előítélet bejegyzései

A legtöbb ember jellemzően csak azt veszi észre, mi hiányzik az életéből, mije nincsen, mit nem tud, stb. és csak kevesen vannak, akik értékelni tudják a jelent is. Ugyanígy kevés olyan ember van, aki tisztában van a saját negatív tulajdonságaival, észreveszi, ha valamilyen tudásbeli hiányosságot sikerült felszámolnia (szellemileg fejlődött), vagy képes belátni saját korábbi tévedéseit. Nem állítom határozottan, hogy én ebbe a minoritásba tartozom, de gyanítom, hogy nem szerénytelenség tőlem, ha pedzegetni merem a dolgot. De hogy megalapozottan maradhassak (ál-)szerény, igyekszem gyorsan hozzátenni, hogy bárminemű fejlődés a gondolkodásomban/jellememben csakis a környezeti tényezők tőlem független hatása lehet, és nem valamilyen önerőből elhatározott tisztulási folyamat pozitív végeredménye.

Elvileg én sem indultam ilyen tökéletesnek (ehe-ehe), hiszen egy gimnáziumi érettségis apa és egy 8 általános végzettségű anya gyerekeként minden esély adott volt, hogy éppen olyan legyek, mint mások: a hibát mindig csak másban látó, lelki és szellemi fejlődésre képtelen ember. A törést a szüleim válása és egy zsarnok mostohaszülő érkezése okozta, ebben a pillanatban (valójában az öcsém születésekor, azaz éppen 18 éve) ugyanis egyszerre magamra maradtam. Anyám fizikailag távol, apám karnyújtásnyira, de mégis minden tekintetben távol. Bár a válás idején önkéntelenül pszichés burokba zártam magam, és nem vettem tudomást az életemet érintő, igen nagy horderejű változásokról, később azonban a mostohaanyám viselkedése ezt a burkot brutálisan széttörte, és a rideg valóságba rántott belőle engem. Nem volt hova menekülni. Ebben az időszakban sok dolgot tanultam meg azon túl, amit mindenki más megtapasztal (barátok, bandázás, suli, zene, stb.):

— megtanultam gyűlölni, ami nem egy pozitív dolog, de azóta nagyon is tudom, milyen érzés, és milyen szinten tud motiválni egyeseket.

— önmagam alapos elemzésén túl kiismertem az idegi-lelki mozgásterem terjedelmének zömét is, bár a határáig sosem jutottam el. Mondhatni szerencsére, hiszen azon túl a halál várt volna rám.

— miközben szinte minden éjjel az öngyilkosság gondolatával játszottam, megtanultam nem félni a haláltól, és ami ennél sokkal fontosabb, megtanultam értékelni az élet apró örömeit. Elvégre végül mindig találtam magamnak valamit, ami miatt érdemesnek éreztem élni, ha csak "még egy pár napig" is.

— megtanultam, milyen eltorzult elmével szemlélni a közvetlen környezetet, milyen rossz alapokra építve, logikai úton tökéletesen abszurd következtetésekre jutni. Ebből persze inkább az a lényeg, hogy az érzelmeimet kiiktatva a puszta logika híve lettem. Volt alkalmam gyakorolni.

Aztán vége lett egyszer ennek is, én pedig a honvédséget megjárva újra dolgozni kezdtem, közben pedig nagyanyámhoz költöztem. Tanulságos idők voltak ezek is. Azon túl, hogy megtanultam a munkahelyi dolgokat (mint bárki más),

— megtanultam milyen dolog saját jogon szegénynek lenni, és nem mások 'miatt'. Ez sokat segített — többek között — abban, hogy a jelenlegi vagyoni helyzetemet (ami nem is olyan nagyon rossz), helyén kezeljem, és ne motiváljon a nélkülözés erkölcstelen és amorális tettekre. Míg sokan csak azt látják, hogy mijük nincsen, én azt is, hogy mim van, ami másnak nincsen, és ezt értékelem. 

— nagyanyám példáján megtanultam, milyen az, amikor valaki önkéntes aszkétaként spórol egy életen át, és közben elfelejt élni. Én nem esek ebbe a hibába, és nem töltöm el végig szart rágva az életemet, miközben állandóan valami távoli (anyagi) cél érdekében gyűjtök. Azért dolgozom, hogy elviselhető és szórakoztató legyen az a kis idő, amit nem a kötelességek és a fiziológia oltárán áldozok föl.

— megtapasztaltam, hogy a munkaerőpiacon a tudás mellett a megbízhatóság, a becsület és a hűség is nagyon fontos tényező. Szerintem akinek ez a három-négy dolog rendelkezésre áll, sosem marad megélhetési forrás nélkül, és ugyanezek a magánéletben is nagyon jól jönnek.

— egy két generációval idősebb emberrel évekig együtt élve megtanultam a toleranciát és a konformizmus általam addig nem ismert módjait is, ami szintén a javamra vált.

A hajdani barátnőm mellett aztán megtanultam szeretni is (ez eddig elképzelhetetlennek tűnt számomra), és megtanultam elfogadni mások nézőpontját. Nemcsak azért, mert nagyon sok intellektuális beszélgetést folytattunk le, hanem mert általa többször is olyan szituációba kerültem, ami arra kényszerített, hogy revideáljam bizonyos dolgokról alkotott korábbi véleményemet. Igen, én is olyan  voltam, mint a kamaszok általában: szemellenzős, meggyőzhetetlen, önmaga tévedését beismerni képtelen, a vitát sokszor már csak a kényszerpálya miatt is folytató alak. Cigányoztam, cigány testvéreket kaptam, zsidóztam, zsidó lett az egyik legjobb barátom, buziztam, buzi lettem, gyilkosságnak neveztem az abortuszt, aztán és is erre kényszerültem, sorolhatnám. Ez a rossz tulajdonságom így súlyos csapásokat volt kénytelen elszenvedni, ami persze nem baj, sőt. A finomhangolást aztán az egyetem és a szociológia végezte el, így mostanra olyan lettem, aki állandóan azt lesi, mi a másik motivációja, mit miért tesz (főleg, ha rosszat tesz), feltéve, hogy van ehhez induló információm. 

Az eddigi életem utólag sem nevezhető túl jónak, de megtanultam általa a "de legalább..." hozzáállást, azaz meglátni mindenben a hasznosat, a jót. Közhelyesen úgy is mondhatnám, hogy ami nem öl meg az megerősít. Ha ezt meglátjuk, minden átértékelődik.

A Roland mellett megtanultam buzinak lenni, és sokat fejlődtem az öltözködés terén is (bár még nagyon súlyos elmaradásaim vannak). Ez így leírva kevéskének tűnik, valójában azonban életem és önmagam legsúlyosabb változásait éppen ebben a két évben tapasztaltam meg. 

Idő közben persze sokat tapasztaltam, és kénytelen-kelletlen rangsorolni kezdtem magamban az embereket, jellemzően szellemi szint szerint. Míg anno mindenkivel leálltam vitatkozni, mostanra megtanultam, hogy nem érdemes, ha az ember azt tapasztalja, hogy az eltérő szellemi-műveltségi szint miatt ez egyszerűen nem lehetséges. Ez némiképp negatívumnak nevezhető, ahogy az is, hogy a ez élethelyzetek, ismeretségek eredőjeként keletkező tapasztalások általánosításokra késztetnek nap mint nap. Miközben igyekszem megérteni azokat, akiket ismerek, kategorizálom azokat, akiket viszont nem. Ennek egyik példája, hogy a mostani fiatalokat eléggé lenézem/lenéztem. Ezt tudom magamról. A tizenéves és húsz év körüli korosztályt tudatlannak, műveletlennek és suttyónak gondoltam*...

...aztán megismertem a Ricsit, akinek a blogja, majd a vele való személyes ismeretség is árnyalni kezdte ezt a képet. Mindez már elegendő volt ahhoz, hogy megszűnjön bennem a kora miatt egyébként mindenki mást eleve önmagam alá helyező hozzáállásom, és szellemi partnerként tekintsek rá. Ez pedig ismét változásokat idézett elő bennem.

Ha ő nem lenne, még mindig az eddigi hozzáállásommal mérném az olyan alkotásokat, mint például a filmek vagy a zenék (vagy a kettő kombinációi, a videoklipek). De amióta van, egészen máshogy látom ezeket. Már nemcsak azt látom, hogy egy filmben milyen mértékű a történelmi hűség vagy mennyire szórakoztató, hanem észreveszem benne a művészi megoldásokat, a színészek tehetségét, a képi világ hangulatát és sok egyéb mást. Innentől kezdve szinte nem létezik olyan film, amit ne néznék meg szívesen, ha ő azt mondja, hogy az ezért vagy azért jó vagy ponthogy zseniális. A zenék között is vannak olyanok, amiket eddig szarnak tartottam, de ő felhívta a figyelmem azok különlegességére, zsenialitására vagy korszakalkotó voltára, és ma már magamtól keresem meg őket a Youtube-on vagy máshol. Hihetetlen, milyen könnyedén bontotta le bennem a falakat, a makacs ellenállást bizonyos dolgokkal szemben, és bár teljes sikert sosem érhet el, már most is sokat változtatott rajtam. Egy 21 éves srác. Egy 21 éves srác, aki egyenlő vitapartner velem szemben, bármiről is van szó. 

Mindig tanul az ember valamit, de ami még ennél is fontosabb, vegye észre az ember, ha tanult valamit. Hát én most észrevettem. (És még hol van a vége...)

*[Gyorsan hozzátenném, hogy az általam ismert bloggerek éppen a blogjukon keresztül cáfolják, hogy rájuk is vonatkozna ez a vélekedésem.] 

Valószínűleg most megint belecsapok a lecsóba, de egyrészt a várható hétvégi eseményekhez hasonlatos melegfelvonulás előtt is megszólaltam, másrészt már eddig is emlegettem, hogy a cigányokkal kapcsolatban is tervezek egy bejegyzést.

Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy a manapság oly közkeletű 'roma' kifejezés helyett én továbbra is a cigány megnevezést fogom alkalmazni, mivel egyáltalán nem kívánok besorolni az általam idiótának tekintett PC (political correctness) alá. Ez olyan, mint egy erényöv, egy önkéntes szájzár, ami csak meggátol abban, hogy értelmes vitát lehessen folytatni a fontos dolgokról, és egyben béklyó is, ami mindenkit meggátol a problémát megoldani képes, határozott cselekedetek megtételében. Aki a politikai korrektség íratlan szabályait követi, eleve elvágja magát a normális vita lehetőségétől, bár aki viszont nem, az meg a PC-t követők előtt teszi magát képtelenné a diskurzusra. Én ennek ellenére maradnék a hagyományos, 'nevezzük nevén a dolgokat' metódusnál.

Másodsorban előre közölném, hogy a cigányokkal kapcsolatban azért merek egy kicsit merészebben fogalmazni, mert én is éltem köztük. Apám harmadik felesége (a mostohaanyám) cigány, ahogy két féltestvérem is. A mostohaanyámat nem ezért utáltam, hanem a jelleme miatt, és ha a környezetemben olyan dehonesztáló kifejezésekkel illettem, amik az etnikai hovatartozására (is) utaltak, azt nem rasszista indítékkal tettem, hanem a keserűség okán. A családomnak ezen része egyébként mindig is 'normális', polgárinak mondható életet élt (manapság inkább a lumpenproletár jelzővel illetném), sosem volt 'problémája' a higiéniával, ahogy a munkával sem, vagy — utóbbi esetében — ha volt is, az nem belülről fakadt, hanem a többségi társadalom előítéletei miatt. Viszont a közvetlen családom cigány tagjain keresztül nem egy esetben csöppentem bele az ő rokonságuk társaságába, és ezekben a szituációkban lehetőségem volt megtapasztalni a cigányság többi, tényleges jellemzőit, kezdve a családcentrikusságtól, a sajátságos vallásosságon és a heves mulatozára való hajlamon át a tulajdonnal kapcsolatos viszonylag laza felfogásig.

Harmadsorban szeretném előrebocsátani, hogy az alábbiakban nem fogok a különféle cigány népcsoportokkal (romungró, beás, lovári, oláh, stb.), azok Magyarországra érkezésének időszakaival és egyéb antropológiai jellemzőkkel foglalkozni, mert ez nem feltétlenül tartozik a témához, és sem kedvem nincs hozzá, sem időm nincs rá. Sokkal érdekesebbek az egyéb társadalmi jellemzőik, mint pl. a társadalmi rétegekben elfoglalt helyük, a mobilitásuk vagy a szociális helyzetük. Mindez talán jelen bejegyzés tartalmának kárára válik, de talán nem lesz szükség ilyen mélységig belemenni a témába.

Hiszen már az is problémás, hogy egyáltalán megfogalmazzuk, ki a cigány. A vonatkozó szociológiai kutatások a konceptualizáláskor (a használt fogalmak konkretizálásakor) jellemzően három metódus közül alkalmazzák valamelyiket. Eszerint az a cigány, akinek az apja és anyja cigány, vagy az a cigány, aki annak tartja magát, vagy az a cigány, akit a környezete annak tart. Mindhárom módszer hagyhat kívánnivalókat maga után, de tekintve, hogy sok esetben a genetikailag (jujjuj!) cigánynak nem mondható emberek között is van több, úgymond cigány viselkedésű ember (lásd pl. a Keleti Pályaudvar környékén a paprika-paradicsom-csokoládé árusok egy részét), ezért én a harmadik meghatározást tartom a leginkább elfogadhatónak. Persze ez sem az igazi, hiszen például a fent már említett családtagjaim egyáltalán nem cigány viselkedésűek, genetikailag viszont összetéveszthetetlenül azok, és nyilván számos hasonló helyzetű ember él még az országban. Maradjunk annyiban, hogy az a cigány, aki 1. külső jegyei alapján cigánynak tekinthető, 2. kulturális és viselkedésbeli jegyei, valamint az általa követett normák tekintetében a cigányság körébe sorolható.

Milyen az a cigány viselkedés? Mik a cigányság normái? Ezek emlegetésével kellemetlen helyzetbe hoztam magam, de mivel minden leírt mondattal közelebb jutunk a cigányokról alkotott véleményem megismeréséhez, és mivel éppen ez a cél, nem bánom. Persze amiatt is nehéz helyzetben vagyok, mert meg kell találnom az arany középutat (vagy egyszerűen csak az elfogadható utat) a szélsőséges előítéletesség és még a nemzetkarakterológia létjogosultságát is megkérdőjelező ultraliberális felfogás között. Álljunk is meg egy pillanatra az előítéletesség kérdéskörénél. Talán nem a leghivatalosabb, de az én szóhasználatomban az előítélet kifejezés azt jelenti, hogy valaki úgy alkot másokról (jellemzően) negatív véleményt, hogy azt nem a saját tapasztalatai alapján, hanem pusztán a vele egy identitásbeli, kulturális, társadalmi (stb.) csoportba tartozó más emberek véleménye alapján alakítja ki. Ezt nevezhetjük tudatlanságnak, de Edmund Burke nyomán egyfajta önvédelmi mechanizmusnak is tekinthetjük. Mindenki döntse el maga, mit gondol róla. Bár részemről megengedem, hogy a cigánysággal szemben nagyfokú a többségi társadalom előítéletessége, ennek jelentős részét én inkább az egyéni életút során szerzett negatív tapasztalatnak tekintem, és nem előítéletnek (avagy jóindulattal a szerzett negatív tapasztalatra épített előítélet-halmaznak). A szélsőségesen előítéletes felfogás szerint a cigányok koszosak, büdösek, tanulatlanok, lopnak, gyilkolnak, duhajkodnak, harsányak, segélyekből élnek, kerülik a munkát és mindenkit átvernek, ezét kerülendők és kirekesztendők. Bár alkalmanként én is élek hasonló leegyszerűsítésekkel, természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez így, ebben a formában nem igaz. Mindenki tudja, hogy a nem-cigány emberek között is akad számos olyan, akire mindez jobban vonatkozna, és a cigányok között is van sok, akire a fentiek egyáltalán nem jellemzőek. A saját tapasztalatom alapján a cigányok jelentős része valóban hadilábon áll a higiéniával (legyen az személyi- vagy környezeti), vallásos, azonban sokkal nagyobb hangsúlyt helyez Isten megbocsátó mivoltára, mint mások, ezzel együtt viszont babonás is, ezért fogalmaztam úgy, hogy 'sajátságos' az istenhitük. Egymás megvendégelése nagyon fontos szerepet kap náluk, rettentő energiával tudnak mulatni, bosszúállók, és nagyon fontos náluk a család. A gyerekekkel szemben szélsőségesen megengedőek, ami valószínűleg rengeteg probléma gyökere (de erről később), cifrán tudnak átkozódni és káromkodni. Nagyon fontos náluk a megjelenés, ami a kivagyiság fokmérője. Az ékszereket, drága holmikat egységesen szeretik, ezeket sokszor az ízléstelenségig halmozzák magukon (legyen az drága, márkás divatáru, aranyékszer vagy virágos szoknya). Biológiailag a nyilvánvaló testi jegyeiken kívül a kaukázusi típusú emberekhez képest sokkal korábbra tehető a nemi érésük (a pszichológiai tényezőket is ide értve). Ez csak néhány, a jellemzőik közül. Mindezek persze eltérő mértékben vonatkoznak a zenész foglalkozású cigányokra, az árusokra, kézművesekre (hajdani teknővájó, bádogos, drótos, vályogvető, stb.) vagy a legalsóbb társadalmi rétegbe tartozó putris cigányokra (szakszóval romatelepen élők, vagy még pontosabban 'települési szintű szegregációban élők'), akiket egyébként a 'tiszta cigányok' egymás közt is 'koszos cigányoknak' neveznek (ezek általuk használt kifejezések). De a jellemzők felsorolását megszakítva (már csak azért is mert az nagyon sokrétű) visszatérve: az ultraliberális felfogás szerint a felsoroltak egyáltalán nem igazak, és ezeket csak az előítéletes emberek terjesztik. Mindenféle magyarázatokat keresnek, hogy ezek a szerintük egyértelműen valótlan állítások mi alapján terjednek el vagy tartják magukat a köztudatban, és amennyiben ezeket nem tudják eléggé alátámasztani, arra keresnek magyarázatot, hogy a cigányok miért kényszerülnek mégis egy-egy bűncselekmény elkövetésére (lásd a Kuncze Gábor belügyminisztersége idején bevezetett 'megélhetési bűnözés' fogalmát). Utóbbiak a legfogékonyabbak a politikai korrektségre is, de mint azt már korábban kifejtettem, ez a gondolkodásmód éppúgy alkalmatlanná teszi az egyént a probléma józan megvitatására, mint az oktalan előítéletesség.

Pedig probléma van dögivel, ezt mindannyian látjuk, halljuk, tapasztaljuk. Úgy is mondhatnám, hogy Magyarország a cigányság tekintetében puskaporos hordón ül, és a kanóc már jóval a felén túl ég. Hogy mennyivel túl, az holnap kiderül, de az biztos, hogy nagyon közel vagyunk egy etnikai alapú polgárháborús helyzethez. Kapcsoljuk csak be valamelyik televíziót, olvassunk el egy napi- vagy hetilapot, menjünk fel egy online hírportálra, és nem is kell alaposan odafigyelnünk, hiszen szinte a szemünk elé ugrik legalább egy olyan hír, ami a cigányokat érinti. És ezek a hírek sajnos sosem pozitívak, hanem mindig valamilyen bűnténnyel kapcsolatosak, legyen az cigányok által vagy cigányok ellen elkövetett. Csak a példa kedvéért említeném meg a strasbourgi cigányok ügyét (ide értve a távozásuk tényleges okát, és az odakint elkövetett ügyeket is), patai Józsika és G. Mortimer kardozását, az olaszlikai vagy most a mezőfalvai lincselést, a paradicsomkaróba áramot vezető ember esetét, a gyöngyösi kórházban történt 'beteglátogatást', a galgagyörki menekülést, a szavazatvásárlási ügyeket, Mauglit, az iskola előtt agyonütött fiatalember esetét, az iskolai randalírozásokat, a tanárveréseket, cigány családok utcai egymásnak esését, és sorolhatnám napestig. Ezek csak azok az ügyek, amik nagyobb publicitást kaptak, de valószínűleg hatványozottan sok hasonló eset történik, amikkel számosságuk okán sem foglalkozik a média. Nyilvánvalóan mindenki tud említeni a saját életéből vagy a közvetlen baráti környezetéből is néhány kellemetlen momentumot, ahol a sértettek nem a cigányok voltak. De ne legyünk igazságtalanok, hiszen újabban a cigányok sérelmére is követnek el molotov-koktélos támadásokat, és már rálövetés is előfordult. Ezek mennyisége azonban (szerencsére) MÉG elenyésző, és valószínűleg ténylegesen semmivel sem több, mint amennyi a híradásokban is említésre kerül, tekintve, hogy a média az ilyen esetekre rendkívül érzékeny. Sőt, olyannyira, hogy amikor a cigányok követnek el valamit, még akkor is őket védik. Olyan ez, mint az Európában az utóbbi időben elharapózó úgynevezett etnomazochizmus, azaz az a jelenség, amikor a (jelenleg még) többségi fehér társadalom sokszor a saját kárára is ítél a bevándorlókkal szemben, szintén a politikai korrektség jegyében. Elvégre ha Párizsban vagy Brüsszelben egy néger fiatalokból álló csoport megerőszakol egy fehér nőt, az csak szimpla bűncselekmény, de ha ugyanezt fehérek teszik egy színesbőrűvel, a bíróság ott rögtön rasszista indítékot feltételez, és ennélfogva súlyosabb büntetést is szab ki.

Magyarországon is egyre erősebb ez a tendencia. A cigányokra senki nem mer rosszat mondani, és nem mer közbelépni. A konkrét környezetemben is tudok olyan esetről, amikor a rendőrök határozottan kijelentették, hogy nem hajlandóak intézkedni, mert féltik az állásukat (de lásd például a gyöngyösi esetet is). Mindenki tudja (vagy úgy gondolja, hogy tudja), milyenek a cigányok, de hivatalosan mindenki a szirupos hülyeséget hadarja, mert ha nem így tenne, hamar a pályán kívül találná magát, mivel a többi szirupos hülyeséget ismételgető a saját pozíciója féltése okán kiközösítené őt. És közben a vagyon és élet elleni bűncselekmények csak egyre szaporodnak, és most már a cigányság ellen is. Ezért is haladunk polgárháborús állapotok felé.

Hivatalosan senki nem tudja, mennyi a cigányság jelenlegi létszáma, de a becslések alapján minimum 600e fő, és egyre nő. Amikor a népesség éves fogyását halljuk, sosem tudjuk meg, ebből mennyi a cigány és a nem cigány változás aránya. Nem kell hozzá nagy tudás, hogy megállapítsuk, ha ezt a számot árnyaljuk, az jön ki, hogy míg a cigány népesség létszáma szinte hatványozottan NŐ, addig a nem-cigányok fogyása elképesztő méreteket ölt (és ennek eredője az évi 30-50 ezres fogyás). Az iskolákban a 10 év alatti gyerekek közel 52 %-a cigány, amivel semmi probléma nem volna, ha ezek a gyerekek nem a halmozottan hátrányos helyzetű családokból kerülnének ki. Demográfiai alaptény, hogy világszerte a legalacsonyabb vagyoni és szociális helyzetű rétegek szaporodása a legnagyobb, míg az adók legnagyobb hányadát fizető középosztályé az egyik legkisebb. És ha már a számoknál tartunk, tudni kell, hogy a statisztikák szerint a magyarországi börtönökben a cigányság sokszorosan nagyobb arányban képviselteti magát, mint más etnikai csoportok tagjai, az pedig kriminológiai tény, hogy a cigány bűnelkövetők szinte mindig nagyobb fokú agressziót használnak a bűncslekmények elkövetésekor, mint a nem-cigány bűnelkövetők (így lesz lopásból testi sértés, betöréses rablásból gyilkosság, stb.). És ahogy a cigányság létszáma egyre nő, úgy nő egyenes arányban az elkövetett bűncselekmények száma is. Ezt tudomásul kell venni. Nagyon nagy a baj, és napról napra egyre csak nő.

A probléma pedig közös, és sürgősen meg kell oldani, mert különben az egész ország belerokkan. Nem mentségeket, magyarázatokat kell keresni a helyzetre, nem mindig a bűnözőket kell védeni csak azért, mert cigányok. Nem azt kell hangoztatni, hogy mekkora nyomorban élnek, és nincs más lehetőségük, hogy ők csak visszaütöttek, vagy bánom is én. Megoldást kell találni.

És a megoldás nem merülhet ki pusztán a pénzben. Sokat segítene, de a feszültségeket nemhogy megoldaná, hanem még növelné is. Már csak azért is, mert elég sosem volna, és akkor jönne a jogos felháborodás, hogy "ha ő kap, én miért nem?", vagy "ha én nem vagyok cigány, miért nem kapok?". Pont mint a kölföldi és a magyar tulajdonú vállalkozások támogatásának visszásságai. Persze, hogy felháborodik az ember, ha azt látja, hogy az útfelújítások, meg a (2002-ig mértékegységként használt) lélegeztetőgépek helyett a mihasznának tartott emberekre megy el a pénz. Így is sokan felháborítónak tartják a pozitív diszkrimináció egyre gyakoribb alkalmazását, legyen az a felsőoktatási tanulmányi 'kedvezmény', a cigány vállalkozásoknak nyújtott pénzbeli támogatás, vagy bármi más. Az sem megoldás, ha a többségi társadalmat próbáljuk meg nevelő célzattal a cigányok elfogadására hangolni. Hiába a reklám a metró padlóján, hiába az óriásplakátok, hogy 'cigányok nélkül szürkébb volna a világ', a többség nem tudja elfogadni, hogy a kisebbséghez kelljen alkalmazkodnia. Teljesen jogos az elvárás, hogy a kisebbség integrálódjon a többségbe. Ezt pedig csak a cigányok tudják szorgalmazni. Mint ahogy ha cigányokra terelődik a szó, most is mindig hozzáteszi az ember, hogy de ő ismer olyat, aki nem olyan, ennek az arányát meg kéne növelni. Be kellene bizonyítaniuk, hogy ha szegények is, tisztességesek, és nem lejárt szavatosságú élelmiszereket kellene fillérekért árulniuk, ahogy parfüm helyett nem szappanos vizet, cigaretta helyett meg nem kartonpapírt. Ha valaki elveszít valamit, becsületes megtalálóként nekik kellene az illető után rohanni, hogy visszaadják azt. A szomszédba nem lopni kéne járni, hanem segíteni, az iskolában pedig példás magatartással és tanulmányi eredménnyel kéne bizonyítani. Ha málnaszedés van, ne 70000-ért akarjanak elvállalni két sor bokrot, ha pedig valaki felajánlja, hogy a cseresznyefájáról neki minden 10 kilóból csak egy kell, ne az legyen a válasz, hogy "majd akkor jöjjön, ha dinnyét kell szedni, papa", hanem igenis minden adódó munkalehetőséget ki kellene használniuk, és a munkát kifogástalanul el kellene végezniük. Persze, tartsák meg a kultúrájukat, a zenéjüket, a nyelvüket, a szokásaikat, mulassanak ha esküvő vagy bucsu van (vigyázva, hogy ne fajuljon garázdasággá a dolog), egymás közt használják továbbra is a Romani Krisz törvényeit, de emellett integrálódjanak közénk. Bizonyítsák be, hogy amit róluk gondolnak, az puszta előítélet, és semmi alapja nincsen. Mi ezért nem tehetünk semmit. Nekik kell a 'cigányt' szitokszóból pozitív kicsengésű kifejezéssé tenni.

Ez persze spontán módon nem megy, vezetők kellenek hozzá. Cigány vezetők most is vannak, de java részük már börtönben ül, vagy hamarosan oda kerül, mert folyamatban levő eljárás van ellenük. Nem ilyen vezetőket kellene választaniuk, hanem példás erkölcsűeket, akik nem pedofilok és nem nyilvános műsorban pofozkodnak, nem tüntetnek el 13 meg 33 milliókat, hanem élnek-halnak a cigányok közös ügyéért. Az ország közös ügyéért. Emellett pedig ha már az országban egy népesebb megyényi cigány él, aminek a 20%-a az átlagos feletti vagyoni helyzetben 'tengeti' az életét, akkor — ha meg volna a szándék (mint ahogy nincs) — szinte árnyékállamot is építhetnének, persze csak képletesen. A létszám meg volna hozzá. A cigány vállalkozók cigány alkalmazottakat foglalkoztathatnának, a cigány tanárok különórákat szervezhetnének a lemaradt tanulóknak, hadd ne soroljam.

A politikusaiknak pedig nem volna szabad megengedniük, hogy az történjen, ami holnap történni fog. Mert előre láthatólag megint csúnya vége lesz az egésznek, ami egy nagyot dob majd a puskaporos hordó kanócán. Nem lenne szabad felülni a provokációnak, merthogy ez semmi mást nem szolgál, mint a haldokló kormány érdekeit. Az időpont kiválasztása és az előzmények legalábbis félreérthetetlenül erre utalnak. Megvoltak a fasiszták, megvoltak a melegek, most jönnek a cigányok. Megint skandálás lesz, megint dobálás, megint hetekig ezzel fog foglalkozni a sajtó, csakhogy ezúttal rossz fába vágják a fejszéjüket. A melegekkel szemben sokkal kevesebben éreznek ellenszenvet, mint a cigányokkal szemben, egyszerűen azért mert a melegeket maximum ideológiailag lehet támadni, de a cigányokkal kapcsolatban túl sok a közvetlen negatív tapasztalat. Ennek az lesz a vége, hogy a többség az ellentüntetőkkel fog szimpatizálni, de kötve hinném, hogy ez volna a cél (mármint a figyelemelterelésen kívül).

És mivel ez az írás így is rettentő hosszúra sikeredett, nem ragozom tovább a témát, pedig bőven lenne még mit írni. Inkább csak annyit mondok: a 24. órában vagyunk, és ha nem teszünk valamit, ha valakik nem tesznek valamit, iszonyú nagy lesz a baj, és vér fog folyni.

UPDATE: a végére beillesztenék egy videót, érdemes megnézni.