöm mindenkinek, aki segít!

...volt az első gondolatom múlt hét pénteken, miután letettem a telefont. Azóta erőteljesen kétségbe vagyok esve, ami napról napra növekvő gyomoridegességgel társul. Azok a 'szerencsések', akik ott voltak a blogtalin (legalábbis némelyikük) nagy vonalakban már értesülhettek a dolgokról, de akik nem voltak ott, azok kedvéért elmesélem a szitut.

Anyu hívott pénteken (ami egyébként egy évben max. 2-3 alkalommal fordul elő, mert a kapcsolatunk nem túl szokványos), és kérdezte, hogy akkor megyek-e nyaralni, mert ugye odaígértem nekik a sátramat egy pár napra. Mondom, mégis megyek, de csak hétvégére, és mivel egy helyre megyünk, odaadom a sátrat (ahogy ígértem), aztán amíg ott vagyok, összehúzzuk magunkat egy kicsit. Jó, ez letárgyalva. Közben eszembe jutott, hogy megszülettek a ponthatárok, hát megkérdeztem, mi a helyzet odahaza.

A húgomat felvették az egyetemre, igaz, csak a harmadikként megjelölt helyre. Örülünk persze, de mégis bosszankodunk, hiszen 13 éve éltanuló, végig szín kitűnő volt a suliban, többször jutalmat is kapott, de azt az egy utolsó megpróbáltatást mégis elcseszte. Azaz egy ötös, emelt szintű biológia érettségit nem lehet elcseszésnek nevezni, csakhogy nem volt eléggé ötös ahhoz, hogy bekerüljön vele az orvosira. Szar ez így, de valahol hasznos is: jó lecke abban a tekintetben, hogy néha hiába igyekszel, a világ törvényeit mégsem nem tudod meghatni. Mondta anyu, hogy azért is kérdés, hogy mikor megyek, mert beszélni szeretne velem. Mi lenne, ha a húgom a suli alatt, hétfőtől péntekig ellakna nálam a kisszobában?

Uhh...

A konyhában voltam, amikor beszéltünk, és bántam, hogy anno kihordtam onnan minden ülőhelyet, mert most elkelt volna egy. Nekidőltem a konyhaszekrénynek, a hangom rögtön ércessé vált az idegességtől, és nyomban levert az izzadság. Máskor olyan meggyőződéssel ecsetelem a hallgatóságomnak, milyen szerencsétlen vagyok a tekintetben, hogy a nagy horderejű dolgokat csak lassan, és mindig utólag fogom fel. Ez most nem így volt. Mintha életem filmje pergett volna előttem cikázó képekben, úgy rohant az agyamon végig a helyzet összes problémája és lehetséges kimenetele. Nem is nagyon tudtam arra koncentrálni, amit anyám mondott közben ("szegény olyan kis szerencsétlen, ne legyen elveszve abban a nagy városban", "úgysem kapna kollégiumot, mert a Pest megyeiek nem kapnak", stb.). Hebegtem valami olyasmit, hogy majd megbeszéljük, aztán elköszöntem.

Kész, kikapcsolt az agyam. Mert mi is a helyzet?

Anyámék nem tudnak semmit a magánéletemről, és főleg arról nem, hogy buzi vagyok. Valószínűleg nem is sejtik, bár sokan azt mondják, hogy az anyák akkor is sejtik/tudják, ha ez nekünk nem tűnik fel. Az enyém esetében valószínűleg nem ez a helyzet, mivel az utóbbi 19 évben kéthavonta egy hétvégét töltöttem náluk, és kb. tízszer beszéltünk telefonon (az évi 2-3 csak az utóbbi időben van). Nem ismer, én sem őt, és egyáltalán nincs közöttünk igazi, őszinte anya-fiú kapcsolat. Soha nem is volt, de ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük egymást, hogy én ne szeretném őt vagy, hogy ne lenne ő az egyetlen családtag, aki igazán fontos számomra (a testvéreimmel együtt). Annyira azért mégis ismerem, hogy tudjam, a homoszexualitás számára valami visszataszító, undorító elhajlás, ami szégyent hoz az illető környezetére. Azt is tudom, hogy szerinte az egyik legborzalmasabb dolog egy anyának, ha kiderül a fiáról, hogy buzi, és azt is, hogy a telek végében lakó, bigott keresztény nagyszülőknek évekbe telt megfelelnie, szóval ad a véleményükre. Vagyis inkább tart tőlük. Mindezért tehát eddig nem bújtam elő, és ha ez a helyzet nem adódik, szükség sem lett volna rá.

De itt van ez a helyzet, és én nem tudom, mitévő legyek. A lakást — bár nagyanyámtól örököltem — anyámtól kaptam, ő pedig 10 évet adott az életéből, hogy a válás során ne én szívjak. Azt tehát nem mondhatom, hogy 'nem', legalábbis ilyen natúr módon egyszerűen nincs rá lelkierőm. Ezt nagyon aránytalannak érezném, és egyben egy rendkívül hálátlan magatartásnak is. Ha viszont a húgom odajön, az eddigi életemnek vége, és még csak azt sem tehetem meg, hogy az igazság terhét a titoktartási kötelezettséggel együtt aggassam rá. Meg aztán azt sem tudhatom, miként reagálna, és mennyi időn belül közölne mindet anyámmal. Még talán undorodna is tőlem (akit egyébként most nagyon tisztel, és példaképének tekint — komolyan). Ő is nagyon konzervatív, ahogy a családom azon fele úgy en bloc, így könnyen elképzelhető, hogy a reakciója ugyanaz lenne, mint anyámé, csak kicsiben. Mondanom sem kell, hogy miután Ricsi minden nap feljön, és ott alszik nálam, a kisszobában lakó húgom mellett ez kivitelezhetetlen lenne, még akkor is, ha beavatom, és jól reagál. Sőt, az ottléte alapjaiban rúgná föl az eddigi életem, és a nagyanyám halála óta ölembe pottyant szabadság egy csapásra a múlté lenne. Ha a melegségemből adódó problémákat nem tekintem, akkor száz meg száz apró kényelmetlenséget okozna. Például ha rágyújtok, majd bemegy hozzá a füst, és bántja a kis orrát, várni kell egymásra a fürdőszoba előtt, csukogatni kell az ajtókat, mindig úgy öltözni, hogy ne lásson meg pucéron, figyelni, mennyi fogkrém van, hadd ne soroljam. Mindezt persze még elviselném, HA egyedül élnék. Talán még azt is megoldanám, hogy eltüntetem szem elől az eredeti QAF évadokat, letörlöm a gépemről, a melegpornót, a kockás hasú emberkés háttérképemet valami virágos háttérre cserélem, és minden netezés után törlöm az előzményeket. Ez mondjuk már kicsit megerőltetőbb lenne. Na de miután párom van, mindez eltörpül a párkapcsolat rejtegetése mellett, amit mellesleg nem is lehetne kivitelezni. A húgom talán kissé elveszett, ami az élettapasztalat hiányából fakad, de semmiképpen nem hülye, pillanatok alatt rájönne, hogy ha egy héten háromszor nem alszom otthon, annak alapos oka van.

Szóval nem sok jó megoldás van. A titkomat szeretném megtartani, de ezt már azzal veszélybe sodrom, ha most szombaton (akkor utazom le hozzájuk) elkezdek szabadkozni, és presszionálni őket a kollégium irányába. Az a baj, hogy (még) nem tudom, mi az igazi ok. A pénz? 10-12 ezer forintot akár meg is finanszírozhatok, de persze úgysem gondolják ingyen azt az itt lakást. Ha viszont az a lényeg, hogy a húgom biztonságban érezze magát e gigászi világvárosban, hát azzal kapcsolatban nem sokat tehetek. Max. megígérem, hogy néhány napig fogom a kezét, elmegyek vele mindenhova, de már ez is magában foglalja a 'nem' választ, szóval ott vagyok, ahol a part szakad. Kézenfekvő lenne előbújni, de a fenti okok miatt ezt elképzelhetetlennek tartom.

Én alapvetően gyakorlati ember vagyok (és semmiképpen sem érzelmi), és minden érve a CO mellett szól, de egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam. Azt mondják, hogy legalább kiderül, hogy a családom azért szeret, mert a tagja vagyok, vagy más okért, ami többet ér, mint a tudat, hogy 979 a fiúkat szereti. Meg más bölcs dolgokat is hallottam már, és mind igaz is, csakhogy én a szituációtól félek, sőt, rettegek. Attól az aktustól, amikor mindez kiderül (mármint, hogy azért szeretnek-e), a sírástól, az arckifejezéstől, a szégyentől, az ordítástól, esetleg a kitagadástól. Ha már előállt a helyzet, alkalmazkodom hozzá, de amíg ezt átélem, nem biztos, hogy meg tudok állni előttük. Az előbújásnak persze sok módja lehet, de én azt hiszem, sem a telefon, sem a húgom általi lebukás (és árulkodás), sem egy szívhez szóló e-mail, sem a blogom linkjének elküldése nem fair. A CO önző dolog: most nekem rossz, de ha előbújok, vagy mindenkinek rossz lesz vagy csak nekik, ezt pedig nem intézhetem el félvállról, továbbra is rejtőzködve. Sőt, ronthat is a helyzeten az, hogy nem tudnák velem kibeszélni a dolgokat, hanem magukban variálnának mindent, és esetleg egészen más végeredményre jutnának, mint egy személyes beszélgetés során (amire ugye nem vagyok képes).

Márpedig bármit is teszek, azt még az összeköltözés előtt kell megtennem. Ha utólag derül ki a dolog, az megint csak ronthat a helyzeten, az meg ugye nem cél. Szóval gondban vagyok, nem tudom, mit tegyek. Eltervezhetek bármit, szívhez szóló monológot, zseniálisan felépített érvrendszert, hogy miért jobb mégis a kolesz, vagy bármit, az első mondatnál úgyis kártyavárként omlik össze minden, hiszen ez nem egy egyszereplős szituáció. Olyankor zsigerből kell helytállni, én pedig amilyen izgulós vagyok, úgyis elrontok mindent (eleve már az izgulás gyanút kelt, hiszen miért kell ehhez jéghideg kéz és reszkető hang?)

Ahogy közeledik a szombat, egyre nő a krumpli a gyomromban, egyre többet idegeskedem, egyre többet agyalok, és egyre jobban kétségbe esek. Mintha minden szigorlatot egy nap kellene letenni. Szörnyű a tudat, hogy most minden összeomolhat, hogy egy olyan útelágazódáshoz (nehéz szó...) érek, amiből 1000 másik út indul tovább, de mindegyik ködbe veszik, nem látom, hová vezethet. Szóval baj van, gyerekek. Ugye érthetően körülírtam, hogy miért?

Most nincs provokatív bejegyzés, és nincs terjedelmes gondolatmenet meg véleményformálás, mert időm sincs (meg pénzem, meg kedvem, meg...). Úgyis régen volt már ehhez hasonló bejegyzés, itt az ideje betekinteni szerény életem egyes dimenzióiba.

Pénz: ó, az a legkevesebb (Nagy-Bandó nyomán), meg már az előbb leírtam, hogy nincs, de azért egy rövid összefoglalót megeresztek a miértekről. Kár, hogy nem vezetem már a kiadásaimat, mert lépten-nyomon felmerül bennem a kérdés, hogy hova az istennyilába tűnik állandóan a pénzem? Aztán (kivételesen) eszembe jutott, hogy az áprilisban felvett első összeg egy az egyben adóra ment el, a második összeg meg a húgom ballagására és a holnapi közjegyzői díjra (fog). Aztán ezen felül csak gyors egymásutánban összeadva további 110 ezer forint kiadásom lesz a hónap hátra levő részében, mind kötelező és megkerülhetetlen. UPC+Főtáv duplán, közösköltség, bérlet, vízóra-csere, mérlegképes regisztráció, Ricsinek vissza a Lady Gaga koncert meghitelezett jegyára, meg még pár dolog, ami most nem jut eszembe. Aztán ha holnap én öröklöm azt a lakást, akkor a feneketlen pénznyelő szája is megnyílik, de eddig még nem látok. Az biztos, hogy a hagyatéki tárgyalás miatt már egy hete nem alszom rendesen, ma pedig már a gondolata is gyomron öklöz, de majd csak túl leszek rajta valahogy. Mivel a nagybácsim zenész-szakszervezeti tag volt, elvileg igényelhetnék segítséget a temetése miatt, de egyrészt hol van az már, másrészt a büszkeségem egyszerűen nem engedi, hogy felemeljem ez ügyben a telefont. (Hozzátenném, a cég kinnlevősége a március végi 1 millió forintról április végére 1,7 millió forintra nőtt...)

Munka: ebből meg a legtöbb van. Mindig ezt írom, de a május az tényleg a legeslegdurvább hónap az évben. Ezért is vagyok kénytelen mentegetőzni a bejegyzések ritkulása miatt. Otthon is akad még pár teendő, amiket már régen el kellett volna intéznem, de az estére felhalmozódó kimerültség miatt általában másnapra halasztom őket, aztán minden csak áll. Azt a bizonyos internetes játékot már hónapok óta nem szerkesztem, amiért majd jól megkapom a fejmosást, szóval össze kéne már szednem magam.

Cég: ha már ilyen vizeken evezünk, a cég helyzetére is kitérek röviden. Vagy másfél hónapja ért bennünket a legutóbbi csapás, azóta szerencsére konszolidálódott a helyzet, és a mélypont után ismét felfelé ívelünk. Persze a január 1-i állapot még mindig kurva messze van, de egyszer csak elérjük. A legújabb probléma abban állt, hogy a könyvelő kolléganő fizetése annyira lezuhant a legutóbbi távozó miatt, hogy már majdhogynem ő fizetett nekünk, ezért újabb cégeket kellett átadnom neki, ez meg nem olyan szerencsés dolog. Nem szerencsés, mert én már töviről hegyire kiismertem ezeket a cégeket, ő meg csak belecsöppen a könyvelésükbe, nem szerencsés, mert év közben vagyunk, és nem szerencsés, mert ilyenkor megnő az adatvesztés esélye. A problémát viszont meg kellett oldani, és jobb megoldás nem jutott eszünkbe. Engem sem kell azért félteni, mert az utóbbi időben sikerült jó pár ügyfelet szerezni, amiknek a túlnyomó része nálam landolt, szóval lesz mit csinálnom ezután is. Év elején azt tökéltem el, hogy egy év alatt megduplázom az ügyfelek számát, csak hogy legyen valami nagy, nehezen teljesíthető cél. Jelentem, a terv 20%-a teljesült, és még csak ültem és vártam, mi lesz, ha lesz végre időm ügyvezetősködni is?

Suli: ha minden szép és jó lett volna, erről már nem is kéne írnom. De nem lett szép és jó, sőt, egy csomó galibát okoztam magamnak. Először is ugye őszre halasztottam a szakdoga leadásának időpontját, talán fel is tűnt nektek, hogy a jobb felső sarokban az interjúszámláló még mindig 9-en áll...Aztán hiába engedélyezték, hogy 3 korábban felvett, de nem teljesített tárgyamat töröljem, ha azt nem engedi a rendszer. Csak az utolsó két félévben tudok babrálni, régebben nem, szóval ezt majd jól le kell telefonálgatnom. Harmadszor, most vettem csak észre, hogy valamiért ott virít a listámon egy olyan tárgy, amit először felvettem, de aztán leadtam, és egy másikat vettem fel helyette. Határozottan emlékszem. Mondanom sem kell, hogy az előadásra nem jártam be, a jegy feltételeit nem teljesítettem, hiszen elvileg fel sem vettem. Ezt ki akartam törölni, ki is fizettem az eljárási díjat, mégis ott virít. Szintén intézendő. Negyedrészt nem vettem fel egy kötelező tárgyat, helyette viszont van egy felesleges kitekintő tárgyam, amit szintén nem teljesítettem, hiszen ezt is csak most vettem észre. Előbbivel még kavarhatom a szart, utóbbit meg szintén töröltetni kell, de ha más miatt nem is, emiatt tutira lesz egy teljes árú, 11. félévem is. Ötödrészt, lóhalálában leadtam egy gyakorlati beszámolót, határidő előtt egy nappal. Erre egyrészt kiderül, hogy mivel mégsem most végzek, ezért mégsem most van a határidő, másrészt meg nem is annak a tanárnak kellett volna küldenem, akinek elküldtem, mert időközben az leadta a szakirány felügyeletét. Csakhogy ez sem a rendszerben nem szerepelt, de egy vacak e-mailt sem küldtek róla. Végül hatodrészt, még két másik gyakorlati beszámolóm is hátra van, amiket így még két hétig írhatnék, de a fent már taglalt állapotok tükrében szerintetek lesz erre időm és energiám? És szerintetek nincs rohadtul tele mindenem ezzel az egyetemmel?

Szóval most egy kicsit megint sűrű az életem. Talán túl sűrű is.

Azt hiszem, az utóbbi 4-5 nap pihenése meghozta a gyümölcsét: ma olyan aktív voltam, hogy majdnem egész nap takarítottam, bár a végén még mindig semmivel sem lett jobb a komfortérzetem. Hiába a függöny- és ablakmosás, a három éve feleslegesen szem előtt levő dolgok eltevése, majd a felszabaduló helyek praktikus felhasználása, még rengeteg dolog van hátra, hogy igazán tisztának elfogadhatónak érezzem a lakást. Közben kettős szentségtörést követtem el: kidobtam egy feszületet és egy könyvet. Előbbi — kövezzetek meg érte, de — nekem semmit nem jelent, eltenni sem láttam értelmét. Ha nagyanyámra akarok emlékezni, ezer más tárgy segíthet ebben, semmi szükség nem volt erre a szocialista igényességű fadarabra. A könyveket már sokkal szentebbnek tartom, mint az anyagi értéket nem képviselő kegytárgyakat, és még azokat sem dobom ki, amik duplán megvannak vagy más kiadásban még egyszer. Ez azonban a "Dallas" című sorozat írásba foglalt példánya, ami — valljuk be — értékké nem tehető, el nem ajándékozható, kulturális értékkel sem bír, elolvasni pedig sosem fogom. A megjelentetése sem volt más, mint kinyomtatni egy kupac reklámújságot, repülnie kellett tehát.

De nem ezekről akartam írni.

Aktivitásom kihasználva készültem neki (mentálisan) a szakdolgozatom megírásának, így eljött az idő, hogy egyebek mellett az olvasóim segítségét kérjem.

Mélyinterjúkat kell készítenem, és ezekkel kell majd azokat a hipotéziseket alátámasztanom, amiket a dolgozat elején megfogalmazok, de az is előfordulhat, hogy végül egészen más eredmények jönnek ki. Ezekre az interjúkra keresnék alanyokat. Nem kell megijedni, semmi személyes nem fog megjelenni vagy harmadik fél birtokába jutni, és az intim részletekre sem vagyok kíváncsi. A téma főként a városi/vidéki meleg lét előnye-hátránya, költözési hajlandóság és a költözés/maradás okai, és persze minden egyéb, ami ezekkel kapcsolatos.

Ez egy tudományos munka (ha valaki esetleg nem lenne vele tisztában), amit végül társadalomtudós szakemberek fognak elolvasni. A diplomám megszerzésén kívül talán további haszna is lehet, ha valamelyik illetékes fantáziát lát az eredmények további firtatásában, bár ilyet azért nem merek remélni. A lényeg, hogy én elkészítsem, és más forrásokból szerzett tudással egészítsem ki.

Ha volna olyan, aki vállalkozik rá, attól csak annyit kérek, szánjon rám egy órát, és vegye fel msn-en a szakdoga979@freemail.hu címet, ahol kizárólag interjúztatás céljából fogok tartózkodni. Látjátok, még találkozót sem kell összeszervezni. Sőt, talán egy óra sem kell majd az egészhez. Persze aki esetleg ráérne egy személyes találkozásra is (és ismerem), azzal megpróbálhatjuk összehozni azt is, aztán kötetlenül folytathatjuk egy kávé vagy üdítő mellett.

Még pár dolgot kérnék:

- ha sikerül azonos időpillanatokban a gép előtt tartózkodni, és belekezdünk az interjúba, ne térjetek el közben a tárgytól, mert az nekem nagyságrendekkel megnöveli majd az utómunkálatok mennyiségét.

- interjú közben kerüljétek a smiley-k, tipikus rövidítések (h, am, szvsz, stb.) használatát, és úgy kezeljétek a dolgot, mintha nem én, hanem egy fontos munkát végző hivatalos személy kérdezgetne benneteket.

- emellett viszont hasznos volna az őszinteség, mivel abból keletkeznek valós adatok. Nem kérdezek semmi olyat, ami túlzottan a magánéletetekben vájkálna, semmi értelme tehát valótlanságokat állítani. Úgysem fog kiderülni, na de mi haszna van?

- és még valami: ha ismertek olyat, aki nem blogger, de kapható lenne ilyetén segítségre, kérlek továbbítsátok neki is a címemet, hogy felvehessük egymással a kapcsolatot. Legalább 30 interjúalanyra lenne szükségem.

Segítségeteket előre is köszönöm.

Avagy: mire rossz az állandó "majd holnap"-ozás?

Félévenként visszatérő téma nálam, hogy kritikus állapotok keletkeznek az egyetemi félévem zárása kapcsán, és emiatt kapkodok, pánikolok. Most is. Többszörösen sikerült felhalmoznom a szart, és ez már lavina jellegű, hiszen az előző félév(ek)ről is sikerült egy pár dolgot áthurcolnom mostanra, ami az aktuálisakkal együtt kezd agyonnyomni. Megérdemlem. Vagy nem?

Kezdődik ugye ott, hogy holnapra meg kellene írnom a szakdolgozatom egy fejezetét, mert az egyik gyakjegyes tárgyam beadandója az. Gondolom, senki sem lepődik meg azon, hogy ebből egyetlen leütés sincs kész, és holnapra nem is lesz, de még jövő hét szombatra sem. Külön csavar, hogy a nagy eszemmel egészen tegnapig meg voltam arról győződve, hogy az utolsó előadási nap (és ezzel együtt ennek a beadandónak a határideje is) 18-a. Az egy cseppet sem zavart, hogy az péntekre esik, tehát nem is lehetne, de hát ilyen felkészült vagyok...Aztán amikor ezt megtudtam, meghökkentem, majd megvontam a vállam: kész lesz, amikor kész lesz. Ez viszont tegnap volt, és ha akkor laza is voltam, mára sokkal inkább frusztrál a tudat.

Folytatódik aztán ott, hogy egy másik tárgyból a szakdolgozatomban használt módszertant kellene feszegetnem, ami — meglepő módon — szintén nincsen kész. Hetek, sőt hónapok óta mondogatom magamnak, hogy össze kéne már írni azokat az interjúkérdéseket, de még mindig nem jutottam odáig. Pedig vagy 30 emberrel le is kellene kérdeznem őket, hogy legyen miből diplomamunkát írni, de még addig sem jutottam el, hogy nagyjából összeszedjem őket. Nem volna nagy feladat, csak neki kellene ülni, aztán a gyakjegy megszerzéséhez egy kicsit boncolgatni a hogyanokat meg a miérteket, de ez sem lesz a jövő hétre kész.

Merthogy tavaly nem vizsgáztam le egy harmadik tárgyból. Írásbelire készültem akkor (mert mindenkinek az volt), de az utolsó pillanatban a tanár kitalálta, hogy szóbeliztet, én pedig azt nem vállaltam be. Most a tárgyat áthurcibáltam a 9. félévre — pedig ha ez nem lenne, nem is volna vizsgám egy darab sem, — azt is jövő hét csütörtökön terveztem letenni. Aztán rájöttem, hogy ez mégsem jó ötlet, mert kevés az idő felkészülni (érted, fél év kevés volt...), de amikor át akartam tenni egy későbbi időpontra, kiguvadt szemmel vettem tudomásul, hogy minden más időpont betelt. Nincs tehát apelláta, csütörtökön irány a vágóhíd.

Mivel azonban ezt az okosságot kell tanulnom, nem tudom csinálni azt a két másikat, majd csak utána, de akkor azok már esetleg későn kerülnének sorra, és vihetem át őket az utolsó félévemre, ami azért annyira nem volna jó.

De ha ezt mindet le is tudnám időben, akkor még szólnom kell odabe', hogy 3, hajdan felvett, de nem teljesített gyakorlati jegyes tárgyamat hirdessék meg újra (hogy az uccsó félévben szívhassak velük), kellene írnom tizenöt oldalnyi beszámolót egy nem teljesített gyakorlatról, egy öt oldalasat egy teljesítettről, majd neki kellene állnom a szakdogának. Könyvtárazás, jegyzetelés, interjúzás önként jelentkező melegekkel, fogalmazás, stb.

Közben persze azt a bizonyos netes játékot is szerkesztgetnem kellene, a munkámat végezni, jelentkezőket felhívni, találkozókat megbeszélni velük, honlapot átszerkeszteni, stb. Azt sem tudom már, mi mindent kellene csinálni, de eddig nem éreztem azt, hogy sok lenne. Most viszont nagyon. Kezdődik az idegösszeomlás.

Tudom, én tehetek róla. "Majd holnap", "majd a hétvégén", "majd este", stb. Ebből ez következik. Igen, lusta vagyok, de hogyne lennék lusta, amikor állandóan fáradtnak érzem magam? Ha ezt a sok dolgot mind időben csinálnám, egyszerűen semmi másra nem maradna időm. Sem elmenni egy moziba, sem a Ricsire, sem a macskámra, semmire. Ha meg mégis volna egy kis időm haladni a dolgaimmal, akkor meg a fejem fáj, rosszul vagyok a fáradtságtól, főzni kell, vagy tudomisén. Hibás vagyok, de nem annyira,  — hacsak nem abban, hogy túl sokat vállaltam.

Most abban reménykedem, hogy az ünnepek alatt-között nagy mennyiséget tudok ezekből letörleszteni, aztán májustól meg totál felszabadulok, és sokkal több szabadidőm lesz. Csak jöjjön már az a május...